Dunántúli Napló, 1976. augusztus (33. évfolyam, 211-240. szám)

1976-08-20 / 230. szám

t 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 í 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 « 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 ( 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 / A nyár végi kert mélyéből még a madarak reggeli lármája. Szélcsönd. Fé­nyek és árnyékok szelíd játéka a fűben, virágokon, a szőlőlu­gason. A veranda előtt tömött, nagy rózsabokor, távolabb telt körtefa, almafa. A diófa alatt kék abrosszal terített asztal, mellette három nádszék. Reggeli teríték: csu­porban a tej, barna mázas bög­rék. tányéron vaj. sonka, tojás, üvegedényben méz. Piros tálon frissen mosott őszibarack. Tás­karádió, cigaretta, egy tarka fö- delű regény. A reggeli újság fekete betűs címoldala. Az imént hangzott el a postás bi­ciklicsengője; ez újsággal együtt egy színes prágai képes­lap is rákerült az asztalra. — Szép időnk van, tanár úr! And­rás a legjobbkor jött haza — mondta a postás. Amióta a fiú vegyészmérnök lett. a postás Andrásnak szólítja; azelőtt ó is Andinak hívta. A képeslap a fiának érkezett. A tanár nézegette, a fejét csó­válta: Jó reggelt, András! ölel­lek: Anna. Honnon az ördög­ből tudja ez ott. hoqy itt reg­gel van? Tűnődve forqatta a lapot, közben föl-föltekingetett a verandára, ahonnan a felesé­gét és a fiát várta a reggeli­hez. Aztán hirtelen az asztalra röppentette a lapot, hátrament a kert végébe, majd, min* aki célját tévesztette, előresietett. Az asztalról cigarettát vett fö1. rágyújtott Állva cigarettázott, egyre türelmetlenebbül várta c feleségét A tanár egyenes tartású, szi­kár ember; erősen őszülő haját diszkréten hosszúra növesztette, hogy ne legyen túl nagy kü­lönbség a maga, fiatal kollé­gái és tanítványai frizurája kö­zött. Diákjai ezt csöndesen mél­tányolták is. de azért változat­lanul úgy hívták: az Öreg. öt­venhárom évével, a tanári tes­tület legidősebb tagja. A nyár­utó mindig megviselte, a va­káció végén nyugtalanság kerí­tette hatalmába, ilyenkor bele­vetette magát a kerti munkába, a ház körüli teendőkbe. De ez a nyár tetézve gon­dokkal, az idén a kertet is elha­nyagolta. Ügy kezdődött, hogy a felesége teherbe esett. Június derekán, az érettségik idején jelentette be. Esti moziba hív­ta ót; hazafelé sétálgattak, amikor hosszú hallgatás után, lépteit meglassítva, mosolyogva kezdett róla beszélni, öröm, aggodalom, feszült várakozás izgalma ült az arcán: mit szól ehhez. Ezzel az arckifejezéssel állt az orvos előtt, akihez mindjárt másnap elszaladtak. Az orvos régi barátjuk, de a felesége ar­cára mégis fölszökött valami kis szégyen. Jól emlékszik rá, el is pirult Pirult és elkapta a te­kintetét az orvosról; egyre őt nézte, a férjét mint aki egyes- egyedül illetékes ebben a do­logban. A lehetetlenül zavart hallgatásnak az orvos hangos nevetése vetett véget. Hol egyi­kükre. hol másikukra nézett és nevetett — Ez igen! — mond­ta. és gratulált. A ztán ide-oda járkálás. ilyen meg olyan vizsgála­tok. leletek: majd újra az orvos-barátnál — már a la­káson, boros poharak mellett — visszatérés az eredeti pontra: megtartják. Mert a felesége most már arcpirulás nélkül megismételte: meg akarjuk tar­tani. Az orvos bólintott és kije­lentette: — Nyugodtan meg­tarthatjátok. És még egyszer gratulált újra és újra elmond­ta, hogy a felesége makkegész­séges. nincsen ok aggódalom­ra. És hogy régen az asszonyok vidáman szültek az ő korában. — Andival sem voltál szebb és fiatalabb — mondta a tanár a feleségének az orvostól ha­zafelé menet. Mert valóban, ahogy eljött a vakáció és leköltöztek ide a kerti kis nyaralóba, o felesége nap mint nap szebb lett és fia­talabb. De azért senkinek sem mond­ták el, mi előtt állnak. Andinak sem Írták meg Prágába. Nem beszéltek róla senkinek, csak ültek vég nélkül a kerti széke­ken, és csodálkozva, mosolyog­va nézték egymást. Néha azon­ban kettőjük között is föltűnt az a szemlesütő kicsi restelke- dés. suhanó elpirulás. A néma aggodalom is: mi lesz most? És mit szólnak majd az em­berek? Az ő korukban ... Ez o váratlan terhesség... S aztán a nagy ráadás: megtartják. Vártak. Vártak a hírrel egész nyáron. Múlt az idő, és ők egy­re őrizték a titkot. Várták And­rást, de féltek is a hazatérésé­től. Vele a legnehezebb. Pró­bálgatták a szerepüket: melyi­kük mondja meg és hogyan. Nem tudtak zöldágra vergődni; aztán félretették, majd elég lesz kitalálni akkor, ha András betoppan. r E s most négy nappal eze­lőtt megérkezett a fiú féléves prágai kiküldeté­séből. De nem szóltak neki. Csak kerülgették egymást a kis házban és a nagy kertben. Kí­semmit. Az anya pedig most is mosolyog. — Látnád apádat, még el is mosogat. — Láttam. Szép tőle — mondja a fiú, és az apjára san­dít. Az apa fölkapja a képesla­pot. — Ez kicsoda? — teszi föl a kérdést tanári hangon; a lapot úgy tartja a fia elé, mint egy hibás füzetet. A fiú átveszi, megnézi, aztán szépen leteszi maga elé. — A menyasszonyom, Anna. Prágából. Ugye elég gyorsan ír? — Micsoda? — kapja fö! a fejét az apa is, az anya is, és szinte egyszerre kérdezik: — Miféle menyasszonyod? — Az úgy történt... — kez­Czinke Ferenc rajza nos volt ez a hármas — a le­endő negyedik miatt Azon kap­ták magukat, hogy hármasban ülnek, egyszer csak valamelyi­kük kereket old, kitalál valami halaszthatatlan tennivalót. Vár­tak hát egyre a hírrel. Maguk sem tudták, mire. de vártak még. Az anya egyre babusgatja Andrást, meg-megölelgeti, meg­csókolja a nagy fiút. simogatja a haját, elkérdezgeti, mit főz­zön, mit enne a régi, kedvenc ételek közül. Néha András háta mögött egy-egy elszánt mozdu­lattal biztatják eqymóst: na most! Intenek, kacsintanak: kezdje már el valamelyikük. De mindig elmarad; reggelről dél­re, délről estére, s aztán más­napra. A tanár ott áll a reggeli fű­ben, tűnődve szívja a cigaret­táját, s amint felesége megje­lenik a veranda ajtajában, rög­tön nagy ívben eldobja. (Egész nyáron csak a kertben dohány­zik, esőben pedig kiáll a terasz­ra. A fiát is arra inti, ne gyújt­son rá az anyja közelében.) A lépcsőhöz ugrik, lesegíti a fe­leségét, aki máris nehézkesen mozog, pedig állapota még nem is látszik rajta. Máris las­san, vigyázva jár-kel, áll föl, vagy ül le. És mosolyog. Arcán szüntelenül az a mosoly játszik, ami csak a terhüket boldogan viselő asszonyokra jellemző. András ott áll a veiandán. nézi őket. Szálas termetű ő is. Csodálkozik az apján, amint nagy igyekezettel segíti a lép­csőn az anyját, aztán tovább, szinte viszi a diófa alá. — Gyere reggelizni! — szól a tanár q fiának. — Nekem a boltba kell mennem. Később sokan lesznek. — Mi az, papa, újabban te jársz a boltba? Mindig utáltál boltba menni. Az apa gyors mozdulattal nyúl a tojásért, indulatosán töri fel a kés nyelével. Nem szól di o fiú. és lassan vajat ken a kenyerére: — hogy Prágában az óvárosháza tornyában min­den szombaton este muzsikál­nak ... — Szépen kezdődik... — morogja az apa. és hátradől a székben. — Régi szokás ez a muzsika. Sokan összegyűlnek a téren, sé­tálnak, állnak, vagy a tavaszi esték padjain ülve hallgatják a toronybeli zenét. Egy ilyen téri estén ismerkedtünk meg. Ö is egyedül járt oda szombaton­ként. ösztöndíjas a Károly egye­temen, a disszertációja anya­gát gyűjti. Aztán találkozót be­széltünk meg minden szombat estére. — Ajaj... szombat esték! Nagyon érdekes történet. Mondhatom, nagyon eredeti! — szól közbe megint az apa. — Később beültünk az óvá­ros valamelyik vendéglőjébe, néztük az öreg prágai polgáro­kat, akik a sörös asztal mel­lett nagyokat hallgattak; min­degyikük mellénye zsebében ott ketyegett a díszes láncra fűzött óra. — Ó, minő kedves részletek! — erőltetett ki egy mosolyt az apa. — Egy esős szombat estén pedig fölmentünk Anna szobá­jába ... — Aha! Akár ne is meséld tovább! — legyint ingerülten a tanár. — De meséld csak! — biz­tatja az anya. — Tehát fölmentünk, mert Anna csomagot kapott hazul­ról. Nem hiszitek el, mit et­tünk! Hazai zsíroskenyeret, ere­detit, szép, piros szabolcsi al- mávol. És pilzeni sört ittunk ró. Talán ezeknek a különös ízek­nek köszönhető, hogy elhatá­roztuk, összeházasodunk. Szep­tember közepén jön haza. Ked­ves teremtés, majd meglátjátok. A szülők csak ülnek és hall­gatnak. Maguk elé néz­nek az asztalra. — Ez aztán a meglepetés, kisfiam! — mondja egyszer csak csöndesen az anya. A fiú is hallgat hosszan. Ké­sőbb megszólal, megfontolt, komoly arccal beszél: — Ha már a meglepetések­nél tartunk, megkérdeznélek benneteket: ti... ti nem tarto­gattok valamit? Az apa fölugrott, leakasztot­ta a diófa csonka ágára készí­tett szatyrot — Én megyek a boltba. Ké­sőbb sokan lesznek. Már a kapunál jár, fogja a kilincset — Apa! Légy szíves, gyere vissza egy percre! — kéri a fiú. A tanár visszaballag, s mint aki jól tudja, mi vár rá, sóhajt­va leereszkedik a székbe. And­rás már újra mosolyog. Ráteszi gyengéden a kezét az asztalon az anyjáéra. — Ugye, egyet megígértek nekem? — kérdezi. —• Na de mit? — dörmögi a tanár. — Ha lány lesz, Annának hívjuk. Az anya keze kicsúszott a a fiáé alól, fölébe kerekedett, megszorította. — Honnan tudod? — kérdezi suttogva. — Hiszen csak rátok kell néz­ni! És én már négy napja fi­gyellek benneteket. Igazán nem kellett volna titkolóznotok. A tanár fölállt, hóna alá csapta a szatyrot.. — Most már tényleg men­nem kell a boltba. — Várjál, elmegyek veled — áll föl a fiú az asztaltól. Lehajol az anyjához, kétoldalt megcsókolja a nekipirult arcát. Aztán ellép tőle. az apja után iramodik. A z asszony kicsit döcögő, lassú járással követi őket a kapuig. Elnézegeti a két férfit. Némán mennek az úton, egy kicsit távolabb meg­állnak, rágyújtanak'. ohács és az irodalom több ÍtlH szálon kötődik egymáshoz.* Voltak írók, akik itt születtek, rövi- debb-hosszabb ideig itt éltek, itt tanultak, vagy csak éppen átutaztak. Mások művekben örökítették meg Mohácshoz fűződő kapcsolatukat, s náluk a város történelme, etnikai jellegzetessége témát adott az iro­dalomnak. Voltak, akiknek pályáján csupán egy életrajzi adat volt a vá­ros. Mások művekkel, Mohácsról szóló alkotásokkal írták be nevűket a város történetébe. * Részlet a szerző Mohács cí­mű, az idei évfordulóra megjelenő útikönyvéből. Az első adatok a XVI. századba nyúlnak vissza. A kor magyar törté­netírói közül ketten is részt vettek a mohácsi csatában. Brodarics István (1470 k. — 1539) és Sie- rémi György (1490 k. — 1548?). Vagy talán éppen a csatában való részvétel, a pusztulás látványa és emléke tette őket történetíróvá? Mindketten túlélték a harcokat, és latin nyelven megírták élményeiket. A csata résztvevői és a szerencsé­sen megmenekültek között másokat is találunk, akiknek nevét számon- tartja az irodalomtörténet. S z t á - r a i Mihály (f 1575?), a későbbi híres prédikátor, énekszerző és drá­maíró, akkor még ferences barát, mint Pálóczi Antal udvari papja vesz részt a csatában. Ráskai Gás­pár, kinek egy magyar nyelvű el­Gorái Gábor: Őértük szólok én... Oértük szólok én, kik dolgaink nehezét végzik e földön: répát egyelnek mély fekete sárban, barmok alól hordják saroglyán a trágyát, maltert cipelnek gémberedett kezekkel s betongerendákkal ducolják föl a mennyet; őértük szólok én, akik a kibernetikus gépek alól egy fészek-alja friss képletet bölcs eszmék árnyába terelnek; őértük szólok én, kik porló szenet lapátolnak a távfűtés kazánjaiba, kik az úszó-darukat vezérlik kemény figyelemmel, akiken csak a tett segit, nem a jámbor ima; őértük szólok én, akikkel egyforma-félszegen járok e földön itt, mióta megszülettem, kik nehéz kezüket itt melengetik meg parázsló eszméletemben; akik álmukban földadognak a barom meg a gép lélegzet-ütemére, kik naponta meghalnak, s az örök örömöt hagyják fiaikra, kinlódva, remélve; őértük szólok én, kik értem szólnak, ámbár öntudatlan nyers kétségükben, bánatukban, kik életükkel kockáznak a hűvös halálos azúrban egy köldök-zsinóron kilógva a meztelen űrbe, mint végtelen ingák — szivtől-szivig röpülve; őértük szólok én, őértük, kik az egyetlen cselekvést és az egyetlen jó-szót tudják bajunkra, akikben együtt lélegzik szülőnk és gyermekünk, az állandó meg az új, az elhervad s a folyton fölvirágzó, a földre tiport és ismét égbe szálló, a fogyhatatlan örömöt sugárzó vigasztalás: a munka. beszélő költeménye nyomtatásban is fennmaradt (életrajzi adatai viszont igen hiányosan ismertek), ugyancsak a harcolók között volt: csapatát Tö­möri fővezér utóvédre, a király köz­vetlen őrzésére állította. Említésre méltó további adatok: lstvánffy Pál (f 1553), aki Boccaccio Decameron jónak szá­zadik elbeszélését, illetve Petrarca ebből született latin novelláját dol­gozta át magyar nyelvű versekbe, 1532-ben Perényi Péterrel együtt a vá­ros közelében török fogságba esik. — Rimay János (1570 k. — 1631), Balassi Bálint verseinek össze­gyűjtője, gondozója és megőrzője, maga is érdemes költő, 1608 végén, mint a II. Mátyás császár megbízá­sából Konstantinápolyba igyekvő bé­keküldöttség tagja utazik keresztül Mohácson. — Tinódi Lantos Sebestyén (1510 k. — 1556) — Gárdonyi Géza szép regénye, az Egri csillagok szerint — így énekelte meg az 1526-os csata 'szín­helyét : Mohács mellett van egy kaszálatlan mező, Az a világon a legnagyobb temető; Egy egész nemzetre terül ott szemfedő . . . Föl se támasztja tán az Örök Teremtő I XIX. század elején a mohácsi csata közelgő 300. évforduló­ja ébresztette föl a költők érdeklő­dését. Kisfaludy Károly 1824-ben járt a csatahelyen, s a lá­togatás élményéből született nagy­hatású elégiája, a Mohács. A költő meglepően modern eszközök­kel, filmszerűen pergő képekben je­leníti meg a csata lefolyását. A múlttal a jelent állítja szembe. Sza­va vádló: „Nemi nem az ellenség, önfia vágta sebét." Az elégiái- Ko­dály Zoltán — munkássága utolsó éveiben — megzenésítette. A Dunán meginduló gőzhajózás­nak, a fűtőanyag berakása miatl fontos kikötőhelynek köszönhető, hogy a magyar reformkorban számos nevezetes ember fordult meg utas ként Mohácson. Andersen, _ c nagy dán mesemondó délről, Kons tantinápolyból érkezett a Galathec nevű gőzhajóval, és Pestre igyeke zett. Kiszáll a hajóból, besétál < városba, és a püspöki kastélyban őr zott híres festmények helyett eg] borbélyüzletben látott kép ragadje meg a figyelmét. — Hajóval utazót keresztül Mohácson 1847-ben Kos suth Lajos is. — S ugyancsak <

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents