Dunántúli Napló, 1976. szeptember (33. évfolyam, 241-270. szám)
1976-09-11 / 251. szám
e Dunántúli napló 1976. szeptember 11., szombat cKdMO/jKTa/tfN ^RdwAt Meghívó az iskolába A tájékozatlanság termeli a „maszekolást" Mesterek és kontárok ■ Baranyában A többszörösen kitüntetett Magyar Ferenc lakatos mesteré Pécs egyik legpatinásabb műhelye. Fotó: Erb János Kétévi adómentesség a kisközségekben Országszerte csökken a maszek iparosok száma, és különösen az utóbbi időben zuhan a grafikon görbéje. Meg lehetne kérdezni őket, hogy miént adták vissza az iparengedélyt, de inkább ne tegyük. Nagyobb gondunk akad ennél. Egyrészt egyre kevesebben választják ezt az iparos szolgáltató tevékenységet — és akik netán választanák, azokat sem ösztönözzük, segítő kezeket nem kapnak, — másrészt akik benne élnek, egyre jobban érzik fontosságukat. Packáznaka megrendelővel, bizonyos munkákat nem vállalnak el, s gondosan tologatják a határidőket. (Tisztelet a kivételnek.) Megtehetik, hiszen a konjunktúrát lovagolják. A számuk ismeretlen Hogy-hogynem, nincs az a munka, az a ház körüli javítanivaló — festés, vízcsapszerelés, viilanybskötés — amit előbb-utóbb el ne lehetne végezni vagy végeztetni. Nem sima és nem mindig egyenes úton, de hát csak akad egy ismerős „gyerek”, aki másodéves villanyszerelő: egy ismerős felnőtt, aki hétvégén az állami ecset, vödör és létra segítségével kifesti a lakást. S ismert a mondás is: Magad uram, ha szolgád nincsen. Falun és városon virágzik a kontármesterség, s nem is olyan régen a legmagasabb megyei fórumok egyikén javasolták: bánjunk csínján a kontárkérdéssel; nézzünk el a fejük fölött, s ha lehet, keressük meg Gzokat a lehetőségeket, amelyek ösztönzik tevékenységük legalizálására. Mert mi tagadás ők is az állami szolgáltatóipar nehéz helyzetének segítői; illegális tehermentesítők. Munkájuk után nem adóznak — legfeljebb Dionüszosznak —. s ha adott esetben nincs is mesterlevelük, bátorságukra vall: minden munkát elvállalnak. Számuk ismeretlen. Cgy régebbi, illetve mai keletű emlékkel nyitom és zárom az alábbi gondolatsort. A vidéki mammut-gyár hídüze- menek pénztáránál minden pénteken a pénztárablakhoz járultunk, hogy felvegyük a heti „dohányt". Középkorú segédmunkásunk szinte bebújt az ablakon, hogy aláírja a bérjegyzék ellenpéldányát. Pedig nem irt alá semmit. Csak három kusza kereszttel igazolta önnön KVOt fizetése felvételéhez. Elvörösödött arccal lépett odébb, kiszedte a pénzt a papírzacskóból és megszámolta és ma sem értem, hogy tudott számolni, ha írni-olvasni soha meg nem tanították, mint ahogy azt sem értem, az analfabéták miért eppen három kereszttel jelzik saját szerencsétlenségüket? ... a „Saját?” A meghatározás téves. Ez a segédmunkás annak a magyar társadalomnak köNem így a hivatásosak. Megyénkben 2631 adófizető iparosmester dolgozik eléggé vegyes megosztásban. Főfoglalkozásúként 1897-et — Pécsett él ebből 525 — számolhatunk össze munkaviszony mellett 650-en iparoskodnak — Pécsett 104-en, — s nyugdíjasként 34- en gyakorolják még mesterségüket — Pécsett harmincegyen. Ezen túl adókötelezettség alól felmentve: 699 fő. Kihaló mesterségek Két esztendővel ezelőtt közel félezerrel több iparosmester dolgozott megyénkben, mint ma. Megöregedtek, nyugdíjba mentek, meghaltak, — leadták az ipart. A munkálkodók 30 százaléka építőipari tevékenységet végez, 14,5 százaléka a textil-fronton dolgozik — szabó —, 14 százaléka a vas- és fémiparban. A többi az egyéb, több mint száz szakma vivője, s e rubrikába sorolandók a kihaló mesterségek. Egy részükre nincs szükség, az idő meghaladta őket, más részüknél viszont gyenge a kereseti lehetőség, s nincs azon mit csodálkozni, ha e szakmáknak a fiatalok a hátukat mutatják. Sokszor hallani: magas az adó, s nincs értelme reggeltől estig gürizni azért a pénzért, amit az állami iparban 8 óra alatt meg lehet keresni. Ebből aztán kézenfekvő a következtetést levonni: az adózás üti agyon az iparost, s ha ezer, erővonalon nem teszünk engedményeket, előbb-utóbb szakma szakma után veszti el mesterét. Az ábra szerint az egy főre eső adóteher évről évre növekszik, s míg 1972-ben 4879 forintot tett ki ez az összeg, cdidg 1975-ben már 6060 foszönheti írástudatlanságát, amelyben — még a századforduló idején — a lakosságnak több mint fele analfabéta volt. Léphetünk előre néhány évtizedet: az UNESCO 1958-as adatai szerint a világ lakosságából 700 millió nem tud írni-olvasni s ezen a listán — akkoriban — az analfabéták számarányával ilyen országok vezettek, mint Portugália (41,7 százalék), Brazília (51,4 százalék), India (82,1 százalék), Dél-afrikai Unió (74 százalék). „... Az analfabétizmus leküzdése tehát ma is az emberiség egyik legfontosabb kulturális és szociális problémája, megoldása szoros kapcsolatban áll a nemzeti és szociális felszabadulásért folytatott harccal..." Az állami oktatás helyzetéről, fejlesztésének feladatairól szóló — 1972. június 15-i párthatározatban ez olvasható: „...A tanköteles korú tanulóknak 98 rintot fizettek be átlagosan. Ez a több mint ezer forintos emelkedés azonban nem takarja o valóságot: mi tagadás a szabó sem a négy-öt évvel ezelőtti áron varrja meg a nadrágot. Megyénkben az országos helyzethez képest 93 százalékra állunk adóteher vonalon, s tegyük hozzá, hogy a befizetett adó 43 százalékát az építőipari tevékenységet végzők adják csekken a postára. Arról már tettem említést, hogy 699 iparos egyáltalán nem fizet adót. Ők többnyire kis lélekszámú községekben végeznek szolgáltató-javító munkát, nyugdíj mellett; vagy netán az iparitanulók miatt mentesülnek a fizetés alól. Kevesen tudják: két évig adó- mentességet élvezhet, aki ellátatlan területen próbál a szolgáltatási gondokon segíteni. Szükséges a felvilágosítás A kisipar Baranyában 400 millió forintnyi termelési-szolgáltatási értéket tesz az asztalra évente. Elgondolni sem érdemes, mi lenne, ha ez c közel félmilliárdnyi „termelés” •— ilyen elaprózottság mellett — hirtelen az állam válláré kerülne. Az apránkénti átadó- gatós sem öröm — pedig ezt konstatálhatjuk, ha egy kicsit jobban szemügyre vesszük o szolgáltatóipart. Éppen ezért minden tőlünk telhetőt mec kell tennünk, hogy a folyamatot lassítsuk, megállítsuk. S e munkában a legnagyobb feladat a felvilágosító munkárc hárul. Mert, a kontár mit sem tud, az adózásról, legfeljebb az ál. landó „panaszkodást” hallja. Sokan bizonyára kiváltanák aj ipart, ha tudnák: adott esetben teljes adómentességet élveznek. (S ha tudnák, hogy nem egy pécsi autószerelő, aki elsőosztályú műhelyében 4—5 sek 79 százaléka iratkozott be iskolába s 14 éves korukig 19 százalékuk szerzett a rnai általános iskolának megfelelő végzettséget. ..)” /y z elmúlt négy esztendő- ben ezek az adatok — nyilvánvalóan — kedvezően alakultak, de az írástudatlanság teljes megszűnéséről még nem beszélhetünk. Baranya lakossága 440 ezer fő, az analfabéták száma körülbelül 7—8 kézaláadót is alkalmaz, évente 4—5 ezer forint adót fizet csak. (!) Az üzemek, vállalatok vezetőinek is okosabbnak kéne lenniük, hiszen jónéhány munkásuk kért már engedélyt ahhoz, hogy a munkaidő után, 4 órában ipart űzhessen. S igen kevés engedélyt adnak ki, mondván — ne hogy ebből általánosítsanak (A szerk.) —az üzemből kihordott szerszámokkal és anyagokkal ne iparos- kodjon senki. Pedig nagyobb esélye van kontárnak az üzemből kicsórni ezt-azt, mivel ő nem tartozik az anyag származásával elszámolni. Ismerek jónéhány olyan embert, aki azért változtatott állást, mert a munkaadója nem járult hozzá, hogy régóta építgetett műhelyének kapuját kinyissa a szomszédok előtt. Tájékozatlanságunk termeli a kontárt, s ez c tájékozatlan- sáq csökkenti a kisiparosok számát. Szabad idd — hasznosan Sokat beszélünk arról, hogy egyre több a szabad időnk, egyre több cikk jelenik meg a sajtóban, ami a szabad idő hasznos eltöltésére buzdít. (Egy országos felmérés szerint 1963- ban átlagosan 3 óra, 1974- ben pedig már 4 óra jutott minden emberre, olyan szabad időként, amivel nem tudtunk ftiit kezdeni.) El kell ismernünk — bár a mondás szerint a pénz nem boldogít —, a leghasznosabb időtöltések köze sorolandó a pénzszerző „kikapcsolódás”. S hiába küldjük moziba a szabad szombatost, ha éppen kocsira, házra, vagy netán -néhány négyszögöl szőlőre gyűjt. S ha netán nem is emelhetjük meg ugrásszerűen a főhivatású iparosok számát, a má- sodállások rendszerét a szolgáltató-javító fronton felvirágoztathatjuk. S miért ne, ho mindkét fél számára aranyai ér? Kozma Ferenc végétől kezdve —, de akár megrögzött életkörülményeik, akár szellemi fásultságuk következtében már nem volt erejük az írás-olvasás szépségének felismeréséhez. A néhány ezer írástudatlan között akad, nak egészen fiatalok is. A tanulást — általános iskolai fokon — törvény írja elő, de a helyi tanácsi szervek a megmondhatói, milyen nehéz egyes családoknál e törvénynek érMost, hogy mennek az iskolába a gyerekek és tele van velük a város, eszembe jut egy régi történet. Közel húsz éve történt, lehet, hogy ez ma is divat. Akkor mór második alkalommal tevékenykedtem, mint gyakorló szülő. Az elsőt még csak könnyen átvészeltem, de a második már nehéz eset volt. — Én nem megyek iskolába! — jelentette ki az apróbb. — Hogy, hogy nem mégy? Hát mi akarsz lenni? — Óvodás! — Az már voltál. — Akkor utcaseprő! Mindenesetre nem volt karrierista. De azért ez a megoldás,sem nyerte el tetszésünket. Kissé szegényesnek találtuk. — Arra még ráérsz! Egyelőre iskolás leszel I De csak makacsul hajtogatta : — Én nem ‘megyek iskolába! Inkább veszek egy hajót... Közülünk már senki sem vállalkozott arra, hogy ezt végighallgassa. A lényege annyi, hogy ő lesz a kapitány, az anyja a szakácsnő, mi meg a másik fiammal matrózok. A refrénje ennek is az, hogy ő nem megy iskolába. Így ment ez heteken át. Minket is nagyon izgatott, hogy mi lesz? Menni megy azt tudtuk, de hogy milyen módon, ez volt kétséges. Ekkor jött segítségünkre az iskola. Egyik nap becsöngetett a postás. Megy az apró a levélért és odahozza nekem. Látom ám, hogy nem nekem szól, hanem neki. — Mi' van benne, édesapám? — érdeklődik, mert nem szerette közelében a titokzatos dolgokat. — Nem tudom! — vontam meg a vállam —, nem nekem szól. Neked címezték, — Nekem levél i? — és egyszerre megbicsaklik a hangja, - Édesapám, nekem? Egyedül nekem? vényt szerezni. Lassan eltűnőben vannak a cigánytelepek és az egészéges házakba, emberibb közösségbe lépő családok igénye is ösztönösen emelkedik. Jelenleg több mint 4 ezer kis cigánygyermek tanul nappali tagozaton és remény van arra (és egy sor példa), hogy el is jutnak a nyolcadik osztályig. Csak a vándorló családok nyomát nehéz követni, pontosabban nehéz a gyermekek sorsát követni ... Ott találjuk őket a 7—8 ezer analfabéta között. Szívesen kihagytam volna e néhány sorból a cigányokat, de a statisztika valósága sajnos hozzájuk kötődik inkább. A pedagógusok, tanácsi szervek hihetetlen erőfeszítéssel mentik meg a cigányfiatalokat az elmaradottságból és igazán mondom — megyei utazgatásaim tapasztalatai alapján — sikerrel. Mert annyi biztos: minden gyerek-ember — amint a vi— Egyedül neked. — Mi van benne? Olvasd el gyorsan, mi van benne! — Nem, tehetem. Olvassa el az, aki kapta I — De én nem tudok olvasni! — kiáltott kétségbeesetten. — Az baj! Olvasni csak az tud, aki iskolába járt. Ezt az egyet azért elolvasom. És felolvastam. Az volt benne, hogy az iskola, melynek tanulója lesz, ekkor és ekkor tartja megnyitóját és erre szeretettel meghívja őt, a kispajtást. Arra kérik, hogy kedves szüléivel együtt jöjjön el. Szeretettel várja az Igazgató bácsi, a Tanárok és a sok kispajtás is. — Látod, nem neked szól! Annak írták, aki tanuló lesz. Te pedig utcaseprő leszel vagy hajóskapitány. Megfordult és szó nélkül ott hagyott, összeráncolta homlokát, hátratett kézzel járt az udvaron föl-aló. Megállt, majd újra megindult. Nem szóltam hozzá, vártami mi lesz? Egyszer csak odaáll elém. Láttam, hogy döntött. Halkan, alig hallhatóan szólt, mint aki nagy küzdelmet vívott meg: — Eljöttök velem? — Hoay-hogy veled? Te mégy iskolába? — Megyek! - sóhajtott egy nagyot. — Hát nem nekem szól a levél? így aztán minden zökkenő nélkül elmentünk az iskolába, mert meghívtak bennünket, Illetve őt hívták élete első levelében és még arra is megkérték, hogy vigyen bennünket magával. Ő vigyen, akit eddig mindig csak vittek! Erre pedig csak el kellett már mennünk, ugye? És közben arra is gondoltam, hogy ki sem mondom, hány évvel ezelőtt jó lett volna, ha minket is hívtak volna. Sajnos, még nemi volt akkor divatos. Szőllősy Kálmán lágra jön — „magával hozza” a szépség iránti vágyat, amely talán akkor kezdődik, amikor — ha ösztönösen is —•, de a fényt már megkülönbözteti a sötétségtől. Egy régi emlékkel kezdtem, egy újjal fejezem be... /V tavaszai idős, hetvenen felüli férfivel beszélgettem a Máriagyűdi Szociális Otthonban. „Tizeanyofc-húszéves koromig úgy éltem, mint egy állat. Sem írni, sem olvasni nem tudtam ... Vagyis akkor kezdtem el, egy istálló rothadt sarkában, feslett tankönyvek fölé hajolva ... Nyolc esztendős gyerekek tanítottak a szalmán az ábécére..." Ez a kedves öreg — ezen a tavaszon — gyönyörű fafaragásait mutatta be egy pécsi kiállításon... Amikor beszélgettem vele, éjjé- liszekrényén könyveket láttam: Jókait, Babits Mihályt, Illyés Gyulát. Rab Ferenc —99 százaléka beiratkozik az általános iskolába és mintegy 80—81 százaléka a nyolc év alatt, 90—91 százaléka a tízéves tankötelezettségen belül elvégzi. (1938-ban a tanköteleMegvételre ajánlunk: — DVK—18/1. tip. 18x36 m alapterületű vasvázas színt, — E—1252/B. tip. kotrógéptartozékokat: 1.5 m3-es markolót és vonóvedret, 12,5 m-es gémet, 2.5 m-es toldatot. BARANYA MEGYEI ÉPfTŐANYAGIPARI VALLALAT MŰSZAKI OSZTÁLYA. PÉCS, ALKOTMÁNY UTCA 77. TELEFON: 14-929. ezer. Zöme a legidősebb korosztályhoz tartozik. Olyanokról van szó — akik éppen úgy élhettek volna a tanuláshoz való joggal és lehetőséggel, mint bárki más a negyvenes évek
