Dunántúli Napló, 1976. október (33. évfolyam, 271-301. szám)

1976-10-03 / 273. szám

A Jelenkor októberi száma A szám élén Kormos 1st- ván-összeállítást olvasha­tunk. A költő új verse mel­le ?ertha Bulcsu interjú­ja, romogáts Béla tanul­mánya és Csukás István verselemzése kapott he­lyet az összeállításban. A lírai rovatban többek között Gyurkovics Tibor, Kerék Imre, Meliorisz Béla és Tamás Menyhért költe­ményeit találjuk. Láncz Sándor képzőmű­vészeti krónikája Borsos Miklós jubileumi kiállításá­ról és a Művészet c. folyó­irat siófoki bemutatójáról számol be. Tovább gyűrűzik a folyó­irat nyári számában indí­tott Mohács-vita. Ezúttal Barta Gábor: Mohács ürü­gyén c. vitairatát, valamint Nemeskürty István, Kérész- tury Dezső és Faragó Vil­mos válaszát közli a Jelen­kor. Az irodalmi tanulmányok sorában Czine Mihály: A helytálló ember c. írása a hetven éves Balogh Ed­gárt köszönti. Az v.lrodalomtudósaink fóruma” sorozatban Pándi Pállal beszélget Erki Edit. Érdeklődésre tarthat szá­mot Kovács Sándor Iván tanulmányának befejező része. Az írás Weöres Sán­dornak költészetünk rejtett értékeit és furcsaságait be­mutató antológiáját ismer­teti és elemzi. KORMOS ISTVÁN Egy rák vad ászát emlékére Szárcsák libegtek torz rikácsolással alá a tus-menny bolyhaibái, égett a lábuk szára, valamint a csőrük, világvégi Nap lángoltatta kék tollúkat is; csiki-csekk, csiki-csékk moraja fúlt a tühegyü kövek alagútjába, s jött cidris hideg normandiai legelők felől, nem Óceánum túlpartja felől, mivel ott a mulaták édeni fenekén érdemes még fényleni, ikrásan önteni a fényesőt, míg hasalnak a hullámok előtt, s homok csiklándja didikéjüket; a szárcsanép a szépségre süket, vak és süket, azért evezte át a tengert; hülye kölykök csúzliját itt kapja csak, e kavics-abrakot, csoroghat, fele hipphoppra halott, és nem zokog gyászt Flamanville miattuk, csak engem ehet a fene miattuk. Nem szárcsasiratás, szárcsahalál elégiája ez, csak a v a I ó rajzához kellenek e madarak, mert Flamanville sirályfelhőket küldött különben mindig biciklim elé, ha Értőt útra eresztett, gumi­csizmásán, kézben kosár, piszkavas; ott gázoltam a vízbe éhesen, s az Óceánum vize nem selyem, pofonjaitál kapkodtam fejem; szikláira rákot vadászni másztam, a homlokomon sógyöngykoszorú, borostáimat kaszálta a só, hogy lángolt a pofám, ahogy a szárcsák lába s csőre bukseggelő napon. Aj, rákvadászat! Atlanti özön! Sercegve tört ágyából a köröm, a vizalatti tűerdő közé lenyúlva, vérem a sziklákat öntözé; piszkavasam aluvó rákokat lőtt agyon a homályló viz alatt, elobillegtek az alagutakból, s nem iszkolhattak el a kosaramból. Biciklim partra omolva feküdt, egy idegen lány nyaggatta a csöngetyüt, túlhidrogénezett haját a szél szemembe fújta, bánta a fene! Azt kotyogta, hogy amerikai, térdelve is hosszúak voltak lábai, fektében is eveztek mint a szárcsák a homok fölött kitárt karjai; utolsó erőm is magába itta, utolsó rákom is a viz elvitte. Most puszta fehér falam bámulom, az aa-bb rimelést unom, emlékem a papíron epikus, Homér s Juhász közben aszongya Kuss! Tehát: a fal! és lenn az udvaron püspöki autók áznak az esőben, és Luther Márton szobra nézeget az Üllői út rokkant kapujára; hányszor eshetett a dagály előtt térdre azóta Flamanville homokja, hányszor fúlhattak sziklatü közé utódaim: gyanútlan rákvadászok, sógyöngyöt ivó csuzlis kölykeim cirkuszba hordják kisbabáikat, isszák a ledugaszolt almabort, s benyelte mind a közeli Atomgyár; amerikai szeretőm alatt hányszor vetett az ágy mohó tüzet, fű-ágy, homok-ágy, vagy rugóra ringó — Szemem lehúnyom, elmozdul a fal, fejem körül rikoltoznak a szárcsák, és hánytorog a roppant Óceánum. K ormos István a nyerő vesztes. Születése pil­lanatától vesztésre áll, és veszít. Nagy tételekben veszít. Mindent, szülőket, családot, biztonságot, pénzt, könyvet, lakást, munkakedvet. Most. hogy elmúlt ötven éves, már ünnepelhetnénk ís, minta legnagyobb vésztőt, ha nem állna közben nyerésre. Mindig veszített, most mégis nyerés­ben van. Úgy vesztett, hogy nyert. Az oltalomban felnőtt szerencsés vetélytársak közül sokan eltávoztak már, megöl­ték magukat, vagy belehaltak valamibe. Kormosnak viszont komoly tartalékai vannak. Te­hetséges, ír, humora van, bel­ső békéje, élvezi a játékot, az italt, a szerelmet is. Szerkesztőségi folyosókon szoktunk találkozni, futólag a kávéházban, irodalmi matiné­kon. Soha nem tartoztam Kor­mos baráti köréhez, nem is tar. tozhattam. Ha most behunyom a szememet, egy szürkepulóve- res, mosolygós férfit látok ma­gam előtt, aki talán szégyenli az elesettségét. Ironizál, anek­dotákat mesél három barátjá­nak, akik gondterhelten állnak körülötte, úgy tesznek, mintha figyelnének, de közben lázasan törik a fejüket, hol lehetne al­bérletet szerezni Kormosnak, mivel ismét nincs lakása. Na­pok óta állva alszik a Blaha Lujza téren, arccal a lebontott Nemzeti Színház felé fordulva. Mindenki szereti, elfogadja, örül, ha találkozik vele. Me­sélnek róla: „Találkoztam Kor­mos Pistával, állt ott sze­gény ... Kormos is mondja . . . Fpp Kormos mesélte tegnap . .. Szegény Kormosnak megint nincs lakása . . . Réz Pali mond­ja. hogy Kormos . . . Képzeld, Kormos írt egy verset. . . Kormos nekem nem ilyen. Kormos számomra udvari em­ber. Nem úgy értem, hogy be­járatos az udvarhoz, inkább úgy mondanám, nélkülözhetet­len az udvarnál. Ott a helye. Nem kell feltétlenül királyi ud­varra gondolnunk, lehet az egy távoli fejedelemség, vagy egy kopott körúti szerkesztőség is. De aulák, termek, előcsarno­kok, folyosók feltétlenül kelle­nek hozzá. És titkárok, titkár­nők, hercegek, udvarmesterek, lovagok, szóval emberek. Kor­mos áll köztük, beszélget velük és ezáltal hitelessé teszi őket. Mindez nem kerül nagy erőfe­szítésébe, nem is tudja, hogy mit csinál. Megy a folyosón, ci­garettázik, és ettől a kívülálló szemében a szerkesztőség va­lódi, hiteles szerkesztőség lesz. Sokadmagával áll a fenséges Tükörteremben, s a hercegek, grófok, méltóságok, udvari em­berek között a király belépésé, re várakozik. Kormos nélkül o látvány megrendezett is lehet­ne. akár egy beállított film­jelenet, de ahogy a kamarás­hoz fordul, s tünékeny mosoly- lyal a szája körül újra és újra a királyi lakosztályból nyíló aranyozott ajtó felé tekintve mesél valamit, nyilvánvaló, hogy pillanatok múlva belép a király, tehát Versaillesben va­gyunk, valódi a palota, a fő­urak, a kor és a király. Kormos lenyűgözően tud hitelesíteni egy helyzetet, kort, közeget, személyiséget, vagy hatalmat. Észrevétlenül, önkénytelenül, de ez nem azt jelenti, hogy a her­cegek között Untermann. Észre sem veszi a király, hogy az ud­varban van, mivel annyira ter­mészetes a jelenléte, mint a falaké, bútoroké. De ha egy­szer mégis megkérdi a vélemé­nyét valamilyen államügyben, a beszélgetés nyomán néhány hitványabb hercegi fej porba hull. Hamarosan a király bi­zalmasa lesz, s amikor XIV. Lajosnak megtetszik egy Su­sanne nevű szolgálólány, aki az éjjeliedényeket szokta a hálótermekből kihordani, Kor­mos adja kölcsön a szenespin­ce kulcsát. Két csallánzsákot is terít a szénre, nehogy a fel­ség bekoszolja a térdét. Mind­ezt könnyedén, mellékesen, mintha Csurkáról lenne szó. Ezt nem lehet megtanulni, ez képesség, a személyiség kisu­gárzása. Kormos István egy 2,20-szor 4,60-as csőben lakik az üllői úton. Az ablakon vasrács. A rácson át az Egyetemes Evan­gélikus Egyház imatermére lát­ni. Az udvaron Luther-szobor áll. A körfolyosón cserfes. evan­gélikus szomszédasszonyok siet­nek ide-oda. A rácson ót meg­villan színes ruhájuk. Az ab­lak nyitva, így a szélesebb mozdulótok nyomán bizonyos illatfelhők is bekeverednek a szobába. Amikor érkeztem, Kormos kint állt a gangon. Piros-fehér kockás inget és szürke nadrá­got viselt. Integetett. Néztem őket, Luthert és Kormost. Én is integettem. Bent a lakásban olyan érzésem támadt, mintha rokonokhoz érkeztem volna. Márta asszony azonnal bort ígért, Luca, Kormos Pista há­roméves kislánya elmesélte, hogy az almásrétesből nem en­gedett a nagypapának enni, mert azt nekem kell majd fel­falnom. Megérkezett a bor, egy üveg Beaujolais, COO Rouge. Kormos kibontotta, közben hal­kan beszélt: — Ez a nagy francia forra­dalmat idézi, de ne írd meg, mert ilyet ittál Illés Endrénél, s most úgy érzem, hogy egy fon­tos tanulmányát loptam el Ban­dinak. — Szereted a franciákat? — Kamaszkorom óta, mióta Villon és Rimbaud verseit ol­vasom. Aztán úgy adódott. Kormos István hogy 63-ban egy évre kimen­tem Párizsba. Visszajöttem né­hány hónapra, majd újra ki­mentem két évre. — Miből éltél? —■ Szerencséből. Gara Laci összeismerkedtetett néhány francia költővel, akik az ő ma­gyar antológiájába fordítottak. Jean Rousselottal, aki a Ha­lotti beszédtől Csoóri Sándorig sok költőnket lefordította, en­gem is, sőt Az ember tragé­diáját is, Pierre Emmanuellel, André Frénaud-val, aki igen jó barátom lett. A költők barát­sága biztosította párizsi évei­met, mert az ő révükön lekto- rálhattan a Seuil és a Galli- mard kiadóknak. Persze, nem szakadtam bele a munkába, úgy emlékszem párizsi éveim­re, mint hosszú láblógatásro. Még pókereztem is, kemény valutában. Valahonnan előkerül egy üveg whisky. Kormos töltöget magának. Én vörösbort iszom. — Jól érzed magad ebben az életformában, vagy nosztal­giád van egy másik után? — Nézd, az én életformám sokaké. Szeretek játszani, tu­lajdonképpen csak játékon vesztem össze emberekkel. Majdnem minden sport érde­kel. De huszonöt éve múlt, hogy ugyanaz a munkahelyem, a Móra-kiadó. Volt olyan évem, hogy tíz különféle albérletben is laktam, emiatt kellett a sze­mélyi igazolványomat kicserél­tetnem, mivel betelt a lakcím- változásoknak fenntartott rovat, a munkaviszonyom 1950 óta változatlan. Az általános bizal­matlanság éveiben se rúgtak ki, s nem volt fegyelmi ügyem, bár voltak idők, amikor kifogá­solható lehetett a munkamo­rálom. — Az írói munkában nem za­varó kötöttség ez? — Nem. Lehet, hogy kirö­högsz, de nekem kell a kötött­ség. — Hogyan éltetek Moson- szentmiklóson? Mi volt ott? Há­zatok? Földetek? Szülök, test­vérek? — Semmink nem volt, a Hé- derváry-birtokon éltünk, s nem­csak a szülőfalumban, hanem az egyrakáson élő szigetközi falvakban, vagy majorokban. Csodálatos, szép vidék! De anyám a születésemkor meg­halt, nagyszüleim neveltek. Családfámat csak anyai ágon tudom visszavezetni, nagyanyá mig és nagyapómig. A ben nem kialakult morált nagy anyám mércéjétől kaptam, aki nek utolsó iskolai bizonyítvá nya az első elemi volt. Utolsó olvasmánya Shaw. Többször le írták verseimmel kapcsolatban hogy milyen kedves színfolt va gyök én új költészetünkben különösen o nagyanyám iránti hűségemmel. Ez furcsán érint Az vagyok, aki vagyok, nem színfolt, hanem egy élet a sok között. Költészetünkben sok színfolt van, az enyém is egy lehet. Én ugyan sokszor meg­bántam, hogy írni-olvasni is megtanultam, hát még a vers­írást! Temetőcsősz is lehettem volna, üstfoltozó is szívesem lettem volna. Az üstfoltozó ne­kem nemcsak üstfoltozót je­lent, hanem mindent. Szeretek gyalogolni. Ma is elég erős lá­baim vannek, felfelé is gyalo­golok. Képletesen mondom, de úgy érzem, hogy felfelé gyalo­golok egyelőre. — Sok szerelmes verset Ír­tál. Kulcsa ez költői világod­nak? —- Nem irigylek senkit ez­temet, csüggedten láthattad, hogy sok a magánügy az elég kevés vers között is. Én úgy gondolom, egy ember vagyok, aki saját magából akar közöl­ni valamit, de elképzelhető, hogy az én saját ügyem még valakinek a saját ügye. Úgy gondolom, olvassa valaki, aki árva, vagy szeret valakit, de nem tudja kifejezni. Szeren­csém, hogy én meg tudom fo­galmazni. Ha rögzítek egy nya­valyát, már nem olyan elvisel­hetetlen. — írtál közéleti verset? — Elég ritkán. Kevés ilyet írtam, legalábbis közéletinek minősíthetőt, jóformán csak a Katalánok tartozik ide, mert Muhi-puszta, Mohács, Don- kanyar, Széchenyi, Petőfi, Rad­nóti neve fordul elő benne, az­az Széchenyi. Petőfi és Rad­nóti csak célzásként. A már említett okok miatt írtam ma­gyarok helyett katalánokat. Különben a költészet a leg- indiszkrétebb műfaj, a magyar különösen az, s nemcsak a sze­relmi lírára gondolok. A ma­gyar költészet minden sora nyilvános vetkőzés, s közéleti­nek mondható ágán sok ve­szélyes dokumentumot isme­Bertha Bulcsu Interjú Kormos Istvánnal (RÉSZLETEK) ügyben. Volt részem nőkben. Igaz, a nők sokszor gödörbe löktek, de mindig nők húztak ki a gödörből. Engem hétéves koromban csábítottak el. Em­lékeimben se hiszem, hogy az sikeres kísérlet volt, de min­denesetre tizenötéves köröm előtt megismertem a valóságos szerelmet. Tudod, ez falun ter­mészetes. Életem folyamán rrvndig szerettem valakit, néha egyszerre többeket, és biztos, hogy mindiq szépet szerettem, abszolút mértekkel mérve is. Benyhe János o rádióban egy­szer kikürtölte, hogy én nem is a szerelem, hanem a titkos szerelem költője vagyok. Talán azért mondta ezt, mert egyszer azt írtam, hogy „szívem titok­ban hűségeskedik". Pedig ab­ban az esetben nem nőkre gondoltam, hanem éppenség­gel a szocializmusra. Mert any- nyian szeretik nyíltan, titokban jobb ez a szeretet. Különben erről a versről Mezei Andris az És-ben beszélni akart velem, mivel ott jelent meg, de meg­mondtam neki, hogy mire gon. dolok. Annyi költői hűségnyi­latkozat van a nép nevében, aminek az érvényességét két­ségbe vonom, különösen, ha hi­teltelen szájból hallom. Én pél. dóul azt se tudom versben leírni, hogy magyar, annyian leírták, akiknek nem kellett volna. Persze, most nem a jók­ra, a nagyokra gondolok. Ez a szép szó sokszor úgy kong, mint egy fadarabbal kongatott üres vödör. Igaz, Illyés Koszorú­ját másképp nem lehetett vol­na megírni, neki elhiszem, hogy mire gondol, s hogy miért, de a mi nemzedékünkben nehéz ez. Mikor verset kezdtem írni, elkeserített, hogy József Attila mindent elírt előlem, aztán rá­jöttem, hogy nekem megma­radtak a magam gondolatai, elég lesz nekem az is. A hall­gatás éveiben ugyan deformá­lódott a mondanivalóm, sőt, nemcsak hogy nem jelentem meg, de nem is írtam, aztán hogy újra kezdtem, már csak jóformán a magánügyeimet fo- galmazgatom. De emlékezetem szerint Nagy Lászlónál sincs leírva ez, hogy magyar nép, Nagy László mégis a legszéle, sebb rétegekhez szól, ugyan­úgy, mint Bartók. Ha olvastad Szegény Yorick és N. N, köte­rünk, különféle korokból. Ha csak az élő társakra gondo­lok: Jékely Apotheozisa, amit majdnem gyerekfejjel írt, az olasz—abesszín háború idején, természetesen tíz abesszínok oldalán, fölrúgva latinos kul- túrélményét, amit Itália földjé­ről szippantott magába, de mondhatom Juhász Himnusz­töredékét, Nagy László Gyöngy­szoknyáját, Csorba Győző, Ta- káts Gyula verseit, Fodor And­rás Hűségét, Illyés Hiány a kéziratban című nagy versét, Vas István Kokasszóját, ami bibliai versnek látszik, pedig másról van szó benne. Ilyen példák után mit mondhatok magamról? Semmit... — Mikor írsz és hol? Milyen módszerrel dolgozol? — Túl rendezett az életem ahhoz, hogy leülhessek délelőtt írni. A prózaíró élete munká­ból áll, a költőé szerencse dol­ga. Mindig csodálkozom, ami- kor egy költő azt mondja: ezen dolgozón:, azon dolgozom. A költészethez legalább annyi szerencse kell, mint tehetség. Legjobban szeretett, versemet, egy nyolcsorosat úgy írtam, hogy hagymáért álltam sorba a Hold utcai csarnokban. Ren­geteg öregasszony állt körü­löttem. Rákosiról és Grősz atyáról beszéltek. Akkor jelent meq először a Radnóti összes, a Knernél, nagyon szép könyv volt. Már ismertem a Tajtékos ég darabjait. Radnótin gáüi- dolkodtam, és szinte önkívü­letbe estem. Olyanszerű volt az egész, ahogy a dilettáns elképzeli az ihletet. Radnótira gondoltam és úgy ereztem, hogy utolsó verseiben, 1944- ben a magyar költészet becsü­letét egy sárgacsillagos mun­kaszolgálatos mentette meg. Feláll, járkál, szaval: — „Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj . . ." — El­képzeltem ott sorban állás köz­ben a versemet, a Fehér virág címűt, amiben Radnóti neve elő sem fordul. Sokan szerel­mes versnek hiszik. Memorizál, tam, s amikor megkaptam a hagymát, siettem haza leírni. — A magyar költészetben mely sorokat tartod a legfon­tosabbaknak? — Sok ilyen sor van persze, de mind közt a „Nyújts feléje védő kart".

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents