Dunántúli Napló, 1976. április (33. évfolyam, 91-119. szám)
1976-04-10 / 100. szám
e Dunámul i napló 1976. április 10., szombat a~[SI^Ö mm KV:-:-: ÉIÖSÉ ;:£ü!;2S:; ::::::::::: Látogatóban a remeténél A rendszeres segélyt nem fogadja el „Véletlenül élek itten” Az angóramacska nem sokat adott magára, mert hajdani szép fehér hosszú .szőre piszkos-szürkére koszolódott. A félbehajtott újságlap-méretü ablakon át ugrott be meglepetésszerűen egyenesen kolléganőm vállára, amitől az ijedten sikoltott fel, amaz pedig ettől csak jobban megvadult és a következő ugrással fenn termett a szekrény tetején álló poros dunsztosüvegek között. Okosabb nem jutott eszembe, mint hogy jót röhögtem a látványon, mire az öreg remete, Keszthelyi józsei állásnélküli cipész bocsánatkérő magyarázattal szolgált: — Megjött a Miska! Ha látja, hogy vidékiek vannak nálam vendégségben, mindjárt haragos. Szigorúan meg is fenyegette Miskát, akinek pupillája tágra kerekedett, akár egy jobb rádiókészülék fluoreszkáló zöld macskaszeme. „Vidéki” mivoltunk valóságos volt, hiszen soha még itt nem jártam, Pellérd peremén, az amúgy is félreeső Vasút utcából a szabad mezőre nyíló dűlőút végén, a Keszthelyiféle ,,Villa-Negrában". A ház — amelyben a 75 esztendős hajdani suszter élt magányosan — néhány négyzetméter alapterületű bodega, melynek építőanyaga a csupán korhadt deszka, cölöp és kátránypapír. Hossza megegyezik a kopott pokróccal letakart prices méretével, amelynek végében ugyan méq elfér a tömzsi és rozsdás vaskályha, székében pedig áll egy suszterasztal szerszámokkal, fölötte polccal — megrakva limlommal - és az imént említett barna és szúette szekrény, melynek tetején Miska ezúttal alszik. Az öreg ládán ül, tördeli a rozsét, tömi a kályhát, parányi kis üvegből benzint löttyint ró, aztán meggyújtja. Mi ketten összenézünk, jóságos ég! — egyszer magára gyújtja a viskót s az úristen ki sem menti innét. — Ezzel a macskával élek itten, hajnalban bebújik méltóm és beszélgetünk. — Érti magát, Józsi bácsi? — Persze, hogy . ért engem. „Murrogva” válaszol, de ha nem érti, lelököm az ágyról és akkor áll a harag. — Barátai vannak-e? — Nincsenek, nem is kell. Valamennyi gazember! Miért nem ülnek le? — Hova? — Igaz, csak ez az egy suszterszékem van. Az ajtó mellett még egy ablakféle nyílik az udvarra — vagy kertre? — kilátni valami félig fedett tákolmányra, amelynek rendeltetését nem sikerül kiderítenem. Odébb szét - hosszan tartó esőzéssel, talajmenti fagyokkal keresztülhúzza a remete reményét-szá- mításál. Keszthelyi Józsefnek soha — mióta eszét tudja — semmi, de semmi nem sikerült.- Kisiparos létére ennyire messze esett a világtól... — jegyzem meg neki. — Akinek valamikor is jól ment, azoknak volt némi tőkéje. Nekem soha, semmi. A „nincsből" nem lehet jólétet teremteni — mondja sajátos álbölcsességgel. Mert őzt hiszem — bár a cipészmesterség soha sem hozott sokat a konyhára —, az öreg annakidején is valahol a szakma „peremén” ügyködhetett gyér tehetségével. Szótlanul tűnődöm ezen, s Ünneplőben — a hegedűvel szemétdomb, rozzant, rozsdás vasággyal, lyukas lavórral, rozsdás dobozokkal, edényekkel, valahol ott kell lennie a „kútnak” is, amelyben talajvíz van, és az öreg azt issza. Amúgy is vizenyős az egész egy holdnyi terület, amely ugyan mines is egy hold, mert az elejéből egy darabkát - fönt a Vasút utca felől — ifjú házaspárnak adott el, s azok rá is húzták kis családi házukat. A fönnmaradt telekrészen pedig kukoricát, egy kis babot — ez utóbbinak egész termése kifejtve itt van bent jókora mosdótálban —, meg valamennyi krumplit termeszt, néha salátapalántával is ügyködik, de az időjárás, a termémintha kitalálná 'gyanakvásomat, valahonnét előkerít egy öreg, foszladozó prospektust, amelynek szélét az egerek szé pen csak elfogyasztották. Odi vatú női-férfi topánkákat áb rázoló képeket ajánl a reklám füzet: „Lírai kaptafát akar? Ulai-kaptafa védjegy nélkül el ne fogadja!" — olvasom az épületes szöveget. — Valamikor ilyen cipőket csináltam - büszkélkedik — nem ám efféle krumpli orrú lábbeliket, amiket a fehérnépek manapság hordanak! Én csak véletlenül élek itt. A pa- 'asztokat nem szeretem. Nekem úri közönségem volt, nem olyan nagyon úri persze, vagyis hát tisztviselők, munkások, városiak, egyszóval, akiknek volt ízlésük. Ma már nincs kinek dolgozzak. Cipőt senki sem javíttat, a gyárak ontják a lábbelit milliószám, a felsőbőr előbb elszakad mint a talp. A gyár tönkretett engem. — Hogy-ho gy véletlenül él itt? — Pécsett laktam a Majláth utcában, ugye, azt lebontották, én meg mehettem világgá. — Aki ott lakott, kapott lakást, vagy pénzt, (házra, építkezésre — mondom. — Nekem egy helyiségem volt, a műhelyem. Nem mondom, fölajánlottak helyette másikat, a Megyeri úton, még egyet a Katalin utcában, de... nem felelt meg — motyogja zavartan. — Értem... — feleltem. Tíz éve költözött ide, megvette ezt a telket, amivel nem tudja mit kezdjen, bár azt mondja, most megpróbálkozik a tavaszon 50 ezer darab sa- látapálántával, ha ez „beüt", akkor építkezik. A remény táplálja a háromnegyed-századot megélt Keszthelyi Józsefet, de tisztában vagyok vele, hogy a palánta „nem üt be" és a házból nem lesz semmi. Túlságosan irreálisnak találom az öreg reményét. Pedig szemmel tartják, a községi tanácson is, a járási egészségügyi osztályon is. Szemmel? Többről van itt szó. Könyörögnek, menjen el Keresztespusztára a szociális otthonba. Adnak neki útiköltséget is, elmegy, másnap visszajön: „Reggel nyolckor reggeliznek, én olyan úri szokásokat nem veszek fel. Nekem ne parancsoljon senki. A szabadságom mindennél többet ér!" Ez a válasz. Kap a járástól takarót, ruhaneműt, amit kelletlenül ugyan, de elfogad. ( ........ Ha képet csinálnak, várj anak, fölveszem az új kabátomat..."). A községi tanácstól tavaly kapott kétszer segélyt, 500, illetve karácsony előtt 1000 forintot. De rendszeresen, havonta is kaphatna, csak - mindez csupán formaság — ráterhelnék egy holdnyi földjére. Tiltakozik: „A föld az enyém ... I" Pedig senki elvenni tőle nem akarja, tovább művelhetné, míg csak él. Mondom, a ráterhelés nem több ügyviteli formaságnál. De mégsem fogadja el a havi juttatást. Előző beszélgetésünk során a járás területi gondozónőjétől (jól mondom a címzést?) hallom: — A pellérdi gondozónő is rendszeresen látogatja Keszthelyi bácsit, ügyel rá, segíti, ahogy csak tudja, de rettegünk attól, hogy ha valami baja történik, hiszen teljesen egyedül él. Szellemileg teljesen ép és egészséges, tehát erőszakkal sem vihetjük be az otthonba. Községi tanács elnöknője: — Minden lehető kedvezményt megkap: ebben az évben például elengedtük neki a községfejlesztési adóját, háromszáz forintot, nem sok persze, de ez is jelent valamit, A rendszeres segélyt nem fogadja el. Mondja meg, mit tehetünk? Eme értés.: éseimet elmondom az öregnek, de csak mosolyog és fejét ingatja: — Milyen az út befele a községbe? Elképedek: — Jó száraz, nincs sár. Miért? — Bemegyek biciklivel, aztán veszek tíz kiló kenyeret, elég lesz nekem április végéig . . . — Megpenészedik, elszárad! — Rosseb eszi! Majd betakarom és kiteszem a kamrába .. . Kamrába! Erre nem tudok mit válaszolni. — Miért nem megy szociális otthonba? — Én még haptákban nem álltam senki előtt, s nem fogok ezután sem. — Mikor volt beteg utoljára? Fölnéz, számol: — Tizenhét esztendeje egyszer feküdtem néhány napig. - Fölveszi a kabátját, gondol egyet: — Ha már fényképeznek, hozhatom a hegedűmet is? — Persze. Tud hegedülni? — Majd meglátja. Kiáll a „Villa-Negra” elé és stimmeli a húrokat, amelyek a nedves, nyirkos bodegában lelazultak. — Csak alsó fekvésben tudok játszani, az a hülye cigány így tanított annakidején, gyerekkoromban . . . Elcincogja a kis öreg: „Amikor majd nem leszek mór, kővel dobnak, nem lesz kinek fájjon...” Ahogy húzza, ránk kacsint, élvezi a nótát, a hűvös délutánt, a saját kis egy- holdnyi „szabad" világát, amely ugyan lezárul az útmenti száraz kukor caszárakkal, s amelyen túli világról nem vesz tudomást. Rab Ferenc Fotó: Seres Éva r így látta a fotóriporter Drávái íöldön A drámai harcok egykori színterén készültek a felvételek Márciusban nyílt meg Szófiában a Néphadsereg Központi Házában Sztanimir Sirkovnak, a Bolgár Néphadsereg központi lapja fotóriporterének „Drávái földön" cimű fotókiállítása. A fotóriporter egy évvel ezelőtt járt megyénkben, a harcok színhelyén. S most 65 tablón mutatja be a mi vidékünket, az itt élő embereket, a mi katonáinkat, ifjúságot és gyermekeket, a harcok emlékére felállított emlékműveket, valamint mindazokat az eseményeket, amelyek számára komoly emléket jelentenek. A fenyőerdő körül magasan a hegységben most még tél van. A lábunk alatt csikorog a frissen esett hó. Oszlopban haladunk, de a gondolataink már előre szállnak, a köré az elkövetkezendő hat tanóra köré, amelyben nekünk kom- szomolistáknak a kapott utasításokat tettekben kell megvalósítani. A jeges és meredek terep, amelyen keresztül nyomul majd előre az osztag, aggodalommal tölt el. Zsibbadást érzek testemben! Nem a hidegtől van. Találkozik a tekintetünk Hriszto Filipov géppuskáséval és Ivan Ivanov automatagéppuskásével (1. sz. kép) s látom a melegséget tekintetükben. Erőnk megkétszereződött! A megfigyelésre kijelölt Ge- nadi Anitov jól teljesítette a munkáját. Megbújt a havas fenyő alatt s onnan tovább figyeli a megadott területet. Elérkezett az előrenyomulás ideje! Kik lesznek az elsők? Harc folyik a többi osztaggal. Tudjuk, nehéz lesz! A rakéta után, amely a támadás kezdetét jelzi, balról és jobbról tőlem megindulnak előre harcostársaim. Peter Petrov tizedes osztagának harcosai ugyanakkor már igyekeznek előre (2. sz. kép). Mi a jobb szárnyon vagyunk, nyomulunk előre. A hóviharban szemöldökünkre fagy a hó. Gyorsul a lélegzetünk. A grá- nátvetős Venecszlav Sztamatov és segítsége készülődnek, hogy jelentős támadást intézzenek a tank ellen. Megsorolja, majd újra indul előre. A csúcsok aljánál a kétéltűek sietnek (3. sz. kép). Elpusztítják a légi célpontokat. Még sok idő van vissza addig a pillanatig, amikor a parancsnok köré gyűlve meghallgatjuk, miként értékelte munkánkat. Tekintetünk örömtől sugárzik majd és biztosak leszünk eredményeinkről, s büszkélkedhetünk, hogy mi komszo- molisták megfelelő helyet foglaltunk el a Bolgár Néphadsereg soraiban. Sztanimir Sirkov
