Dunántúli Napló, 1976. szeptember (33. évfolyam, 241-270. szám)
1976-09-05 / 245. szám
\ í Számoljon j kétezerig! Egyik legszebb idegenforgalmi nevezetességünk, büszkeségünk a jázmin illatú, vadregényes Almássy tér. A padokon fiatalok beszélgetnek: mennyi lesz majd a nyugdijuk? A nyugdíjasok pedig pajzán szerelmi kalandjaikat mesélik el egymásnak. A gyerekek csukott szemmel adják át magukat a hintázás gyönyöreinek. Egy eltévedt lutball-labda ráesik egy adag disznósajtra, amelyet egy íarmernadrágos liatalember falatoz jóízűen. A homokozótól balra■ a negyedik pádon, ott ül korunk nagy humanistája, Droz- nicsek Árpád. Éppen málnát eszik. Porcukorral. Lehuppanok mellé a padro: — Üdvözlöm, málnázunk? Droznicsek, A hollószárnyú enyészet — Az emberi szervezetnek szüksége van vitaminra. Erre nem szabad sajnálni a pénzt — néz rám szigorúan és nyugodtan tovább eszik. — Tudom, hogy az ön kíváncsisága nem ismer határt, ezért kérdezés nélkül is elmondhatom, jelenlegi munkásságom az Emberiség érdekében: szerény díjazásért bárkit megtanítok számolni kétezerig. Ne szóljon közbe! Azt hiszem, abban egyetért velem, hogy manapság az emberek idegesek, ingerlékenyek. Eelszáil például egy viFamosra, a karja odaér valakihez, máris repkednek a levegőben a válogatott gorombaságok, amelyek esetleg nyolc napon túl gyógyuló sérüléssé is fajulhatnak. Régen azt mondták: ha bosz- szúság ér, számolj magadban húszig■ és lehiggadsz. Napjainkban húszig számolnak és aztán máris csattannak a pofonok. Vagyis a lecsillapodáshoz, az idegek megnyugtatásához nem elég húszig számolni. Ma már minimum kétezer kell hozzá. — Unalmas lehet kétezerig számolni — jegyeztem meg halkan. Droznicsek gőgösen kihúzta magát: — Errői sem feledkeztem meg. Minden számhoz rímet Írtam. Próbaképpen mondjon néhány számot. — Egy. — Ne pofozkodj, ne heb- rencskedj! — Huszonhárom. — Nyugi, pajtás, békejobbod várom I — ötszáznyolcvannégy. — Semmi bunyó, mindig szelíd légy! — Ezerhétszáznyolcvanhat. — Káromkodni csúnya dolog, széo szó mindig gyorsan hat! — Kétezer. — Ne kötekedj, örülj, hogy létezel! — Gratulálok, Árpád! — hajoltam meg tisztelettel. — Csak a kötelességen teljesítettem — mondta szerényen Droznicsek, majd a belső zsebébe nyúlt és néhány, kézzel irt, gyűrött papírlapot vett elő: — Parancsoljon, a számsor egytől kétezeriq a megfelelő rímekkel ellátva. 26 forint 80 fillér. — Köszönöm, Árpád, de nincs rá szükségem. Én nyugodt ember vagyok, engem nem lehet kihozni a sodromból. Viszontlátásra, Árpád! Gyors léptekkel elhagytam a vadregényes Almássy teret. Közben lél szemmel hatropil- lantottam. Droznicsek céklapiros arccal bámult utánam, és magában számolt. Galambos Szilveszter NEMESKÜRTY ISTVÁN SZÍNMŰVE PÉCSETT A Mohácsra emlékezések sorába illeszkedett egy színházi bemutató is, amely a színházi évad kezdését megelőzve, az évfordulóhoz kapcsolódva idézte fel a 450 évvel ezelőtti eseményeket, bár nem Mohácson, hanem a Pécsi Nemzeti Színház színpadán. Nemeskürty István eredetileg kétrészesre tervezett törénelmi színjátékának a címe a Kisfaludytól kölcsönzött A hollászárnyú enyészet volt, jelezvén, hogy a színpadi mű éppen azt a kérdést igyekszik tisztázni, mi volt az az „enyészet", amely Mohácsnál tömegsírba kergette a többezer fős magyar sereget, iszapba fullasztotta a királyt, s utat nyitott Magyarország pusztulása, széthullása felé. Az utóbbi években felizzott történeti vitákat felidézni lehetetlen és szükségtelen is, köztudott, hogy ezeknek kirobbanását éppen az a gyutacs okozta. amelyet Nemeskürty dobott be a magyar szellemi közéletbe Ez történt Mohács után című könyvével. A történészek dolga, hogy elemezzék, Mohács volt-e a döntő pont, a korszakhatár, ok volt-e vagy okozat; hogy a föurak viszálykodása, a nemesség alkalmatlansága, a király gyengesége, majd eltűnése, a török katonai ereje és a „világ- hatalmi konstelláció” milyen arányban voltak felelősök az országot ért tagadhatatlan katasztrófáért. Nemeskürty nem történészként, hanem íróként nyúlt a témához ebben a színműben; noha eredeti koncepciójának lényegéhez hű marad, s itt is kellőképpen előtérbe állítja az országvezetésre alkalmatlannak bizonyult magyar uralkodó osztályt, mégis igyekszik Mohácsot a maga teljességében megidézni az emlékezés számára. A darab korábbi változatában töretlenül bontakozott ki az a gondolatmenet, hogy bár Mohács bőségesen szolgál lehangoló tanulságokkal is, szolgál felemelővel is: a magyar nemzet éppen ekkor, a pusztuló»-nyomában, a végső pusztulás fenyegető árnyékában mutatja meg, hogy nemzetté érni képes. A parasztok megvédik a falujukat, ellenállnak a töröknek, ahol és ameny- nyire tudnak; az ország „nem maradt gazda nélkül”. És megjelennek a prédikátorok, meg- zendül mindenfelé a magyar nyelv, a kor értelmisége megtalálja az utat a parasztsághoz. Azt mondta a korábbi kéziratváltozat egyik utolsó mondata: „tisztelegjünk azok előtt is, akik Mohács után folytatták mindazt, amit uraik nem tudtak folytatni, és akik ezt a nyelvet beszélve, énekelve, írva egy új szellemi hazát teremtettek meg . . ." Ez után szólalt volna mc-g Szkhárosi Horvát András nak, e kor legnagyobb prédikátor-írójának gyönyörűszép éneke Az átokról. A színpadra kerülő mű egy- részessé zsugorodott, miáltal a gondolati kibontakozásnak ez az ive csorbát szenvedett. A csata érzékelhetetlenné vált, a néző — megfeszített figyelem híján — nehezen élhette át az egybemosódó jelenetek között azt az eseményt, amely mégiscsak ennek a történetnek a kulcspontjaként zajlott le a színfalak mögött. A mégoly szép és hatásos siratókép (és zene) éppen a „tárgy gyászos szentségét" hangsúlyozta túl, olyan keretbe illesztve magát a történelmi visszapillantást, amelyben a kritikus szó szinte illetlenségnek tűnhetett. A dráma — vagy inkább színpadi esszé — a jelennek szól, a mai magyar népnek, kisugárzása ebben a közvetlen kapcsolatban töretlen — a jelent egysze- mélyben képviselő régészlány szerepeltetése azonban megszüntette ezt a közvetlen áramlást. Az ő beiktatásával a közönség iktatódott ki, a régészlánynak nem sikerült valameny- nyiünk helyett kérdeznie, valamennyiünk helyett kételkednie, szomorkodnia és dühöngenie. Az előadás egészében inkább a látványosság, a történelmi élőkép felé hajolt el, amit az emlékezés ünnepi alkalma némileg indokol. Az előadás rendezője Sik Ferenc, aki a díszlettervezői feladatot is ellátta, koreográfus Eck Imre volt, a jelmezeket Ék Erzsébet tervezte. A népes színészgárda tisztes rutinmunkát végzett, az előadáson tagadhatatlanul érződött a szűkösen rendelkezésre álló idő. Mindemellett érdemes volt színpadra vinni ezt a történelmi vitairatot, amely így, ebben a formában is alkalmas arra, hogy méltón emlékeztessen és nyílt, okos, tanulságos gondolatokat ébresszen történelmünknek erről a sorsfordulójáról. Hallatna Erzsébet Budapesti Művészeti Hetek Évadkezdésre készül Budapest Bartók Béla halálának tizedik évfordulóján, a halhatatlan zeneköltő emlékére, zenei hetek kezdődtek Budapesten. Nemcsak a főváros, hanem a vidék közönsége is fölfigyelt az eseményre, amely nyitánya lett az azóta hagyományossá vált Budapesti Művészeti Hetek rendezvénysorozatának. Idén nem kevesebb, mint nyolcvan produkciót fog kiemelni a mór közismertté vált pávaembléma, a művészeti hetek műsorainak „fémjelzése". A kiválasztott kamarazenei, operai és színházi produkciókon kívül a múzeumok, kiállítások, a rádió és a televízió, valamint a Mozgóképüzemi Vállalat is részt vesz a Budapesti Művészeti Hetek programjának kialakításában. De a Budapesti Művészeti Hetek műsoranyagában — a hagyományokban e téren legidősebb műfaj — a zenei rész talán a legrangosabb. A nyitány szeptember 27-én Bartók Béla muzsikája lesz, a Concerto és Contata Profana — előedja a Magyar Állami Hangversenyzenekar, vezényel: Ferencsik János. Ezt a biztos siker-műsort méltó társak követik, mint például Igor Ojsztrah hegedűestje, a Magyar Rádió és Televízió Szimfonikus Zenekarának hangversenye Lamberto Gar- delli vezényletével, Ránki Dezső, Böcher Mihály és Marian Lapsanszky zongoraestje, valamint Esztényi Szabolcs és Jerzy Witkowski kétzongorás hangversenye. A vázlatos tervben Baráti István orgonaművész, Perényi Miklós gordonka- művész és Kadosa Pál zeneszerző nevével találkozhatunk. A Tátrai vonósnégyes kamaraestet ad, egy vasárnap délelőtt pedia elektronikus hangverseny szerepel a művészeti hetek programjában. Október elején rendezik meg Budapesten a Csehszlovák Kultúra Napja című rendezvény- sorozatot. Ebből az alkalomból a Prágai Nemzeti Színház operatársulata és a Pozsonyi Nemzeti Színház művészei lépnek fel. A Gli Associati társulat Olaszországból érkezik fővárosunkba. A nemzetközi hírnevű előadók ez esetben Sophokles Oedipus király című tragédiáját és A kurtizán című komédiát játsszák el, amelynek szerzője Pietro Alletino. A színjátszás területén a pávával jelzett műsorok között szerepel a Petőfi Színház társulata Veszprémből, akik Tamási Áron Vitéz lélek című drámáját és a Szegedi Nemzeti Színház opera társulata, akik pedig Vántus István Aranykoporsó című operáját hozzák el a budapesti műkedvelőknek. A múzeumok és kiállítások végleges elképzelései még ismeretlenek, csupán a műcsarnokbeli csehszlovák kortárs művészek tárlatának bemutatása biztos. A mozik hét filmet előzetesben vetítenek, vagyis e filmek országos terjesztését megelőzve kívánják az ünnepi esemény színvonalát növelni. Köszöntjük a hetvenöt éves Csuka Zoltánt Gyermek- és ifjúkora legfőbb emlékei a bácskai tájat idézik. A kibontakozás, Írói magatartásának első meghatározó impulzusai Pécsett érik, Pécshez kötik. Hogy mit jelentett, s jelent számára Pécs, arról Így vall egy interjúban ■ ,,1915—21- iq éltem Pécsett. Ott érettségiztem . . . Pécsen ismerkedtem meg a nyomdalesték illatával. Alig nőttem ki a rövidnadrágból, már lapot szerkesztettem, és megjelentek az első verseim. Pécs mély kultúrája■ a mediterrán levegő, bizonyos szellemi oltást adott belém." S a pécsi évek formálják a későbbi irodalomszervezőt, s szerkesztői, oki már itt is (Diák, Krónika) és később is számos lapot indít, s akinek egyetlen ügye van: az irodalom. Azonban 1921-ben kénytelen elmenekülni Pécsről, — mint a villamos szakszervezet egyik vezetőjét letartóztatták volna. Tizenkét évig a Vajdaságban él emigrációban. Itteni irodalmi munkásságával hozzájárult a jugoszláviai magyar irodalom megteremtéséhez, — ahogy mondják „szinte a semmiből hívta elő". 1933-ban újból Magyarországra költözik, ahol továbbra is mint fáradhatatlan irodalomszervező dolgozik. A leiszabadulás után rövid ideig ismét Pécsett találjuk: az induló Új Dunántúl cimű lapnak lesz az első szerkesztője, s részt vesz a Sorsunk munkájában is. Majd Budapesten sajtóoszlályvezetö, később a Magyar—Jugoszláv Társaság ügyvezető titkára. 1950-ben koholt vádak alapján letartóztatják, majd ót évvel később■ 1955-ben rehabilitálják. De szólnunk kell Csuka Zoltánról, a műloidítóról is, hisz a közvélemény nevének hallatán jobbára úgy idézi őt, mint a délszláv irodalmak legavatottabb tolmácsolóját. Ez idáig közel száz kötetet lorditolt, köziük a Nobel-dijas Ivó Andric és Miroslav Krleza műveit. Fordításáért 1963-ban Józsel Attila- dijat kapott, 1969-ben a Jugoszláv Zászlórend aranykoszorús érdemrendjével, majd a Jugoszláv PEN Klub nagydijával tüntetik ki. Munkásságának egyik legszebb szimbóluma érdi lakásán levő „lószomszédság Könyvtára", mely a népek barátságát jelképezve a környező országok s a magyar irodalom jeleseinek gazdag műlorditás gyűjteménye. Szavait idézve: „Nem szerethetem a népemet igazán, ha a szomszédos népeket nem szeretem. Ez nemcsak a mi kötelességünk, hanem kölcsönös kötelesség. Ez a véleményem, ez mellett kitartok". CSUKA ZOLTÁN: SZERELMEM PÉCS Most téged énekellek, Pécs, szerelmem, Orökszép, ifjú, déli városom, A pillanatnak villámlobbanásán Midőn elémragyogtál egy napon. A hegy tövében szines kockajáték, Akár a gyermek anyja karjain, • A város kúszik följebb, egyre följebb Az enyhe lejtők lágy hullámain. Szemem kitárul, lelkesen csodállak, S gyermekkezekkel tapsolok feléd, De már az ifjú és a meglett férfi Sejditi benned teljes életét A székesegyház négy karcsú toronnyal, A főtéren bizánci kupola, S a verőfényben mintha benn pezsegne A Mecsek könnyű, illatos bora. Salakhegyével másik Pécs köszönt rám, A munka és a kőszén városa, S gyárak kürtőin, gépek gyors futásán Egy Ígéretes, új kor mosolya. A bányák felől villanyvonat kúszik, A hegytetőn csend, ezer yadvirág, S a lábam alatt feltáruló mélyből A munka küldi győztes himnuszát. S hadd mondjam el csodás titkát szivemnek, A tűnt valót, mely most is felhevit: A főtéren hogy láttam meg először Tündéri, apró, könnyű lépteid. Csak villanás volt komoly gyermekarcod, Felröppenő, játékos, szép hajad, De, bár sokáig eltűntél előlem, Szivemben képed mégis megmaradt. A ritmus voltál, felsugárzó dallam, Az égbenyúló földi látomás, Habár csupán egy vézna kis leánynak Tekintett volna akkor bárki más. S ha évek teltek, mig hozzád jutottam Szeszélyesen kanyargó utakon, Egész életre mégis te maradtál, Ki hitvesem vagy, északcsillagom. Varga Héjéi Ideát« rajza : 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 ? 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 j 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 { ) 4 4 4 4 4 4
