Dunántúli Napló, 1976. december (33. évfolyam, 332-361. szám)
1976-12-29 / 359. szám
1976. december 29., szerda Dimantült napló 3 Csak as: anyagi jólét*? „...Az a dolgunk, hogy további konkrét vizsgálódást folytassunk társadalmunk minden fontos területén. Ezt tesszük most a kulturális területen. Ha külső-belső vagy egyéb okokból rövid időre felhalmozódnak a feszültségek, a megoldást nem segíti a helyzet takargatása, hanem csak a még jobb, a valóságnak méginkább megfelelő társadalmi önismeret. Ehhez pedig torzulásoktól mentes nyilvánosságra és nyíltságra van szükség. Arra, hogy az ellentmondások és a hibák ellen felgyülemlett, tisztességes indítékból származó indulatokat a szocializmust, tehát a társadalmi haladást szolgáló energiává lehessen változtatni. (A Törvényjavaslat a közművelődésről cimű országgyűlési előterjesztésből.) Villány közművelődése Évszázados szemlélet Gazdag, jómódú község Villány, szorgalmas emberekkel. Engem mégis valahogy állóvízre emlékeztetett mindig. Nagy állóvízre, szélcsendben... Azért négy—öt év óta mintha mozdult volna valami. Néhány rossz vezető leváltása mindenesetre lehetőséget kínált a mostaniaknak arra, hogy sok minden változzék. Talán még az évszázados szemlélet is, amely annyira szorosan hozzákötődik a villányi domboldalak terméséhez, a büszkeséget, jólétet sugárzó présházakhoz, mint fához a tapló. Milyen ma Villány? A választ, gondolom, csak nagyon átfogó, alapos szociológiai elemzés mondhatná ki megközelítő biztonsággal. „Szondázni" persze sokfelé lehetséges, a lakosság bármelyik rétege vagy korosztálya akár egy-egy tanulmány forrása lehetne: kinél-kinél az emberek vágyaival, törekvéseivel, a társadalmi presztízs megannyi sajátos mértékegységével, ami jó részben ma is úgy tűnik, jobban emlékeztet akóra, pintre, iccére, mint arra, ami mai elvárásaink, szocialista normáink szerint nyomna a latban ... Vagy igaztala- nul általánosítok? Úgy vélem, ha bárki is ezt vizsgálná itt, bizonyos részben eléggé egyértelmű, más részben eléggé ellentmondásos képet nyerne. Mérték vagy használati eszköz? Egyfelől összecsengő a vélemény: a községet igen szorgalmas emberek lakják — közel háromezren. Nem ritka a látástól vakulásig való munkálkodás; kora tavasztól szüretig, s utána- is. Megdolgoznak a jólétért. Nem irigyelheti el tőlük senki az évente gyarapodó javakat, amik ugyancsak tekintélyesek és tekintélyt adnak .. . Egy-egy jó termés a kisebb szőlejűeknél is behozza egy köcsi árát; van, aki több gépkocsi értékét szüretelte le az idén — hallottam ott- jártomban, nem is egyszer. S ez végső fokon mindenkinek1 jó. Kedvez a népgazdaságnak — s egybevág az egyén, a termelő érdekeivel is. De a gépkocsi, mint „mérték”, mint értékmérő (és nem használati eszköz mivoltában) egy kicsit megütötte a fülemet. A községben 210 személygépkocsit tartanak nyilván. & óvatos becsléssel is azt Jelenti, hogy közel minden harmadik (!) család rendelkezik gépkocsival, s eljuthat a városba, az országba, a világba. Nagyszerű dolog ez! Kár, hogy beszerzésének a vágyában, törekvéseiben a szerzés uralkodik; hogy elérésének szemléletében mind erősödik a cél, s halványul az eszköz funkciója. Pláne, ha a jelenség egyfajta gyökeréhez is eljutunk. Egy példát erre. Az egyik külterületi iskolában fölháborodva tiltakozott egy anyuka: hogy merték odaültetni az ő fiacskája mellé X-et, amikor nekik már Zsigulijuk van, X-ék pedig a „motorjukat” is az idén szerezték be . .. Vagy a lakáskultúra dolga. Legendákat mesélnek, ki-hol milyen csillagászati összegért szerezte be vadonatúj berendezését 3—4 szobájába. Ami nem lenne baj. Sőt! A probléma ott lapul, amikor a célszerűséget már elhomályosítja a „minél drágább legyen!" szempontja. Amikor a négy szó. bábán négy televíziókészülék pöffeszkedik (színesek is), mert telik, mert van miből,,.; amikor a társadalmi presztízs mértékét már a kelleténél jobban meghatározza az anyagi jólét foka, pontosabban csak az határozza meg. Legalábbis az emberek többségénél . . . A kulturális érdeklődés felől így van-e vajon? A legegyszerűbb, úgy gondolom, ha a kultúrában való részvétel felől Dióturnérozású Beáta szekrénysorvásár PÉCSI BÚTORGYÁR 1 sz. telepén, • PÉCS Somogyi Béla u. 6. közelítünk, A lakosság közművelődése felől, ami — törvény is kimondja ma már — azonos a köz művelődésével, az egész közösségével, a kultúra demokratizálódási folyamatával. Wallinger Endre (Folytatjuk) A hivatás mesterei készítik fel őket G yerünk a kis-óvónéni- hez! Ő biztosan megengedi . . . Gyerünk a kis-óvó- nénihez! Ő majd megmondja... A „kis-óvónéni” tizenöt-, legfeljebb tizennyolc éves, a Janus Pannonius gimnázium ■ és szakközépiskola óvónői tagozatának tanulója. A gyerekek szeretik, körülrajongják, figyelnek, hallgatnak rá. A Móricz- és az Endresz utcai óvodába jár gyakorlatra, Vincze Zsuzsának, Molnár Klárának, Fenyvesi Juditnak, Péter Veronikának, Kovács Eszternek ,. . hívják, ösz- szesen 207-en vannak a magyar • és 24-en a nemzetiségi tagozaton. „Ouoneni le” lesznek Az iskola igazgatói irodájában arról beszélgetünk, miért választották már szinte gyermekfejjel ezt a hivatást, amelynek szépsége, rendkívüli fontossága aligha szorul bizonyításra. Vincze Zsuzsa: — Én most negyedikes vagyok, és ha itt végeztem, a Tanárképző Főiskolán szeretnék továbbtanulni, természetesen óvónőként is szívesen dolgoznék. Lehet, hogy banálison hangzik, de nagyon szeretem a gyerekeket. 34-en járnak az osztályunkba, és szinte valamennyien óvónők akarnak lenni. Molnár Klára: Két éve járunk gyakorlatra, most éppen hospi- tálunk, tehát jól látjuk már most, mi lesz a feladatunk. ArÚjjal külön élete« elviek Sassy Iringó rrwvész és tanár A komoly, emberhangú mély hangszer tokjában a könyvszekrénynek támasztva állt. Kutatva nézegettem ... Vajon ez az, amelynek hangja matrózruhás koromat idézi? Az iskolai koncertek felejthetetlen, soha visz- sza nem térő hangulatát. A pódiumon ősz hajú nő, fekete ruhában. A komoly hangszerrel, a csellóval. Beethovent játszik. Egész lényével érzi, átéli. Hatására lehetetlen nem meghajolni nekünk is, szent tisztelettel a zene előtt. És meg kell hajolnunk nemes alázattal, aki Beethovent, Haydnt, Mozartot és Bartók zenéjét megérteti velünk. Pécs zenei életében fogalom a neve. Sassy Iringó. Különös, idegenül dallamosan csengő név. Pedig a pogány magyar hercegnőket hívták így. Vékony alkatú. Belül azonban határozott és teli energiával. Kezei nem finom „művészkezek”. Ujjai azonban külön életet élnek. Nemcsak játék, beszéd közben is. Egész lényével, szemével, kezével meséli életét. — Nyugodt ember vagyok, olyan volt az életem is. Miskolcon születtem 1912-ben. Apám újságíró volt. Az irodalmat, művészetet kedvelő, de a tudományban is jártas, igen művelt ember. A Petőfi Társaság tagjai: Móricz Zsigmond, Móra Ferenc, Kaffka Margit, — anyám legjobb barátnője — többször megfordult házunkban. Pezsgő szellemi élet folyt nálunk. Anyám volt a muzsikus a családban. Százhúsz tagú vegyeskart vezetett 'Miskolcon. A zene szeretete családi hagyomány volt, örökségként kaptuk. Négyéves koromban már koncertre vittek szüleim. ötéves koromban kezdtem zongorázni. Hatévesen már csellóztam is. Négyen voltunk testvérek, mind lány. Mindegyikünk játszott valamilyen hangszeren. Kilenc évesen olyan kamaraanyagot játszottam a koncertemen, amit ma a főiskolások. — Félig-meddig gyerek volt még Iringó néni, amikor pályát választott. — Tizennégyévesen kerültem fel Pestre, a Zeneakadémiára. Nehéz volt elszakadni otthonA művésznő otthonában gyakorol. Seres Éva felvétele. ról, a számomra oly sokat jelentő családi életet otthagyni. De az akadémián eltöltött négy évre úgy gondolok vissza, mint életem egyik legszebb időszakára. Legkedvesebb tanárom Weiner Leó; a zenének és a tanítványainak élt. Tizenkétéves koromban játszottam először Pablo Casals előtt Dvorzsák egyik koncertjét. Casals közbenjárására tanulmányaimat Párizsban folytathattam volna. Anyagi helyzetünk azonban nem engedte meg — így maradtam. Bár fájt a szívem, hogy nem mehetek a fiatalság lendületével, hamar túltettem magam a dolgon. Életem folyamán azonban többször elgondolkodtam, vajon hogyan alakult volna művészi pályám, ha ebben a rangos európai hírű iskolában folytatom tanulmányaimat. — A Zeneakadémia után . ..? — Hazamentem Miskolcra, majd Bécsbe kerültem. 1938- ban pedig egy csodálatosan szép, olasz turnén voltam, amelynek a háború előszele vetett véget. 1940-ben kerültem Pécsre, a Zeneiskolába tanárnak. S természetesen játszottam is. A felszabadulás után és az ötvenes évek elején jártuk a vidéket Gencsi Sárival, Svéd Sándorral, Huszka Jenő lányával, Máriával és koncerteket adtunk. Felejthetetlen, szép idők voltak. Sokat játszottam együtt Fischer Annival is. 'Bartók II. zongoraversenye szinte egyet jelent nekem Cziffra György nevével. Sok emlékezetes hangverseny emléke köt össze bennünket. — A mozgalmas mindennapok után most a nyugdíjas évek nyugodt, csendes napjai hogyan telnek? — Hát nem olyan csendesek és nyugodtak. Unokáim gondoskodnak róla, hogy ne legyenek azok. Mindannyian zenélnek, nálam gyakorolnak. Legnagyobb örömömre együtt élek mindegyikőjükkel a zenében is. Naponta három-négy órát gyalogolok. Uránvárosban lakik az egyik lányom és mindig gyalog megyek ki hozzájuk. Hozom, vaqy kísérem haza unokáimat. Nekem is, nekik is kell a testedzés, és közben nagyon sokat tudunk beszélgetni. Gyakran játszom magamnak is. Két-három óra elmélyült csellózás tökéletesen kiegyensúlyoz. Pillanatnyi rossz kedvem, vagy fáradtságom elmúlik tőle. Szerencsés alkat vagyok, „kijátszom” magamból a mindennapok salakját. A kollégák is sokszor megkeresnek, tanácsot kérnek. „Jogilag" nincs ugyan munkaviszonyom, de ténylegesen még nagyon sok szállal kötődünk egymáshoz. Inkább úgy érzem, mintha szabadságon lennék és nem is nyugdíjban. A szobába besüt a késő őszi nap. Vékony csíkokban végicj- pásztázza a festményeket, majd a zongorán álló hatalmas sárga virágcsokorba bújik. A váza körül fehér, sárga, lila borítékok. Rengeteg levél. — Azért nem ilyen kiterjedt a rokonság. A volt tanítványoktól érkezett — kapom kimondatlan kérdésemre a választ. Több mint 30 évi tanári pályafutásom legalább olyan boldogság volt számomra, mint a koncertezés. Sok tehetséges és ma már híres művész, tanár első szárnypróbálgatásainak voltam tanúja, irányítottam őket. A Filharmonikus zenekar majdnem minden tagját tanítottam. A tanítás, a koncertezés lehetőség volt számomra, önmagam megvalósítására, és a bennem lévő művészi erő kiélésére. Nem a kenyerem, az élethivatásom, a pályám lett a CSELLÓ. Varga Ágnes ra is van lehetőségünk, hogy tovább tanuljunk. A kecskeméti felsőfokú óvónőképzőnek van itt egy kihelyezett tagozata, és ezt még én is szeretném elvégezni. Fenyvesi Judit: Anyukám tanítónő. Jelenleg másodikos vagyok. Valószínűleg édesanyám pályaszeretetét örököltem, amikor ezt választottam. Én is nagyon szeretem a gyerekeket... Kovács Eszter: Most még ugyan csak kis-óvónénik vagyunk, és a gyerekek ezt bizonyára észreveszik ... A foglalkozások, a hospitálások és a gyerekek alaposabb megismerése azonban egyre magabiztosabbá tesz bennünket. .. Kovács Eszter: — Nekem is nagyon tetszik ez a pálya, de én még nem döntöttem véglegesen . . . Lehet, hogy riporter leszek ... Valamennyien megegyeznek abban, hogy bizonyosfokú rátermettség is kell az óvónői hivatáshoz. Ilyen például a beszédkészség, az énekhang, hallás, rajzkészséq. — Tulajdonképpen ugyanazt tanuljuk, mint amit a felsőfokon tanítanak, csak némileg leegyszerűsítve. Marxizmust és lélektant például nem tanulunk, de a gyakorlati felkészítés a lehető legtökéletesebb. Hetesi Istvánná igazgató és Bakó Gyöngyi, a gyakorlati oktatás vezetője a középfokú óvónői képzés jelenlegi helyzetéről, eddigi tapasztalatairól tájékoztatnak. A képesítés nélküli óvónők száma az elmúlt tíz év alatt csaknem négyszeresére növekedett. Míg 1966-ban 6,2 százalék, 1975-ben már 22,5 százalék volt a képesítés nélküli óvónők országos aránya. A középfokú óvónői képzést eddig 29 szakközépiskolában vezették be. Itt Pécsett 1975-ben végzett az első ilyen osztály. — A nálunk végzettek — mondja Hetesi Istvánné — Baranyában és Pécs városában helyezkednek el. Bő a választék. (Egy tanulóra két-három állás jut. . . Pécsett még ma is vannak óvónői hiányok, de Baranyában egészen biztosan mindenki találhat állást. A visszajelzések az eddig végzettekről kedvezőek. Volt tanítványaink szépen helytállnak a munkában. Szakmaszeretetük, hivatástudatuk színvonala eléri a felsőfokú óvónőképzőben végzettekét. Pedagógia szakos, óvónői végzettséggel is rendelkező pedagógusok tanítják őket. Mindkét gyakorló óvodában olyan vezető-óvónők, gyakorlatvezetők foglalkoznak gyér- . mekeinkkel, akik e hivatás mestereinek tekinthetők. így a gyerekek szívesen maradnak a pályán. A most végzők között számos olyan tanuló van, aki kis gyermekkora óta pedagógus akar lenni. Nekünk pedig az az alapvető feladatunk, — és ez egész oktató-nevelő munkánkban érvényesül — hogy meg is tartsuk őket ezen a pályán. — A mi gyerekeink munkájuk, tanulmányaik természeténél fogva igen korán szembetalálkoznak a felelősséggel, felelősségtudattal — hangsúlyozza Bakó Gyöngyi. — Hiszen a felsőfokú óvónőképzőt végzettektől talán csak az életkoruk alapján lehet megkülönböztetni őket. Ez a felelősségtudat a legkülönfélébb formákban jelentkezik. Egy példa: A diákparlamenten ezek a gyerekek megfogalmazták azt is, hogy náluk a világnézeti megalapozottság szakmai követelmény... Tanulmányaik befejeztével gyakorlati érettségi vizsgát tesznek, és középfokú óvónői végzettséget igazoló, az érettségivel egyenrangú oklevelet kapnak. Ettől kezdve már nem „kis- óvónéninek”, hanem egyszerűen csak óvónéninek szólítják őket a gyerekek. Bebesi Károly
