Dunántúli Napló, 1976. április (33. évfolyam, 91-119. szám)

1976-04-28 117. szám

Pímcmtiiit napló 1976. április 28., szerda A Török Áfium és szabadságharcaink ZRÍNYI ÉS RÁKÓCZI Rokonkeresés, mítoszgyártás A „sumer atyafiság" Kézzel írott másolatokban terjesztették A Zrínyi és a Rákóczi csa­ládot szoros rokonság fűzi össze. A szigetvári hős Zrínyi Miklósnak a dédunokája volt a költő-hadvezér Zrínyi, aki 1Ó64. november 18-án holt meg egy vadkanvadászat al­kalmával, továbbá Zrínyi Pé­ter, akit a Wesselényi-féle ösz- szeesküvésben való részvétele miatt 1671, április 30-án Bécs­újhelyen fejeztetett le az oszt­rák császár. Zrínyi Péter iá- nyának, Zrínyi Ilonának az első házasságából született II. Rá­kóczi Ferenc, a kuruc szabad­ságharcok főhőse, Magyaror­szág vezérlő fejedelme. Az ő születésének 300. évfordulója alkalmával, ebben az évben országszerte ünnepségeket, megemlékezéseket rendeznek. Jelen írásunkkal mi is tiszte­legni kívánunk a nagy feje­delem emléke előtt. Ne bántsd a magyart! Amikor a költő Zrínyi Mik­lósnak Erdélyre épülő tervei II. Rákóczi György fejedelem szerencsétlen lengyelországi hadjárata miatt porba omlot­tak, és az 1657-es esztendő­vel hazánkban mintha meg­gyorsult volna a romlás folya­mata, a messzirelátó, az ese­mények logikáját felismerő Zrí­nyi nem esett kétségbe. Sót, talán éppen ezek a magyar­ságra végzetes események ér­lelték meg benne az új, nem­zetmentő, nagyszerű megol­dást: az állandó nemzeti had­sereg felállítását, a föld né­pének a felfegyverzésével egy valóságos népfelkelés szerve­zését, Ezt a maga korában forradalmi programot a Török Áfium ellen való orvosság c. röpiratában fogalmazta meg. Az Áfium kezdősöraiban a szenvedélyes felkiáltások: „Ihon a veszedelem-**’, ,,lhon az emésztő tűz!”... „Ne bántsd a magyart!’’, azt jel­zik, hogy őt magát is rabul ejtette ez a nagyszerű terv, és a megoldás megtalálásán örvendő türelmetlen ember lel­kesedésével kiáltja, üvölti szét programját. Mit is javasol Zrínyi? Állandó, nemzeti hadsereget, és hogy „.. . a pórbul kell előállítani hadinépünket. Ez jobb amaz eltunyult nemes-, ségnél és jobb amaz udva­rokban nyalakodó, kényeskedő katonánál, jobb annál is, aki végbeli név alatt semmit sem tud egyebet, hanem falurul fa­lura quártélyozni, kóborlani, lopni és a szegény embert nyomorgatni.” Forradalmian új az a javaslata is, hogy a jobbágyokból válasszanak tisz­teket, továbbá: ,,. . . nem 10— 12 0000 embert kellene fel­fegyvereznünk, hanem az egész nemzetet, a vármegyé­ket, hajdúkat, földnépét!" A hadsereghez pénz is van Ma­gyarországon, csak „...ve­gyük elő valahun van, ha az oltáron is!... keressük elő lá­dánkban mindannyian,... hagyjunk békét' egysokáig a pompának s vendégségnek . .. reformáljuk magunkat, kik elei vagyunk az országnak . ,.’’ Lám, még ennyire bízik az uralkodó osztályban, a nemes­ségben! Rájuk akar hatni, hogy az ő politikai kezdemé­nyezésükkel és anyagi áldo­zatával, a felfegyverzett pa­rasztságból álló hadsereggel mentse meg a végveszélybe sodort országot. Ha közvet­lenül a föld népéhez, a jobbá­gyokhoz intézte volna szóza­tát, ha megígérte volna a jobbágyi terhek csökkentését, ha felbátorította volna őket a szent cél érdekében az uralkodó osztály vagyonának az elkobzására, még Zrínyi maga is tapasztalhatta volna szózatának tömegeket mozgó­sító, hegyeket mozgató erejét, és talán történelmünk is más­ként alakult volna. Bár az Áfíumot nem nyo­matta ki Zrínyi, kézzel írott másolatokban viszonylag sok helyre eljutott, és így is élesz­tője lett nemzeti törekvé­seinknek nemcsak Zrínyi ko­rában, hanem a magyarság későbbi sorsdöntő korszakai­ban is. Megcsillant a remény A rosszul szervezett Wesse- lényi-összeesküvés, majd Thö- kölyi szabadságharcának le­verése után II. Rákóczi Ferenc szabadságharca idején ismét megcsillant nemzetünk előtt a szabadság reménye. Rákóczi tábornoka, Forgách Simon új­ra aktuálisnak érezvén az Afi- um tanításait, 1705-ben ki­nyomtatta. Maga is csodálkoz­va állapítja meg, hogy ez ed­dig nem történt meg. A feje­delemhez intézett ajánlásában két okkal magyarázza: férfi­ágon kihalt ezen méltóságos família, nem volt azt kinek dedikálná, továbbá „ . . . már oly nyomorult sorsra jutott a szegény árva magyar nemzet, hogy senki a hadakozásról, annak módjáról és a hadi disciplináról -nem is gondol­kodhatott.” Majd így folytatja: „De amint a nagyhatalmú Úr­isten minden dolgaiban hat­hatós, csak ebben a szép munkának a kiadásában is a felül írt két oknak határát megszabadította, mert ha ke­resem a régi, híres, nevezetes vitéz, nagyméltóságú, tündök­lő famíliákat, néven nevezve noha nem találom egyenként, de tudok egy edényt, amely­ben succum Familiarum et Heroum Zrínyi, Frangyepani, Báthori etc. mintegy quinta es- sentiáját ezeknek a dicsőséges véreknek megláthatni és ta­pasztalhatni. Quod in rpültis, hoc in unó. Nem is remény­iem, Nagyságod (tudván tisz­ta igaz szivemet) hízelkedés- nek vélje, ha Nagyságodat méltán annak nevezem. A másik ok is Nagyságod által felszabadult, mert nem csak fegyverre kelnünk (szabadsá­gunk mellett) lőtt hatalmunk, de Nagyságod az, aki a nagy­méltóságú Bánnak vére lévén, nem csak igyekezik a jó mili- taris disciplinát béhozni, sőt parancsolja s parancsoltatja máris!” Rákóczi mór sokat tanult az Áfiümból: sokkal erőteljeseb­ben (bár még nem teljes mér­tékben) épített a jobbágyság­ra. A haza védelme fejében jogokat, az úrbéri terhek köny- nyítését helyezte nekik kilátás­ba, helyesen ismervén fel azt, amit később Petőfi így fogal­mazott meg: „Haza csak ott van, hol jog is van!" Az Áfium tanításai A nagy francia forradalom idején ismét akadtak magyar hazafiak, akik vigyázó szemü­ket Párizsra vetve újra remény­kedtek, terveket szőttek hazánk függetlenségének visszaszer­zésére, a polgári haladás megvalósítására. Nem tekint­hető véletlennek, hogy ezek­ben a sorsdöntő években is­mét ráirányult a figyelem nem­zetünk nagy nevelőjére. Zrínyi­re, az Áfium tanításaira. Kü­lönösen az Áfium első része volt akkor aktuális, ahol a ma­gyar főúri rendet és a nemes­séget bírálja: „... A mostani nemesség nem gondolja meg, hogy micsoda az igazi nemes­ség . . . Egy nemzet sem pat­tog úgy, s nem kevélykedik nemessége titulusával, mint a magyar, de annak megbizo- nyítására s conservatiojára, látja Isten, semmit sem cselek­szik... Fiaink haszontalanul élnek... mit tanulnak? Inni! Mi többet? Pompáskodni, egy mentét arannyal megprémez- tetni, egy kantárt pillangókkal megcifráztatni, egy forgóval, egy lódinggal pipeskedni, pa­ripát futtatni, egy szóval •*­küdni, hazudni, semmi jót nem követni . . . Aztán ha húsz esz­tendőt alig érnek is el, ha tí­zen vannak is egy famíliában, mindenkinek feleség kell. Sen­ki nem tanul jó tudományt, senki nem lészen zarándokká, hogy láthasson, hallhasson, tudhasson abból hazájának valamit szolgálni . . Szigetváron őrzik Meg is jelent ezidőtájt, 1790-ben ismét az Áfium Ma­rosvásárhelyen. Nem ismerjük a példányszámot, de a Sziget­vári Várbaráti Kör gyűjtemé­nyében őriz egy tűzben meg- pörkölődött példányt. Érdekes­sége, hogy tartalmazza azt az ,,ln Consensum Epigramma” c. utóiratot, amit még a XVII. században csatolhatott hozzá a kéziratot lemásoló ismeret­len költő latinul és magyarul. A 11 hexameterből álló latin 'nyelvű epigramma és ennek 40 négyütemű tizenkettes cso- portrímelésű sorban adott bő­vebb magyarázata gyakorlott és nem is tehetségtelen költő­re vall. Az epigramma lénye­gében az Áfium főbb gondo­latait népszerűsíti, és a példa­mutató Zrínyit ünnepli. „Világ előtt szégyen Hazánk pusztulása, Mind«« tinta nélkül Magyarok romlása. Nagyhírű Nemzetnek prédára hullása, T5r5k dandároknak kSnnyen kóborlása. Virtus mégjtftiitlflplt .Sktptéo .ki nem szakadt;’ Noha sok Muzurmány bátorságra fakadt; . Sokszor MagVar miatt Tűrök Hold apadt. Most Is éles kardunk hüvelyben nem ragadt. Zászlós Magyar zltéz tőlünk illy Ját kíván: Induljunk meg Immár kedves Hazánk kárán« Ne hagyjuk töltözni Pogányt magunk javán, Példát kész mutatni egy vitéz Magyar Bánt" A „Fegyvert és bátor szi­vet. . .” kezdetű epigramma, nemcsak az Áfium gondolatait tolmácsolja, haném ennek a nagyszerű röpiratnak a költői értékeit is visszatükrözi. A XIX. század elején a ma­gyar reformkorszak az 1848- as forradalomba, majd a sza­badságharcba torkollott. En­nek o kornak a haladó szelle­mei is (Kölcsey, Vasvári, Pető­fi .. .) gyakran idézték Zrínyit. Kölcsey például a Rebellis vers c. költeményében szinte már forradalmi hangot üt meg: Rákóczi Ferenc kuruc kucsmá­ban. „Zrínyi vére mosta Bécset, S senki bosszút nem állt: Rákóczi küzdött hazánkért, S töröknél lelt halált." 1847-ben, tehát a forrada­lom küszöbén ismét megje­lent a Török Áfium ellen való .orvpssóg»." POAtos másolata a Rákóczi szabadságharc alatt megjelent kiadásnak. Ebből a kiadásból is van egy példá­nyunk. Édesebb a hazáért élni Amint az elmondottakból ki­tűnik, a költő Zrínyi o lángel­mékre jellemző módon nem­csak saját korának írt hanem a mai kor gyermekéhez is van mondanivalója. És ezt talán a legtömörebben abban a lap­széli jegyzetében fogalmazta meg, amit a Csáktornyái híres könyvtárában kedvenc költő­jének, Horatiusnak a közismert sora mellé: Dulce et decorum est pro patria móri! jegyzett fel: ... séd dulcius est pro patria vivereü! (Azaz Hora­tius szerint: édes dicsőség meghalni a hazáért; Zrínyi szerint: sokkal édesebb a ha­záért élni!!!) Molnár Imre, a Szigetvári Várbaráti Kör elnöke A ODGÁZ Szolgáltatási lz hegysége értesíti a siklósi járás területén lévő háztartási és közületi PB-gáz fogyasztóit, hogy a harkányi körzeti szereiőségét átszervezi Kérjük tisztelt gázfogyasztóinkat, hogy 1976. május 1-től MINDEN PROPAN-BUTAN GÁZZAL KAPCSOLATOS PANASZT a siklósi cseretelepünkön személyesen — Siklós, Gordisai u. — vagy a 434-es számú telefonon jelentsék. DDGÁZ SZOLGÁLTATÁSI ÜZEMEGYSÉG VEZETŐSÉGE Amikor ezelőtt kétszáz esz­tendővel derék tudósunk, Saj- novics János elsőként állapí­totta meg, hogy a magyar nyelv a lapp (és ezáltal a finn) nyelvvel rokonítható, az új tudományos igazság bizony sokaknak nem volt ínyére. A „halzsíros atyafiság" gondola­ta elviselhetetlennek tűnt a „szittya’-', „hun” származás bűvkörében élő magyar ne­messég számára, amely csak egy harcos, pusztai lovasnépet volt hajlandó rokonául elfo­gadni, Á tudományos életben mégis néhány évtizeden belül világszerte elfogadottá vált, hogy a magyar nyelv a finn­ugor nyelvek családjába tar­tozik. Mindig akadtak persze kí­vülállók, ábrándos álomkerge­tők, akik nem a tudomány szolgálatát, hanem illúziók iránti vágyaik kielégítését tar­tották „hazafias" feladatuk­nak. A buzgó és tudományta­lan őskeresők múltszázadi, re­formkori hulláma még a bib­liai népek között is magya­rokra tudott bukkanni, így Gőg és Magóg vagy éppen Noé apánk magyar származását vélték bizonyíthatni. A naiv és romantikus szándék nyilván­való: az őskeresés buzgalma itt azt akarja elhitetni a kor­társakkal, hogy népünknek je­lentős múltja, többezer éves világraszóló kulturális értékei vannak, sőt, hogy az emberi­ség kultúrájának jelentős ré­sze tőlünk, magyaroktól szá.r- mazik. A mítoszgyártás a huszadik században sem szünetelt. A rokonkeresés ekkor már vére­sen komoly ügyet, a „fajok" rokonságát firtatta, a magyar­ságot a „turáni” mítosz kö­débe takarta, s így a tőlünk talán minden szempontból leg­inkább távol álló japánok vagy éppenséggel az indiánok állíttattak, elő, mint közeli atyafiak. A felszabadulás után évti­zedekig úgy látszott, hogy sem a rokontalanság, társtalanság kínos érzése, sem a reakciós politika igényei nem fogják befolyásolni őstörténeti kuta­tásainkat Az évszázados bizo­nyosság, a finnugor rokonság további pontos, részletező bi­zonyítást nyert. Ma már, nagy vonalaiban (elsősorban a nyel­vészet és a régészet eredmé­nyei nyomán), rekonstruálni tudjuk népünk őstörténetét. Eszerint a finnugor őshaza, ez­előtt hat-nyolcezer esztendő­vel, az Ural vidékén volt. Idő­számításunk előtt kb. három­ezer esztendővel következett be a finn-permi ág és az ugor ág szétválása, az előb­biek Európába kerültek, az utóbbiak Ázsiában maradtak. Az ugor őshazán belüli szét­válás i. e. 1500 körül ment végbe, s ez a szétválás nem kelet-nyugat, hanem észak­dél irányú volt. Ettől az időtől kezdve beszélhetünk magya­rokról. Az ugorság déli cso­portjában elhelyezkedett ma­gyarság ekkor ismerkedett meg a földműveléssel, a fémmű­vességgel. A „magyar ősha- i zát” tehát, ha már ezt az el­nevezést akarjuk használni, je­lenlegi ismereteink szerint nem Európában, hanem az Uraitól délkeletre, Ázsiában kell ke­resnünk. Valószínűleg csak időszámításunk kezdete után került át a magyarság Európá­ba, arra a területre, amelyet a 13. században még Magna Hungáriának neveztek, s ahol ekkor még Julianus barát meg tudta találni a maqyarok ott­maradt töredékeit. Innen ván­doroltak tovább a nyolcadik században Levédiába, az Azovi tenger mellékére, a kilencedik században Etelközbe, s a tize­dik század elejére, mint isme­retes, befejeződött a Kárpát­medence meghódítása. » Néhány esztendeje nyugati emigráns magyar történészek körében egy új teória kapott lábra, amelyet vaskos köny­vekben, folyóiratokban hirdet­nek. Eszerint a magyarság őseit, de legalábbis legköze­lebbi rokonait nem az Ural vidékén, s nem a finnugor népek körében, hanem sokezer kilométerrel távolabb, az ősi Mezopotámia vidékén, etni­kailag pedig a sumér néptör­zsek között kell keresnünk! A magyarság bölcsője eszerint ott ringott, ahol az emberi kultúráé. Rokonaink pedig az ókor történetében kulcsszere­pet játszó, eddig rokontalan­nak tartott nép, a sumírok! Félreértés ne essék, nem vicclapokról és ötletbörzékről van szó, ez az elmélet a tu­dományosság igényével lép fel. Honnan veszi tehát „bizonyí­tékait”? Mint minden ábrán­dos ősmagyarkodó elmélet, el­sősorban nyelvészeti bizonyíté­kokkal próbálkozik. Ezek mind­egyikéről bebizonyosodott, hogy teljesen megalapozatla­nok. Előfordul, hogy olyan szó, amelyet Kazinczy és társai ez­előtt százötven évvel alkottak, mint az ötezer évvel ezelőtti kapcsolat tanúbizonysága buk­kan fel. Régibb szavainknál pedig az általános nyelvészet hasonulási-illeszkedésl. törvény- szerűségeit hagyják figyelmen kívül. Hasonlóképpen gyenge lá­bon állnak a régészeti emlék­anyagra alapozott érvek. Hi­szen kétségtelen, hogy a ro­vásrendszeren alapuló írás vagy az életet szimbolizáló fa ábrázolása megtalálható a su- méroknál is, a magyaroknál is — de megtalálható csaknem valamennyi ókori keleti nép­nél, s az alaposabb vizsgálat a legközelebbi rokon típuso­kat korántsem a suméroknál mutatja ki. Kétségtelen az is, hogy a magyarok elődeit déli irányból, a fejlettebb életmó­dú és gazdálkodású népek felől érték jelentős, olykor fennmaradásukat is lehetővé tevő hatások. Hiszen háziasít- ható állatok, termeszthető nö­vények nem voltak Nyugat- Szibériában, s hasonló a hely­zet az ércekkel, következőleg a fémműveléssel is. De mind­ebből közvetlen sumer »-hatás­ról beszélni, már önmagában is megengedhetetlen túlzás, nem is beszélve az etnikai ro­konság „felfedezéséről”! A sumér atyafiság nem megala­pozottabb elképzelés, mint a bibliai népekkel való rokoní- tás. Mi a magyarázata akkor, hogy emigráns mágyar törté­nészek egy csoportja szándé­kosan semmibe veszi a hazai östörténetkutatás eredményeit? Nehéz egyértelmű választ adni erre a kérdésre. Szerepet játszhat benne mindenek előtt a feltűnni vágyás. Aprómun­kával, a hazai történetírás eredményeihez igazodva vajmi ; nehéz látványos sikereket el­érni. Népünk őstörténete tel­jes egészében a mai Szovjet­unió területén játszódott le. Újat mondani csak az együtt­működésre alapozott régészed feltárások segítségével lehet, s ezért magától értetődik, hogy az őstörténeti kutatásban csak a hazai és a szovjet történet- tudományé lehet a vezető sze­rep. Persze, ha nem itt len­ne az őshaza ... S a vágyak átkerülnek a könyvekbe, -fo­lyóiratokba. Kétségtelen, hogy a magyar­ságnak volt világtörténelmi szempontból is méltányolható történelmi érdeme, de az is kétségtelen, hogy ezt nem ős- történelmünk legkorábbi sza­kaszaiban kell keresnünk. Az elszigeteltség, a nemzeti ki­sebbrendűség kompenzációja, a hazátlanság, a hazától való távoliét kínos érzése, a gyö- kértelenség immár csak az emigránsokat nyomasztó tuda­ta a torz eszméket vizsgáló szociológus számára érdekes, de a tudomány szempontjából nemcsak érdektelen, hanem ki­fejezetten káros . konstrukciót eredményezett. Hiszen van bi­zonyos veszélye annak, hogy működésük nyomán a nyugati tájékozatlan közvélemény a hun rokonság ugyancsak tu­dománytalan, de sajnos ma is elevenen élő elképzelését most a sumér elmélet propagandá­ja segítségével a sumér-ma- gyar rokonság immár nem annyira félelmetes, mint in­kább nevetséges családfájá­val cseréli fel. Gergely András

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents