Dunántúli Napló, 1976. május (33. évfolyam, 120-149. szám)

1976-05-16 134. szám

6

Dunántúli napló

1976. május 16., vasárnap

frCMYCfffYlf fffIfff€M|f1Crü

fi kecskeméti Forrás

Kecskeméten szerkesztik az esztendőnként 10 alkalommal megjelenő Forrás című szépirodalmi, szociográfiai és művészeti folyóiratot, amelyre sokan odafigyelnek hazánkban és a szomszédos népeknél. Az eddigi hét évfolyam biztos alapokat teremtett. Kialakult a szerzők törzsgárdája és az olvasótábor.

A Forrás cimű folyóirat kezdetben minden második hónapban jelent meg. A publikációk azóta is ébren tartják a tájegységre jellemző hagyományokat, kitekintenek a határainkon túli magyar szellemi életre, szinte oroszlánrészt vállalnak a mai valóság feltárásából, s ezzel együtt Bács-Kiskun sajátos arculatának bemutatásából. Az utóbbi időben a hazai

szociográfia fontos fórumává vált ez a műhely. Két országos szociográfiai tanácskozás zajlott le Kecskeméten a Duna— Tisza közi Irócsoport kezdeményezésére, ösztönző pályázatokat hirdettek. A hasábokon következetesen feltűnnek a tanyavilág, a népesedés, az átalakuló falu, a paraszti és munkásélet, a változó életformák kérdései.

A tájegység mai irodalmát — holnapi irodalomtörténetét — az itt élő és valamiképpen a Forrás vonzáskörébe tartozó irók, költők formálják. Alkotásaikból mutatunk be rövid válogatást.

Halász Ferenc

A konyhaasztalnál ült, kedvetlenül csipegette fel a szétszóródott zsemlyemorzsát a virágos abroszról, s rakosgatta őket karikára szép sorjában.

Felesége sietős léptei hallatán remegni kezdett a gyomra, teljesen váratlanul, csaknem érthetetlennek ítélte maga is a dolgot, s ösztönösen fordult el a reggeli maradványainak látványától.

— Papot akar — szökkent be a folyosóról az asszony. — Beszélj vele. . . mégis a te apád. Mindenáron papot követel.

— Papot?

— Azt. Megijedt? Érzi tán, hogy nem húzza soká? Ki tudja .. . Papot akar.

Arca elfehéredett, de percnyi töprengés után csak a vállát vonta meg, felállt, s a fürdőszoba felé tartott.

—■ Most mi lesz? Beszélj már — nógatta az asszony.

— Mit tudom én! Letusolok, az lesz.

— És az öreg?

— Majd elhívom a papot. Mondd neki, hogy elhívom.

— El? — ütődött meg az asszony.

— Mondd neki, hogy el — szótagolta. — Megnyugszik. — S hogy a másik nem mozdult, türelmetlenül szólt rá: — Hallottad, nem? Persze . . . No . . . majd meglátjuk.

— Áthúzom az ágyát. Laj- csikám. Most, rögtön.

Ö bólintott, s kényelmesen vetkőzni kezdett.

Amint jó félóra múltán gondosan, ám szerényen öltözve a tornácra lépett, felesége éppen az előszoba ajtaját nyitotta óvatosan — az utcai bejárat felől. Hogy őt megpillantotta, virrasztásból sápadt arca enyhén megszínesedett.

— Pizsamát vettem neki. Újat — mondta hirtelen elszánással, s fejét a betegszoba nyitott ablaka felé billentette.

Ö sarkonfordult, s ment be a konyhába. Az asszony megszeppenve követte.

— Pizsamát — állt meg a helyiségbe lépve, felesége mögé hajolt, s behúzta az ajtót. Várt.

— Nem mondom, szép darab ... — húzta félre a száját.

A férfi kezében tartotta a csomagot, lazán lógatta, him- bálgatta, s ledobta a konyhaszékre.

A szövetkezeti irodába az eladók útján már eljutott a hír -— falun ne jutna el? — s várták őt. Mind a három munkatárs arca fájdalmas együttérzésről tanúskodott. Ö szó nélkül szorította meg a feléje nyújtott kezeket, majd az ablakhoz lépett, s a poros úttestet nézte elmélázva, percekig, csak azután mondta halkan, visszafogottan, még mindig háttal a várakozóknak:

— Köszönöm, barátaim. — Végre megfordult, intett: — Folytassátok, mintha itt se lennék —, s a telefonhoz lépett.

Kundecsit kérte, a járási székhelyen saját hivatalát. S míg a készülék sűrű, rikoltozó jelzésekkel nem csörömpölt, újra az ablaknál álldogált.-—• Halló — emelte meg, s igazította hivatalossá a hangját —, igen, én. Sittkei Lajos, elnök-igazgató! Jó... megbocsátom. Halló! Ma ne várjanak . . . apám rosszabbul van. .Igen. Rosz-szab-bul! — Kis szünet után ingerültebben szólt:

— Maga tudja, maga a főkönyvelő . . . vagy megkérdezzem, miért éppen maga?! . . . Na, ugye . . . Csak hiba ne legyen. Jó... nem bánom. — S hosszabb szünet után: — Köszönöm.

A három közül a legkisebb, a kopasz most felnézett.

— Kávét, elnök elvtárs? Parancsolsz egy jó erős . . .

Ő fanyalgott:

— Van is most kedvem . . . Magam se tudom, mit szeretnék. De . . . azért nem bánom.

A kopasz a kicsihez fordult:

— Szólj Margitkának.

Az meg szó nélkül viharzott ki, nagy buzgalommal.

— Hiába... nem mindegy

— mondta ő nagyon-nagyon csendesen.

A sovány, fakó szemű, eddig hallgatagon figyelő harmadik sóhajtott.

— Nem bizony.

Kínos szünet következett.

— Meddig rendel az orvos?

— kérdezte ő megéledve.

— Délig. Úgy tudom délig — mondta a kopasz.

Szenvedőn hunyta le a szemét, majd résoyire nyitotta meg, elmélázott.

— Ez a . . . no .. hogy is hívják? Ez a . .. Margitka . . . felhívhatná a kedvemért. Beszélhetne vele. Hogy . . . szóljon ide, ha a többivel végzett. Nem túl sürgős, de megnézhetné az öregemet... mégis inkább itt várakoznék. Barátok között.

A sovány felugrott, kisietett.

— Nehezemre esik még a lélegzetvétel is.

A kopasz tollat forgatott tétova ujjai között, s bólogatott megértőn. A másik kettő egyszerre jött be, a kicsi hozta a tálcát,

— És ti? - nézett körül a vendég kávéját kavargatva.

— Túl vagyunk rajta, elnök elvtárs — mondta a kopasz— No, persze . . . hol van már a reggel, ugye? Hanem ... kutyafáradt vagyok. Nincs vala- melyikteknél kártya véletlenül?. Ultizhatnánk egyet. . . gyorsabban múlnék az idő.

A három férfi kapkodva szabadította fel az asztalokat, s a három szempár tekintete legfeljebb ha véletlenül akadt össze — kínos szándékossággal kerülte egymást.

Az öregember hat óra tájban ébredt - a kertben már megnyúltak az árnyak. Lassan eszmélt, fejét a szokottnál is nehezebbnek érezte. Félmaroknyi világa alig-alig tágult, nehézkesen úsztak belé, s rendeződtek a tárgyak: a szürkébe hajló, halványkék fal, az ablak, ajtó, kis asztal, csésze... az egyetlen szék. Takarója súlyosnak és hidegnek tűnt, paplanon nyugvó keze fázott — a kinti fény már nem bántotta szembogarát.

S hogy akkurátuson, szépen elrendeződtek a dolgok körülötte, már a hangokat is érzékelni tudta újra — a folyton ri- száló fűrész rekedt lihegését, s azon túl valami edénycsörgést,

éppen saját konyhájuk felől. Figyelt. Fia monoton beszédmódjára bárhol ráismert volna. A szavak nem jutottak el hozzá tisztán, érthetően a nyitott ajtón-ablakon át, de a fia itt van azért, itthon, elérhető közelben.

Éjfélre járt már, amikor az öregember a fűrész hangját halkulni, majd távolodni hallotta. Nekik is kell a pihenés

— gondolta engedékenyen, megbékélt mosolyra húzta még az ajkát, azután minden elcsendesedett.

Fia elfordult, hogy ne lássa megfakulni az előbb még eleven arcot. Zsebkendőjét ajkára szorította, s a szélesre tárt ablakhoz lépett.

Az öregember szobája sötét volt már, az ég éppen csak világosodott. A tornácon le-föl sétálgatott sokáig, sehogyan sem akarózott lefeküdnie. Felesége a konyhaszéken ült bóbiskolva, kimerültén, arcát a villanyfény kegyetlenül töp- pedtté nyomorította, testét fázósan fogta össze.

— Hol az a pizsama? — állt meg a küszöbön.

— Odabe - intett az asszony a fürdőszoba felé.

— Hozd csak ki.

— De Lajcsikám ... itt virrad ránk . . .

— Hozzad, ha mondom.

Az asszony kelletlenül tá- pászkodott fel, s kínlódva indult. Szédült, az ajtófélfába kapaszkodott, csaknem elbot- lott a küszöbön.

Az ura a puplinhalomra pillantott.

— Vasald ki szépen. Gondosan — mondta.

— Most? Hisz ki se mostam még . ..

— Kimosni? — mosolyodon el bágyadtan, finoman, fensőbb- séggel. — Hogy elveszítse a tartását? Különben is . . . a forró vas biztosabban fertőtlenít. Azután meg . . . alig használta szegény.

— Mit... mit akarsz vele?

Az asszony még mindig értetlenül állott, mint a bálvány, megvastagodott szemhéja nehézkesen emelkedett.

A férfi elhúzta a száját.

— Becserélik, ne félj semmit. Vagy visszaváltják — mondta. Karjait széttárta lazán, föld felé lóbálva, tehetetlenül: — Fájdalom, szükség már nem volt rá — mórikálta magát, arca megnyúlt, szemében fájdalom sötétlett. Azután újra feleségére nézett, ásított. — Mozdulj már. A végén valóban itt virrad ránk a reggel. Neki meg

— intett a sötét kisszoba felé

— neki úgyis mindegy már. Csak minékünk kell ügyeskednünk ebben a nyomorult világban.

Raffai Sarolta:

A pizsama

(Elbeszélés részlet)

SZÉPIRODALOM, SZOCIOGRÁFIA, MŰVÉSZET

forrás

A Forrás címoldala, Szervátiusz Jenő Kokoskaevők c. szobrának részletével.

Lezsák Sándor:

Idegbefont ének

Udvaroltam hold-udvarnak, kértem' köves nyugodalmat, hüvösitő nyugodalmat, vérehulló Asszonyomnak, oltalmazó Asszonyomnak, Gabriella leányomnak, Levente-szép fiacskámnak, gyarapodó családomnak, gyönge-parázs homlokomnak, gyönge-parázs homlokomnak.

Udvaroltam hold-udvarnak, kaptam fényes riadalmat, ostorozó riadalmat:

Jaj-ereje van a dalnak, idegbefont igaz dalnak. Vesztőhelyre abroncsolnak. Bevérzem a tej-hatalmat.

Füvek, fák is megsiratnak. Szemem alján bibor-harmat, szemem alján bibor-harmat.

Hatvani Dániel:

Vasmézben

Vasmézben fekete szivárványban milyen fulánk sebzi meg szájam ütközik dús herevirágaimnak vizroncsra hulló dongó-csillag

Dunatáj lepedékes csendje rakódik küllőre kerekekre salak-csipkézte tornyokon túl imhol jövök a nádasokból

Kasok kohók füzeseimnek szerelemszagu nedvét szedik meg fondorlat s vakbuzgárok hatalma zöld lángot vető farkasalma

Uszály fordul megcsapolt égre szikrát pattintó táncba vérbe s hordalékból jövök csirátlan vasmézben fekete szivárványban

50.

Miközben a fejedelemmel tárgyalt, megérkezett Javorovóba a szatmári békekötés híre. 1711. május 10-én ratifikálták Bécsben az okmányokat. Mivel Magyarország részéről a rendek töltötték be a szerződő fél szerepét, Rákóczi egycsa- pásra magánemberré lett, ott, a lengyelországi Javorovóban, a cárral való tárgyalás közben. Nagy Péter változatlanul a fejedelmi rangot megillető előzékenységgel bánt vele, de

a bevegzett eseményeken ez már mit sem változtatott.

Négy hét állt rendelkezésre ahhoz, hogy Rákóczi elfogadja a szatmári béke kikötéseit, hűséget esküdjön az Ausztriai Háznak. Ő azonban az igazi hűséget választotta: megőrizte a hazának tett esküjét. Továbbra is, mindhalálig fontosabbnak tartotta Magyarország szabadságát és függetlenségét, mint személyes érdekeit. Legjobb hívei mellette maradtak. Bercsényi Miklós, Vay Ádám, Eszterházy Antal és

még spkan mások vele együtt vállalták a száműzöttek sorsát.

Bújdosásuk még Lengyelországban elkezdődött. Rákóczira lépten nyomon kémek, provokátorok, bérgyilkosok leselkedtek. Szakadatlanul, éjjel, nappal, városon és vidéken rejtőzködnie kellett. S miközben ő a puszta élete megőrzéséért a legnagyobb titokban Franciaországba készült menekülni, itthon kezdetét vette a zabolátlan osztoszkodás, Bécs akaratából az idegenek eldorádójává tette a szatmári béke Magyarországot. Megkapták jutalmukat a labanc magyarok is, de a kincstár által lefoglalt hatalmas birtokmennyiség túlnyomó részét a Habsburg dinasztiához hű betelepülő urak között osztották szét.

A fejedelem roppant kiterjedésű uradalmait sok család

vásárolta meg, szinte jelképes áron. A gróf Breuner, gróf Dietrichstein, a báró Ullier, báró Lickingen familiák jutottak nagyobb birtoktestekhez. A Rákóczi-latifundiumok központját, Sárospatakot Leopold Trauthson herceg vette meg mindössze százötvenezer forintért. Schcnborn mainzi érseknek még ennyibe sem került Munkács és a hozzá tartozó egész sor uradalom: ajándékba kapta III. Károlytól.

Nem kevesebb, mint 2 millió holdnyi ősi Rákóczi-birtok került ily képpén a Habsburg restaurációt támogató főrangúak kezére. Kétszer akkora terület, mint a mai Szolnok megye. Semmi kétség, a zsákmány ily- képpeni felosztásával is a nemzet elsorvasztását, a magyar nép nyelvi-érzelmi önáU lóságának mielőbbi megsemmisülését akarta siettetni az osztrák adminisztráció. De

épp a nyolc esztendős szabadságharc kovácsolta tartósra azt a népi-nemzeti jelleget, amelyet semmiféle fegyveres győzelemmel, semmiféle rontó birtokpolitikával nem irthattak ki a Habsburgok. Bármilyen különös, bukásában is képes volt megújulni a szabadságáért harcot vállaló magyar nép. Ide számítva természetesen a jobbágyokkal együtt a nemesi osztály becsülést érdemlő részét, elsősorban a bocskoros nemességet, meg a kuruc örökséghez hű köznemeseket.

*

A fejedelem bújdosását már nem célunk leírni. Küzdelmeiről, a reménykedés jegyében zajló harcáról kívántunk szólni, nem pedig a haláláig tartó lelki szenvedéseiről. Szíve, amelynek oly kevés örömöt juttatott a sors, 1735. április 8- án hajnali három órakor szűnt

meg dobogni Rodostóban. Hamvait 1906 októberében hozták haza, azóta a kassai dóm szolgál nyughelyéül.

Befejezésül, életútjának

összegezéseképpen idézzünk az állásfoglalásból, amely a Rákóczi-emlékbizottság 1976. január 21 -i ülésén fogalmazódott meg:

„Haladó hagyománynak tekinti Rákóczi tevékenységét a magyar forradalmi munkás- mozgalom és a szocialista Magyarország is. Emléke tiszta forrása a mai szocialista haza- fiságnak és internacionalizmusnak, a közösségért való tenniakarásnak, a tántoríthatatlan haza- és népszeretetnek. E gondolatok jegyében ünnepeljük II. Rákóczi Ferenc születésének 300. évfordulóját.”

(VÉGE!)

Vili. ÉVFOLYAM, 1976. MÁJUS JÚNIUS >c