Dunántúli Napló, 1976. december (33. évfolyam, 332-361. szám)
1976-12-05 / 336. szám
\ wmmmmmmum Pál József: í Bemutató a Pécsi Nemzeti Színházban „Mai téma. Más talán nem választotta volna . . . ezer kicsinyes ok miatt. Én nagy örömmel zenésitem meg." — E sorokat a Traviata komponálása közben írta Verdi egyik barátjának. És ezzel az opera különlegességére mutatott rá: az egyetlen saját korából vett téma, amit valaha is megzenésített. Érdekes megfigyelni, miként és mit változtatott a zeneköltő. Ifj. Alexandre Dumas regényéből (A kaméliás hölgy)-ótveft&^merjőrizte a társadalmi ,,hátteret", nem minden IfPtwffr— él nélkül, de emellett a három főszereplő egyéni „lélek-drámá- ját" helyedre a középpontba. Hogy mindennek élét vegyék, először meqváltoztatták a cselekmény időpontját: áthelyezték vagy másfél évszázaddal korábbra, a XVIII. század elejére, a Napkirály udvarába. Ami persze félrevezetőén hatott, jórészt ennek köszönhetően az opera bemutatóján 1853-ban csúfosan megbukott. „A magam részéről azt hiszem, nem az volt az utolsó szó a Traviatáról, ami tegnap este elhangzott. Találkoznak még vele, s akkor majd meglátjuk." Verdi szavai beigazolódtak. A Traviata a „romantikus trilóqia" hqrmadik darabjaként, a Rigo- letto és A trubadúr társaságában máig a legtöbbet játszott, legnépszerűbb zenés színpadi művek egyike. Operaegyüttes műsoráról aligha hiányozhat — ezért is érthető a Pécsi Nemzeti Színház választása. A mindig feltehető kérdés ezúttal is indokolt: vajon, helyesen választottak? A produkció alapján igen-nel felelhetek, bár nem minden fenntartás nélkül. Huszár Klára így írt a pécsi műsorfüzetben: „Az előadás sem többet, sem kevesebbet nem szándékszik tenni, mint Verdi intencióit megvalósítani. Szembeállítani a polgári erkölcs kétszinűségét — puritán otthoni és szabados félvilági arculatát — az igazi emberség etikájával. Végigkísérni a cifra aranykalitkába zárt lélek fel- szabadulását, leegyszerűsödését, hőssé válását. Mindezt érzelemgazdagon, de érzelgősség nélkül." A rendező szándékával egyetérthetünk, de mindez nem valósult meg teljesen. Elhi bázott- nak éreztem pl. a „keretet” — a nyitány közbeni és az utolsó akkordokra eső állóképpel, a „kezdődik a mese — itt a vége ,.jelleg éreztetésével. Egyszerűen nincs szükség ilyen utalásokra, q zene semmiképpen sem igényli. Ez csak külsőség. Mélyebb negatívabb benyomást kelt a színpad: rendkívül zsúfolt, nyomasztó — ami aligha érthető, hiszen más produkciókban ugyanezt a nem is oly kicsire méretezett színpadot remekül kitágították. A pompa is kissé talmi, kevesebb, jelzettebb több lett volna. (Díszlettervező: Vata Emil). Márk Tivadar hagyományos jelmezei ha nem is frissítették, de színesítették az összképet. Él, pezseg a színpad. Huszár Klára különösen a „társasági jelenetek” gondos felépítésével tűnt ki. Jó néhány pillanatban a szereplők játékán is mélyebb nyomot hagyott a rendezői munka, az a szándék, hogy sablonmentesen, összetettséqében keljen életre a lélektani dráma. Jó példa erre Violetta és Ger- mont kettőse, viszont hiányérzetem támadt a kártya jelenetnél, mely szinte mellékesen, rejtve „zajlik" — noha az opera egyik leglényegesebb mozzanata. Breitner Tamás vezénylése ezúttal is feszültséggel telítette a légkört, különösen a második felvonástól. Ezúttal a drámaibb, harsogóbb részek életre keltése sikerült jobban, a részletfinomságok az emeltebb hangerő miatt nem mindenhol érvényesülhettek. Ami nem is csak rajta múlott: ehhez az operához — gondoljunk az előjátékokra! — sokkal nagyobb vonóskarra van szükség! Teltebb, homogénebb, gazdagabb vonóshangzásra, mert ennek hiányában megbillen a hangzás egyensúlya és rejtve marad megannyi részletszépség. A Traviata melankóliába hajló líraisága, árnyalt színei, hangulatrezdülései finomabb hangzásképeket sugallnak! A zenekar ennek lehetőségét jelezte és a későbbi előadások után nyilván több valósul meg ebből is — kevesebb izgalommal, gikszerrel. Meglepően jól szólt — egységesen, pontosan (bárha azt írhatnám: érthetően!) — a kórus, Károly Róbert betanításában. Ágoston Edit alakította a címszerepet. Az első felvonásban nyilván elfogódottsággal küszködött, mert a dinamikai árnyalással adós maradt, később azonban nagyon szép pianó- kat is énekelt, és a drámai kitörések megvalósításában is illúziót keltett. Játéka már kevésbé —, igaz, szerepe a legnehezebbek közül való: a kacér társasági hölgytől kezdve kel! oly sok mindent elhitetni a szerető, haldokló asszonyig, rendkívül széles érzelmi skálán, szuggesztív elmélyültséggel. Legjobban a Germont—Violetta jelenetben énekelt és játszott, igaz, ebben nyilvánvalóan közrejátszott Bolla Tibor (Germont György) inspiráló hatása, aki alighanem az egész premier legbiztosabb támasza volt ének- ben-játékban egyaránt. Alfréd megformálója, Albert Miklós betegséggel bajlódva derekasan helytállt, jobb diszpozícióban valószínűleg hajlékonyabban, kiegyenlítettebben énekel. Kisebb szerepükben a többiek (Kővári Anikó, Piróka Éva, Wagner József, Radnay Zsolt, Ber- czeli Tibor, Bognár András, Nagy Gábor, Vincze János) is hozzásegítettek a hangulatteremtéshez. A bemutatón érzésem szerint még nem teljesen érett, nem a lehetőségek maximumát elérő előadást láthattunk, hallhattunk. De így is igazi operai atmosz- férájú, vérbő Verdi-drámát élhettünk át — amiért elismerés, köszönet jár a létrehozóknak. Juhász Előd Jéafurulva Ahol az izmos, zöldes hátak karcsú vonalát sejtette a fény, zuttyant a zsinór a bogárral — s hal fickándozott máris horgom hegyén. Hogy hová bújnak el télen a nagy halak, — talán felúsznak a folyón, vagy belefúrják magukat az iszapba? Könnyen utána nézhetünk, hisz van róluk könyv számos. Mégis felerősödik bennünk a kétely, s nem is tél, hadern a jég teszi. A jég, mely oly sokszor körbevesz minket magányunkban, mindennapi dolgainkban, gondjainkban: „vigyorrá torzul haPÁL JÓZSEF versei Mindegy már Ömlött, ömlött az égi tej, míg a móló kövére léptem, hogy megmosdjak, s egész közel, kék tó tükrén láttam meg képem. Néztem sokáig, ismerkedtünk, távolról jött két jó rokon. S ha nevettem, együtt nelettünk, s övé volt szemem, homlokom. Övé volt — s én, a kívülálló, vizsgáltam saját arcomat, két szemem is, a kékbejátszó, felfedte most, hogy mit mutat. Arcom más volt, — vagy másnak tudtam? s a lélek volt csak meggyötört? Mindegy már, a vízbe nyúltam és a tükör-kép összetört. A nyúlánk sás közül Ugye eljössz velem? Lent Ormánságban, Besence táján van egy kis patak. Sátrat verünk a vén tölgyek alatt. Meglátod, ott hajcihőznek a kerge zöldarany szitakötők, mig keszegre lesünk a nyúlánk sás közül. Később elmégy. Vonz a rét fűszer-illata. Én meg tüzet rakok, s ha pattog már a fa, elkészítem a megfogott halat. S ha már alkonyul, hívlak s megkínállak agyagbansült hallal, — és jövő tavaszig - örvösgalamb, tengelic sátrunkban lakik. Két évszak között Vegacilinizü a köd, a völgyek, dombok odvasodnak. Csupa sötét függőleges az erdő. Készülődik jégszobornak. Luca napi köszöntőt útszéli kóró kántál, költők közérzeteként dünnyögi — és fű, fű a szél. Pedig a föld testmeleg apám, anyám földben rothad, s eszi a föld a két halottat, mig a halál sárga fagyöngy-csonkra gyökerezik le a csont-ágakra és fű, fű a szél. Ellensúlyozható — ha akarom, a sok sötét függőleges. Akár egyetlen szajkóval, amint kiáltva száll át a táj felett. Befedte a hegyet a hó befedte az erdőt a hó az ónszürke égbolt hajlata lerágott halgerinc és Dávidföld Kökönyös házai lehorgonyzott befűtött hajók de nem indulnak sehova s az utasaik kiszállnak beszállnak ajtót ablakot négy falat rám zárta s a kandallót a fagy mint aki azért záratta be magát hogy ott bent enni kap testem nem kiván kitörni se csak a tekintetem körbe szaladja a szénmosót a sodronykötelet tartó betonlábat majd egy csillébe kapaszkodva fel a hegyre az ónszürke égbolt hajlatába és beszáll a kasba ó fagy fagy vén porkoláb ó fagy fagy te vén juhász fújhatod már jégfurulyád ragom / haraggá torzul vigyo- rom / nyelem a könnyem / kopog a jég”. Ha fel akarjuk fejteni Pál József mostani, negyedik kötetének, a Jégfurulyának szimbólumait, nem elég csupán a „jégre" hagyatkoznunk, mert ott van a víz is, „a bába vízzel mosdatott s ha mégy szárnyán az estének / vízzel mosnak le halott", és ott van a „vegacilinizü köd”, és ott a „csöndmocsár", melyek megannyi asszociatív hálót alkotnak Pál József költészetében. Mert jelzésekben faggatja a környező világ és belső dolgaink ütközési pontjait, az élet és a halál nagy kérdéseit. A kezdő ciklus (Bolond a kék ég) impresszionisztikusan megragadott témáiban felvillantja a kötet egészén végighúzódó jel- képrendszerét, a „körmökkel” szabdalt víztükröt", a „forrásnélküli követ”, az ígéretekkel kecsegtető s „hangrobbanások" rázkódtatta „kék eget", a „szatócsmérlegen" himbálódzó „időt", hol az élet „kísérteteket", s „kakukkfiókáit is dédelgeti." Erre épülnek, s kapcsolódnak a következő ciklus, a Tükröződés versei-közérzetjezései, melyek a vonulat alatt bizonyos állandóságot sugallnak: „vagyok aki voltam leszek aki vagyok". És e statikus helyzetből („testem nem kíván kitörni se/ csak a tekintetem") szűk metszeteket tár föl, hasít ki az emlékek régiójából (Ott feküdtél, Két füttyszóló) és a környező világból (Befedte, A readingi fegyház cellájában), hogy aztán ez utóbbiak is emlékképekké mosódjanak. Ebben a stati- kusságban a legnagyobb feszítő erő a kísértő magány gyöt- relmes képei: a „kérésre tárult tenyér", a „kőbe-dermedt páncél", a „mélytengeri búvárruha csend", a „jég-tér” és „hóidő”. A kötet hangnemének egységét tovább erősítik „A részeg hajó árbockosarából" c. ciklus szerelmes versei. A szerelem, mely számára a magány kínjainak enyhítését s a megtartó tisztaságot jelentik („Ittam belőled ha föléd hajoltam / Ittál belőlem ha fölém hajoltál”), és menedéket is a „hó jég jég halál" hangjai közepette: elindultam didergő eszkimó amikor a hold torkából feltört az az éles üvöltés melled meleg kontinensei felé. A záró ciklusban — „Megkötve születéssel és halállal" — a jég és a kék ég, a víz és a kövek jelképei már egyfajta át- lényegített természetet példáznak: Az Idő másodperceit számlálva Pényéveket és csiga-millimétereket Formákká kövesedett sziklatömb szokásokkal Hánykolódva a ma horgonyláncain Élünk mi holnapért nemzettek S mintegy megjelölve a kitörés lehetőségét is ugyanott: „Vágd le sárkányod hetedik fejét / S leszel legkisebb a királyfiak közül". S a magány feloldását folytatandó kimondja: „Egy napon ki kell tárni majd az ablakot mert nem elég azt mondani fény.” De mégis minden válasz ellenpontjaként ott húzódik a kétely, hogy lehetséges-e még — „az autó-kara- ván-zümmögésben", ahol „antennák , labirint-szirtje" jelenti már a „jegenyék csúcsát" —• találkozási pontokat teremteni egymás közt. Zárt, fegyelmezett és visszafogott, olykor túlon-túl is visz- szafogott költészet Pál Józsefé. Talán mégis a nyílt vizek jeladásai ’ oldhatnák fel a „jégmagányt”. Várnánk már egy következő kötettől a jégrianások hangjait is. Pálinkás György
