Dunántúli Napló, 1976. július (33. évfolyam, 180-210. szám)

1976-07-04 183. szám

N

em kocsma volt, csak talponálló. Mi határőrök úgy hívtuk: Taposó. Alkonyattájt már zsúfolva volt, izzadtság- szaq és dohányfüst dőlt ki az ajtaján, ahogy újabb és újabb kiszikkadt szervezetek furakod- tak befelé. Ha razziázni mentünk oda, megtaláltuk a számításunkat, ha inni, isten legyen nekünk irgalmas. Műbort és torokérzéstelenítő kisüstit mértek. Mégis inkább vendégként szerettünk begyúródni abba az emberbűzös konzervdobozba, mert más az, ha közülük valóként taposnak belénk a zajon- gók, és nem gyűlölködő némán hátrálnak a géppisztolyok elől — hiába, az ember sértődé- k>ny.

ötvenegyben ott a mohácsi Toposában tudtam meg, hogy Magyarországon nincsenek cigányok, Doktor mondta, a felderítő őrmester,

— És ők? — böktem a tömegben a muzsikusokra, akik a sarokban cincogtak, akkora kis' helyre összeszorulva, mint akik hárman egy cipőben állnak.

— Népzenészek — biccentett Doktor olyan határozottan, hogy görbe orrán lefelé szánkózott a szemüveg. Ha mór odakapott hozzá, két ujjal megmorzsolta a bepárásodott üveget, s naiv szeme meggyőző kéken villant elő. — Kérdezd meg Mózsi bácsit.

Brácsásunk készséges vigyor- ral bólogatott a piímás hóna alól, pediq nem hallhatta, hogy őrá hivatkoznak; én azonban a tömött helyiség vastag párájába ázó olajos arcok és fényes fekete üstökök rejtélyén ráqód- tam.

— Ezek mind zenészek?

— Mondjuk: hozzátartozók... Nem cigónyozunk, ezt a szót ki se ejtsd, nálunk megszűntek ezek a faji izék.

— Hát te tudod!

Mózsi mellől jobbnál jobb prímások röppentek ki, végig a Dráva mentén tanítványai álltak a zenekarok élén. Mit tudott ez a görcs kisöreg a bumfordi brácsájával, amivel örök másodikként mindig csak a mások húzta nóták után döngi- csélt? Köpött a dicsőségre, született zenepedagógusként a szurtos mohácsi lurkókból kinyalt prímásokat nevelt (és aztán százalékot húzott ..fiai" jövedelméből); akkor este is egy — bogárszemét még zavartan kapkodó — legényke illegett előtte a hegedűjével. A sarokba beszorítva, láthatatlanul és jelentéktelenül a zenekar harmadik tagja, Mózsi iszákos bátyja, a kontrás Döme nye- szetelt boldogtalanul.

Ki h inné, hogy a népzenészek délvidéki Akadémiája a Toposában működik! Mégis senki se hívta Mózsit mesternek, művész úrnak vagy vén gazembernek; bácsinak is csak Doktor, a lánya miatt, aki poharakat löty- työlt a söntéspult mögött. Ró- zsika a bimbóból aznap kipattant, gyönge virágszálnak látszott a mosoqató fölé görnyedve, de ha pillantása lopva végigsöpört az ivón, mintha már nem is poharak csörömpölnének a keze alatt, hanem összetört férfiszívek. Mindnyájan vágyakoztunk rá, Doktornak azonban tervei voltak vele. Túlontúl tisztességes tervei.

Közelébb sodródtunk a bandához. Épp szünetet tartottak, és Mózsi selypegve szidta a jövendő prímást: „a semükibe nézzsél, bibas! — különben hiába bazseválsz".

Ahogy meglát, ránkvigyorog, ráncos képéről kétoldalt lelóg a mosoly.

— Mulatozsnak a vitézs urak?

— A herceget keressük, Mózsi — mondtam azért is pökhendien, mire Doktor bokán rúgott.

— Hercseg nincs, nem is vöt, azstat csak ránkfogják — motyogta kedvetlenül az öreg, és arca már elgyötört, akár egy lábtörlőrongy. — Inkább piáljanak a vitézs urak, és akkor hercsegnek érzsik majd magukat.

•«éSÍ"'

A HERCEG

— Bolondozik a barátom, Mózsi bácsi — fuvolázta Doktor, de az ő igyekvő nyugtatása épp oly gyanús volt; brácsásunk lesunyta a fejét, és a sótokban kuporgó deliriumos Döme kigúvadt szemén űzött ci- gánykoravánok suhantak át.

Zárórakor hiába ácsorogtunk a Taposó előtt. A részegek ösz- szekapaszkodva kiszédelegtek az ajtón, felsorakoztak a fal mellett, és a csurgatás végére belemosódtak az éjszakába — Mózsi azonban a hátsó kijáraton illant el előlünk a lányával. Doktor csalódottan porolt velem, hogy miért fölényeskedtem, érzékeny népség ez, pedig neki komoly szándékai vannak Rózsikával, nem rongy ember ő, mint a sofőrünk: Zimi előzékenyen megkocsikáztatja a nőket, ami után úgy néznek ki, mintha négy kerékkel hajtott volna át rajtuk.

B

otorkálva 'kóboroltunk az éjszakai Mohács külterületén, ahol a házsorok összeku- szálódtak, az utcák egyszer csak eltűntek, és ásító gödrök és fekete épületanyag dombok között sebtiben összeütött felvonulási épületek komorlottak: eredetileg ide tervezték a pen- telei kohót, de a politika csa- holása elriasztotta a jugoszláv határ mellől. A mindenhonnan összecsődített embertömeq egy része még a raboknak szánt és elhagyott barakkokban lebzselt, pesti stricik, a kitelepítés elől bujkáló svábok, világgá ment kulákfiúk, az államosításra ácsorgó polgárok és nehezen mozduló szabolcsi tirpákok várták, hogy átirányítsák őket az új építkezésre. Körben pedig vályogviskókkal és putrikkal áradtak-terjeszkedtek a cigányok, mindent elözönlőitek, nem vették észre, hogy egy tetszhalott várost zsibongónak körül.

Itt működött a herceg. Suttogó híre járt, senki se tudta, kicsoda ő, aki a lezárt határon megtalálta a rést, ahol lebonyolította a maga üzletét. Idáig követett gyanús személyek tűntek el a szemünk elől, mint egy zsibvásárban elgurult forint. Ebben a televényben hiába kutat- gattunk, ahol rókalyuk minden putri, és nem ott léptek ki belőle, amit mi ajtónak gondoltunk. A razziákon horogra akadt sok kis hal, körözött zse- besek és megrögzött munkakerülők, de akit igazán kerestünk, alámerült a zavarosban.

Ki lehet ez a herceg? Megmozgatta a fantáziánkat. Léteznie kell, mert valaki irányítja a dolgokat; a patakmeder mélyén lapuló kőtömb se látható, pedig eltéríti a sodrást.

Vadásztunk rá, és a határőrségnél mind több szó esett a cigányokról.

— Miért lenne cigány? Pont cigány! — vitatkozott velünk kipirulva Doktor. — Ez az első, ami az eszetekbe jut. Meggyanúsítani valakiket, mert más a színük vagy kampós az orruk. Ismerem ezt! Hová jutunk így? Megint ez kezdődik? Ma cigányozás, holnap zsidózás. Na, nem! Megszűntek ezek a faji izék.

Aztán egy nap felbolydult a laktanya a cigányok miatt. Mert bent a dzsumbujban, a félbemaradt építkezés és a putrik közt összeszurkálva találták Zimit, a sofőrünket. Éjszaka intézték el, hajnalban botlott bele a járőr.

Rendőrök és katonák forgatták fel a telepet. Kikérdezték a csecseszopókat is, belenéztek a bakancsokba, ki rázták a cigánylányok szoknyáit. Senki se tudta, hová lett a herceg.

Hetek múlva újra megnyílt a Taposó, és alig lézengtek benne, időközben úqy megrostálódott a vendégsereg; kihallgatásra vártak a fogdákban vagy elpucoltak, hogy más vidéken kezdjék lázasan építeni

a szocializmust. De a kudarc csak rajtaszáradt a felderítőkön. Doktor ide-oda lökdöste arcán a szemüvegét, és megsúgta nekem, hogy személyes kapcsolatai révén intézi el az ügyet.

Zárórakor a hátsó kijáratnál leselkedtünk. — Pucolás, óvások! — harsogta rémülten Döme. A felderítő őrmester elkapta Rózsika karját, a sikonga- tásra az apának csak vissza kellett óvakodnia a sötétben.

— Azs a lány mit vétett maguknak! Éresse el, vitézs úr.

— Ne féljen tőlem, Mózsi bácsi, megmondtam, hogy elveszem a lányát, isten engem úgy segéljen — hadarta Doktor, keze közt a karmoló, ficánkoló Rózsikával. — Megyünk a plébániára vagy rabbit hívok, két vallásba is beírtak, választhatnak- De most szót kell értenünk, mindenért a cigányokat hibáztatják, és nem lesz addig nyugtuk, ezt megmondhatom, amíg a herceg észhez nem tér.

— Suttogóra fogta a hangját.

— Csak maga segíthet. Beszélnem kell vele.

egy alacsony ajtón. Kis asztalt látott, rajta egy görbe gyertya lángja csipegett bele a homályba.

— Ne merje vajdának nevezni — súgták a fülébe. — Elvtárs vagy herceg. Értjük?

H

átrapislogott, a két jóvágású romacsávó lecövekelt a bejáratnál. Gyanúsan villogott a fehér ingük. Ez elbizonytalanította. Nem kisstílű vagányok ezek!

— Magától jött vagy küldték?

A helyiséq belsejéből érkezett a kérdés, de ahogy hirtelen arrafordult, a gyertyaláng elvakította.

— Beszélni akart velem. Akkor feleljen. — Nem volt fenyegető a hang. — Na jó, úgyse mondana igazat. Majd kiderül, hogy mit akar. Nincs sok időm, jegyezze meg.

— Magamtól jöttem, persze, és csupán .. . Hogy is mondjam? — Nehezen tudott erőt venni magán. — Szóval maga a herceg. Ugye, ezt megkérdezhetem?

A Jelenkor

július-augusztusi száma

A Pécsett szerkesztett irodalmi és művészeti folyóirat hagyományosan összevont, kettős nyári számának élén Csoóri Sándor új költeményeit és Bertha Bulcsúnak a költővel készített interjúját olvashatjuk.

A lírai rovatban többek között Ágh István, Berták László, Csorba Győző, Fodor András, Galambosi László, Jékely Zoltán, Jobbágy Károly, Kalász Márton, Takács Imre és Weöres Sándor versei kaptak helyet.

A szépprózai írások sorában Cseres Tibor készülő új regényének részletét, Hernádi Gyula Pécsett bemutatott,

A tolmács c. drámájának teljes szövegét, valamint Gáli István és Thiery Árpád elbeszélését találjuk.

A művészeti írások közül figyelmet érdemel Czimer József esszéje Németh ■ László drámairásáról, valamint Futaky Majna és Taxner Ernő színházi beszámolója. Láncz Sándor képzőművészeti krónikájában a szentendrei művészetről és Gerzson Pál kiállításáról olvashatunk.

Gazdag a nyári szám tanulmány-anyaga. Vekerdi László újabb Mohács-historiográfiánkat ismerteti „Nekünk Mohács kell?" c. írásában. Pomogáts Béla: „Bálint György igaza" címmel a hetven éve született kiváló kritikusra emlékezik. Károlyi Árny az elmúlt évben felfedezett múltszázadi pécsi csodagyerek, Karay Ilona nemrég előkerült költeményeit és vallomását elemzi. Az „Irodalomtudósaink fóruma" sorozatban Tolnai Gáborral beszélget Koczkás Sándor.

lőtte. Ide hoztuk, két gyertya égett az asztalon, ahogy dukál, de ő csak röhögött az egészen. Pedig mi nem rabló csorárok, és nem beszart bala- járok, teknővájók vagyunk. HaKelbe Mihály Mohács-sorozatából.

— Azst nem lehet — rémüldözött Mózsi.

— Jó így maguknak? Állandó razziák közt élni?

— A legjobb mulatós vendégeim söktek meg.

— Na látja! Meg fogja ezt érteni a herceg is, ha összehoz vele. Maguknak akarok jót.

— Csak azstán meg ne bánjuk. — Az éjszakában rámvillant a szeme fehérje. — Ö nem jöhet, így se biztos, hogy...

— Egyedül megyek — nyugtatta meg az őrmester.

— Tudni fogom, hogy hol keressünk! — kiáltottam utána, mikor hárman elindultak a fekete ismeretlenbe. Reméltem, hogy ez a fenyegetés elegendő biztosíték ahhoz, hogy élve viszontlássam.

D

oktor mesélte aztán, hogy a brácsás házába mentek. Úgy fogadták, mint vendéget. Borral, vacsorával. Magára hagyták Rózsi- kóval, aki ijedtségét feledve, kacarászva úlvezte a helyzetet. Még sose volt kérője. Ezeregy megbeszélni valójuk lett volna, de csak bámulták egymást.

Nagy sokára megjelent Mózsi, és komoran intett. Kint az éjszakában két árnyék várta az őrmestert. Semmit se kérdezett tőlük, és azok semmit se mondtak. A felderítőknél megtanulta a hallgatást.

Ide-oda vezetgették a sötétben kushadó putrik között, és amikor már nem tudhatta, merre járnak, hirtelen benyomták

— így is neveznek. Nem mindegy?

— Mindegy... És nem is fontos .. . Tulajdonképpen azt se tudtam biztosan, hogy maga létezik. — Lassan tért magához meglepetéséből. Egy díjbirkózót várt. Félelmetes külsejű alakot. — De úgy látszik, létezik. Akkor legalább beszélhetünk. Megérthetjük egymást.

A gyertya mögött, félig az asztal takarásában, egy elgöm- bölyödött testű, java korabeli cigány állt. Fekete haja simán rányalva a koponyájára, húsos arca kiborotvált. Inge fehér, akárcsak embereié.

— Térjen a lényegre.

— Igen, máris a lényegre... Ez ugyan még nem az, de tudnom kell, megkérdezem. Maguk tették azt?

A herceg szétfolyó vonásai megkeményedtek.

— Mi! Mert a mi népünk lányai nem cafkák, nem köny- nyű prédák. Ezt megmondhatja a többi tányérsapkásnak! — A levegő megsűrűsödött, a gyertyaláng alig talált benne helyet magának. — Megölt egy öregasszonyt is, mikor a teherautó farával csak úgy viccből elsodort egy kocsit. Menyus, aki a lovakat hajtotta, felismerte benne az anyja gyilkosát.

Nem kellett Zimit bemutatni, nagy disznó volt. Tényleg szeretett egy hirtelen fékezés- sel-farolással szekereket meg- sturcolni.

— A romano krisz, a cigány- törvény szerint ítélkeztünk föFotó; Nádor Katalin

nem lovárok! Már az apáink bankban tartották a pénzüket. Meg tudjuk védeni magunkat. — A herceg zihálva beszélt, fénylő, kövérkés arca rángott a felindultságtól, — Mert ki törődik velünk? Ki véd meg minket? A mi népünket csendőrök hajtották az állomásra, bevagonirozták, és Auschwitzba hurcolták.

— Együtt voltunk ott — susogta Doktor. — Deutsch Dezső, zsák és zsineg, Dob utca három... De visszajöttem, és el fogok venni egy cigánylányt. Mutassunk mi példát. Keveredni kell, ezt mondom mindig atyusnak is!

— Tudták, hogy kit kell hozzám küldeni — lihegte a herceg.

— Magamtól jöttem. Hogy megmondjam, őrültséget csinál, és gyűlöletet kelt a cigányok iránt. Pedig fátylat akarunk borítani a múltra, hogy ne legyen többet a ,,mi népünk" meg az „ő népük”. Megértjük egymást, herceg?

— Mondjuk, hogy értem magát. Maga nevezhet elvtársnak. Én nem hagytam vagonba hajtani magam, megszöktem Szabadkán a kakastollasok elől, és a jugoszláv partizánokkal harcoltam. A háború után fontos elvtárs lettem, Rákosi tárgyalt velem a cigányok ön- kormányzatáról. Aztán mint jugó kémet letartóztattak, hiába vágtam ki az asztalra a tagkönyvem és a megbízólevelem. Bányamunkára vittek, onnan szöktem meg. És most már

fütyülök a maga elvtársaira. Mindig is hitegettek, miután megmondtam, hogy nem vajda kell nekünk, és nem leszek a cigányszövetség vezetője se. Ezek elavult dolgok. Moszkvába akartam utazni, mert csak egy önálló cigány államról tárgyalhatunk !

Az őrmester gyanítani kezdte, hogy hiába jött. Az asztal túloldala az őrület messzeségébe sodródott.

— Tudom, hogy Jaltában titkos egyezmény született. Maguk megkapták Palesztinát, és mi lett a mi jussunkkal? Itt a Délvidéken kell helyet kapnunk. a Dráva két partján felkészültünk rá. Szervezetünknek pénzt kellett szerezni, sok pénzt. Most indulok Belgrádba, és ha ott se akarnak tudni rólunk, megyek az ENSZ-hez. Ezt üzenem Rákosinak. Átadhatja,

Ahogy a gyertyaláng fölé hajolt, szemében megszállott tüzek izzottak.

— Úgy beszéltem magával, mint elvtárs az elvtórssal. És most elmehet.

A határon, a Patkánylyuknak nevezett be- szögellés a Dráva árterülete volt, mocsári tölgyekkel és lápos tisztásokkal. Azt hittük, az ingo- ványon át senki se tudja a járást. Meg lehetett lepve az a kopasz újonc, aki akkor éjszaka bóbiskolás helyett túl éberen meresztgette a szemét, és emberárnyakat látott a lápon áttocsogni. Ijedtében se feledkezhetett el az előírásról, de a kötelező három felszólítás csupán egyetlen sikolyszerű „áj- ájáj" lett, és már kaszált is a géppisztollyal. Megspórolta a hercegnek a New York-i utat.

A Toposában ezután alkonyattájt bágyadtan lézengett egy-egy vendég, és undorral kortyolgatott. A zenészek unatkoztak, Döme összeroskadva hortyogott a sarokban.

— Hát most nyugság van, ezst elintézsték a vitézs urak — dönnyögte Mózsi. — Túl nagy a csönd, itt a fingás is kétcser hallatszik.

— Nincs herceg — mondtam kihívóan.

— Ázs ám! Nem ő hiányzik. Lenézte a magamfajta lavu- tárot, nem is tudom, minek képzselte magát azs a Hercig Paja, mert így hívták. Túl nagyra látó roma lett belőle. Kőházsuk volt, polgáriba járatta azs apja, azs zsavarta meg a fejit. Most már kimondom.

Doktor idegesen toporgott mellettünk, mint aki szeretne kijönni a szemüvege mögül- — Hol van Rózsika? Nem látom.

Mózsi elmerülten a brácsáját hangolta.

— Elröpült a kismadár. — Alulról sandított az őrmesterre, — Nézzse vitézs úr, nem adhatom magghoz a jányt. Nem, ezstet nem tehetem.

— Miért nem? — nyögte Doktor.

— Az unokámra is gondolni köll. Hogy nézsne ki azs a kis roma semüveggel, mondja csak?