Dunántúli Napló, 1976. június (33. évfolyam, 150-179. szám)
1976-06-19 168. szám
6 Duncmtiiii napló 1976. június 19., szombat Komolytalan rovat Csendélet I. A FÜKASZALÓGEP Mióta sok az időm és itthon vagyok, legfőbb elfoglaltságom a kinti világ zajainak tudomásulvétele. Mik ezek? Egy traktor. Fűnyírógép. Amikből egy, ha nem három muzsikál az ablakom alatt. Igen, nem tévedés. Áldásos lecsegésükbe javítási szünetek iktatódnak. Ekkor van csend. Csodálatos szerszám! Megtakarítja a munkát. Ha ez nem volna, egy közepes kaszás egy nap alatt levágná az egészet, annak a benzinnek az áráért, amibe a három gép működése kerül. (A qéa árát nem számítottam bele. Ez amortizációs költség, ebbe nem tudok beleszólni. Úgy vélem a kasza olcsóbb.) Ez még mindig nem tökéletes. Az lesz az igazi, mikor a Fű- kaszáltató Vállalat olyan gépeket szerez be, amelyiket nem kell tolni, hanem ülve lehet vezetgetni. Hisz a tologatás is munka! Méghozzá nehéz testi munka! Amitől Isten óvjon bennünket! A PANEL ÖRÖMEI A panel nem hangos. Sokan mesélik, még azt is meghallják, ha valamelyik szomszédnál leejtenek egy kávéskanalat. Ez rágalom! Azt azonban mindenütt meghallják. ha szöget vernek be valahol. Ennél egyszerűbb módszer is van, kell fogadni egy panel-tüzért, aki ágyúval lövöldözi be a szögeket. Ez hangos ugyan, de hamar befejeződik, és a szög szilárdan áll benn a falban. Ha, majd ezer év múlva, a panel összedül a szög még mindig ál'lni fog. Sokan jobban szeretik a kisipari módszereket. Ezt egy teljes napiq élveztem, ütemesen: kip-kop-kip, majd kop-kip-kop- kip. A zajt rég tudomásulvettem már, de nem tudtam rájönni, mi az? Azt hiszem szögdíszeket vertek a falba. Most van valahol a közelünkben egy szoba, ahol g fal telistele van szöggel Ha az ütemet, az időt meg a percenkénti kopogások számát összeadom, körülbelül tizenötezer szögnek kell lennie egy falban. Valószínűleg egy új művészeti technológia született. Csak azt nem tudom, miért hagyták abba?! Hisz a szobának van még három fala. Talán megunták? Hát meg lehet ezt unni?! A SZÍVÓS KISGYEREK Csodálatos a gyerekzsivaj! Minden őértük történik. Azért némileg mégis zavar az, amikor egy kiskölyök fölvisít az anyjának: — Anya! Anya! Válasz nem érkezik. A gyerek meg következetes. Megszámoltam, a legtöbb „anya!” egy sorozatban egy alkalommal 78 volt. Sajnos nekem ekkor nem a gyerek jövője, nem a demográfiai apály jutott eszembe, hanem irodalmi emlék. Az, amikor a pedagógia atyja, Makarenko, végső kétségbeesésében az egyik rosszcsont diákjának lekevert egy jókora pofont. Nem hiszem hogy hetvennyolcig ő bírta volna. Ebből csak az derül ki, csodálatos az anyaszív! AZ ÖNTÖZÖAUTÓ Eqyszerre kettő jelenik meg belőlük, földöntúli zajjal. Első alkalommal ijedten támaszkodtam a falhoz, azt hittem a legújabb T—34-es, vagy egy Sherman páncélos került véletlenül a mi utcánkba. Nem azok. Két öntözőautó. Most már tudom, mikor jönnek. Kizárólag eső után. Azt hiszem van erre magyarázat. Hallottam is valami ilyesmit. Ez egyébként mindenre van! Szöllősy Kálmán F atörzsre kellett volna leülnie és ott megszólalnia a férfinak a filmben. De sehol ilyesmi. A hajam szála az égnek állt, amikor a német szövegkönyvet olvasva, a svéd nyelvű filmet nézve próbáltam összehozni a jelenetet. Nem ment. Kiderült, hogy kicserélték a tekercset, máshonnan kezdték a vetítést. Volt olyan nap, hogy öt filmet fordítottam a filmszemlén egy nap aiatt. . . Csonka Vilmosné, Mariann néni volt az első pécsi filmszemlék fordítója és mivel idegenforgalmi szakember, ismeri a város idegenvezetőit, ő szervezte meg a többi fordítót is. Alig maradt egy-kettő, aki alkalmas erre a feladatra, mondja. Mariann néni Eszéken született, édesanyja osztrák, édesapja magyar. Szülei Kanadába emigráltak, ahol ő is elkezdte iskoláit. Jó tanuló MARIANN NÉNI lévén 18 éves korában egyetemi felvételével egy időben ösztöndíjat kapott és ráadásul egy európai körutat ajándékba. Ez a ráadás határozta meg azután életét a továbbiakban, mert a magyarországi nagymamától már nem vált meg, itthon maradt és férjhez ment. Később a szülei is hazajöttek. Kezdetben tolmács, idegenvezető, majd a Pécs Turistnál, ez év januárjától a Mecsek Touristnál dolgozik, utaztatással foglalkozik. Végigkísérte az első magyar pulykaszállítmányt, megszervezte a pécsi stewardess vetélkedőt, tolmácsolta külföldi kórusok útjait, Pécsről készített filmet szinkronizált, fordított tengeren túlra készült baranyai, városi krónikákat, műszaki leírásokat, vámolási feljegyzéseket, tanácsi iratokat, volt háziasz- szonya sok-sok fogadásnak. Mindez azonban mellékes, főfoglalkozásának az idegen- forgalmat tekinti, túrákat állít össze, rendezvényeket szervez meg. Egy nagy dobozban őrzi a névjegykártyákat, amelyek munkája során megismert embereket idéznek. Egy afrikai katonatiszt, aki szerette a hidegtálakat, egy olasz, egy finn, egy skót gyáros, vagy idegenforgalmi szakember, összesen lehet vagy 500 névjegykártya, akik a többnapos ismeretségeket jelentik, mindegyik mögött egy arc, egy ember, egy történet. — Nahát az nagyon jó volt, amikor a Horváték voltak itt Kanadából — mondja máris az egyik „storit” Mariann néni. Felkértek, hogy mutassam be ennek az idős házaspárnak Pécset, nagyon jól összebarátkoztunk, meghívtak vacsorázni is. Én átöltöztem a vacsorához, egy mélyen kivágott fekete ruhát vettem fel, a nyakamban pedig egy nagy arany medalion függött, melyet mindig esténként viseltem, benne o szüleim fényképével. Ahogy vacsorázunk, a férfi folyton ezt nézi. Kicsit idegesített, mert azt hittem, a dekoltázsomat fixirozza. Egyszercsak megszólal és azt mondja, hogy szeretné kézbevenni a medaliont. Leveszem, odaadom neki és kiderült, hogy ő csinálta,'“ egyeztettük az időpontot, minden igaz voít, egy kanadai ékszerész volt, ismerte jól az édesapámat is, aki nála vette ezt a medaliont. Mariann néni ezévi programja ugyancsak zsúfolt, számos 1000—1500 fős találkozót szervez, szállást, étkeztetést, szabadidő programokat. Többnyire már személyesen keresik meg ezekekkel a kérésekkel az előző évi jó tapasztalatok alapján. 1969-ben kiváló idegen- vezető kitüntetést kapott. A pécsi és a baranyai idegen- vezetők képzésében derekasan kivette részét, nevelte a következő generációt, akikből városi csoportkísérők, főfoglalkozású idegenvezetők lettek. Hárságyi Margit Itt is lesz majd kilenc emelet — Kié a ló? A sűrű gyűrűkbe kunkorodó fekete hajú és fölöttébb szurtos képű angyal — bokájáig érő piros szoknyában — sandán végigmér, aztán az ég felé fordított tenyerébe belecsókol a melegszájú ló. — Az enyém! — Ne mondd... Bizonyításképpen — ameddig feléri — megpaskoija az állat lapockáját, aztán a földről összekotor neki egy kis maradék, friss, jóillatú lucernát. Az egyfogatú laposkocsi itt áll a romok mentén egy öreg fa hűvösében, „fuvarszünet" lévén még néhány cigánylurkó ugrándozik a gerendákon, a férfiak meg a túloldalon a délvidéki „vendéglő” előtt ácso- rognak korsó sörökkel. Romokban hever mór a hajdani MÉK raktártól kezdve le g vasúti sorompóig a Bajcsy-Zsilinszky út egész jobboldala, pontosabban, a még „talpon álló" néhány épület is már csak a végítéletre vár... Végigjárom ezt a fél utcasort, amely most éppen válságos — vagy inkább átmeneti — állapotban van: a lerombolt öreg épületek helyén eqy új — már kibontakozó — lakótelep bővül, ha jól tudom, ismét tízemeletes tömbökkel. A Pipacs utca és környéki magán- vállalkozók lebontatták a házakat (ők maguk, egy ujjal sem nyúltak hozzá, de a szép haszon némelyiknek Zsiguliban realizálódott), és majd az állami építőipar felépíti a lakásokat — szerintem az előbbiekénél arányosan ugyan, — de jóval kevesebb haszonnal... Mindez csak éppen szemet szúr, de hát különben is azért kószálok itt, lássam, mi maradt még a jelenből és a múltból, mit idéz fel bennem a látvány és az emlék. A még végleges sorsára váró emeletes • épület udvarán — ahol mellesleg értésére adják a „Nagyérdeműnek”, hogy „Bontott anyag eladó!” — alsóneműk, kopott ruhák száradnak a kötélen, a földszinti lakás barna ajtaja előtt idős, testes asszony ül a kissámlin és tűnődve néz a semmibe, széttárt térdei közé eresztett karjaival. Az udvar déli részét lezárja egy alacsony — és több helyiségből álló — épület, immár ablakkeretek, ajtók nélkül, mocskos falakkal. Lehetett ez valamikor lakás vagy kamra, vagy nyárikonyha, de akár össznépi klozet is, vagyis hát eredeti rendeltetését a beomlott tető és vakolat örökre elfedte. Szemközt vele áll még az emeletes lakóépület, azt hiszem lakók nélkül, öreg falépcső vezet fel, de e lépcsőfokok rég elveszítették hajdani — mértanilag pontos éleiket — letöredeztek, vályúszerűen megkoptak középen, azoknak a nehéz testű asszonyoknak, férfiaknak léptei alatt, akik évtizede, ken át ballagtak föl otthonaikba. Cipelték a bevásárlókosarakat, csecsemőket, bútorokat, koporsókat és életük súlyos gondjait. A Bajcsy-Zsilinszky és a Maj- láth (most Szalai András) utca sarkán már nincs semmi, azazhogy dömper hordja feltöltésre a földet, beljebb izzadt Pályázati felhívás! A BARANYAMÉK VÁLLALAT PÁLYÁZATOT HIRDET PÉCSETT ÜZEMELŐ 9. SZ. TÖBBSZEMÉLYES, SZABAD- KASSZAS BOLTJÁBA (YBL MIKLÓS U. 7/3.) boltvezetői és boltvezető-helyettesi munkakörök betöltésére. Pályázati feltételek az 5/1972. BkM. sz. rendelet szerint. Részletes felvilágosítást a vállalat kiskereskedelmi osztálya ad. PÉCS, MEGYERI ÚT 66. hátú férfiak óriási — és földre roskadt — vasbetongerendákat feszítenek szét darabokra idegeket tépő légkalapáccsal. Pedig itt állt valamikor egy földszintes — eléggé terebélyes — ház, irodáknak nevezett sötét és számtalan lyukkal, ahol annakidején még nappal is villanyt kellett égetni, hogy az íróasztaloknál buzgólkodó gépírónők, előadók, csoportvezetők, hivatalvezetők kiigazodjanak a kimutatások, üzleti levelek, akták tömkelegén, mert a papírokra nagy gonddal rögzítették, mennyi krumpli, sárgarépa, dinnye, káposzta, kukorica, alma, savanyúság és egyebek érkeznek vagonszám a város ellátására. Ez volt a MÉK központja. Ami azt illeti, éppen eleget ácsorogtam tizenvala- hány esztendővel ezelőtt a rozzant kapu előtt, a iárdán, délután négy óra körül, a sok közül egyik gépírólányra várva, s akivel később esküvői képet is csináltattunk s ez a kép — milyen furcsa — a napokban került a kezembe, de már ez is a múlté, mert ez a „frigy" sokkal előbb szétesett, leomlott, mint az öreg és hallatlanul ronda — de részemről mindig gyönyörűnek vélt — épület falai ... No de hagyiuk a nosztalgiát. Innét a saroktól — majdnem egészen a Rákóczi iVí villanyrendőrig — pince húzódott, ha iái emlékszem két emeletnyi mélységben, mert teherhordó-liften szállították le a beérkezett többszóz vagonra- való krumplit, zöldséget, hogy aztán rekeszekbe osztva elraktározzák télire és a következő esztendő tavaszáig. A saroktól lefele már jó- néhány háznak csak a nyoma maradt meg. Itt találkoztam a lovat etető kis cigánylánnyal, s rajta kívül mi látnivaló van még? Egy sárga személykocsi a most forgalmon kívül helyezett járdán, a hátsó ülésen cifra-ruhás szép fiatal cigányasszonyka szoptatja a gyerekét, a kormánykeréknél pedig négy év körüli kis lurkó ül és éktelenül berreg a szájával, idézve és megálmodva a sebes száguldást. Valamelyik épület helyén vastag telefonkábel bújik elő a föld alól, a csőburkolat végén pedig a vékony és színes drótok bomlanak szét mint egy virágcsokor. A telefonbeszélgetés tehát végérvényesen félbeszakadt. Egy csákánycsapással félbevágták az üzleti tárgyalásokat, vitákat, sirámokat, taxirendeléseket, „hogy vagy, mi újság?"-csevegéseket, „Ráérsz ma? Szóval megint hazudsz .. ,?!"-féle szemrehányásokat, „Tudod hogy csak téged imádlak... már várom az estét, hogy a hajadba temessem az arcomat.. ."-féle hamis vagy talán „igazándiból" elrebegett vallomásokat. Nincs, vége, ez a kábel akár a süket tót. A lóhúsbolt még áll, a hentes méri a szalámikat, meg a vörös lóhúsokat, de ez a földszintes épület is a halálraítéltek listáján szerepel mór. A Slágerbolt már elköltözött, vajon hova? Még lejjebb nyitva van az ablak, írógép csattog, kávéillat árad ki a járdáira, a Vízmű Számlázási Irodája „rúgja az utolsót", gondolom az íróasztal mellett ülő hivatalnokok nem kis örömére, hiszen ilyen odvas „világvárosi mosókonyhákban” <ki a vénistennek van kedve dolgozni? A 36. szám alatt még „üzemel” a trafik, a poros kirakatban sluszkulcstar- tót látok bőrből, rá van írva: „Lőve”. Ócska ajándék, de ha egyszer „Lőve”, akkor „Lőve”, a szerelem nem ismer... ajaj. Az üvegcsiszoló mester kirakatában — céhjelvényként — függ egy tükör, mindenki ingyenesen megnézheti magát benne, nyurga, szemüveges, fiatal lány is belepillant, grimaszokat vág és sóhajtva mondja a mellette álló krapek- nek: „Úristen, de tronda vagyok ...” Hát omi azt illeti ... Szóval a tükör, — őszinte. Ez a dolga. Egy tábláról leolvasom: „Ecetipari Vállalat 18. sz. üzeme”. Erről nem is tudtam. Hogy Pécsett — a szőlődombok présházain kívül — itt is állítanak elő ecetet. Megered az eső, az Ipar utcánál dolgozó gépek — amelyek a feljáró töltését építik — tovább qyötrik a talajt, egyre magasabb a töltés, úgyannyira,. hogy a sorompóval szemközti sarkon lévő kis házikónak már csak a teteje látszik. De még lakják. És azt hiszem, ez a lakóépület a város legszégyentel- jesebb épülete. Földbesüppedt, kormos, poros, nedves és hallatlanul szomorú kis építmény, amelyben még meghalni sincs kedve az embernek s úgy tűnik, hogy az itt lakók talán már mosolyogni is elfelejtettek. Mondom, pereg az eső, most már egészen vigasztalan látvány — a különben joggal- okkal elpusztított — környék. Nem szeretem a borús időt, azt szeretném, ha a szivárvány milliónyi íve borítaná be az égboltot egészen körös-körül a horizontig, amely beborítana bennünket mint egy óriási, ezernyi színes szeletekből varrt vidám cirkuszi sátor. ... Elengedtem magam? Hadd pusztuljon ami ósdi és már értéktelen. Mert itt tízemeletes épületeket állítanak majd fel az építők, még ebben az esztendőben elkezdve a nagy munkát. Ki emlékszik csak akár egy év múltán is erre a vidékre? Senki. Nem is kell. Új és sok lakás kell. Ahol minden tiszta és világos. Egy gomba- frizurás barátnőm (e jelző tiszta, haveri értelmezést kíván) költözködésénél statisztáltam. Még ki sem csomagolt, kinézett a kilencedik emeletről, majd riadtan, kissé elpirulva — ujját az állóra téve — hozzámfordult: — Nem baj, ha kiköptem az ablakon ...? A mélység ... tudod? Óhatatlanul ilyen hülyeségre ösztönzi az embert. Gyerekkori szokás ... — makogta zavartan. — Kislány koromban a szoknyámat a bugyim alá gyűrtem és a fiúk után másztam fel a nyárfára, és jó magasról köpdöstük le a világot ... Boldogok voltunk. És ez a boldogság jutott most eszembe... ...Nos, itt is lesz majd kilenc emelet. Rab Ferenc
