Dunántúli Napló, 1976. október (33. évfolyam, 271-301. szám)

1976-10-10 / 280. szám

r Fábri Zoltán: > Az ötödik pecsét Hova taszította az embert, mit tett, s mit tehet vele a fasizmus, amely — akárcsak a hirosimai atombomba sokk­ja és hatása — ma is jelen van földünkön? A halálgyárak, az emberi élet totális elérték­telenedése idején szükségkép­pen elértéktelenedik-e, ellehe. tetlenül-e minden, ami embe­ri? Sok „igenről" tudunk, az élet azonban — a mi életünk — és a fejlődés dialektikája egyértelmű nemmel válaszol az utóbbi kérdésre. Nemet mond természetesen Fábri Zoltán is Az ötödik pecsét című filmjé­vel, amely e kérdéskör magas­szintű művészi eszközökkel tör­ténő marxista elemzését és szintézisét foglalja magába. Figuráival, helyzeteivel er­kölcsi alapkérdések forrásvidé­kére viszi a nézőt, aki a film tanulságait, fölvetéseit — alap­kérdésekről lévén szó — köny- nyen összekeverheti az „egye­temes emberi” érték és mér­tékrend vizsgálatával. Pedig — és ezt Fábri nemcsak a kor­ral, ellenpontrendszerével, ha­nem szinte a film minden lé­nyeges jelenetével hangsúlyoz­za, — nem hisz az emberek- fölötti, embereken kívüli, azaz egy adott kor társadalmi, tör­téneti és politikai viszonyai fö­lé helyezhető, avagy netán ott lévő erkölcsiségben. Sokkal in­kább abban, hogy a társada­lomban élő egyén tudatában csak az a kor, az a társadal­mi valóság tükröződhet, alakít­hat ki erkölcsi értékrendet, amelyben él. Hova lennénk enélkül a megállapítás nél­kül, amikor a film tényleges mondanivalójának a közelébe kívánunk férkőzni, hogy meg­fejthessük Fábri szép művészi üzenetét, hitvallását a legmé­lyebb társadalmi és történel­mi katarzisból is fölemelkedni tudó emberség, emberiesség mellett. A fölöttébb sokárnyalatú, a cellulózszalag végső teherbírá­sát is próbára tevő mondaniva­ló durva elemzésére sem ele­gendő terjedelmű filmjegyzet ezért hadd szorítkozzam csu­pán annak megfogalmazására, hogy — bár minden ízében moralista, moralizáló filmalko­tást láthattunk, Fábri egyálta­lán nem a morál mindenek- fölöttiségét, „egyetemes em­beri'’ voltát hangsúlyozza, ép­pen ellenkezőleg, a morált tü­körképnek, az adott valóság „járulékának" tekintve, a de­moralizáló valóság, jelen eset­ben a fasizmus megváltoztatá­sára, elpusztítására szólít fel. Mindezt a film legstabilabb pontját képező, ellenálló vas­munkás alakjával, a film egyet­len következetes erkölcsiségű szereplőjével többszörösen alá- húzotton, hangsúlyozottan teszi. Más értelmezése az alkotás­nak — legalábbis a durva elemzés szintjén — nincs. Ha az egyébként mélyértelmű mo­tívumok bármelyikét a maga közegéből kiragadva hangsú­lyoznánk, könnyen eljuthat­nánk egy olyan 1 nyilvánvalóan átlátszó és hamis megállapí­táshoz, hogy például Chilében „erkölcsi" problémák vannak... Jóllehet Fábri éppen ennek el­lenkezőjét szeretné, azt, hogy a tényleges problémát, a fa­sizmust, mint totálisan ember- ellenes alakulatot lássuk meg, idézzük fel emlékezetünkben, hogy el ne feledjük, mindad­dig, amíg a szó is végleg fe­ledésbe nem merül az emberi­ség emlékezetében. A film — akárcsak hajdan Sarkadi, Dérv, Örkény és má­sok írásainak „megfilmesítése" esetében — élni hagyja Sán­ta Ferenc regényét — mégis valódi Fábri-film, amely teljes művészi képességük felmutatá­sát teszi lehetővé a főszerep­lőknek. Őze Lajos, Márkus László, Bencze Ferenc, Hor­váth Sándor, Dégi István, La- tinovits Zoltán és az operatőr­nek Illés György. Bebesi Károly Arató Károly: Jelenetek A hegy domborulatát látom teli pocaknak: feszülő zöld mellényéről a házak színes gombjai lepattannak. Benne csecsemő szundikál, tolják maguk előtt sétáló házasok: piros gyerekkocsi a délután — rugókon ringva, kenetlen négy keréken nyikorogva jár. A vézna óra izmosul: gyakorol két nehéz koronggal, fölrántja, emeli az estét arcaikkal: a nappal és a holddal. Egymást kioltó kedvesek) Zsolozsma-énekek a jelenetek mögött, alatt, felett — Szám, fülem és szemem japán szoborként eltakarom annyira fölöslegesen. Makay Ida: Felfénylenek Még ég a szem. És sima még a homlok. A csípő még a tűz szentelt edénye. De már a halál kemény ékírása a lélek arcán. És jégkori béke küldi már szikrás, fehér ragyogását a lobogások, szerelmek elébe. Felfénylenek az asszír temetők a reggelekben. — Éj vetül a délre. Füredi Ferenc: Patak Egy kívülálló tűnődései Szatyor Győző rajza zínház, ami a kabát­zsebben elfér. Tehát kicsinyített színház vagy színház kicsiknek? Alig­ha. Mint ahogy a film nem fényképezett színház, a tévé nem zsugorított mozi, a no­vella nem rövidebb regény, a bábjáték sem a nagy szín­ház utánzata. Nem valami mással; önmagával azonos, ön­magában is teljes és tökéle­tes. Megvannak a saját tör­vényei, kifejezőeszközei, nyel­ve. A bábjátszás áttételes művé­szet. A bábszínpadon a sze­mélyek és a fogalmak tárgy- gyá változnak, a tárgyak vi­szont átlényegülnek, megsze- mélyesülnek, megelevenednek. A bábjátszás körülbelül egy­idős az emberrel. Akkor szüle­tett meg, amikor valaki kézbe vett egy botot, és azt mondta „baba", amikor az „első em­ber” ránézett egy kukoricacső­re, és azt mondta a sárga ma­gokra, hogy a kukoricának „szeme” van, s a barna kóc- ra, hogy „bajusz". Amikor a tárgy önmagával s valami más­sal is azonos. Amikor a papiro­son nemcsak az írás látszik, de a vízjel is előtűnik. Emberi ala­kot ábrázoló bábukat, kis, szo­borszerű figurákat már az ős­kori ember készített. Felnőttbábfesztivál? Mi az? Értsük félre szándékosan a fogalmat, s közelebb jutunk valódi jelentéséhez. A fesztivál a felnőtteké? Vagy a bábok felnőttek? Nem. A játszó sze­mélyek a felnőttek és az elő­adás szól a felnőttekhez. Tehát a bábjátszás nem valami élet­korhoz kötött, „gyerekes" mű­vészet. „A gyermek a holnap felnőttje.” Ez így eléggé lapo­san hangzik. Fordítsuk meg a közhelyet és kérdezzük meg: A felnőtt a tegnap gyerme­ke-e? A bábjátszás vizsgáztat: Annyit értünk meg belőle, amennyit sikerült megőrizni tegnapi gyermek-önmagunkból. A bábjátszósnak idők folya­mán számtalan formája, stílus­változata, sokféle technikája alakult ki. Van síkbábu és van­nak szoborszerűen megformált, plasztikus figurákkal előadott játékok. Van botbóbú és van­nak elemeikben mozgatható bábuk. Van órnyjáték és van marionett. Van takart, paraván mögött előadott játék és van olyan, ahol a bábokat moz­gató emberi alakok is látsza­nak. A bábjáték — ha akar — egyszemélyes színház is tud lenni. A játékos egymaga, a két kezére húzott bábukkal egy­szerre két szereplőt, egész pár­beszédes jeleneteket meg tud eleveníteni. Norman Shetler színháza ilyen egyszemélyes, kesztyűs bábszínház. A bécsi Burq ba rokk fényeibe oltott kissé rek lámízű hollywoodi csillogás Norman Shetler előjön a pa raván mögül, aztán elbújik Sajnos többet jön elő, mint el bújik. Többet beszél, mint ját szik. Zenei ihletésű színházé ban minden kiszámítottam óra­mű pontossággal pereg. A ze­ne: a kissé eltorzított klasszi­kus számok (ezek idézik a Burg-beli bálokat), a konferan­szié mosolya, szellemessége. Itt mindennek előre kimért he­lye van. A bábszínpad arany­vörös ragyogásának, a kitűnő­en megformált, Agfa-kolor szí­nekbe öltöztetett báboknak (főként ezek idézik Hollywood fényeit). Sziporkáznak az öt­letek, de mint a csillagszóró, hamar ellobbannak. Aztán megint ugyanazok előjönnek, ismétlődnek, s csak a füst ke­sernyés szaga marad utánuk. Miért vagyok elégedetlen? Mert 71-ben, ugyancsak a pécsi fel - nőttbóbfesztiválon láttam Yves Joly ugyancsak egyszemélyes francia színházát. Az fölmutat­ta a csodát: mit lehet — min­den csillogás és segédeszközök nélkül — tíz ujjal csinálni. Nem a rekeszizmokra — az érte­lemre, a képzeletre épített. Nemcsak fény, csillogás, szel­lemesség volt benne, de szel­lem is. D e ne legyünk igazság­talanok. Norman Shet­ler nagyszerű muzsi­kus, érti, kihasználja a zene megjelenítésének szám­talan lehetőségét. Bábui kép­zőművészeti remekek. A tehén- kolomp-szerenád nagyszerű mozgás-kompozíció, a Pablo Casals-paródia kitűnő jellem­kép. S van néhány telitalálat­értékű ötlete. Amikor például egy napraforgó-arcú, száját tá­togató, éneklő figurának ki­húzza a száját, aztán elősétál a paraván mögül, ujjoin a nor­vég-mintás kesztyű, kezéről ha­nyagul lehúzza, s fölrémlik előttünk: ez a kesztyű volt a napraforgó-arc tátogó szája... A rítusok, a naiv époszok vi­lágát idézte meg a Bóbita együttes Kalevala-adaptációja. József Attila a háromezer éves Kalevalát, mely a naiv époszok közül a legtöbb rituális elemet őrzi, „élete legnagyobb szelle­mi örömének" nevezte. A Kós Lajos tervezésében és rendezé­sében látott jelenet nem a finn népi éposz valamelyik részle­tét, hanem az éposz atmoszfé- ráját, egész szellemiségét, az ősi, mágikus szertartások vilá­gát idézte meg. A nap, a hold, a vizek, a halak, a madarak környezetében az emberi vilá­got. A fiút, aki a csodamadár után elindul vadászni. A pász­tort, aki megvédi a madarat és megöli, „földarabolja" a fiút. S az anyát, aki elindul fia keresésére, megtalálja, s újból „összerakja", életre daj­kálja, visszavarázsolja. A tör­ténethez kitűnően illik a tech­nika: a fából kifaragott, élet­nagyságú, ízeikben külön-kü- lön mozgatott, „anyagszerű" bábok, s a tizenhárom, fekete ruhába bujtatott, árnyszerűen járó, szerep és valóság kettős­ségét megéreztető játékos moz­gása. Az ősi mítosznak sajátos akusztikát ad, s a történetet napjainkig meghosszabbítja a nagyszerű érzékkel kiválasztott, a Pink Floyd beat-együttes több lemezéről összemontírozott mo­dern zene. A felórás játék csú­csa a sirató. Minden együtt van benne, amit ezzel a rop­pant nehéz technikával báb­színpadon meg lehet valósítani. Az igazi játék túlmutat ön­magán. Kői nem a Kalevala egyik epizódját illusztrálja. S nemcsak az éposz szellemisé­gét cdja vissza. A szétdarabolt, majd elemeiből összerakott fiú története képzeletünkben Elias Lönnrot vállalkozását is meg­idézi, aki összegyűjtötte s a töredékekből újraformálta az époszt. A Bóbita előadása, a Lemminköinen anyja : hómmá- ge a Kalevala, tiszteletadás a nagy finn népi éposz előtt... A bábjáték nemcsak magá­ba olvasztja a többi művésze­tet, az irodalom, a képzőmű­vészet, a zene, a mozgás, az emberi beszéd elemeit, s ezek­ből teremt új minőséget, ha­nem alakítóan, ösztönzően hat a többi művészetre is. A báb­színpadról került az irodalom­ba Faust alakja. A bábszerű mozgás gazdagította a szín­házat. (Pantomim!) A bábfi­gura megjelent a balettszínpa­don. (Bartók: A fából faragott királyfi.) Az orosz népi vásári bábfigura, Petruska ihlette Sztravinszkij táncjátékának a zenéjét. A kolozsvári együttes Csoko­nai csaknem kétszáz éves re­mekművét, a Karnyónét állítot­ta színpadra. Bábjátszás-e ez még (vagy már)? — kérdez­hetné valaki A játéknak leg­alább három rétege van. Az egyik: a színészek emberi vi­lága (Karnyónét férfi alakít­ja, a színészek megszólalnak „saját" hangjukon, leveszik parókájukat stb.). A másik: az eljátszott, a megformált-ala- kított figura. S a harmadik: a színészeket alkalmankint „iga­zi" bábok helyettesítik. De ami a legfontosabb: a színpadi (színészi, emberi) mozgás itt átveszi a bábok mozgásának a stílusát, tehát nem a bábok mozognak „élethűen”, hanem az emberek mozognak „báb. hűen”. az eredmény? A rendező, Kovács Ildi­kó és a játszó sze­mélyek munkájának haszna? Például az, hogy rádöbbenünk: Csokonai csurgói diákjainak az iskolai tanévzáró ünnepségre olyan remek „alkalmi" darabot írt, amelynek moliére-i szépsé­gébe és humorába a ren­dező a brechti elemeket is bele tudta olvasztani. Hogy a legvaskosabb népi humor — a legváltozatosabb egyéni öt­letekkel feldúsítva — sohasem ízléstelen, s a megnevettetés semmivel sem alávalóbb, mint a megríkatás. Hogy amatőr és hivatásos művészet között szá­mos területen ma már körül­belül csak annyi a különbség, hogy mindegyik ugyanazt, ugyanúgy, ugyanazon a színvo­nalon csinálja, csak más kö­rülmények között. S ez egyben az egész pécsi felnőttbábfesztivál egyik — ta­lán legfontosabb —• tanúlsá-, ga. Tüskés Tibor t Baba, bábu, bab

Next

/
Thumbnails
Contents