Dunántúli Napló, 1977. január (34. évfolyam, 1-30. szám)

1977-01-09 / 8. szám

KOLOZSVÁRI GRANDPIERRE EMIL

Magyar Rubicon (

A

z ezredes arról ábrándozott, hogy az angoloknak adja meg

magát.

— Tudod, Pierre — magyarázta —, köztük otthon erezném magam. Úriember az úriemberek között. Ezért döntöttem Így. Mert, ami a többieket illeti, hát...

Óvatosságból vagy más okból megelégedett azzal, hogy kézlegyintéssel nyilvánítson véleményt. Hivatalból foglalkozott a gondolattal, hiszen mint rangidős, ő volt a parancsnoka a Ceske-Budjenovicében összesereglett gyülevész csapattöredékeknek. A saját tragédiája, nevezetesen az, hogy miként hajtsa végre, magyar királyi ezredhez illő méltósággal a fegyverletételt, eltakarta előle az országos tragédiát.

Sokáig hányta-vetette magában a kérdést, míg rátalált a helyes megoldásra.

— Hárman megyünk az angol parancsnok elé. Én elől. Tisztelgek, aztán rád mutatok, s te, Pierre, angolul közlöd a parancsnokkal, hogy megadjuk magunkat.

Mentegetődztem, hogy én csak pár szót tudok angolul.

— Nyugodj meg, pár szónál többre nincs szükség. Üdvözlőd a dicső angol hadsereget, bejelented, hogy a hadüzenet tévedés volt, s mi örömmel tesz- szűk le a fegyvert az ö kezébe. Miután ezt elmondtad — három mondat az egész —, rámutatok Bakosra, s ő átnyújtja a parancsnoknak a megadás jelképeként a kenyeret és a sót.

Bakos István az ezredes csicskása volt, egyébként kertész Monoron. Hogy ne az utolsó percben kelljen a szereplőket megkeresni, az ezredes valahonnan szerzett egy ágyat, s fölállította az ő szobája melletti szobában, ahol Bakos István aludt. Nekem pedig megparancsolta, hogy hurcolkodjam oda.

— Nem lehet tudni, mikor kerül sor a megadásra. így mindketten kéznél lesztek. Te pedig, Pierre, addig fogalmazd meg a deklarációt.

így barátkoztam meg Bakossal, a monori kertésszel. Ö a szűk kis szoba egyik falánál, én a másiknál aludtam. A reggelit, az ebédet, a vacsorát együtt költöttük el, napközben mindig akadt valami — többnyire fölösleges — tennivaló, esténkint beszélgettünk.

A beszélgetés azzal kezdődött, hogy egy koromsötét éjjel megkérdeztem tőle, miért sóhajtozik.

— Hogyne sóhajtoznék — kezdte népmeséi fordulattal —, hogyne sóhajtoznék, önkéntes úr...

Kiöntötte a szívét, estéről estére. Másfél évet szolgált a keleti fronton, aztán hazajött, s megnősült. Úgy érezte, megtette a magáét, igazságtalanság, hogy újra behívták.

— Mi végből, önkéntes úr? Azért, hogy végigfussak egész Magyarországon? Mást se csinálunk, csak futunk, futunk.

Nem többé-kevésbé racionális tiltakozása ragadott meg, érveit százszor hallottam; ezen a téren újat senki nem tudott mondani. Hanem, amikor Ilonkáról, a feleségéről beszélt, ezt az egyszerű, műveletlen embert a szerelem költővé avatta, a szavai szinte perzseltek, s hangjában úgy keveredett a vágyakozás és a fájdalom, mint egy gyönyörre fakadó asszony sóhajtásában. Az áthatolhatatlan sötét jóvoltából néha az a benyomásom támadt, hogy nem egyedül fekszik az ágyában. Lélegzetvisszafojtva figyeltem, váltakozva rá és magamra. Sóvárgása átszállóit rám, visszavisszatért elém a svábhegyi villa manzárdja, ahol Magda meg én ...

Nem találkoztam még emberrel, xikinek minden ízét, idegét, rostját, sejtjét ennyire átjárta és magáévá tette a sze- lelem. Az éjszakai beszélgetések Bakosa nem hasonlított a nappalok Bakosához, az ezredes úr készséges csicskásához, aki a küszöbön ülve fényesítette gazdája csizmáját, levakarta a sarat róla, bekente krémmel, bíráló szemmel mustrál- gatta, s ha valahol nem találta elég fényesnek, ráköpött a bőrre, aztán a ronggyal valamivel gyorsabban dörzsölte, mint máskor. Türelmesen állott a sorban, kezében a csajka, alacsony, barnahajú-szemű, kerekfejű kis ember, amilyen ezer meg ezer akadt a megtépázott magyar hadseregben.

E

gy napon a távolban porfelhő kerekedett. Az ezredes megcélozta távcsövével:

— Amerikaiak! — mondta. — Gyerünk, Pierre. Gyerünk, Bakos.

Felállottunk az országút szélén, az ezredes megkívánta figurában. Elöl ő, fél méterrel

H Jelenkor januári szánta

A Pécsett szerkesztett irodalmi és művészeti folyóirat új számának élén Győré Imre versét és Bertha Bulcsúnak, a költővel készített interjúját olvashatjuk.

A második világháború időszakához kapcsolódik Kolozsvári Grand- pierre Emil „Magyar Rubicon” c. elbeszélése, A hetvenéves író pécsi éveit idézi Talpassy Tibor esszéje, Weöres Sándor pedig tréfás születésnapi köszöntő verset ír „Grandpeare" Emilhez.

A lírai rovatban többek között Békési Gyula, Eörsi István, Mátyás Ferenc és Rába György költeményei, a szépprózai írások sorában Cseres Tibor reqényrészlete és Somlyó György: Egy nap Velencében c. írása kaptak helyet.

A művészeti rovatban figyelmet érdemel Németh Lajos és Miklós Pál elméleti írása a népművészeti alkotások esztétikumáról, valamint Láncz Sándor Képzőművészeti krónikája, Futa- ky Hajna a Pécsi Nemzeti Színház három prózai előadásáról — Sáros- pataky István: Táncpestis, Illyés Gyula: Dániel az övéi közt,,,, Mo- liére: Scapin furfangjai — számol be.

A kritikai írások közül kiemelkedik Vekerdi László „Képzelt interjú Király professzor új könyvével" c. esszéje.

Ady Endre születésének 100. évfordulója alkalmából közli a folyóirat Martyn Ferenc Ady- rajzát, egy egész évre tervezett sorozat bevezetéseképpen.

mögötte én, a három kerékbetört angol mondattal, Bakos a sóval és kenyérrel. Amúgy zárójelben: — megadás céljára minden nap friss kenyeret vételeztünk.

A jenki alakulat mintegy száz méternyire lehetett, az ezredes kihúzta magát, arcán az elszántság, az ünnepélyesség, a sajnálkozás, s ki tudja, még hányféle érzés keveréke. Feszesen tisztelgett, majd elernyedt vonásokkal, döbbenten bámult az amerikaiak után, akik úgy porzottak el az orra előtt, mintha észre sem vennék.

Egy darabig folytatták az előnyomulást, aztán megfordultak, s épp oly gyorsan, s épp oly váratlanul, mint ahogy megjelentek, eltűntek.

— Látod, Pierre — mondta az ezredes tétova mozdulattal —, azért választottam az angolokat. Azok ilyesmire képtelenek.

Elgondolkodva simítgatta az állót.

tagjainkat. Katonaéletünk legszebb napjain gyalogoltunk át. Bajtársaimhoz csatlakoztam, akikkel Arad környékén ismerkedtem meg, s akiktől azóta is csak arra a néhány napra szakadtam el, amíg az ezredes közelében aludtam.

Bakos nem tolakodott, szó sincs róla, annál szemérmesebb volt, de mindent elkövetett, hogy a közelemben maradjon. Joggal, hiszen az érzéseit megosztotta velem, s amit nekem adott az életéből, nem akarta elveszteni. Néha szót váltottunk, ha mögöttem járt, rámosolyogtam, ő kétarcú mosollyal válaszolt, szüntelen fájdalmán lést ütött az öröm.

Azt hittük, meg sem állunk hazáig. Az út egyik fordulójánál úgyszólván beleszadtunk a hadifogoly-táborba. Szögesdróttal ékesített kapu terpeszBorsos Miklós rajzai

— Fiatal nemzet. Hiányoznak a történelmi tapasztalataik ... Nem vetnek számot azzal, hogy az ügyeket le kell zárni, endlizni, ahogy a feleségem mondja. . .

— Ez épp olyan — fűzte hozzá némi tűnődés után —, mintha a sebész nem varrná be a vágást a paciens gyomrán.

A fentebbi kijelentésekben megnyilvánuló rendszeretet, vagy minek nevezzem, ösztönzésére, most már az oroszoknak is megadta volna magát, holott, nagyon félt tőlük. Inkább ők, mint ez az idegesítő félmunka.

Csakhát, a szovjet csapatok egyelőre máshol tevékenykedtek. A legénység, sőt a tisztikar egy része sem osztotta az ezredes nézeteit. Szerintük a háború befejeződött, semmi dolgunk idegen földön, menjünk mielőbb haza. Akkoriban még voltak lovaink, ökreink, szekereink. Gyorsabban, mintha parancsot kaptak volna, a kocsisok befogtak, a honvédek fölrakták ar szekerekre a cuccot meg a szajrét. Megindulunk hazafelé. Bakos meg én szökve, az ezredes ugyanis vissza akart tartani, hogy ne egymagában menjen nyugatra.

regebb-fiatalabb erdők borította hegyek és dombok között ka- nyargott az utunk. Az ütem, ahogy merítünk, minden más esetben erőltetett menetnek számított volna. Most, hogy minden lépéssel közelebb értünk a hazánkhoz, az otthonunkhoz, szerelteinkhez, a fáradtság nem bénította meg

kedett utunk szélességében, kétoldalt tornyokon géppuskás őrök. Megtorpantunk. Visszafordulni nem lehetett már. A kaput egy őr kitárta, s mi csöndesen és alázatosan bevonultunk a szlavonicei fogolytáborba. Néhány sátor állott egyik sarkában, nyilván a táborparancsnokság szállása. Egyébként semmi, azaz nehány hold- nyi elkerített szántóföld.

Ceske-Budjenovicén egy szakasznyi sváb csatlakozott hozzánk. Ök találtak először magukra :

— Ébidünk egy punger — adták ki a jelszót.

Haladéktalanul munkához láttak. Gödröt ástak, fölébe ágakból nyeregtetőt raktak, azt beborították gyeptéglákkal.

— Majd én gondoskodom az önkéntes úrról — mondta Bakos. Segítettem neki, s a bunker, pontosabban a putri elkészült, még mielőtt megindult az eső. A levegő párás volt, gyakran esett, soha any- nyit nem dideregtem, mint a szlavonicei fogolytáborban.

Egy idő múltán Brnoba mentünk. Miután átestünk az orvosi vizsgálaton, a betegeket ott tartották, minket, az egészségeseket útnak indítottak a Szovjetunió felé. Űtközben néhányszor leszállítottak a vagonokból, s számlálás közben százas csoportokra osztottak. Ilyenkor kellett ügyeskedni azoknak, akik együtt akartak maradni.

A

mint magyar földre ért a vonat, a fásult hangulat eloszlott. Néhányon azon a véleményen voltunk, hogy ki kell használni oz alkalmat szökésre, szerencsétlenségünkre épp vagonban utaztunk, csak közös megegyezéssel szökhettünk, csak közös megegyezéssel bonthattuk volna ki a vagon falát. A gondolat egyre erősebb ellenállásba ütközött. A vitát egy csendőr döntötte el:

— Emberek — jelentette ki határozottan —, a szökevényeket összeirják és aztán kivégzik.

Ez az érv végleg leszerelte az ingadozókat. A vita folyamán Bakos rajtam tartotta a szemét Eleinte reménység csillogott a tekintetében, most szomorúság, beletörődés.

Rákospalotán másfél napot vesztegeltünk. Egymás után robogtak el mellettünk a szerelvények. Onnan meg sem álltunk Monorig. Ahogy közeledtünk Monorhoz, úgy nőtt Bakos izgalma. Szeme eszelősen csillogott, ujjait hol kimeresztette, hol összekulcsolta.

Olyan lendülettel gurultunk Rákospalotától idáig, hogy senki nem számított arra, hogy Monoron megállunk.

Megállottunk s ki tudja, miért, az őr kinyitotta a vagon ajtaját. Bakos időközben oda- f ura kodott.

— Ilonka! — hallottuk a kiáltását. S rá a választ:

— Pista drága.

Magas, szőke gyerek volt az őrünk. Tekintete ide-oda járt a két ember között.

— Zsena — ismételgette Bakos.

Az őr egy másodpercnyi habozás után intett Bakosnak, hogy szálljon ki, aztán becsukta utána a vagon ajtaját. Félóra . is beletelhetett, amikor sípjelek, parancsszavak hangzottak el, a vagon ajtaján keskeny rés nyílt s azon nagy fürgén bekapaszkodott Bakos. A szeme könnyes, az arca piros. Behúzódott a sarokba s maga elé nézett.

Irigyeltem, csakúgy, mint a többiek. Mit nem adtam volna érte, ha az őr kienged egy negyedórára, hogy megöleljem édesanyámat. Magdát. Ha látják, hogy ép erőben vagyok, nyugodtabban néztek volna a jövő elébe. Bakos volt az egyedüli, aki találkozhatott hozzátartozójával. Más senki. Az asszonyka, igaz, éjjel-nappal az állomáson várakozott. Mégis csoda számba ment, hogy találkozhattak. Az őr megszánta Bakost, kiengedte s mikor ismét elindult a szerelvény, visszatuszkolta a vagonba.

Weöres Sándor

%

Grandpeare miihez

i

Hívei, baráti Grandpierre Emilnek még sok közös születésnapot remiinek.

II

Oh Emilem, hova bújt el a sárgarigónk a bozótban? Most házunk ereszén északi szél hegedül.

é

4

}

4

4

4

4

4

4

4

4

4

4

4

\

4

4

Azt hittem, így történt

Máramarosszigeten az volt a parancs, hogy a tisztek balra, a legénység jobbra gyülekezzék. Csatlakozhattam volna a tisztekhez. Mert ugyan ki kérte volna számon tőlem a hiányzó tiszti vizsgát? Számos velem egyenrangú karpaszományos a tisztek közé ment. Nyilván mert azok egy kanál cukorral és egy kanál zsírral többet kaptak. Vagy a társaság miatt. En kitartottam eredeti elhatározásom mellett, hogy miután a legénységi állományban vettem részt a háborúban, a hadifogságban is megmaradok a legénységnél.

Elbúcsúztam tiszt barátaimtól s Bakos társaságában elvegyültem a legénység között. Velük utaztam Mariupolig. Ott egy félig szétlőtt gyár épen maradt helyiségeiben szállásoltak el bennünket. Bakos meg én egymás mellett aludtunk, takarónk a katona köpeny, párnánk a hátizsák.

A

mióta Monoron találkozott a feleségével, Bakos megváltozott. Nem sóhajtozott, nem emlegette a feleségét, magába zárkózott, fásultan bámult a piszkos padlóra.

— Mi bántja magát, István, mondja már meg!

Ahogy rámnézett, a szeméből sugárzó szomorúság szíven döfött.

— Bolond voltam, önkéntes úr, kötnivaló bolond. Nem szöktem meg Monoron s most emiatt nemcsak én szenvedek, hanem Ilonka is. Ártatlanul, mert a hibát én követtem el. Nem ő.

— Ne szamárkodjon. Ha megpróbál megszökni, pórul járt volna.

Fejet rázott.

— Nem, önkéntes úr. Maguk onnan belülről nem láthatták mi történt. Az őr kiengedett, aztán odahivták a vonat elejére a parancsnokságra. Magam maradtam Ilonkával. Álltunk, beszélgettünk, megvártuk, amíg visszajön az őr. Látszott az arcán, hogy megfeledkezett rólam. No, davaj, intett, hogy ugorjak föl. Akkor már nem volt választás, engedelmeskedtem, mint■ egy birka. A vagonban megértettem, .hogy megszökhettem volna. Együtt lehetnék az én drága Ilonkámmal. A vége az lesz hogy talán sohasem látom többé.

— Dehát miért nem használta ki az alkalmat?

— Ha tudnám, könnyebb volna, önkéntes úr. De nem tudom. Ha keresztre feszítenek, akkor sem tudom.