Dunántúli Napló, 1976. október (33. évfolyam, 271-301. szám)
1976-10-31 / 301. szám
A Jelenkor novemberi száma A pécsi folyóirat új száma ünnepi összeállítással köszönti Csorba Győzőt, hatvanadik születésnapja alkalmából. A köszöntő írások sorában Arató Károly, Bárdosi Németh János, Berták László, Bisztray Adóm, Galambosi László, Kalász Márton, Károlyi Amy, Kiss Dénes, Makay Ida, Pákolitz István, Pál József, Takáts Gyula és Weöres Sándor költeményét, Bertha Bulcsu, Fodor András, Kende Sándor, Kormos István és Thiery Árpád szépprózáját, valamint Futaky Hojna, Péczely László, Rába György és Tüskés Tibor tonulmányát olvashatjuk. A köszöntök után az ünnepelt Csorba Győző új költeményeit találjuk, A folyóirat további részében többek között a Kolozsváron élő Kántor Lajos: Emberi képek, háttérrel c. magyarországi útirajza, Kampis Péter: Beremend c. riportjának befejező közleménye, Mészöly Miklós esszéi és Csuka Zoltán jugoszláviai jegyzetei kaptak helyet. A számot Martyn Ferenc Csorba Győzőnek ajánlott pécsi témájú rajzai és Baranya c. sorozatának lapjai díszítik. Martyn Ferenc rajza Csorba Győző Magasabb rangú Fél-halálban ha alszol és csupán a lélegzés a lágy fel-alá könnyű melleden a ténykedésed öltözöl vetkőzöl közlekedsz köszönsz ajtót nyitsz boltba jársz eszel gombot varrsz kertben dolgozol könyvet lapozgatsz társalogsz engem szeretsz vonatra szállsz: csinálsz akármit s bárhogyan lakályos ház épül vele varázsolt téglák csengenek ajtók mozdulnak s ablakok kémények kályhák tűzhelyek és kerül levegő bele tápláló védő nem fogyó És az idő kapitulál meg sem próbálja rontani mert felsőbb szinten áll a ház magasabb rangú társaként B orsos Miklós, a Sze- benben hetven éve született szobrász és grafikus, akinek nemcsak egyik őse, Borsos Tamás révén van köze az irodalomhoz, hanem az önéletrajzi vallomás, a Visszanéztem télutómból jogán is, budapesti gyűjteményes kiállítása előtt interjút adott a Film, Színház, Muzsikának. A riporter arról faggatta, miért fordul oly gyakran a vesztes, a száműzött, a megtaszított ember témájához; íme, Borsos válasza; „Mert a vesztes embert az idő megnemesíti, fölemeli és reménnyel tölti el, az igazságban és erkölcsben való hittel. A Hős idegen számomra. A hőst az idő lefokozza.” És mégis (vagy talán épp ezért, minden külsőségesség visszautasításáért?), ami Borsos Miklós életmű-kiállításán a legszembetűnőbb: domborműveinek, szobrainak, rajzainak fantasztikus életereje, a figurákból s a nonfiguratív kompozíciókból áradó bizonyosság, a megkapaszkodás biztonsága. Munkái a tájból nőnek ki, arra épülnek; még a tihanyi apátságban látható, egészen nagyvonalú, filozófiai asszociációkban gazdag rajzsorozata, az Emberi képek is, bibliai témája ellenére nyilvánvalóan balatoni ihletettségű. Ahogy a páratlan líraiságú Egry József tóparti festészete külön világ (a badacsonyi Egry-múzeum méltó hírnöke e piktúrának), úgy lett a Balaton grafikusaként, szobrászaként egyetemes érvényű művész Borsos Miklós. Egy nagy triász tagja: Illyés Gyula és Dé- ry Tibor mellett ő képviseli benne a képzőművészetet. Az „emberméretű tó" úgy látszik, életelixirt lövell ki magából, amely hetvenen, nyolcvanon túl is csodálatos alkotó energiában mutatkozik. Déry, aki a budai várba, a Nemzeti Galériába is feljött Füredről, hogy barátját köszönthesse, szinte megszakítás nélkül hökkenti meg olvasóit új és új, jelentős műveivel. (A gyilkos és én című idei „bűnügyi beszé- lye” mélyebbre néző műfaji elemzésre csábít.) A Tamáshegy magasából nemrég az Újabb napok hordalékát kínálta olvasóinak, s benne ismét azt a vonzó, termékenyen kétkedő életfilozófiát, amelyet nyugodtan balatoni bölcsességnek nevezhetünk. Ablakából kinézve, a somogyi part esti fényeit látja a tó sötétjére írva, s tekintetével átugorva a Tihanyifélsziget „macskafarka fölött”, Fonyódon is túl követheti „a lámpafények litániáját”. — „De vajon az még mindig a somogyi part-e, vagy már átváltott az innensőre? ... ó, huncut bizonytalanság, mely létünket hin- táztatja a Tudós és a Semmi két hegyfoka között, az égitestek szóródó fényében. Mint a hangya, mely az önmagánál nagyobb tojást is el bírja vonszolni, cipeljük magunknál nagyobb reményeinket, bizonytalanságunk egyedül hatékony antigénjeit.” Illyés Gyula másképpen, mégis rokon módon keresi ezeket az „antigéneket". Egy új idézet az ő hős-szemléletéhez: „Mert még Fadrusz Mátyás királya sem attól hatalmas, hogy nagy tömegű és magasan áll, hanem attól, hogy még úgy és ott sem kelleti magát, nem riszál, nem kérkedik, hanem arányosan — tehát hitelesen — mutat erőt és hűséget." (Egy élet tapasztalata több mint fél évszázad, de inkább évezredek történelmi tanulsága sűrűsödik élőszóban hallott aforizmájában: „Nincs nagyobb veszély, mint ha nagy gondolat üres fejbe kerül.”) A bámészkodó-fényképezgető utast megpirongató, legutóbbi Illyés-esszébőJ idéztem (Az ismeretlen Tihany). Illyés Gyula hagyományos magyar szívélyességgel és párizsi udvariassággal, házi termésű vörösborával és jászával fogadja látogatóit, lényegében azonban nekik, a hivatlan kíváncsiaknak szól a közelből feladott üzenet. Értenünk kellene a szóból: „A szépség a szemérmetességig szerény és bizony üvegen át nyal mézet, aki a különböző Notre- Dame-oknak akár óraszám csak a hatalmas arányaiban és kapubejárataiban gyönyörködik, és nem mászik föl a toronynak alulról alig látható fészkeiben kuporgó kis szoborremekekhez, a szépségnek ezekhez a Hamupipőkéihez.” (Itt következik a hivatkozás Fadruszra.) Aztán mintha a hozzánk érkező gyűjtőkről is szólna: „A szépség szerény és mi ne csak úgy járjuk a falvakat a gyűjtő szemével, hogy mit vihetünk haza. Legyünk úgy is collectionneur- ok, hogy lelkünk falára akasztjuk, amit tekintetünk még a helyszínen megragadhat." A turista-látványról pedig, ami másoknak hétköznapi életkörnyezet, munkahely: „A látogatók tízezreinek elvonulása után a falu szívósan és okosan a maga életét folytatja. Tihany télen igazán Tihany. Azt fedezzük föl egyszer, oly szerényen, mint Németh László, aki élete utolsó mesterműveit itt írta egy kis nádfödeles házacskában oly úttalon elvonultságban, hogy csak a Múzsa talált rá. Az viszont híven és naponta.” Hát akkor próbáljam ellenőrizni magam, néhány nap alatt, mit is kollektáltam én a tóparton. Eredeti balatoni napfényt, vámolhatatlanul bőrömbe ivódva. Nagy úszások emlékét, mélyen behatolva a bóják mögé, a versenyben mégis lemaradva kisebbik fiamtól. (Szig- ligeten, terven felül, csónakból vízbeszállva, rápótoltam a tihanyi családi fürdésekre — persze, a nemzedéki lemaradást így sem tudtam behozni.) És sze Csorba Győző, ő teljesen benne él a tájban, múltjában- jelenében: Nehezen s gazdagon élek egyszerre kivül belül Jó annak ki korán elment s annak ki nemrég van itt hordozza vagy csak a régit vagy csak az egész mait Városi körsétánk első állomása a pécsi Egyetemi Könyvtár, az itt egytestben őrzött, kétszáz éves Klimó-könyvtár. A regényíró Tüskés sem számíthatta volna ki jobban a hatást: a szakszerű tárlóban egy 1721- ből származó dietétikai munka mellett mai cigarettásdobozt, szerencsi csokoládét, kávés- és teás-csomagot pillantok meg, ilyen felirattal: „amitől már régen is óvtak az orvosok". Ettől ugyan sem a kávétól, sem a csokoládétól nem fordulok el, cigarettáról sem mondott le biztosan senki a történelmi figyelmeztetés hatása alatt, de felvillanyozva lépek tovább: nem halott múzeumban járok, ahol tele akarják tömni a fejem mindenféle történelmi emlékekkel. Aztán a várfalat járjuk körbe, útba ejtve Borsos Miklós magammal hoztam a Tihany szálloda kulcscéduláját, amelynek felmutatása ellenében valóban luxus-reggelit kaptunk, a többnyire német vendégek társaságában, az ebédet viszont saját étkezőjegyeinkkel számoltuk el: egy adag ún. kolozsvári töltöttkáposztát — igaz, becsületes adag volt — már 50 forintba megszámítottak ... „Col- lectionneur”-i dilemmánk megoldásaként s mint ONT-utasok, fogadjuk el Páskándi Géza nyelvészeti javaslatát (jóllehet, nem erre az esetre készült): „a töltöttkáposzta kimehet a divatból (noha nagy kár lenne érte), más ételek jöhetnek helyette, de a »föld«, az »ég«, a »tűz«, a »víz«,, az »ember« soha nem lehet divatjamúlt, marad az alapszókincsben." Emlékezzünk hát a Balatonra Egry József végtelen egeivel, párás öbleivel, Borsos Miklós lekerekített térformáival. Tihanybái Pécsre utazva (Kaposváron át), sűrű esőfüggöny választ el a balatoni napoktól, másnap reggel azonban, amikor Tüskés Tiborral járjuk Janus Pannonius egykori püspöki városát, ismét süt a nap, megvillantja a Szé- chenyi-teret uraló dzsámi tetején a félhold fölött a keresztet s a Nádor Szállón a vörös csillagot. Déltől már újra igazak a Pákolitz-verssorok: „izzad a török-templom kupolája, / a Nádor ablakában Bak-sör habzik” és a „Zsolnayi-kút négy ökör- szája / vizet csurgat a kánikulába". A város szociográfus- írója a római kortól máig kalauzoló köveket s az utunkba akadó embereket mutatja be, a „jövevény" objektivitásával (Tüskés a Tó partjáról, Szántódról származott el) s a húsz éve itt honos szakértelmével, de magammal hozhattam egy másik „bédekkert” is (normál és mini változatban), amelyet évszázadok során át a költők írtok a városról, a virágzó man- dulafácska képét megőrző Pan- noniustól — Babitson és Weöresén át — a fiatal Berták Lászlóig (még egy költő, akit ezután olvasnom kell); a szép kiállítású könyvecskét a ma is itt élő Martyn Ferenc lírai rajzai kísérik. (Köszönet itthonról is az ajándékért a szerkesztő Szederkényi Ervinnek.) Az elvi- tathatatlanul pécsi poéta perméltóságteljes Janus Pannonius- szobrát, és Gádor István modern plasztikáit. (A Zsolnay Múzeum az igényes szecessziótól ugyancsak a Gádor-féle érdekes kísérletekig vezeti a látogatót.) A bontások után tovább bővül majd a történelmi városrész, az idegenforgalom új sétányokkal gazdagodik. Tudomásul kell venni: történelem, művészet és ipar, kereskedelem új-szövetsége születik szerte a világon, amely legalább olyan fontos a nemzetgazdaság, mint a nemzeti büszkeség számára. A kérdés csak az, tudják-e az illetékes szakemberek tartani azt a szintet, amely Sopronnak, ennek a késő reneszánsz-barokk ékszervárosnak az UNESCO műemlékvédelmi díját hozta, Vi- segrádnak messze földre hírét vitte, s amely a második világháborúban földig bombázott budai vár igazi, középkori kincseinek a feltárásához vezetett? Pécs varázsa: e történelmi hagyományokra épülő vagy azokkal hevesen vitázó modernség. A színház nyáron zárva, az „átigazított” Bánk bánról csak a dicsérő kritikákat olvashatjuk el (no meg a felújított szöveget az Új írásban), s tanulságos olvasmányul kínálkozik az oly sok fontos új magyar darabot színpadi útjára elindító pécsi dramaturg, Czímer József könyve, A dramaturgia regénye. Még szerencse, hogy a múzeumok a hétnek csak egy napján nem nyitnak — Pécs ugyanis a múzeumok városa. Néhány éve érdemelte ki ezt a nevet; s erre méginkább rászolgál majd, amikor a Modern Magyar Képtár új, megfelelő helyiségbe költözik, és megnyílik a Mgrtyn Ferenc- és az Uitz- múzeum is. A Nagy Látvány azonban már várja a közönséget: örvendj, Pécs! Csontváry hatalmas vásznai eztán Múzeumod mélyén keltenek áhitatot. Gyűl a zarándoknép tereden, ha csodálni kívánja Mária kútját és ősrege cédrusait. így hág Pécs a világ tetejére, hol isteni Etna, Szebb a valóságnál, mennyet emelve honol. A cédrusok ugyan — sajnos — nincsenek itt. A Gerlóczy képgyűjtemény nyilvános elhelyezésekor, 1973-ban papírra vetett Weöres-disztichonok hitelét mégsem vonhatja kétségbe a látogató. Napjaink panorómi- kus filmje legfeljebb közelíti azt a plaszticitást, amelyet a Baalbek festője 1906-ban megvalósított, de messze elmarad a tájba helyezett — és tökéletes, monumentális egységbe foglalt — sok kis rész-kompozíció, életkép bensőséges hangulatától. A Panasztól ■ és a Fohászkodó üdvözítő arcai mondhatni eszköztelenül olyan kiváló karakter-érzéket sugallnak, amiről az ugyancsak itt látható korai Csontváry-rajzok hagyományos eszközökkel vallanak. A Mária kútja Názáretben a fölényes szakmai tudás és a naivoknál érezhető természetes szimbólum-világ utánozhatatlan ötvözete: a figurák arányainak ezt a merész játékát, a vízre hajoló fekete kecskét vagy a fehér liliomot hozó pirosruhás nőt így nem merné „diplomás művész" megfesteni. És itt megint olyan kérdésbe ütközünk, amely napjaink művészetében mindegyre felmerül: a diplomások s a pálya szélén állók konfliktusát, úgy látszik, tömegméretekben szüli a kor. L apozom a katalógusokat, olvasom az interjúkat, felütöm a lexikonokat, s mégsem akarok hinni a szememnek: hány „amatőr" vált a művészettörténet meghatározó alakjává. A régebbi nagyok mellett új mesterek. Ugyan ki hinné például, hogy Borsos Miklós az önképzés útján indult el, s jutott a mai magaslatra? De ez nem képzőművészeti előjog. A színész Gábor Miklós nyilatkozta, új könyve, a Kicsi világ-háború megjelenésekor, hogy „lelkes vidéki ama- tőr”-nek érzi magát az írók között, sőt néha a színészek között is: csodabogárnak számít, aki különbséget tesz „tengerészmorál" és „színészmoról” között (a fedélzeten igényt támaszt!), és aki vezető pesti színészpozícióját kecskeméti szerződéssel cseréli fel. Pedig alighanem Gábor Miklósnak van igaza: „az amatőrizmus nem műkedvelés, csak másfajta tudás". Ilyen „másfajta" tudás volt a Csontváryé — és ilyen a mérnöknek tanult, Csontváry-nagyságrendű Lati- novits Zoltáné, aki a Szárszó utáni állomáson, Balatonszeme- sen nézett szembe a halállal. De Latinovits életművét sem a választott halál, hanem a magasizzáson élt élet teszi „érdekessé” — halhatatlanná. ( . . .) Visszatérve amatőrizmus és szakmai mívesség ellentétpárjához, a kérdés sokkal ága- sabb-bogésabb, semhogy néhány lefegyverző élmény hatására egyedül idvezítőnek most a született képességet és magányos önképzést vagy egyenesen a tehetség „romlatlan állapotát” kiáltsuk ki. (Szerencsés helyzetben van az irodalom: a nagyok majd mindegyike amatőr, legalábbis abban az értelemben, hogy nem végzett filológiai fakultást.) Az élmények különben is feleselnek egymással. Hiszen a Csontváry Múzeumtól pór száz méterre áll a város világhírű szülöttjének, Vásárhelyi Győzőnek, az op-art mesterének mintegy kétszáz művét őrző, idén megnyílt Vasarely Múzeum. Itt valóban új látást tanul az ember, s a művész gazdag ajándékától elkápráztatott korábbi kétkedő is meggyőződhet a „planetáris folklór” esztétikumáról. Nehéz volna megmagyarázni, miben más és több Vasarely az őt nagy számban utánzóknál, de a Vasarely-grafikák, festmények és szövegek előtt állva érez zük, ez a dinamikus jelrend szer nem pusztán technikai já ték, s korántsem újfajta cirku szí mutatvány (tükörtermi illú zió), hanem valóban a XX századi városi ember számára teremtett új folklór. Amely azért őriz bizonyos kapcsolatokat a régi folklórral, demokratizmusában pedig kifejezetten köze van hozzá. (...) Kantor Lajos Emberi képek, háttérrel • C' t Útirajz-részletek
