Dunántúli Napló, 1976. szeptember (33. évfolyam, 241-270. szám)

1976-09-19 / 259. szám

V Pátzay Pál 80 éves A napokban ünnepli az ország művészetkedvelő közönsége Pátzay Pál Kos- suth-dijas szobrászművé­szünk 80. születésnapját A művész hatvan esztendőt kitevő, termékeny munkás­ságának reprezentálásáut műveiből kiállítás nyílt a Nemzeti Galériában. A köztéri szobrok mesteré­nek szerte az országban láthatók alkotásai, Pécsett is jól ismerik Hunyadi­szobrát és a sétatéri Nő- vérek-et. Ságokat. A közeli P. községből szerződött tizenegy tagú trom­bitászenekar az udvaron ke- ringőt játszik. A bejáratnál kétoldalt rózsaszínbe öltözött nyoszolyólányok vőfélyeikkel állnak szinte díszőrséget. Be- állunk mi is o sorba, amely már az utcáról kígyózik be az udvarra, föl a lépcsőn, be a középső' szobába, ahol a nagyszülők, szülők félkörében fogadja a vendégeket Anna és János. Egy kézfogás mindegyik­nek, egy csók az arcukra, a megilletődöttségtől csak éppen elrebegünk néhány szót, aztán vonulunk tovább ki az udvarra, de közben a menyasszony öcs­szorításától — egész testtel fordul felém, szürke szeme vi­zesen tiszta, bizonytalanul ku­tat, hova tegyen, e sok ismerős és ismeretlen között, aztán mo­tyog valamit, amikor repede­zett, kőkemény kezét megfo­gom. Aztán a szülők ... Csak Anna anyját ismerem, aki már a márciusi naptól bronzbarná­ra ég az állami gazdaság gyü­mölcsösében, akár csak töb­bi asszonytársa a községből, akik hajnalonta indulnak mik- robuszon, vonaton ki a „termé­szetbe”, — amely számukra már rég nem a romantikát je­lenti. Aztán még az apát, a középkorú markáns építőmun­kást, akinek hajdani esküvői cse, Pisti rozmaringógat nyújt ót mindenkinek. Néhány percre félreállok az ajtónál, átkarolom a vékony, csontos nagyszülét, fáradtan mosolyog és bólint, elégedet­ten, hogy lám, az Anna, az unoka ... Aztán a mosoly át­görbül valami mély szomorú­ságba, tenyerével takarja el száját, vagy talán fuvallatnyit sóhajt... A nagyapa — szá­mára szokatlan fekete ünneplő és nyakig gombolt fehér ing képe itt függ a másik szoba falán, s az ifjonti feszülő ar­con most betonná redőzött a bőr. K int megindul a menet, elöl a menyasszony és vőlegény (pontosabban a házaspár, hiszen a polgári esküvőn néhány órája túl van­nak), aztán a násznagyok, nyoszolyólányok és a ven­dégek hosszú sora. Vala­ki elkurjantja magát, a fiatal legények borosüvegeket emel­nek a fejük fölé, a zenekar rit­mikus sváb dalokat fúj, mire a templomba érünk, a padok, de még a padok köze is megtelt a falubéliekkel. A templom­kertben újabb számot produkál a tizenegy trombitás. „Ez a bá­nyász himnusz" — jegyzi meg egy pécsi asszony mögöttem. „Ez ugyan nem az..." — „Hát micsoda?" — „Nem tu­dom, de hogy nem a bányász­himnusz, az biztos .. Valaki kisegít bennünket: „Ez egy re­formátus egyházi himnusz. Ez itt a szokás." — „Hiszen ez katolikus templom!" — „Mind­egy ..." A szószékről elhangzanak az intelmek, szeressék, tiszteljék egymást, (milyen igazi), nevel­jenek gyermekeket (ez is így van), mert a házastársi foga­dalom imigyen szól, hogy „hol­tomiglan, — holtodiglan! s nem pedig untomiglan-unto­diglan ...!” — (ajaj! de meny­nyi az igazság ebben is...!) és hogy a „házasság itt köt­tetik az úr színe előtt.. ...Hót... maradjunk inkább a földön, amelyhez kötődünk a bölcsőtől a koporsóig ... Az esketés után a menet élén ... az ifjú pár lenne ...? Hát ez mi? Csámpás, lottyadt menyasszony sivalkodik, mel­lette keshedt, vézna vőlegény térdig felgyűrt nadrágban, kóc- hajjal, maskarában botladozik és támogatja „aráját"... A járdán álló tömeg tapsol és ujjong és sikongat... A lakodalmas ház előtt ke­resztbe húztak egy póznát, amely mögött asztal áll, kug­lóffal, késsel, villával, egy-egy üveq fehér-, illetve vörösborral. Addig nincs belépés, amíg a két násznagy — az eléjük tar­tott tányérba bele nem dobja a pénzt... S ezért pohárka bort kapnak. A következő ban­kóért még egy pohár bort... Ameddig csak bírják, zsebbel, vagy szusszal ... Bírják, meg kell hagyni, zsebbel is, szusszal is... A kultúrban már folyik a tánc és a lakoma. Feloldódik a hangu­lat, az ismeretlenek összebarát­koznak, énekelnek, esznek- isznak, koccintanak, a maska- rás-csámpás menyasszony nem más, mint H. Pisti, a szomszéd községből, aki most mint fő­csapos, intézkedik az italellá­tásról. Nem mintha nem lenne több, de mi ketten azért egy korsóból isszuk a szódás ka­darkát, fölváltva, ügyelve, ne­hogy valamelyikünk megelőzze a másikat... Ehhez szigorúan tartom is magamat, olyannyira, hogy éjfél körül már táncra ve- temedek ... Először a zenekart pénzelem le, a menyasszony­táncnak szánt borítékkal, s hogy helyrehozzam tévedése­met, azonnal fölkérem az ösz- szes nőt, Ágit, Rozit. Jutkát, Diót, Mártát, Magdát, Irmát, Marit, Évát és a jóég tudja még kicsodát, míg végre fönn­akad a hálón Anna, a meny­asszony ... Nem ismer rám, pedig évek óta kollegám... Vagy én nem ismerem meg? Az is lehet, nem is őt láttam, mert annyira forog a terem a polkára, akár a gyermekkori, — madzaggal pörgethető — színes játékkorong . . . Hajnalban felvonulunk a szü­lői ház udvarára, ahol az ifjú házasokat várja egy jókora rönkfa, mellette a fűrész. A la­kodalmi szokás szerint életlen, fogait simára kalapált fűrész­szel kellene egy kölöncöt le­vágniuk. A menyasszony apjo váltig erősíti, hogy az imént még megvolt... ám szerencse, hogy „véletlenül" van a háznál élesebb szerszám is . . . Anna hálásan néz a papára . . . A z utolsó szertartást is­mét pálinka követné, de azt már ném vár­juk meg, legalább is mi férfiak nem ... Mert a lányok bizony rátapadnak az üvegre . . . Hiá­ba, ezeket sem lehet elvinni egy rendes helyre . . . Rab Ferenc Fotó: Erb János Fiatal pécsi írók antológiája ÉRDEKLŐDÉST FELKELTŐ BEMUTATKOZÁS „A művészet egyik csodája - írja Csorba Győző, József Attila-díjas költő a fiatal pécsi írók körének most megjelent antológiája bevezetőjében — hogy mindig ugyanaz és min­dig más. Éppen azzal tud vál­tozatlan maradni, hogy szaka­datlanul változik. Kell változ­nia: egy-egy kor megköveteli a maga sajátos művészetét. Ezért szükséges új és új csa­ptatok jelentkezése és megszó­lalása." A kolumbuszi útra most el­indult fiatal pécsi írók köre mellett szerte az országban alakultak hasonló csoportok je­lezvén az „új csapatok” meg­érkeztét. örvendetes tény ez, annak kell tartanunk még ok­kor is, ha szám bevesszük: a pályakezdők létszáma évek óta nő, mégis kevés a beérkező, a kolumbuszi utat a hasonlat­hoz illő folytatással, célbaér- kezéssel bejáró fiatal író. A pécsieknek azonban — mint mindig is - megkülönböztetett helyzetük van etekintetben. Pécs nemcsak a tehetség fel­mutatására képes, hanem — elég egy pillantást vetni a mai magyar irodalom reprezen­tánsainak névsorára — a tehet­ség kibontakoztatásához szük­séges feltételek biztosítására is. A kör a pécsi Ifjúsági Ház­ban tevékenykedik, s így a fia­talság széles köreivel tart kap­csolatot. De a ház biztosítja a tevékenységükhöz szükséges költségeket - így például a most megjelent kötetét is. A Kismányoky Károly és Pá­linkás György szerkesztette an­tológia a pécsi Ifjúsági Ház alkotó körének valamennyi tag­ját megszólaltatja. Csordás Gá­bor, D. Gál Antal, Gállos Or­solya, Haller Gábor, Jádi Fe­renc, Meliorisz Béla, Pálinkás György és Szántó Péter írásait Ficzek Ferenc, Halász Károly, Kismányoky Károly, Pinczehelyi Sándor és Szíjártó Kálmán gra­fikái egészítik ki. A szellemes (és olcsó) nyomdatechnikai el­járással előállított, ízig-vérig fiatalos szellemiségű antológia szerkesztői emellett a vajdasá- gi magyar írókkal való kap­csolataikat is jól illusztrálva négy ottani költő - Fülöp Gá­bor, Koncz István, Ladik Kata­lin és Jung Károly - egy-egy írását közölték. Ami a tartalmat illeti, a kö­zölt írások azt is elárulják, hogy a merítés gazdag, sokré­tű anyagból történt. Annak el­lenére, hogy egyes írások szín- vonalbeli különbségei jól érzé­kelhetők, helytelennek tarta­nánk most itt bármelyik írást, vagy szerzőt kiemelni, esetleg elmarasztalni. Ismervén azon­ban a pályakezdő írók nehéz­ségeit, s a fiatal írók műveivel szembeni elvárásokat, anélkül, hogy akár- egyetlen írás hite­lességét is kétségbevonnám, at­tól szeretném megóvni (ha te­hetném) az antológia néhány szerzőjét, hogy túlontúl „egyé­ni hangra", netán „artiszti- kumra” törekedjen, mint aho­gyan ezt máris tapasztalja irt­ott az olvasó. Sokkal többet használ saját fejlődésének, és többet nyújt természetesen az olvasónak is, ha inkább írása igazára, hitelességére törek­szik, még akkor is, ha az ne­tán csupán rész-igazság. Mindaz azonban, amit a kö­tetben olvashattunk, nem több és nem is kevesebb, mint be­mutatkozás. Olyan, hogy mél­tán kelti fel az érdeklődésün­ket a folytatás iránt. B. K. M ár igazán megtanulhat­tam volna — újságírói fönnállásom óta —, hogy két hely van, ahova nem szabad jegyzettömböt vinni: bányafejtésbe és lakodalom­ba, mert az előbbiben sötét van és szénpor, a lagziban meg mindenre gondol az em­ber, csak éppen munkára nem, de hát beszélhetek én magam­nak, akár a falra hányt bor­só... Amikor leültem az asz­talhoz délután fél egykor, semmi sem jutott eszembe, mert el voltam foglalva a la­kodalommal, csipegettem a húsokat, borokat (hajnali há­romig egyfolytában .. .) az ir­kám ronggyá ázott a kadar­kától, néhány lapja meg ösz- szeragadt csokoládés-krémes- cukros emeletes tortáktól. — A lagzi tulajdonképpen már Pécsett délelőtt féltizen­egykor kezdetét vette, amikor is a „Piroskának” becézett vonat meglódult velünk F. köz­ség irányába, hogy aztán a 38 kilométernyi utat másfél óra alatt megtegye. Az utasok zö­me — később kiderült — szin­tén a menyegzőre tartott, a férfiak sötét ruhában, nyak­kendőben feszengtek és izzad­tak (ami nem csoda, mert va­laki fűtésre állította a kapcso­lót), boros meg pálinkás üve­gek vándoroltak kézről kézre, kezitcsókolomot köszöntünk a bájos kalauznőnek, csinos — és szájukat örökké jártató, hangoskodó — lányaink far­mernadrágban illegették ma­gukat s az már szinte rejtély, hogv a „farmert” hogyan vál­tották át estére mini, midi és maxi ruhákká, magukkal ho­zott tenyérnyi nylontasakokból. A kis vasúti megállótól más­fél kilométernyi út vezet be a szőlőkkel, gyümölcsfákkal bo­rított dombok közé, ahol hosz- szan nyúlik el a község, a nyárvégi fényes napsütésben. Úristen! — ez aztán meg van szervezve: személykocsik po­roznak egyre közelebb az úton, s ezek háromszor fordulnak, míg a jónépet behordják F. mozgalmas központjába. Itt a templom, tovább a kultúrház, aztán a vendéglő, szemközt pedig — a mai napra kibé­relt, egyébként lakatlan hosszú parasztház. H áromszázötven főre terítettek — egyelő­re ebédet — a kul- túrházban és az említett lako­dalmasházban. Ez udvarán ponyvatető alatt főz­nek az asszonyok bográcsok­ban, óriásedényekben csirkét, disznót, marhát különböző vál­tozatos ízekkel, „receptúrák- kal”. A konyhához beosztott férfiak a forró tálaktól sziszeg­ve hordják át az úttesten a levest a „kultúrba”, mások jég- behűtött sörökkel, borokkal tü­lekednek az asztalokhoz a szüntelenül érkező vendégek között. Hetven láda sör, hat­száz liter bor, és még csapolt sör is a jóég tudja milyen mennyiségben, hajnalban pe­dig kisüstivel illő köszönteni a házaspárt és a vasárnapot... Anna és a vőlegénye, János, mór fehérbe-feketébe öltözve várja az esküvői szertartást, il­letve az azt megelőző jókíván-

Next

/
Thumbnails
Contents