Dunántúli Napló, 1976. november (33. évfolyam, 302-331. szám)
1976-11-21 / 322. szám
Egy születésnap körül mindig ünnepélyesebb a hangulat, mint máskor. Hátha még ez a születésnap a hatvanadik! S ha olyan köztiszteletben álló az ünnepelt,, mint Csorba Győző ... Ám ő most is ott ül könyvtári szobájában, figyelmesén, töprengve. Arcán nem az ünnepelt, hanem a dolgozó ember figyelme. A csukott ablakon átszűrődik az utca forgalmának zaja. A város zaja. A város éli megszokott életét. Csorba Győző is a magáét. A két élet között láthatatlan szálak húzódnak. — Vajon mi ar oka, hogy Csorba Győző körül nem most, hanem már sokkal, de sokkal korábban kialakult az a légkör, amelyben ő a mester, mások pedig a tanítványok? Van ennek valami titka? Talán egyszerűen így született: mesternek? ■— Valami bizonyára velem született. Az, hogy érv a tehetséget csodálatos dolognak tartom. Mindenki, aki dolgozik, alkot, tudja, milyen nagy, komoly tartalma van ennek a szónak. A tehetség felbukkanása engem izgalomba hoz. így aztán, ha nálam kezdőbbekkel, fiatalabbakkal kerültem össze, mindjárt az lett a látszatja, mintha azok „tanítványok” lennének1... Valószínűleg ennyi az egész. De ha az utókornak valami végrendeleti tanácsot hagynék, az csakis az lenne: nagyon becsüljék meg a tehetséget. — Voltak-e mesterei? Lehetnek-e a mesternek mesterei? Ha igen, mit tanult tőlük? — Egész jegyzékét tudnék felsorolni a mestereimről. Weöres Sándort, Várkönyi Nándort, Martyn Ferencet feltétlenül meg kell említenem. A mesterek hosszú sorából messze kiemelkedik József Attila. Erkölcsi nagysága, becsületessége, tisztasága,, szigora, örök igyekezete az önnevelésre .. . Vállalni a felelősséget azért, amit csinálunk. Néha megdöbbenek azon, hogy József Attilára hivatkoznak olyanok, akik közben lompos dolgokat adnak ki a kezükből... — Milyen kapcsolatban van a költő a köznapi emberekkel? Kiket szeret, kiket becsül? Mennyire ismeri őket? Erez-e különbséget köztük és önmaga között? — Hát először is .., Mi, kilencen voltunk testvérek. A bátyáim kivétel nélkül iparosok lettek. Köztük nevelődtem, ösz- szejöttek a barátaikkal, beszélgettek, vitatkoztak. Volt ott borbély, suszter, lakatos, bognár. Köztük nőttem föl. Aztán is gyakran visszajártam. Csak úgy ismertek: „a Viktor”, Még négy-öt éve is előfordult, hogy egy régi falubeli ismerős meglepetten mondta: te tényleg azonos vagy azzal a Csorba Győzővel, aki az újságokba ír? Közben meg én tanítottam meg sakkozni Dunafalvát. Én nem vagyok az égben fölöttük. Különbséget csak ott látok, hogy egy tehetség közéleti kisugárzása nagyobb, mint egy úgynevezett köznapi emberé. De ott nem, hogy mindkettő maximális felelősséggel tegye a dolgát. Ha lehetne ilyet mondani, azt mondanám, hogy egy felelőtlen tehetséget messze nem becsülök úgy, mint egy felelős köznapi embert. Az önmegvalósítás a fontos, és itt találkozik az eayéni meg a közérdek. Az ember annál boldogabb, minél jobban meg tudja valósítani önmagát, s minél boldogabb, annál többet tud használni. Csodálatos ez az erkölcsi rend, mert így az ember jutalma is benne van magában a cselekvésben. Ha tehát egy tehetség nem valósítja meg önmagát, akkor károsít, mert a „joggal elvárt haszon” — ez egy jogi fogalom — marad el, és ez is károsodás. S mindez ugyanúgy — Hogy látja az eddigi életét? Kinek köszönhet a legtöbbet? Mi lett volna, ha . . . Martyn Ferenc rajza Fotó: Nádor Katalin érvényes egy cipészre vagy egy kéményseprőre. A költő, amíg csak él, tele van kérdésekkel, kételyekkel. Egyik legutóbbi versében, tehát a hatvanadik születésnaphoz közeledve, a növényeket szeretné kifaggatni, hogyan készülnek ők a télre. S azt írja: „mert felém is a tél jövendő / és összekeveredve jócskán / csak kapkodok, mit is csináljak" ... — Miért „kapkod"? Úgy éni-e, hogy elmulasztott valamit? — Nem mulasztottam el semmit, de ez az életkor nem egy domb, ahová szépen fölsétálok és körülnézek. Még nem voltam soha öreg, nem tudom, hogyan kell csinálni. Törekedni kell még dolgokra, vagy le kell mondani? üljek meg a kuckóban vagy talán utazhatom is még? Van egy sereg kérdés. Hogy az embernek tudata van, az „negatív értelemben" is igaz... A növénynek természetes a tél. De én nem születtem öregnek, s más öregek példái se okvetlenül irányadók. — Volt olyan esztendő vagy óra, amikor szívesen megállította volna az időt? — Néha nem értem a mai fiatalokat. Húszegynéhány évesen én tanultam, dolgoztam, mindig volt öt—hat tanítványom, megkerestem a tandíjra valót, és sose voltam fáradt. Most ingyen tanulnak, sokszor nem is olyan sokat, mégis fáradtak. Nem értem ... Az idővel úgy vagyok, hogy volt sokszor egy-egy délután, egy-egy óra, amikor azt gondoltam: most kellene megragadni, így megőrizni ... De ha az ember gödörbe esett, mit tegyen? Kapálóddzon, ordítsa halálra magát, vagy vegye észre, milyen szép a gödör oldalában a föld mintázata? Ha fiatal az ember, a napi örvényekkel szemben az vigasztalja, hogy messze néz. Mint akinek tériszonya van. Most már messzire nem nézhetek, mert a horizont sötét, bizonytalan, fekete. Hát közelebbre nézek. Megnőtt az idő értéke. S a megfogyatkozott idő szépségeit meglátni, az is jó dolog. Csak a soha többet, az szörnyű szó. — Hatvan évesen hogyan látja az álmok fontosságát? Lehetőségeit? — Nem vagyok lemondó. Amivel az ember biztathatja magát, az nem kizárt. Semmiről soha nem szabad lemondani, ami álom. Ez olyan pozitív erő, amiben hiszek. Bizony, mindenféle álmaim vannak. A legprózaibb dologtól kezdve, hogy például lesz még egyszer egy ház, ahol nyugodtan élhetek, teljes nyugalomban, ahogyan szeretnék — odáig, hogy sikerül olyat írnom, ami eddig még nem sikerült. — Ha ezt a sorsot tekintem, amelyet megéltem, akkor a legtöbbet a feleségemnek köszönhetek. Azután pedig azoknak, akiket említettem már. De hogy „mi lett volna ha .. azt nem tudom. Más város, más emberek, már sors — talán más versek is. Jobbak vagy rosszabbak, nem tudhatom. Cipeltem egy gerendát, de azt mindenképpen cipelnem kellett volna, akár egyedül, akár ösz- szerogyva. Mindenki cipeli a maga súlyait. A legtöbb, amit tehetünk, hogy segítsük emelni egymásnak a súlyokat. Hogy segítsünk egymásnak élni. Hallatna Erzsébet Csorba Győző hatvanéves. Tisztelettel, szeretettel és az olvasó hálájával köszöntjük születésnapján. Az évek számáról, a szárnyas időről magáról nem tudunk néki mit mondani. Erről Ö beszél nekünk, szinte eszmélése óta. Négy évtizeden ót, versei növekvő seregében, „ég-föld- pokol bősz firtatójaként". Hatvan esztendejére tekintve semmiképpen nem a „rekordot” ünnepeljük. Igaz; a nagy költők nálunk javarészt túl gyorsan égtek. Nem egyszer ifjan, szinte még serdülőként tűntek föl, aztán néhány év magasizzás után kihunytak fiatalon, még a férfikor delét sem közelítve. Az ismert példák sora, bármily megdöbbentő, mégsem vég- zetszerű, s napjainkban kiváltképpen több jeles írónk — túl a hetvenen, nyolcvanon — kedves öccsét köszöntheti a hatvanéves költőben. A születésnap alkalmából a költőt, a műfordítót, a szerkesztőt és irodalomszervezőt köszöntjük. A kiemelkedő művészi teljesítményt és a nagyszerű emberi helytállást. Mindazt, amit Csorba Győző négy évtizeden keresztül — önmagában is tiszteletre méltó hivatali munkája, a Megyei Könyvtár igazgatóhelyetteseként végzett irányító tevékenysége mellett — tanúsított és megalkotott. A teljesítmény, az alkotás: fiatal éveitől tevékeny részvétel a pécsi irodalmi élet szervezésében, a Janus Pannonius Társaság munkájában, a Sorsunk, a Dunántúl, majd a Jelenkor szerkesztésében. Tizenkét verseskötet, öt műfordításkötet, s a fel- szabadulás óta a növekvő elismerés és megbecsülés: a Baumgarten-díj, két József Attila-díj, a Janus Pannonius érem, majd néhány napja a Munka Érdemrend arany fokozata. Csorba Győző Pécsett született, itt tanult, itt dolgozott, itt indult, bontakozott ki, s ívelt magasra költői pályája. Személyes sorsában Pécs hat évtizedét is megélte, s költészetében országos magasra épült a „bővülő”, „sokarcú" város. Az európai kultúrában Róma az „örök város”, és Csorba Győzőnek is — miként Janus Pannoniusnak — a többször meglátogatott Itália adta a felszabadító, s egész életre szóló művelődési élményt. A szerelmes versbe illő vallomást azonban mégiscsak Pécsről írta: „ha kérdeznék, nem tudnám, hogy milyen vagy. Nekem a város mindörökre”. Akik születésük vagy munkájuk jogán, sorsukkal és céljaikkal ezt a várost vállalták és vallják a szűkebb édes hazának, Csorba Győző költészetében a maguk érzéseinek megfogalmazóját tisztelik és szeretik. Jól tudva persze egyszersmind azt is, hogy Csorba Győző nem Pécs költője csupán, a város nem határolója, hanem kilátó pontja, ahonnét országra, világra, halálra és életre, történelemre és emberi sorsra, a természet szépségeire és önmagunk mélységeibe nyílik a tekintet. A négy évtizedes költői pályaívet nehéz lenne egyetlen pillantásba fogni, s néhány mondatba tömöríteni. Ha az egészre nézünk, s legmegra- gadóbb talán ennek a költészetnek a belső drámaisága és bölcseleti igénye. A lélek rémeivel viaskodó, a halállal perlekedő, s szüntelenül az élethez fellebbező ember küzdelmének lírai megjelenítése. S emellett mindig a feltétlen közösségi igény: a többi embernek is élni-segítés makacs akarata. Híveinek és tisztelőinek egyre gyarapodó csapatával együtt valljuk: Csorba Győző költészete nemcsak öröm és gyönyörködés forrása, de élő és ható energia, mely hozzásegíthet bennünket önmagunk és a világ jobb megértéséhez, életünk megváltoztatásához, gazdagításához. Szederkényi Ervin GYŐZŐNEK Jutottunk Hatvanig, Zagyva-parti gócig, Jutunk majd Hatvantól Gyöngyösig, Miskócig, Hogyha ki nem siklik az egész szállítmány S nincs többé alany s tárgy, csupáncsak állítmány, Budapest, 1976. november 10. UJCtrfeA SÁa\xlcr-C CSORBA GYŐZŐ versei Alkalmi vers Október. Koradélután. Kék ég. A lomb még zöld a fán. Olykor hüvöske szél suhan, levél lebeg le lassúdon. Kék ég, az alját kőrideg házsor-szalag szürkiti meg. Hüvöske szél felhőt! sodor a távol horizon alól. Mi mindent meg kell mentenem élő szavakba öntenem, megőriznem: ha nem leszek, majd ők viszont őrizzenek. Ez persze érzelgés csupán. Levél, ház, koradélután, szél, felhő, szó,, én elveszünk; s hogy is lennénk, ha nem leszünk? Kis himnusz A tiszta és csodálatos törvények tiszta és csodálatod rendje tipor szét tiszta és csodálatos minden: halál. Azután is Néhány »önkéntes áldozat! Lássák magukat azután: is ha már nem látják magukat lássák sorsukat kereken kicsit a sorson túlról is Szamóca gyom paradicsom veri bokámat Iá bőm Szárát közöttük néhány áldozat lássák magukat azután: is lássák sorsukat kereken lássák kicsit a többiek ha már nem látják magukat. Csorba hatvan éves
