Dunántúli Napló, 1976. november (33. évfolyam, 302-331. szám)
1976-11-07 / 308. szám
Antalfy István Húshoz csont öleset történt az üzemben, Nem súlyos, de az öreg Bi- czót mégis úgy kellett hazaszállítani, kocsival. Felvették a baleseti jegyzőkönyvet, amint az elő van írva, megállapították, a tényállást, a felelősséget — „felelős a sérült" — ki-ki aláírta a dokumentumot, és ment tovább az élet. Az öreg Biczó magára maradt zúzódott lábával, az egyszerű, szegényes kis lakásban, de két társa, aki hazaszállította, búcsúzáskor megígérte neki, eljönnek majd mindennap, ne féljen . . . A néhány nap alatt, amíg odahaza feküdt, szorgalmasan el is látogattak hozzá, felváltva a műhely dolgozói. Volt, aki egyenesen a műszakból, olajos ruhában, kissé szégyenkezve, más lemosakodva, kiöltözve, de eljöttek hozzá. És mindenki hozott magával valami apróságot, hiába szabadkozott Biczó. Valaki azonban váratott magára. Múltak a napok és az öreg Biczó amennyivel jobban lett, annyival kedvetlenebb, szomorúbb. Hiába vette kezébe az újságot, a könyveket, amit társai hoztak — nem volt szűkében étel - nek-italnak sem, jobb sora volt, mint életében bármikor. Igaz, hosszú napok után, de Palkó egyszer mégiscsak beállított. Lehajtott fejjel, fakó arccal, egyszerű ruhájában, de patyolat ingben, úgy, ahogyan Biczó még sohasem látta a fiút. Köszönése alig hallatszott el az ágyig, pedig igazán nem volt messze az ajtótól. — János bácsi, ne haragudjon ... — szólalt meg nagysokára. — Hót mégis eljöttél, Palkó? Majdnem elkéstél . . . A fiú szeme megrebbent. Az öreg felnevetett. — Na, nem úgy . . . nem akarok én meghalni . . . csak hát... pár nap múlva már megint megyek dolgozni . . . Ezért vártalak nagyon . . . A fiú ismét lehajtotta a fejét, majd hirtelen eszébe jutott az ajándék, amit hozott. A csomagot és a virágot suta mozdulattal a beteg ágyára tette. — Na, nem ezért vártalak . . . komorodott el az öreg. — De köszönöm. — Bocsásson meg, Jani bácsi I — mondta ismét a fiú, de folytatni csak akkor tudta, mikor az öreg elmosolyodott. Most egyszerre kitörtek belőle a szavak, amelyeket napok óta fogalmazott magában. — Én voltam a hibás... én tette a létráta csövek mellé .. . azért, hogy majd valaki megbotlik benne ... Én voltam . . . azt hittem, jó vicc lesz ... de nem gondoltam, hogy baleset is lehet belőle .. . Bocsásson meg, Jani bácsi ... és azért is, hogy a múltkor eldugtuk a sapkáját. . . Most már talán mondta volna tovább is, hiszen — az öreg tudta —, volt bőven a számláján. A tanulók között ő volt a legelevenebb, a leg- játékosabb, esetenként a legszemtelenebb, de az öreg mégis nagyon szerette. Akárcsak a fia lenne. „Nem lesz ebből soha semmi" — mondták gyakran a többiek a műhelyben, de ilyenkor ö mindig védelmébe vette a gyereket. Magához húzta a fiút, megsimogatta a fejét. — Tudom . . . mindent tudok. De látod, nemcsak játék az élet. Talán jó is, hogy most ez a kis baleset történt. Ha majd te is idős ember leszel, biztosan megérted . . . Vagy talán már most is, hogy tietek ugyan a jövő, a fiataloké, de azért még mi is élünk . . . S én azt hiszem, ránk is szükség van még . . . Tudod, fiam: a húshoz csont is jár . . . mikor az ajtó becsukódott a fiú után, az öreg úgy érezte, már meg is gyógyult a lába. Palkó pedig nagyot szippantott a friss levegőből, zsebéből pinponglabdát vett elő, azt dobálta a járda aszfaltjához, közben meg-megugrott ő maga is, és fütyörészve indult hazafelé. Közben pedig egyre azt hajtogatta magában, amit az öreg mondott: — Húshoz csont . . . húshoz csont .. . KEPEK ERŐTERE A képek vonalakból, foltokból, színekből állnak. Vannak képek, amelyeknél erről beszélni szinte szentségtörésnek tűnik. Csontváznak a Panaszfalnál felsorakozó elgyötört arcai a nézőnek nem . a folthatásokról beszélnek, hanem a tragédiákról, amelyek ezekbe az arcokba bevésődtek, 'Gulácsy Eksztázisán a földön- túlian szállongó virágszirmok igenis virágszirmok és nem festékfoltok, s a nézőnek ilyen hűvös szavak, mint „szerkezet", nem jutnak az eszébe, hanem csak a múló idő, amelyet borzongató szépséggel idéz az ölelés rebbenékeny, forró pillanata, a képen összeölefkező pár. Más képek első látásra szerkesztettek. Vasarely műve merő geometria: körök, négyzetek, téglalapok, de ezekből harmóniát sugárzó rend, pezsdítő vibrálás sugárzik. Martyn Ferenc képe első látásra gondosan konstruált mértani világnak tűnhet, csak azután emelkedik belőle a Kakas az ég felé, tün- döklik, ragyog, forgolódik a szemünk előtt, kakasmódra pompázik, a látás örömét ébreszti. Vannak a vonalak, a foltok, a színek — de ezekből az építőkövekből új minőség születik. Műalkotás, amely vonz vagy taszít, elkeserít vagy fölemel, érzéseket vagy gondolatokat ébreszt, de sosem hagyja közömbösen a nézőt. Néző nélkül nincs kép, mert egy olyan világban, ahol csak művész lenne, de közönség nem, a művész letehetné az ecsetet, s le is tenné nyomban, hiszen nem lenne kiért szólania. A képeknek rejtett sugárzósa van, amely belőlük jön, függetlenül tértől és időtől, kedvező vagy kedvezőtlen körülményektől. Ez a sugárzás abban a pillanatban megteremtődött, amikor létrejött a mű. Nem is lenne más dolgunk, mint odavezetni az embereket, érjék el őket a sugarak, kerüljenek a vonzáskörbe, s akkor máris elértük a célt: a mű és közönség találkozását. A gyakorlatban ez persze nem ilyen egyszerű. A találkozáshoz még nagyon sok minden kell. A rejtett szépségek mindörökre rejtve maradhatnak az élményre föl nem készült előtt, a bizalmatlan előtt, a vakon tapogatódzó előtt. A találkozást azonban közvetíteni is lehet. A közvetítő szerepet a szakemberek vállalják, mondhatnám azok a „hivatásos nézők", akik a művekhez vezető kulcsoknak a birtokában vannak. Segítségük néha csak egy-egy mondat, mert sokszor egy-egy mondat is elég ahhoz, hogy a néző közelebb lépjen a képhez és bekerüljön a vonzásába. S hogy most mar közelebb lépjünk: saját házunktáján körülnézve a felhalmozott értékeknek olyan gazdagságát láthatjuk, ami igazán nem mindennapos. Pécs Modern Magyar Képtárában több mint tízezer kép, szobor gyűlt már össze, a Csontváry és a Vasarely Múzeum különleges élményeket ígér, Káptalan utcai műtermében itt dolgozik Martyn Ferenc, a nagyszerű életmű alkotója, ezekhez járulnak még az időszakos kiállítások. Pécs történelmi városrészében a fokról fokra alakuló múzeumi és képtár-együttes lassanként kivehető egységgé érik. Hatalmas szellemi tőke ez, amelyet kiaknázatlanul hagyni már bűn volna. Mert megvannak a múzeumok, napról napra nő a látogatók serege, turisták ezrei, a művészet barátai jönnek állandóan az egész országból, sőt, távolabbról is, hogy láthassák ezeket a kincseket. De éveken át jogosan kesereghettek azok, akik a városnak és a művészetnek egyaránt hívei, hogy nem találtak még egymásra eléggé a város meg a képtárai. Nem elég szerves még a kapcsolat, csak amolyan alkalmi. Holott itt ez a szellemi tőke, amit be kellene kapcsolni az élet áramába. A képtárnak, így együtt, olyan erőtere van, amely nagyobb, lényegibb változásokra lenne képes egész rétegek kulturális arculatában. A Munkások a képtárban elnevezésű program legutóbbi tapasztalatai már bizonyítják, hogy ennek az egymásra találásnak megvannak a lehetőségei. Vajon egy olyan városban, ahol létezik ez az erőtér, miért is ne lenne kézenfekvő, hogy a szocialista brigádok kulturális vállalásai a képtárakhoz kapcsolódjanak? Számtalan egyéb próbálkozás helyett, amelyeknek egy része omúgysem kötődik semmihez, előzmény és folytatás híján a hatása sem igen mutatkozhatik az emberek gondolkodásmódjában -— miért ne választhatnák inkább az önművelésnek, a tájékozódásnak, az ismerkedésnek ezt a módját, amelynek továbbfolytatása — akár együtt, akár egyénileg ■— semmiféle nehézségbe nem ütközik. Azoknak, akik kalauzul szegődtek ezekhez a látogatásokhoz, lassacskán gyűlnek az emlékeik — tanulságosak és megindítóak egyaránt. Megindító emlékek a képtárba életükben először belépő emberekről, akiknek elfogódottsága és bizalmatlansága oly köny- nyen oldódok fel, csak meg kell teremteni a lehetőséget a képekkel való közvetlen találkozásra. Munkások a képtárban, szocialista brigádok a képtárban . . . Csak meg kell nyitni a kapukat, hadd sugározzon, vonzzon a képek erőtere, kamatozzék a kulturális tőke, hasson a művészet. Ezért született, ezért őrizzük, ezért van rá szükségünk. Hallatna Erzsébet Victor Vasarely: Május Szilva Kaputikjan Eloldottál Nem kötöttél meg, eloldottál, rajtam, gyöngén, meg nem indultál, életem fölött nem ragyogtál, forrólázammal nem vacogtál, vihar morajlott, nyugodt voltál, veszedelemben mosolyogtál. Hangod nem ér el; messze vagy már. Partodhoz úsztam — úszni hagytál. Rab Zsuzsa fordítása Megint csend lesz. Lida lemászik a díványról, nagyokat sóhajt, és lapoz, lapoz a könyvben. — Gyere ide, bácsika — szólal meg bizonytalan hangon. — Itt a menyasszonyod. Ujjával félénken egy ágasbogas fűz göcsörtös törzsére mutat. "— Nem lesz ez így jó, lelkem. Miféle menyasszony ez? Hiszen ez egy fa. Keress inkább valami utálatos asszonyt. Csend lett újból, csak a gyorsan pörgetett lapok zizegése hallatszik. Majd halk, gyönge sírás. — Lida, Lidocska ... Mi bajod? A bőven ömlő könnyektől alig tud beszélni, rádobja magát a könyvre, úgy zokogja: — Nem tudok . . . neked . . . elég utálatos . . . menyasszonyt találni. Vállvonogatva ülök le a „Forradalom" mellé, elmerülök az olvasásba. Csend . . . Körülnézek. Lida az ajtó kulcsát tartja még nedves szeme elé és a nyíláson keresztül néz rám. Elbámul azon, hogyha szeméhez közel tartja a kulcsot, akkor egészben lát engem, ha mesz- szire, akkor pedig csak egy darabkát belőlem. Nyögdécselve lemászik a díványról, felém jön és mögöttem egy arasznyira néz bele a kulcsba. Szemében ott ragyog az őszinte csodálat és csodálkozás a természet e rejtélyes talánya iránt.. . (Raáb György fordítása) Martyn Ferenc: Kakas Nádor Katalin felvételei
