Dunántúli Napló, 1977. január (34. évfolyam, 1-30. szám)
1977-01-23 / 22. szám
szépA Nagyváros születik kiemelkedő vállalkozása után az elmúlt évben ismét hasznos és szép munkával jelentkezett Tüskés Tibor: tizenhárom verselemzését adta közre a Tankönyvkiadó. A Versről versre alcíme: Az újabb magyar líra megközelítése, s a kötet Ady Endrétől Fodor Andrásig nyolc elhunyt és öt élő költő egy-egy versét mutatja be, a művek keletkezésének sorrendjében. A könyv széles olvasórétegekhez szóló, népszerűsítő, közművelődési érdekű munka, s nem szaktudományos igényű. Rendszeres líratörténetet, s ennek megfelelő líraelméleti koncepciót nem tartalmaz, a tizenhárom verselemző esszé mégis összefügg — kapcsolatot teremt köztük az időrend és az írói szemlélet —, ezért folyamatosan, „regényként” olvasva is hasznos és tanulságos. A költők kiválasztásában Tüskés Tibornak — olyan gazdag a modern magyar költészet! — még a reprezentatív teljességről is le kellett mondania. A „névsor" mégsem önkényes: Ady Endre, Juhász Gyula, Tóth Árpád, Babits Mihály, Füst Milán, József Attila, Radnóti Miklós és Szabó Lőrinc önmagát indokolja, hiányolni legfeljebb Kosztolányi Dezsőt, esetleg Kassák Lajost lehetne. Az élők esetében fokozottabban érvényesül az író vonzalma és ízTüskés Tibor: Versről versre lése, de az Illyés Gyula, Pilinszky János, Csorba Győző, Nagy László és Fodor And- rás-sort csak más vonzalmak és ízlések alapján lehetne vitatni. Az elemzett művek értékéhez nem férhet kétség, kiválasztásukban — az olvasó előnyére — inkább a változatosság szempontja érvényesül, nem pedig valami tematikai vagy egyéb hasonlóság. Az a cél sem vezette az írót, hogy feltétlenül a legjelentősebb — vagy annak vélt — verset elemezze. A tematikai sokszínűséggel függ össze, hogy maguk az elemzések is igen változatos felépítésűek. Tüskés Tibor azt vallja, hogy nincsen egyedül üdvözítő verselemző módszer, ehelyett — a lehetséges teljesség és komplexitás igényével — minden vershez meg kell találni a hozzá illő kulcsot, azaz a maga oldaláról, a maga kínálta legmegfelelőbb eszközökkel célszerű megközelíteni. „Nézőpontunkat mindig a vers természete, karaktere szabta meg” — olvashatjuk az Előszóban. Ne firtassuk most ezeknek a megállapításoknak a tudományos érvényét, hiszen a könyv célja nem valami sosemvolt, vadonatúj verselemző módszer bemutatása, sőt éppen ennek tagadásából indult ki. Tüskés Tibor esszét ír, s elhatárolja magát a verselemzés régi és új szélsőségeitől, konvencióitól és divatjaitól: egyrészt a száraz ob- jektivizmustól, az öncélú szövegelemzéstől, másrészt az ellenőrizhetetlen, szubjektív „beleélésektől”, a hangulatos szólamoktól. Szó sincs persze arról, hogy az író általában a tudományossággal fordulna szembe. Vallja is, alkalmazza is a marxista esztétika történetiség-elvét, s a szélsőségek mellőzésével számos verselemző módszer eszközeit felhasználja esszéiben. A szubjektivizmus elutasítása nem vezet a személyesség feladásához, az író mindvégig „jelen van” az írásokban. Nem riad vissza ugyanakkor a divatos statisztikai eszközöktől sem, ha fontosnak látja: Tóth Árpád Rímes, furcsa játékának a szótagjait is megszámlálja. fő jellemzője mégis a bölcs mértéktartás: az írói szuverenitás lehetővé teszi, hogy kiszakadjon a merev pedagógiai módszertani keretek közül, mégsem engedi meg magának a szabad csapongást, mert az ésszerű pedagógiai szempontokhoz viszont ragaszkodni kíván. Ez a kettősség persze csupán kritikusi szempont: Tüskés Tiborban — és a kötetben — nem válik ketté az író és a pedagógus, mindkettő együtt a teljes önkifejezés és ugyanakkor a hasznos szolgálat lehetőségét teremti meg. Az esszék közül kiemelkedik Juhász Gyula Tápai lagzijá- nak, József Attila Anyám c. költeményének, Pilinszky Ra- vensbrűcki passiójának és Csorba Győző Márciusának bemutatása. Talán ezekben jut legmélyebbre az elemző a mű belső világának feltárásában, a művészi eszközök vizsgálatában, s éppen ezért ezek sugallják a legtöbbet az íróról, s a kor emberéről is. Az elemzések műközpon- túak ugyan, de sohasem maradnak a mű határai között. Legtöbbször az életmű széles tartományaiba vagy egészébe világítanak, sőt kapcsolatokat keresnek más lírai életművekkel. A tizenhárom költő egy-egy verse végül is alkalmat ad az írónak arra, hogy valóban az egész újabb magyar lírához vezesse közelebb az olvasót. Szederkényi Ervin Irodalmunk Szenvedélyem: a magyar irodalom Camilla Mondral, a magyar irodalom élvonalbeli lengyel fordítói közé tartozik. Eddig már 65 mű jelent meg fordításában. Aktív tagja a Lengyel írószövetségnek, együttműködik a varsói Magyar Kulturális Intézettel. Több kitüntetést is kapott, köztük a Lengyelország Újjászületése Érdemrend Lovagkeresztjét,'legutóbb pedig a magyar Pen Klub díját. — Honnan ered az ön érdeklődése a magyar kultúra iránt, hogy sajátította el ilyen könnyen ezt a lengyelek számára oly nehéz nyelvet? — Számomra nincsenek könnyű vagy nehéz nyelvek. A háború alatt három és fél évet Magyarországon töltöttem. Magyar nyelvtudásom elmélyítése lett a szenvedélyem. Állandóan úgy tűnt nekem, hogy túlságosan kevéssé ismerem ezt a nyelvet. Beszéltem franciául, angolul, s összehasonlítva velük magyar tudásomat láttam milyen sokat kell még tanulnom. — Hogy lehet az, hogy közgazdász létére irodalmi fordításokkal kezdett foglalkozni? — Ebben a véletlen játszott szerepet. Amikor a háború után újjászerveződött a kulturális élet, hiányoztak Lengyelországban a magyar nyelvet ismerő emberek. A háború előtti lengyel olvasó természetesen ismerte a XIX. századi magyar regényeket, de főleg német és francia fordításokból, gyakran rövidített, nagyon szegényes változatban. — Melyik művet fordította le először? — Darvas József „Fekete kenyér" című művét 1951-ben. Azután már nagyon sokat, a klasszikusok műveitől kezdve a legfiatalabb magyar írónemzedék alkotásaiig. Felsorolok néhány címet: Jókai Mór „És mégis mozog a Föld”, Mikszáth Kálmán „Két választás Magyar- országon”, Németh László „Iszony” és „Bűn”, Mészöly Miklós „Saulus” és „Bunker”, Sánta Ferenc „Az áruló”, Thur- zó Gábor „Az ördög ügyvédje”, Déry Tibor „Felelet" és „Szerelem”. Déryt egyébként az „én” szerzőmnek nevezték el. Természetesen nagyon szeretem őt, és igen jó volt fordítani. — Milyen irodalmat fordít a legszívesebben? — A jó irodalmat. Számomra nem fontos műfaj, vagy stílus, csak jó irodalom legyen. Sok drámát fordítottam, mivel otthonosabban érzem magam a párbeszédben, de nagy örömet szerzett nekem Jókai regényeinek fordítása is. Ellenben sohasem foglalkoztam lírával, a költészetet csak propagálni tudom, és köflő barátaim fordításaiban gyönyörködöm. — Amikor fordításon dolgozik, kapcsolatba lép-e a szerzővel? — Ez csak időnként fordul elő. így volt például Németh László „Iszony” c. művének fordítósakor, ■ de általában a szerzővel csak művének lefordítása után kerülök kapcsolatba. Nem ■riasztanak el o nehézségek, ellenkezőleg, nagyobb örömet, kielégülést szereznek nekem. — Min dolgozik jelenleg? — Most van a nyomdában két általam fordított regény: Mikszáth „A fekete város" és Bertha Bulesu „Tűzgömbök” c. műve. Ezt a szerzőt még nem ismeri a lengyel olvasó. Szeretnék Magyarországra utazni, és a háború időszakáról emlékregényt írni. — Köszönöm a beszélgetést. Krystyna Koch SZATYOR GYŐZŐ: BOGÁNCSOK Berták László: MOST KELLENE O, nagy medúza-délután! szeretteim ide lebegnek, akácfa-karón ring az ég, ernyője gombján szivem lüktet. Most kellene a vastag ág kampójára fölkunkorodni, elúszni, mint a medúzák, és mindörökre itt maradni. Most kellene a végtelent harang nyelvével megkongatni, hogy megvagyunk még, jöjjenek, élni akarunk, ünnepelni. O, nagy medúza-délután! szeretteim ide lebegnek, akácfa-karón ring az ég, ernyője gombján szívem lüktet. Galambosi László: FEKETÉBEN Fészket vizslat a lámpa. Ezüstbe csavart koponyája konokon lendül. A tejúton egy csillag lépne keresztül, hogy megálljon fölöttem. Messziről jöttem. Vacogva omolnak a gyászoló rózsák. Hattyútoll-torzsák fulladnak sárba. A szél, a szél: a sárkány mancsában forgó acél suhog és fortyog a mély. Hányódunk haza. Reng a türelem talpazata. Fejszéjét a kapkodás közibénk vágja. Temet az iszonyat háborgása. Lappogó bögyű lángok, hamut vigyázó urnák, kőszarkofágok magányából a jajongók hányadik bugyrába szállók? Bencze József: Legénybúcsú anyámtól Elsirathatsz anyám hóharmat hullással, egyedül hagytalak szemközt a világgal. Küszöbre kiállasz, onnan kiabálhatsz, énreám, fiadra most már nem találhatsz. Udvarunk kinőttem, öreg a deszkakert, kaput se nyithatok, szerelem jéggel vert. Inog a kutágas, a vödör inni kér, hiába vár hóban az elfáradt szekér. Sirass édesanyám jégverés-hullással, jósággal vertél meg, kinos boldogulással! 11 It l TTTTTTTTTI r* ^ Pamacsforma, decemberi párák lebegtek a járda felett és elúsztak fölfelé a semmibe. A páráknak borillatuk volt, meg sör, meg konyak. Szilveszterszaguk. Anna számolta a szilveszter esti arcokat: egy párafelhő, egy papírcsákó, egy párafelhő, egy zsirardi. Jöttek feléje az alakok, szabálytalanul menetelve, csak úgy fért el közöttük, hogy vállát élével előre szegte. Hűvös volt az utca, mégis embermeleg az este. Ment előre és senki sem vette észre a fűzős csizmát. Pedig ma felhúzta. A műhelyben hallja úgyis, hogy Annus, te flancos, vidd oda ezt, tedd ide azt! A fuldokló, kövér hang nem mondja sose Annának, hogy ez mind a csizmáért van. De amióta összefutottak a korzón és Régemé pufók képe először nézett irigylilán Anna lábára, a lány tudta, hogy minden ezért van, a fűzős divatcsizma miatt. Mert fekete lakk és Váci utcai. A műhelyben röhögtek a srácokkal, hogy ilyen karcsú csizma milyen lenne ennek a kövér pulykának a lábán. De a kövér pulyka a művezető... Később, ahogy mélyebben fúródtak a fülébe a késélű szavak, Anna furcsát érzett. A gyönyörű Váci utcai csizma miatt — félt. De most csak ment az embermeleg szilveszteri utcán. Az arcok forogtak előtte, millió tekintet, egyforma vihán- colás. Csákó, trombita, szilveszteri szempár. Nem is nagyon mámoros, csak egy estére felszabadult szempár. Anna sodródott tovább, végig az utcán. A karjába csíptek, de ez most nem fájt. Egy éles trombitától kicsit bedugult a füle — fél centire a feje mellett fújták meg. Ő is párákat lehelt, de melege volt Hangos, meleg szobában érezte magát és egy pillanatra elfelejtette a csizmáját, pedig a lábán volt. A haja nem bomlott ki, csak a kabátján lazított és egyedül sodródott a szilveszteri arcok felé. Most szerette meg a szilveszteri estéket, pedig — a csizma drága volt — csak tizenegy forinttal indult el...
