Dunántúli Napló, 1976. május (33. évfolyam, 120-149. szám)
1976-05-23 141. szám
Faragó Vilmos: Fotoalbum a magyar népművészetről Hivatkozók Szépség és célszerűség A hivatkozók sokan vannak. Itt és most csak arra vállalkozom, hogy magatartásuk közös jegyeit felvázoljam, meg arra — mert szeretném, ha a kedves olvasók jól értenék: kik is a hivatkozók hogy néhány jellegzetes típusukat felvillantsam. Mi a közös a hivatkozókban? Természetesen az, hogy hivatkoznak. Hogy cselekvésük indítékaiért is, következményeiért másra (más személyekre vagy kényszerű körülményekre) hárítják a felelősséget. Hogy széttárják a karjukat, s aztán kifelé mutatnak vele: vagy fölfelé, vagy lefelé, vagy hátra, vagy előre, sohasem középpontjába annak a körnek, amely saját személyiségüket határolja. Hogy tehát: nem vállalják önmagukat. Milyen típusaik vannak? Magamnak, házi használatra, kettőt választottam ki a sok közül: az álszentet és a cinikust. Milyen az álszent hivatkozó? Az álszent együttérez azzal, akinek bajt okozott. Az álszent együtt szenved a szenvedőkkel. Még a könnyei is hullanak, s mielőtt kifelé mutatna, néhányat a saját mellére is ver a kezével, látványosan, de enyhén, hogy ne fájjon. Az álszentnek a szíve szakad meg attól, hogy részegen összeverte a családját, $ oly vádlón mutat a borosüvegre, mintha az kényszerítette volna: nézzen a fenekére. Az álszent könnyezve hivatkozik azokra, akiket ösz- szevert, ha becsop, elárul, meglop valakit, s mindezt számon- kérik rajta: nekem családom van, kérem. Az álszent csupa megható dologra hivatkozik: beteg édesanyjára, akit ápolnia kell, ezért nincs ideje arra. hogy munkahelyén két szalmaszálat keresztbe tegyen. Nehéz gyerekkorára, amely feljogosítja, hogy saját gyermekei életét is elrontsa. Vagy az emberiségre. Az emberiség a legszentebb dolog, rá aztán lehet hivatkozni, akkor is, ha ellene vétkezünk, akkor is, ha csak az emberiesség ellen. De lehet hivatkozni az írott tízparancsolatra, ha megsértettük az íratlan parancsokat. Lehet ugyanezt megfordítani is. Lehet erkölcsi normává — tehát hivatkozási alappá — avatni saját erkölcstelenségünket, és istenre hivatkozva máglyán elégetni azt, akiről fen'nen állítjuk, hogy ugyanezen isten földi képmása: az embert. Az álszent hivatkozó rendkívül találékony. És ami nagyon hozzátartozik jellemrajzához: önámító is. Hajlamos arra, hogy elhigyje saját hivatkozásait, mert ő iöldi fölmentést kíván, szüksége van tehát a hitre, hogy amit hivatkozásul kitalált, az létezik is. önszuggesztiós erőfeszítései szinte beleoldják az álszent hivatkozót saját hivatkozásai tárgyába, így veszíti el teljesen önmagát, s méq akkor sem találja meg, amikor jót cselekedet. És milyen a cinikus hivatkozó? Az bizonyos, hogy benne semmi tragikus nincs, s hogy rokonszenvünket a típus bármelyik képviselőjétől könnyű megtagadnunk. A cinikus hivatkozó tudja, hogy hivatkozásai üresek, s önmagát egy pillanatig sem igyekszik meggyőzni az ellenkezőjéről. A cinikus hivatkozó nem ver a mellére, nincsenek könnyei, nem hisz abban, amit mond (noha meggyőzően mondja), és nem alapít vallást, hiszen ő sem vállalja ugyan magát, de fel sem oldja hivatkozása tárgyában. Csak elbújik mögötte. A cinikus hivatkozó nem végzi el a dolgát és elbújik az „objektív nehézségek” mögé. Lusta felemelni a kagylót vogy csak felnyúlni a polcra és elbújik a „hiánycikk" nevű találmány mögé. Nincs kedve segíteni rajtunk, ezért elbújik „a szabály, az szabály" formulája mögé. Embertelenül bánik velünk, de ha panaszkodunk, fölfelé mutogat: ő csak utasítást hajtott végre. Figyelmetlenül hajtja végre az utasítást vagy túlbuzgón, hogy előnyöket szerezzen, de megköveteli, hogy másokra haragudjunk ezért — „rájuk", „azokra”, „ott". Ö eszköz, egy eszköznek pedig nincs felelőssége, különösen erkölcsi felelőssége nincs. Elhallgatja az igazságot, leha- zudja a csillagokat az égről, lágereket tervez; ártatlanokat ítél el, gázkamrát kezel, „paci- fikál". Mit akarhatunk tőle? Mindent parancsra tesz. Ezért nem is számít rokonszenvünkre. H ogy melyik típus a veszedelmesebb, az álszent hivatkozóké vagy a cinikus hivatkozóké? Nem szabad különbségtevő választ adnunk. Egyenlő haraggal kell elutasítanunk őket, és egyenlő erővel kell védekeznünk mindkét magctartósválto. zat ellen, hisz nemcsak kívülről fenyegetnek bennünket. A kísértés, hogy hivatkozzunk, állandóan ott ólálkodik körülöttünk. Meri hivatkozni könnyű. És sokkal nehezebb a világ előtt megállnunk úgy, hogy karunkkal ne kifelé mutassunk, hanem befelé, középpontjába annak a körnek, amely saját személyiségüket határolja. Az első kép: archív fölvétel. Két pár kajlaszarvú ökörrel parasztember szánt a domboldalon. A hátérben bokros-ligetes nógrádi táj. Az ekére görnyedt háttal, tiborci mozdulattal hajol a fehér inges, csizmás férfi. Az utolsó kép: „ágyfűtől való" kislepedő hímzése. Fo- dorvószonra fekete pamuttal, nagyírósos és laposöltéses technikával varrták. A hímzés Kalotaszeg vidékéről, a hajdani Kolozs megyéből való. És közbül még több mint hatszáz fénykép. Tájakról és emberekről. Falvakról és házakról. Templomról, temetőről, a vallásos plasztika köréből. Edényekről és használati eszközökről. Házbelsőről, bútorokról. A pásztorművészet tárgyairól. Népi kerámiáról. öltözetekről, szőttesekről, hímzésekről. Csodálatosan szép könyv a Magyar népművészet. Bizonyára az esztendő egyik legszebb magyar könyve. A vállalkozást nevükkel jegyző néprajzosok, Hofer Tamás és Fél Edit, a Corvina Kiadó és a kivitelező Kossuth Nyomda összefogásából született nagyszerű vállalkozás. Terjedelme (638 kép) példányszáma (tízezer), mérete (24-szer 30 cm) egyaránt imponáló. Vannak benne egész oldalas fotók, színes nyomatok, még a századfordulón készített amatőr fölvételek és mai fotóművészeti alkotások. A képek elrendezésében, a képkivágásban, a háttér megválasztásában, a tipográfiában egyaránt magas művészi elvek érvényesültek. Forgatom a könyv lapjait, és eltűnődöm. Mi is az a paraszti művészet, mi a népművészet? Magától értetődő természetességgel használjuk a szót, de alig gondolunk valódi tartalmára. A szép a paraszti életben, a népművészetben sohasem (vagy csak igen ritkán) jelenik meg önmagában, táblakép vagy szobor formájában. A népművészet nem ismeri az „öncélú", a haszon nélkül való szépet, a dísztárgyakat. A díszítés mindig a praktikus célú, o gyakorlati funkciót betöltő tárgyakon jelenik meg. És fordítva: a parasztság a legegyszerűbb használati tárgyaknak, a gyakorlati eszközöknek is díszt, esztétikus formát ád. Karcolt, geometrikus motívumok díszítik a lőporszarut és az ormánsági szökrönyt, cifra vasalást kap a kocsilőcs, cifraszűrös-boltás ka„Rózsa utca tizennyolc bé, első emelet tizenegy". — Ez volt az első cím, amit megtanultam, hogy a felnőttek kérdéseire felelve elhadarhassam büszkén. No meg, ha elvesznék — súlykolta belém anyám, akár egy varázsmondatot, melynek igazi varázsát nem akkor, most érzem. Másnak egy kis falu neve. Nekem egy utcanév, házszám a szülőföld vidéke. Lépcsőházas és udvaros bérház, melyben még ma is kiniTvan a WC. Gangok piros kövei körben. Fekete rácsok. A lépcsőket abban a házban kettesével szabad csak lépni. És minden fordulóban szabad csak lélegzetet venni. Próbálja ki akárki. Az udvar tele van füttyel. Mindig hallható a ,,kék-lilakék”, csupán csak figyelni kell és jól koncentrálni. Ott áll a vendéglős öcsi, a Fischof Laci, a Béla, a Manyi. A Takács már megint részegen veri a feleségét. Az elsőn a két vénlány veszekszik Pontosan egyformák. Azóta se tudni, hogy Irénke szidia-e Malvinkát avagy Malvinka pöröl Irénkével. De ez nem is fontos, mert egy idő után úgyis fölkiabál a házmester: Mi ez a lárma kérem! És az igezi ricsaj csak ekkor kezdődik, mert ki- csődülnek a sparheldok mellől csak úgy kötényben, bekötött fejjel a konyhaszagú nők, hogy ők is hozzáfűzzenek egy-két megjegyzést. Ezután jön a hegedűs koldus, aki az üres hegedűtokot tárja a ház népe elé, hogy dobálják bele a papírosba csomagolt pénzeket. A kutyás koldusnak azért jut kevés, mert mindig elkésik. Pedig karikán ugrál a pincsi, meg is tud halni a végén, a hátára fordul és úgy marad ha az esernyővel lelövi őt a keménykalapos, magas, sovány ember. Singerné azonban nem vesz részt semmiben. Egész nap a nyitott ajtóban gépel a Singer varrógépen. Nem tudni, mért olyan szegény, ha a híres varrógépet is pontosan úgy hívják, ahogy őt? Ez a ház azóta is még rengeteg sok i n 111~ titkokat rejt, a pincéről és a padlásról nem is beszélve. Igen, még nem késő. Föl kellene fedezni egyszer. Valami varázsszer kellene, visszafiatalodni egyetlen napra a Rózsa utcához. Kicsinek lenni nem csupán leiekben, de szemmagasságra is, hogy úgy láthassam a régi házat, a régi utcát. Hunyt szemmel, háttal a kapunak, akkor is tudnám: jobbra a Jósika utcai ,,Zöldhöz". Az egykori Odeon mozi a Rot- tenbiller utcában. Jobbkéz felől a Wesselényi, az Al- mássy tér. De még útközben, ott van a Vajda papír- kereskedés. Kaphotó: egy fillérért angyal. Matrica. Kölcsön könyv: Big Bill. Kockás Pierre. A colt királya is. A kis Welwárt gyerek, a nagy Welwárt kerékpáros fia is arra darglizik. S ha jókedvében van, rátesz egy ötkilo- grammos vassúlyt a mészárosáé rdra és kinyújtott karral megtartja Zádor, a Hentes. De mi nem gyalog, csín- arasszal jutottunk a térig a járdaszél mentén. Gurulnak, összekoccannak az agyaggolyók, de kint a téren o „snur" jön. Csimpaszkodás. Herflizés. Néha bunyó is, emlékszel Homonnai? A homokozó ringje. A ricsaj. És persze a bruszt oka: Spiró Marika átkozottul jó loknijai. Különben is divatban volt a neve, a „Márikám". Ez a rohadt dal volt az első. Azután jöttek a németek. Vonult a Hitlerjugend. Sokmindent nem értettünk az Al- mássy téren, az Izóson a Magyar Színháznál. Ma már a Nemzeti. Nincs Izás. Bontják a gangos házakat. Szülőföldemet látom omolni. Téglánként tűnik el. A bontás helyén, a puszta grundon a fa, melyről leemelték a házat udvarostul és most ott áll egyedül, a gangra nyíló lakások százados emlékeivel. Az én Pestemnek, sráckoromnak a rekvizitumai. Emlékül őriz engem. Őrizem őket én is a verseimben. Jllazjü c4mb/u Kazettás mennyezet részlete a drávaiványi református templomból nász fog kezet virágot tartó kedvesével a somogyi spanyo- lozott tökrös fedelén, ólommázas virágmotívumok futnak körbe az alföldi pálinkásbutykos oldalán. Mert a népművészetben az a szép, ami hasznos, s a hasznos mindig szép. Azt mondják: divat manapság régi köcsögöket, hímzett ingeket, népi szőtteseket gyűjteni. Tagadhatatlan: puszta divat, a gyűjtőszenvedély kielégítése is lehet a népművészet iránti érdeklődés. De hogyan válhatna többé ez a hajlam? Ha sikerülne meglátni a népművészet tárgyai, emlékei mögött a hajdani életet is, ha sikerülne fölfedezni, megismerni és megbecsülni azt az emberi valóságot és környezetet, ami ezeket a tárgyakat létrehozta. Az ekére hajló, barázdát hasító parasztember tiborci mozdulata mögött az elsüllyedt történelmi korszakot. A katolasze- gi kislepedő hímzése mögött a súlykolót, amivel a vásznat fehérítették, a szövőszéket, amivel a vásznat szőtték, a görcsös paraszti ujjakat, amelyek a fonalat téli estéken, petróleumlámpa fény mellett öreg rokkán fonták. Aki ma megilletődéssel és ámulattal lapoz ebben a szép fotóalbumban, aligha kívánja vissza a faeke, a döngölt pad- lójú parasztszoba, a petróleumlámpa, a rokka korszakát. Amit ma hiányolunk: a szépség és harmónia, ami ezeket a tárgyakat létrehozta. Menynyi változatosság, mekkora formaérzék, milyen kitűnő szerkeszteni tudás, mérték és arány nyilvánul meg ezekben a tárgyakban! Milyen tökéletesen érvényesül bennük az anyagszerűség! Nem a hétszeles gatyáért, a cifraszűrért, a tömésfalú házért sóhajtozunk. Azt keressük, ami a népművészet lényegét adja, a szépség és a célszerűség egységét. Azt kérdezik e tárgyak tőlünk: Hová lett világunkból a változatosság, a tévedhetetlen formaérzék, a mérték, a harmónia? A múlt paraszti élet tárgyai szükségszerűen kikopnak a használatból. De arról az emberi-esztétikai igényről, ami e tárgyakat létrehozta, ami e tárgyakban megnyilatkozott, a gyáripar, a távfűtés, a mosógép korszakában sem mondhatunk le. Korunk művészetének talán egyik legnagyobb gondja: az esztétikumnak és a használati tárgyaknak, a művészi szépnek és a célszerűségnek, az ünnepnek és a mindennapi életnek az újbóli összekapcsolása . . . A gazdag, változatos, minden oldalon meglepetést adó fotóalbumban örömmel fedeztük föl a Janus Pannonius Múzeum tárgyait, valamint Lantos Miklós líraion szép, mély érzelmi tartalmú fotóit. Tüskés Tibor CSANÁDI IMRE; Májusi dalocska (Gyerekhangra) Mikor a szép május egeket ragyogtat, sej-haj, sej-haj, egeket ragyogtat: a mi szemeink rá visszamosolyognak, sej-haj, sej-haj, visszamosolyognak. Mikor virágot szór, virágos fát ingat, sej-haj, sej-haj, virágos fát ingat: mi is lobogtatjuk vidám zászlóinkat, sej-haj, sej-haj, vidám zászlóinkat. Mikor a madarak kevély dalra, kelnek, sej-haj, sej-haj, kevély dalra kelnek: harsány gyerekhadak velünk énekelnek, sej-haj, sej-haj, velünk énekelnek. BERTOK LÁSZLÓ: Zöld pajzs alatt Búzatáblát érintő délután összeütődnek a falevelek négy őz fölemeli fejét benéz a tapsok idejébe és mint a lőtt nyíl vízszintese megkoppantja a szomszéd erdőt négy ára van május toronyiránt fölémhúzom pajzsként a zöldet őseim tatárt törököt itt mondják itt szültek itt temettek bújhatok magam is hova? ki elől? meddig? minek? ötvenkét csikó legelész megszámlálva az őzek is fűszálak lapján felirat jó legelő csak hasznosaknak! olvad a csontok kormozott hava hajt nyelvet zöld kerekeket őzek szemébe csapódó ágat béklyózott gépeket hajtja a mese nélküli mesét Prokrusztész újabb szerkezetét ellenem? értem? itt vagyok állok felettük zöld pajzs alatt Ä számolom \ a nyilkoppanásokat levelek spontán tapsait mondom magamban mint imát őseim tatárt törököt itt Fejfa a nyugotszenterzsébeti temetőből
