Dunántúli Napló, 1976. július (33. évfolyam, 180-210. szám)

1976-07-18 197. szám

Napjaink s napjaink K edves Olvasó, mi­előtt megbotrán- koznék o cim lé­ha játékán, sietek előrebo­csátani: tizenöt évvel ezelőtt a szerveződő miskolci iro­dalmi folyóirat életrehivói, későbbi szerkesztői (Kuzmá- nyi Gusztáv, Nagy Zoltán, Gulyás Mihály) nem kevés töprengés, vita után válasz­tották ezt a lapcímet. S hogy miért ezt? A Napjaink első, 1962. április 4-én meg­jelent számának programadó vezércikke válaszolt a kér­désre. A szerkesztőséa eltö­kélt szándéka, a lap jellegét meghatározó koncepciója volt — s az töretlenül mos- tanáiq —, hogy az irodalmi, kritikai és kulturális folyóirat napjaink — az épülő szocializmus munkás napjai, s e napok dolgozó emberé­nek lapja, életével, sorsával, örömeivel és gondjaival azo­nosuló, szellemi gyarapodá­sát szolgáló, igényét-ízlését tápláló társa legyen. Ezért is, a Napjaink mű­ködését, év'olyamait egy pil­lanatra sem jellemezte va­lamiféle hermetizálós, irodal- miaskodó belterjesség. A lap nem alapozta szépiro­dalmi közléseit valamely „iz­mus", elvi-esztétikai elhatá­rolódás vagy más érdek te­remtette írói csoportosulás­ra: viszont olyan, azóta kitel­jesedett költői-írói tehetsé­gek útját egyengette közlé­seivel, bátorította őket indu­lásukban, mint Buda Ferenc, Ágh István, Bella István, Ratkó József, Raffai Sarolta, s a két borsodi, Kalász I ászló és Serföző Simon, il­letve Barátn Lajos, Ordögh Szilveszter, Módos Péter, Császár István, Czakó Gábor. S később is, a Napjainkból ismerte-ismerhette meg az irodalmi közvélemény töb­bek között Bari Károly, Pén­tek Imre, Sáróndi József, Szalai Csaba, Ószabó István és mások nevét. A lap kö­vetkezetesen támogatja, se­gíti a jelentkező tehetsége­ket; ezt irodalomszervező- irodalomépítő kötelességé­nek is tekinti. Különösen olyan alkotóknak és alkotá­soknak adunk szívesen he­lyet, amelyek szépelgés, ön­célú formajáték helyett a va­lóságot, annak változásait, születő-megoldódó konfliktu­sait követik, s tükrözik a szép­írás eszközeivel. S ugyané következetesség vezette a lap szerkesztőit abban is, hogy a szépírás műfajai mel­lett a közírói műfajokban — esszében, cikkben, glosz- szóban, kommentárban, ri­portban — hatásosan nyo­mon kövessék a társadalmi aktualitásokat; a publicisz­tika hatásos és állandó je­lenléte a lapban ugyancsak karaktert adó tulajdonsága a Napjainknak. Olyan kitű­nő publicisták, mint Fekete Gyula, Gergely Mihály, Mol­nár Zoltán, Jócsik Lajos, Fábián Gyula mellett a mis­kolci—borsodi újságírók kö­zül Békés Dezső. Gyarmati Béla, Brackó István, Oravec János lettek a szerkesztőség ebbéli törekvésének támoga­tói. Fölösleges itt kísérletet tenni a tizenöt év történeté­nek akárcsak vázlotszerű is­mertetésére: maga a tény, hogy míg korábban a Nap­jaink előtt megjelent irodal­mi folyóiratok, kiadványok (a 30-as években a Miskolci Szemle és a Termés, a fel- szabadulás után a Kohó. majd a Széphalom) egy-két évfolyamot értek meg, ad­dig a Napjaink jelen év­folyama a tizenötödik, ön­magában is eiegei mond. A hatalmas lendületű, ellent­mondások közt őrlődve fej­lődő munkásvárosban a hu­mán értelmiséq szerepe. s ebből következően kezde­ményező kedve, ereje ha­gyományosan kisebb volt, s maradt mindmáiq a műsza­ki értelmiségénél. Talán ez is oka, hogy elég naqy volt mindig írók, művészek köré­ben q fluktuáció, a Miskolc­ról való elvándorlás. így volt ez a Napjaink tizenöt éve alatt is. Ma már Deb­recenben él Niklai Ádám. Budapesten Bihari Sándor. Ladányi Mihály, Zirc Péter, B. Nagy Ernő, Kabdebó Ló­ránt, Szegeden Oltyán Béla, Tatabányán Baráth Lajos. S ha vigasztalhat is bennün­ket, hogy távozásukkal a kapcsolat köztük és a lap között többségben nem sza­kadt meg, azóta is állandó munkatársak, maga a jelen­ség elgondolkodtató. Olyan nyugtalanító sajátosság, amelyen remélhetően változ­tat a jövőben, hogy 1975- ben a megalakult Észak-ma­gyarországi írócsoporttal szervezeti-közösségi keretet kapott a tájhaza irodalmi élete. Bízunk egy jobb, s marasztaló atmoszférájú iro­dalmi élet kibontakoztatásá­ban. Tudva, hogy az általunk cdott kép mennyire vázlatos, s ezért itt-ott talán hiány­érzetet, kételyt is ébreszt, jóindulatába, s figyelmébe ajánljuk itt a magyar felvi­dék irodalmi folyóiratát a pannon táj irodalomszerető, -értő közönségének, remélve, hogy amiről e sorok nem tá­jékoztatták, arra választ ta­lál és kap a Napjaink szá­maiból. Köszönjük a lehetőséget, amit a Dunántúli Napló szerkesztősége nyújtott szá­munkra. Papp Lajos, a Napjaink irodalmi és kulturális folyóirat főszerkesztője GULYÁS MIHÁLY: Esti Húsár Amint lelépek a vonatról, s a hó megnyekken talpam alatt, disznóvisítás hallik fogadtató- ul. A hízónak nem akarózik betakarodni vackába etetés után, hát löknek rajta, fülét- farkát megragadva. így gondo­lom, mert így tudom régtől. A nyigás azonban - túlontúl hosz- szú, ami derengő reggeleket idéz, szegény hízók bödülős „hattyúénekét", kopogós de­cemberekből. Ez pedig már se­hogy sincs rendjén, nem vág össze emlékeimmel meg a szo­kással — ki olyan balga, hogy éjszakára öli a disznót? A hang irányába lesek, felvilá- gol-e a perzselés lángja. Nem. Újabb disznó jajdul bele az estébe, aztán megint egy má­sik. A tapasztalások fogózói cserbenhagynak, itt másról le­het szó, s mert kíváncsi szer­zet vagyok, arra veszem az utam. Végére járok a dolog­nak. Borjúnyi sertés iramodik ki egy kapun, sötét tömegként, egybegabalyodva férfiak ka­paszkodnak bele, lehetnek vagy heten. Egy ajtó mögé ugróm, nehogy elgázoljanak. Az ál­lat lerázza támadóit a villany- fényes világos foltján, valaki belehasal a latyakba, de nem káromkodik, nehogy bosszanko- dásával o röhögő férfikórust csiklandozza. — Hát nem birtok vele?! — kiált ültében. — No, majd adok én neki. Csak nem bicskát akar bele­vágni, riadozom. Nem. Köte­let húzigál elő zsebéből, s hangja méze csurran: — Gyere, kucukám, gyere, nem bánt a bácsi. Ö lehet a gazda, mert a jó­szág megbékél, otthonias rö- fögést hallat, mint amikor meg­köszönte a moslékos árpada- rót, vagy éppen vakaráshoz nyújtotta viszketósebb részét. Bevárja gazdáját, aki a nya­kánál akasztja szőrzetébe uj- jai fésűjét, majd az oldalát vakarja — nicsak, mindjárt el­fekszik a kéjtől, milyen köny- nyü átverni egy disznót. Men- nek-araszolnak a hamis ujjak egész a hátsó jobblábig, s a csülkön felül babrálnak — kö- trkcsomózzák a kötőféket. — Megvagy! — rikkant a bácsi diadalmasan, és rázúdul a fér­ficsapat az állatra. Nézem a táblát a házon: „Tüzép”. A hídmérlegen resz­ket már a szegény jószág. Be­tolakodom a mérlegházba. Egyelőre „játszik" q mérleg nyelve, mert az a „büdös" még mindig nem akarja az igaz­ságot, nem nyugszik magának. Most gazdasszonya csitítgatja, s ö ismét bedől a mézes-má­zas hangnak. 258 kiló. Jól megnőtt az is­tenadta, vesztére, mert a disz­nók nem hízhatnak ki a világ­ból. Kérdem, mennyi kilója? Egy csizmás, rövid télikabátos, kucs- más férfi megnéz kicsit magá­nak, de mert nem „hadititok" az efféle információ, sorolja: 125-től 150-ig 23 forint, aztán megy lefelé, ez például hu- szonkettőötven. A szorzási művelet elvégző­dik agyamban, több, mint öt­ezer forint. Megköszönném, ho az én markomba számolnák le, de hát mi közöm hozzá? Az én „szórvány szabad időm" másra, egészen másra ment el, magam se tudom mire. Ezeké erre. Hány marék lucer­nát, kukorica közül kikapóit gyomot — a legjobban szereti a disznó a keserű tejet eresztő „csorbákat" — löktek be neki, miközben tekintetük megpihent szélesedő hátán, úgy mondják: a gazda szeme hizlalja a jó­szágot. Talán tizen is belefogóznak, hogy feltaszintsák a teher­autóra — ez lesz a tizenegye­dik. Micsoda küzdelem veszi kezdetét, pedig a gazda már odafönn hízelkedik neki, hogy „gyere, kucukám, gyere". De mór oda a bizalom. Van sze­me, látja, ez nem az ólka, en­nek vasból az alja, s minden erejét összeszedi, hogy még egyszer kiszabaduljon a kezek szorításából, nekiszaladjon az éjszakának, szegődhet nyomá­ba gazda, gazdasszony, fütyül rájuk, fütyül arra a mézes-má­KALASZ LÁSZLÓ Nem is hiszem hogy meghalok: nem lennék igazi halott: csak: mint a fák halódnak télen de versengnek gyümölcsözésben pirul a meggyfa: jónapot! zöldfülű levelét hagyod névnapjukon a gallyak ágak példái a feltámadásnak oly nagy az ég hogy beleférnek a csúcsok is meg a kémények a tettek is s nagyképü arcok meg minden: amit csak akartok! Feledy Gyula: Illusztráció (tusrajz) zos dumájukra. Hiábavaló min­den, csak erre vezethet az út­ja, holnap már disznótoros vacsora lesz belőle az edelé- nyi Bódva étteremben. — Még egyet veszünk, az­tán lehúzzuk a rolót — mond­ja valaki. Bosszankodás követi a bejelentést, másnak is akad­na elodnivalója, de én már az öreget figyelem. Csúnyán rá­szorult a kötőfék a hízó lábá­ra, pedig annak le kell jönni. Elsőrendű kötőfék ez, kérem, a legislegjobb kötél a világon, nem hagyhatja veszni . . Több mint ötezer üti a markát az esti disznóvásár után, de ő sajnálja elnyisszantani azt a kötelet, pedig kínálják neki a bicskát, nyújtják, tessék levág­ni, mit „szarakodik” vele. A bácsi se nem lát, se nem hall, guggol a behemót állat fará­ban, oldózza a kötelet. A disz­nó benyomakodik a sűrűbe, de ő nem tágít, megy utána rendíthetetlenül. Már röhögik, mór mindent mondanak neki, de most már „csakazértis" megmutatja, hogy ó lesz a győztes, hiszen ez a kötél . . . — Az éq szakadjon arra a kötélre, vágd már el! — ripa- kodik rá a felesége, önérzetét sérti, hogy az ö embere „kon­tójára" kajánkodik ez a „ban­da”, még ez a szemüveges pa­sas is, oki úgy kacag, teli szájjal, mintha idevalósi len­ne.. . Az öreget nyomják, gyomroz- zók az állatok, némelyik rúg is rajta, s már a motorházig követte a kötelét. Én már csak őt figyelem, a kaparcsiság eleven szobrát lesem, s kívá­nom bűnhődését, végül is le­gyen ráutalva a bicskára, hagyja veszni azt a 15 centis kStéldarabot, ami akkorácsl hogy mór ára sincs. Nem, öre­günknek az egész kell. A disznók hátán jön ki a nyájból, ám kezében győzel­mének jussa, az egész kötél, nem hiányzik belőle egy centi se. All a teherkocsi platóján, mutatja a kötelet, hogy ráfe­ledkezzék minden tekintet, sőt. egy harsány „Éljen!" is zen- düljön az égig, esetleg dísz­lövések pukkanjanak .. . — A rossz álljon abba a kötélbe! — hangzik a „pré­mium" felesége dühtől elfehé- redeM ajkán. — Olyan vagy, akár egy ütődött. A tizenkettedik hízónak ru­gaszkodik a férfihad. Valaki kikapja az öreq kezéből a kö­telet. Végét átrántja az állat száján, a felső állkapcsán, jó­kora maslit köt rá, felpattan az autóra, o kötél megbeszül, — No, jöhet! Nyomás! Onnan már aligha lehet le­oldani, a szelíd disznó is meg­vadul ekkora cirkusztól, harap. A koma nem is bajlódik vele. Elő a bicskát és nyissz! A kötélből kétarasznyi oda­veszett. Az öreg olyan képpel nyújt- ja-tartja markát az ötszázasok alá, mint aki citromba hara­pott — ez a vásár nem sike­rült valami híresen. Kimondottan rossz vásár volt... ■ Serfőző Simon Ami lesz A múltat nem átkozom, többé nem siratom. Megácsoltam a koporsót, feküdjön bele. Az apámnak lámpával keresett háza végéről hívtam a hatalmas ásót, vigye, szaladjon vele. Megfordítottam fejem. Ami volt, megítéltem. Mögöttem rengeteg emlék világolt. De csak füstjük után kiabálhatok már. Szállnak a túlvilágon. Szél kézbesít Levélszéjjelhordó szél kézbesít. Nyárfától várok levelet, lám, nem jött ma sem. Mi lehet a vackorfával is? Nem ír. Kazinczy sem. Ide tartozom Szikkadt hátú őseim e töppedt földekről hívták elő emlékeiket este, amerre a múltak elvonultak, akárcsak ifjúságom lobogói az időben, s a tehénbőgések csapásai végén gondoktól ködölt mindig a láthatár-perem, amerre énekeim feldobtak a napsütésbe, s ha elindult tekintetem, kiért hamar e kurjantásnyi Magyarország az Alföldön túli mezsgyeszélére. Itt a mindennapok távoli kertaljait is ismerem, a bajok háborúk járta égtájakat, ahol itthon vagyok e népe megszenvedett múltjával minden nemzettel egy-rangú országban. Javára dolgozzam, lássa hasznom, aki ide tartozom, mint mások máshová, s idevalósi vagyok hazám, s szülőföldem jogán. Tóth Imre: Gyér előtt, (rézkarc)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents