Dunántúli Napló, 1976. június (33. évfolyam, 150-179. szám)
1976-06-04 153. szám
1976. június 4., péntek DünantuH napló 3 Beszélgetés Victor Vasarely vei Amit a szülővárosról, a szülőházról emlékezetében őrzött, papírra vetette már évekkel ezelőtt, amikor csaknem hatvan év múltán újra Pécsre látogatott: „Káptalan utca 3: körives fakapu, egy nagy udvarban Dézi kutya csahol. Jobbra egy szerény házsor, balra a presbitérium, a jövő múzeuma, kívül a négytor- nyú székesegyház, egy csodasárga barokk palota ... távolabb a Tettyi örökzöld kúpja. íme egy ötéves gyerek emlékei.” A visszaemlékezés ebben az eredeti, kijavítotton formában megtalálható a most nyíló Vasarely Múzeum katalógusának első lapján is — Voltaképpen mikor került el Pécsről? — Azt hiszem, talán négy és fél éves voltam. Tizenkettőben vagy inkább tizenháromban költöztünk Trencsénbe. Ott csak egy évet töltöttünk, utána Pöstyénben laktunk egészen tizenkilencig, amikor kiutasítottak bennünket, mint magyarokat. Pöstyén az egy világhírű fürdőhely, tudja? Ott az apám fürdöigazgató lett, mór éppen kezdtünk volna jobban élni... Az apám kiváló rajzoló, hegedűs, a görög és a latin tudósa volt. Neki már a saját erejéből kellett boldogulnia. A miénk egy régi nemesi csolád volt. Vásárhelyi Pál szabályozta a Tiszát... a fia, Zsigmond meg kártyázott, elkártyázta a birtokokat, elköltötte a Cote d' Azúron ... Amúgy keveset tudok a családról, mert a háború alatt Pesten elpusztult minden irat, minden emlék. — Életrajzai említik, hogy már gyermekkorában kitűnt rajzkészségével — Valószínűleg az apámtól örököltem. Három-négy éves koromtól rajzoigattam, s úgy tízéves lehettem, amikor már perfektül rajzoltam. Persze, ko- píroztam, mint általában a gyerekek. Éppen most találtam meg Pesten a testvéremnél egy régi rajzomat. Egy Liszt-portré. Egy ... hogy is mondjuk azt... képeslapról készítettem. Mint egy nagy mester műve... egész jó. — Tizennyolc-tizenkilenc évesen munka mellett orvosi tanúimé* nyokat folytatott. Miért kellett dolgoznia? S orvosnak készült-e valóban? — Nem, az úgy volt, hogy amikor Budapestre kerültünk, kegyetlen körülmények között, apám úgy gondolta, hogy valami praktikus dolgot kell tanulnom, és így az Izabella utcai kereskedelmi iskolába jártam. Amikor befejeztem, élni kellett valamiből, előbb egy laborba kerültem, majd egy német go- lyóscsapágygyár fióküzemébe. Tűrhetően beszéltem németül, franciául, levelezési és hasonló munkákat végeztem. Közben már jártam a Podolini-Volk- mann féle festőiskolába is. Aztán kezembe került a Reklámélet című újság, abban olvastam, hogy Bortnyik Sándor várja a jó rajzolókat és a modern szellemű művészeket a Nagymező utca 3. ház hetedik emeletén lévő „Műhel/’-ében. Akkor beszéltem az apámmal, azt mondtam neki, garantálom, hogy hat pónap alatt grafikus munkával pénzt fogok keresni, ha ő előlegezi nekem a tanulás idejére a költségeket. Kezet fogtunk. Elmentem Bortnyikhoz és ez forduló lett az életemben. Az orvosi tanulmányokkal meg úgy volt, hogy engem borza- dályosan érdekelt az anatómia. A külső is, de a belső is. Akkor már sok modellt rajzoltam, de szerettem volna komolyabban foglalkozni az anatómiával. Lágymányoson paralell kurzusokat szerveztek, vasárnaponként, szünidőben, nagyon intenzíven, igen jó professzorok, bár a vizsgákhoz effektive az egyetemen eltöltött időt is kellett volna igazolni. De én nem is készültem orvosnak, viszont három év alatt igen nagy anyagot tanultam meg, ami a későbbiekben nagy hasznomra vált. Bortnyik azt mondta, ha nem akartok bohémek, kocsmatöltelékek, világ röhejei lenni, akkor ne „művészek" legyetek előbb, hanem keressetek megfelelő állást, színháznál, reklámnál, bárhol, ahol ceruzával, pasztellel lehet valamit csinálni, és előbbre is lehet vinni a dolgokat. Már a harmadik hónapban jó áron eladtam egy plakátot és visszafizethettem apámnak a hitelt. Ez huszonkilencben volt. Nemsokára szerettem volna folytatni a tanulmányaimat valamelyik nagy Bauhaus-iskolában, de végül mégse Németországban, hanem Párizsban kötöttem ki. — 1930-ban ment ki Párizsba. Milyen gyorsan illeszkedett be az ottani körülményekbe? — Nagyon hamar. A feleségemmel úgy beszéltük meg, hogy mihelyt egyenesbe jövök, utánam utazik. Én már három nappal az érkezésem után munkába álltam egy kiadóvállalatnál, s a feleségem két hónap múlva kijött. Találtam egy kellemes lakást, amit később jobbra cseréltünk, két fiunk született, és bár voltak nyomor-periódusok, ez talán azért volt, mert örököltem az őseimtől valami költekező hajlamot. . . Harminc- háromban vagy harmincnégyben újsághirdetésre kapcsolatba kerültem egy rendszeres kiadvánnyal, ami a mammut- gyógyszergyárak készítményeit hirdette, s az első lapra kellett egy szellemes kreációt kiagyalni. Mondok egy példát: mondjuk egy altatót kell reklámozni, akkor az ember felrajzol egy órát, az egyes, kettes, hármas, négyes, ötös és hatos mezőt fehéren hagyja, ami fehér éjszakákat vagyis álmatlanságot jelent... De rengeteg ilyen volt. Jól fel tudtam használni az orvosi ismereteimet is. A háború után újból folyt ez c munka, akkor már segédrajzolókkal dolgoztam, sok magyar is dolgozott velem. 2—300 rajz meg is maradt, nemrég épp egy nagy svájci gyógyszergyár írt, hogy meg akarja magának szerezni ezeket, nagy pénzt fizetnének érte az alapítványom számára. Azt hiszem, nyélbe is ütjük. — Az alapítványt, amit említ, a franciaországi Aix en Provence- ban avatták fel nemrég, ön tervezte, építtette. De ez már a jelen. Visszakanyarodva a múlthoz, a háborús években, különösen pedig a náci megszállás idején hogyan alakult Franciaországban egy magyar származású, absztraktként nyilvántartott művésznek a sorsa? — A háború első éveiben feleségem a gyerekekkel kétszer is hazatért Magyarországra, akkor még éltek mindkettőnk szülei, még nem volt nyilas uralom sem. Én vidékre költöztem, ott folytattam tovább formatanulmányaimat, teljesen ezekbe feledkeztem. De aztán visszatértem Párizsba. Beléptem egy dekorációs műhelyhez, többen dolgoztunk ide, apró iparművészeti tárgyakat készítettünk, amelyeket aztán eladtak és a befolyt jövedelem jórészét az ellenállók támogatására fordították. Jgy éltem meg a felszabadulást. Az azt követő évek fontos fordulót hoztak az életembe, Denise René átrendezte a lakását kiállítóteremnek, itt mutattam be én is grafikai munkáimat. Akkor vettek rá engem arra, hogy ne csak grafikus legyek, hanem festő is. Festeget- ni kezdtem szabadon, de ma már ezt az időszakot „tévutak"- nak nevezem. Hamarosan rájöttem, hogy a 30—34 közötti tanulmányaimban már benne feszültek a lehetőségek, a jövő, az op-art, egyszóval minden. — A világhír aránylag későn köszöntött Önre. Azokban az években, amikor reklámgrafikábál élt és formatanulmányaival foglalkozott, nem nyugtalanította, hogy még nem elismert művész? — A „művész" elavult kifejezés. Közrejátszik ebben a tradíció, az a szabály, amit a 19. század burzsoáziája teremtett: a művész az, aki képet fest, amit aztán aranykeretben a szalon falára vagy a páncélszekrénybe lehet tenni. A „művészből” minél előbb „nevet" kell csinálni, hogy képei minél többet érjenek. Ez a fajta elismerés nem érdekel. A mai művész — kreáltam egy új szót is, de csak franciául tudnám mondani; éppen, hogy ezt a régi, beteges gondolatot elvethessük — nem más, mint a jelenkorban élő, gondolkodó, érző lény, nem olyanvalaki, aki csak az ihletre vár, hanem aki elvégzi mindennapos, komoly, sokszor igen nehéz munkáját. Nem elég Rembrandtot és Re- noirt imádni, ismerni kell a tudomány, a filozófia, a szociológia, a csillagászat, az atom, a biokémia új eredményeit, ismerni a társadalmat, összemérni az ideológiákat, keresni az igazságot. Foglalkozni a folyamattal, ami a kerék feltalálásától az elektronikus agyig terjed, s az emberiség fejlettségét biztosítja Nem a művész személye az érdekes, nem „gargalizálhat" folyton a saját nevével, ez kevés, ez semmi. A művészet szélesebb körét, demokratikus útjait kell kutatni. — Ez politikai tartalmat is jelent? — Nézze, a politika óhatatlanul jelen van az ember életében, ideológiai meggyőződésében. A művész számára persze mindenekelőtt saját munkája a lényeg. De: szociális tartalmat adni egy műnek, az is politika. Privát emberként pedig: olyan pártot szolgálni, amely a legnagyobb százalékban képviseli az emberek tényleges érdekeit, a haladó ideológiát. Ezért léptem én be a Francia Kommunista Pártba. Tőlem telhetőén segítem törekvéseit, képeket, nyomtatványokat készítek számukra és így tovább. — Bocsásson meg a kérdésért, On mindamellett olyan világszerte elismert művész, akinek „árfolyama" egyre magasabb, éppen abban az értelemben, amiről az imént elmarasztaiólag beszélt . . . — Igen, de kastélyt restau- ráltatni, múzeumot építeni, alapítványt létesíteni, ez kolosszális anyagi erőfeszítéseket követel. Ahhoz, hogy ezt meglehessem, el kell fogadnom a világ elképzelését, hogy én egy világhírű op-art festőművész vagyok . .. Kommunista barátaim nagyon jól megértették, hogy pénz nélkül mindezt, és még egy sereg dolgot, nem lehetne megcsinálni. Az állam nem segít, mecénások nincsenek, csak spekulánsok. — Ha ma egész életművét mérlegre teszi, mit gondol, mennyiben határozta meg munkásságát, eredményeit az a tény, hogy magyarnak született? — Biztosan nagyon sokban, ezen így nem gondolkodtam ... De abszurdum lenne azt hinni, hogy egyedül csak a magyar folklór volt a meghatározó. Ahogy, mondjuk, egy orvos csak úgy tud hozzátenni valamit a tudományához, ha mindent ismer, amit előtte kikutattak, így van ez a festőkkel is. Éppen ezt a szellemet kellene kiirtani a világból, hogy vannak művészek, akik mindent csak önmaguknak köszönhetnek ... Az interjú 1976. június 1-én Pécsett készült. Az alábbi sorokat viszont Victor Vasarely már 1953- ban leírta, Párizsban: „Társadalmi művészetről álmodom. Feltételezem, hogy az ember a képzőművészet iránt ugyanolyan mély vágyakozást érez, mint a ritmus és a zene iránt. Természetéből adódóan vágyik az érzékletes örömökre, és — hiszem — ismét megvan minden lehetőség, hogy ezt a vágyát ki is elégítsük. Embersereg, néptömegek, élőlények sokasága — íme, az új diHallatna Erzsébet Lukács György és kultúránk A kulturális szemléletünket meghatározó tényezők között bizonyára kiemelkedő helyet kapnak azok a filozófiai és kulturális teljesítmények, amelyek korunk haladó szellemiségéből (kinőve, elsza- kíthatatlanul összefonódtak a szocialista mozgalmak céljaival és törekvéseivel, s döntő mértékben járultak hozzá, hogy e célokat és törekvéseket megszabadítsák az ösztönösség esetlegességeitől s a fogalmi- ság és a művészi 'kép rangjára emeljék. Marx, Engels, Lenin neve jól mutatja ennek az ösz- szefüggésnek történelmi jelentőségét, valamint egyetemességét. Nyugodtan hozzátehetjük azonban: a szocialista mozgalom egyetlen klasszikusa sem takaríthatja meg számunkra azt a fáradságot és munkát, amelyet saját nemzeti fejlődésünk különösségének megértése igényel. Mi több: hogy mennyire értettük meg a marxista elmélet előfeltevéseit és lényegét, azt éppen azon bizonyíthatjuk be, hogy milyen mértékben voltunk és vagyunk képesek a magyar valóság összefüggéseinek megragadására, ellentmondásainak feltárására és problémáinak megoldására. Csak ennek a nemzeti tartalomnak alkotó feltárásával érhető el az egyetemes marxizmus eszméjének igazi életre keltése: a gyakorlati munka vezérfonalává tétele. A magyar szocialista kultúra idevonatkozó teljesítményeit nézve az öt éve elhunyt Lukács György személye és munkássága az elsők között érdemel említést. Századunk történelmi, társadalompolitikai és kulturális fejlődésének mély törései és ellentmondásai szolgáltatták gondolkodói tevékenysége számára az alapvető ösztönzéseket. Ezek feltárásán dolgozott élete végéig. De ezeknek a mély töréseknek a tőkés társadalom lényegiségéből eredeztetése igazgatta útját a kommunista mozgalommal való elkötelezettséghez is. Ma nem lehetséges ezekről a problémákról tudományosan, színvonalasan és kulturáltan beszélni, ha nem ismerjük mindazt, amit Lukács György filozófiai és esztétikai munkásságával teremtett. Ez még azokban az esetekben is így van, amikor a problémák lukácsi megválaszolásához kritikailag viszonyulunk. Lukács György munkássága egyébként is ösztönöz a vitára. Életének folytonosságát olaptörekvése, a valóság ellentmondásos teljességének (totalitásának) gondolati megragadása és a társadalmi — emberi lehetőségek és alternatívák tudományos megalapozása adja. Ugyanakkor ez a folytonosság megannyi — tárgyában is változó — gondolati kísérletben és újrafogalmazó- dásban realizálódik. A századelőn azoknak az értelmiségi csoportosulásoknak egyik vezéregyéniségeként tűnik fel, akiknél elméleti-kritikai programként a hagyományos — konzervatív értékelések széttörése, a politikai és világnézeti radikalizmus szempontjainak érvényesítése jelenik meg. Ez- időtájt a kor társadalmi valósága elleni szubjektív — romantikus lázadását rendkívüli világirodalmi és elméleti műveltsége és Ady költészetének hatása nyomán kísérelte meg formába ölteni. További fejlődésének, világnézeti és filozófiai tájékozódásának, a maxiz- mushoz való közeledésének döntő ösztönzést adott a világ- háborús válság és az 1918— 19-es eseményekben való aktív részvétele, a kommunista mozgalomhoz való csatlakozása. A kor és a mozgalom ellentmondásos fejlődéstendenciái azonban csak fokozatosan tette lehetővé számára, hogy a „Marxhoz vezető utat" végigjárja, s megtalálja filozófiai és esztétikai gondolkodásában azt a mértéket, amelynek alapján életművének belső arányai vé- gülis kiformálódtak. Európai — mindenekelőtt német — műveltsége, világirodalmi tájékozottsága és tudatos törekvése orra, hogy a német nyelviségen keresztül utat találjon a világ felé, felvetheti azt a kérdést, hogy vajon az életmű teljességéhez képest nem esetleges-e Lukács Györgynek a magyar társadalomhoz és kultúrához való viszonya. Egy ilyen vélemény már tényszerűen sem igazolható. A magyar fejlődés problémái, az irodalmi — művészeti események nyomonkövetése és értékelése állandó összetevőjét képezik az életműnek. S ezek az értékelések minden bizonnyal az életmű elméleti — mód,szertani alapjainak konkrelizálódá- sa szempontjából sem hanyagolhatok el. Mert például nem joggal tehetjük-e fel, hogy más, közvetlenebb tényezők mellett a világirodalmi rangú magyar költészet politikusságának, közéleti töltetének is szerep jutott annak a mércének a kiformálódásában, amellyel az alkotások politikai-közéleti töltetét mindenkor számonkérte a kritika? Éppen ezért kellett megküzdenie a teoretikusnak, hogy ne maradjanak az esztétikai elismerés körén kívül azok az alkotások, amelyek egy másfajta társadalmi-politikai közeg vagy alkotói szemlélet termékeként közvetettebben — általánosabban teljesítették a művészeti megformálás mindenkori követelményeit. (Az esztétikum sajátosságának realizmuskoncepciója már ezt a tá- gabb — dialektikusabb műérzékenységet tükrözi.) Lukács György „különösségének" egy lényeges mozzanatát is inkább csak a magyar kultúra filozófia-nélküliségének tradícióján határozhatjuk meg. Lukács György az első magyar filozófus, aki európai szintű teljesítményével egyúttal elsőként szüntette meg azt az űrt, amelyet a magyar műveltség vonatkozásában még Erdélyi János vetett fel a múlt században, firtatván a magyar filozófiai teljesítmény hiányát. Ezzel olyan probléma-komplexumot közvetített a magyar kultúrába, amelynek hatása elől nem térhet ki a kulturális — társadalmi gondolkodás egyetlen fontos területe sem. L ukács György aktuáli- tása ily módon napjaink eleven társadalmi — emberi problematikájában gyökerezik. Olvasnunk kell őt. Egyetérve vagy polemizálva, de semmiképpen sem az érdektelenség közönyével. Egyre szélesebb körök társadalmi szemléletének korszerűsége múlik ma azon, hogy az életmű teljesítményei megjelennek-e életünk kérdéseinek megközelítésénél. Hülvely István A BARANYA MEGYEI GABONAFORGALMI ÉS MALOMIPARI VÁLLALAT AZ 1976/77. TANÉVRE molnár ipari tanuló beiskolázásra még elfogadja a VIII. általános iskolát végzett fiúk jelentkezését. Felvilágosítás, jelentkezés a vállalat központjában, PÉCS, HUNYADI ÚT 3. SZ. Személyzeti osztály.
