Dunántúli Napló, 1976. április (33. évfolyam, 91-119. szám)

1976-04-21 110. szám

e Pimaritmt ngplö 1976. április 21,, sierda A PÉCSI BARBAKÄN Pécs egyik idegenforgalmi látványossága a XV. század­ban épült körbástya, amely a belső vár egyik legfonto­sabb védműve volt. A barbakán udvara és kapu az északi nyaktagra. A körbástya részlete a lőrétekkel. Tám László felvételei Poéta nagyságos úr n képernyő előtt Bárdi-show Csokonai-, Petőfi-jubileu­mok után küszöbön a harma­dik: ünnepelni fogjuk a két­száz éve született Berzsenyi Dánielt. Az ünneplések köze­pette néna a felszínre toluló, magasztos öltözetű közhelyek közepette hovatovább ugyan­csak közhelyszerű már füstölög­ni a közhelyek hallatán. E pa­radoxonnak csak egyféle felol­dása lehet: ha a közműveltség valóságos rétegeiben búvá vagy felszínre kerülő Csoko­nai, Petőfi vagy Berzsenyi köl­tői-kép még élesebb körvona­lat nyer az irodalomtöré- net, az esztétika, egyszerűb­ben: a ma értékítéletének fé­nyében. S talán nem eltúlzott vélekedés azt hinni, hogy az élesebb kontúrok nyomán — vagyis az okos, lényeget fel­mutató, értéket őrző s nem patetikus külsőségekkel tölte- kező ünneplések által — mé­lyebb, valóságosabb lesz a költői kép is. Nevezhetjük ezt talán közművelődési hasznosu­lásnak is, köztudatunk, köz- gondolkodásunk gazdagodá­sának mindenképpen. Igazi Berzsenyit Tagadhatatlan ugyanis, hogy van némi aggodalomra okunk. S korántsem amiatt, hogy ne tudnánk okosan ün­nepelni. Történelmünk meg­győző tényanyagot szolgál­tat arra, hogy kisszerű figu­rákból miként lehet az ünne­pek talmi fényében héroszo­kat magasztosítani, s kinagyí­tott események miként válhat­nak mítoszokká ... S arra is, hogy a hamis mitológia szer- tehullásával miként ágaskod­nak elő a tudományoskodó manipuláció hazug építményé­nek, riasztó tákolmányának vázai. Volt példa arra is, hogy az ugyancsak tudatos ködösí­tés eredményeként miként próbáltak fátylat vonni irodal­munk valóságos értékei elé. Gondoljuk csak meg, hány­féle Petőfi-portrét produkált már a korok ízlésvilága: a ha­mis; bokrétás kalapos vigado- zótól egészen a valóságosig: a töprengő, kívül-belül égő forradalmárig. S miért az ag­godalom Berzsenyivel kapcso­latban? Szépen egymás mellé rakott iskoláskönyvekből kitet­szik: alig változott az arc. Enyhén idealizált vonások, ne­mesi nyugalom, bujkáló de­rű .. . Valóban e néhány — vagy ehhez hasonló néhány — portréjegy szemléltetheti ne­mesi-nemzeti költészetünk nagy alakját? « Van ellenpélda is. A Martyn Ferenc által alkotott Berzsenyi illusztrációk már több rezdü­lést, belső vihart sejtetnek. A nemzetért érzett aggodalom valóságát. A niklai „remete­ség ben" kibontakozó, nemzet- határokat is átlépő sorsközös­ség érzését is. Lehet mindez persze belemagyarázás is. avagy rossz asszociáció. Egy bizonyos, aki a közművelődési folyamat figyelője, könnyen észreveheti az iskolás tan­anyagon kívüli jelenlét hiátu- sait. A szűkebb pátria jogán most ünnepséget és megemlé­kezést szervező megyék — So­mogy és Vas — szavalóver­senyt írtak ki a költő emléke tiszteletére: a versszerető versmondók országos sereg­szemléjét. Eddig azonban csak elvétve bukkant fel a kul­turális versenyeken, az ama­tőrök — de még a hivatáso­sak.— repertoárjában is a költő valamelyik verse. Lehet, hogy vannak, akik úgy vélik, hogy az avitt szavalás által tolmácsolható csak A magya­rokhoz című óda? Ezek a hiá­nyok természetesen arra fi­gyelmeztetnek bennünket, hogy a meglehetősen sok, kö­tött tematikájú rendezvény mellett jobban, tudatosabban kellene irányítanunk a figyel­met nemzeti irodalmunk klasz- szikusaira, tágabb határok között mozogni hagyva a vá­lasztó kedvet. Talán ez a legjobb fedezete annak, hogy az iskolás „köte­Berzsenyi Dániel születésének 200. évfordulójára készülve lezők" tananyagszerű feldol­gozása után, a permanens művelődés törvényszerűségei­nek megfelelően a versmondó kedvtől irányítottan dolgozzák fel, mélyítsék el versmondóink azt, ami egyszer tananyagként került közel. Mindez természetesen gya­korlati és részletkérdés csu­pán. Hiszen az említett verse­nyen most éppen , Berzsenyi lesz a „kötelező", nyilvánva- lóa'n annak reményében is, hogy a kapcsolat jobban ál­landósul e költészet és a nagy táború amatőr tolmácso­lok között. Végül is a költészet jelenlétének a versmondói választások nem lehetnek eg­zakt és egyedüli mutatói. Klu­bokban, ismeretterjesztő elő­adásokon a jubileumokra ébe­ren figyelő népművelők jó időben már programba építet­ték a Berzsenyi-jubileumot. Hiszen az az alapkérdés, hogy az új ismeretek, élmények, ér­tékelések milyen Berzsenyi­képre épülnek, s mennyire ké­pesek arra, hogy egy költői életmű iskolában megkezdett feldolgozásának katalizátora­ként elevenebb, sokrétűbb iro­dalmi kapcsolatrendszerben folytatódjanak. r Érdekes hagyomány­gyújtó Egy vékony erecske, szinte leheletfinom fonál enged kö­vetkeztetni arra, hogy ez a je­lenlét még írástudódén kö­zegben is lehet folytonos, a költészet ismeretének különö­sebb híján is. S ez éppen a néphagyományban lelhető fel. Niklán él Hársházi István hely­béli cipészmester, aki szó sze­rint nem maradt meg a kap­tafánál, hanem iskolázott ipa­rosember lévén írogatott is. Lehet csupán, hogy az or­szágos krónika-írás folyamá­ban cseppnyi: ő írta a község krónikáját is. Ugyancsak neki köszönhető a Berzsenyi anek­doták felgyűjtése, csokorba kötése. A legismertebb Berzse­nyi anekdoták egyikét egyéb­ként Vargha Balázs tette köz­zé — a keszthelyi lócseréről szólót. Nos, a Hársházi-gyűj- tésben egy igen különös,, majdhogynem patriarkális kép fogalmazódik meg a nemesúr­ról, akinek különös „szenvedé­lyéről" — poéta voltáról — csak azért tudtak a helybéli jobbágyai, mert reggelig égett a mécses a kúria egyik szobájában. A kisebb kötetne való gyűjteményből kirajzoló­dó kép igen szemléletes, és az anekdoták szokványainak jó- néhány helyütt ellentmondva korántsem mindig derűs. Ben­ne van a jobbágyainak beta­karítani segítő gazda egyéni- j sége csakúgy, mint az öntu- j datos poétáé, aki a Festetich ! meghívását többször is láto­gatás nélkül hagyja, majd amikor Keszthelyre megy csak- azértis a fogadóban száll meg, jóllehet ő a Helikon egyik í régvárt vendége. És milyen szomorúan groteszk a kép a napóleoni háborúk idejéből. A kúriába beszállásolt császáriak | magyar jobbágylegényeket egrecíroztatnak idegen ve­zényszóra, s egyik lábukra szalmát kötöznek, hogy a job­bot és a balt megkülönböztes­sék. A tisztek szavai halló­ján és a jelenet láttán elko­moruló költőt csak látták a falubeliek, s biztosan nem sej­tették hogy az éjszakai töp­rengések köre már az egész nemzet sorsára kiterjedő ag­godalommá növekszik. Hogy miért említettem fel a niklai gyűjtemény sok színes fonal­ból összeszótt matériájában a „poéta nagyságos úr" alak­ját? Mert a néphagyomány megőrzött egy arcot, s azt az emlékmúzeumot újra avató je­lenkor ismét hitelesítheti. A dédunokák az öregszülék me­séit már a költészet lényegé­vel egészíthetik, teljesíthetik ki. A niklai kúria és versei Igen, újraszépül a niklai kú­ria. És az eddig is gyakorta odalátogató turisták, iskolá­sok még újabb, dokumentu­mokban még gazdagabb ké­pet láthatnak Berzsenyiről. S ha lesz, aki kezükbe adja — és miért ne lenne — a költő utód, Takáts Gyula Egy kert­re emlékezve című esszéköte­tét, abban egy letisztult mai Berzsenyi-kép idézi meg azt, akinek verseit az órán hall­hatták, aki nem csupán az időmértékes verselés pontos­sága, hanem az általa felmért és megmért idő, az időtlenné tett valóság, a költészet tel­jessége avat halhatatlanná. Természetesen a teljes Ber­zsenyi-képig mindenkit nem vezethet el az évforduló. De vitathatatlan az unokák nagy lehetősége, az írástudatlan, a maguk egyszerű mivoltában mégis sajátosan hűséges ké­pet rajzoló dédnagyapákkal szemben. Tröszt Tibor Feltárulnak az öspannonok titkai Tágas sírkamra, kőpadlóján máglya maradványok, sarká­ban égett emberi csontok, ke­rámia és fém tárgyak: bordák­kal díszített fénylő, fekete ur­nák, tálkák, csészék, füles bronz pitykék, gyűrűk, vas zabla tö­redékei — az évezredekbe ve­sző múlt megannyi üzenete. Ke­vés hiányzott hozzá, hogy az értékes üzenetek sohase ér­kezzenek el a ma emberéhez. A nagyberki—szalacskai szántó­kat meg akarták tisztítani a földhalmoktól, amikor a gyalu kőfalba ütközött. Szerencsére a munkával leálltak: a termelő- szövetkezet értesítette a Nem­zeti Múzeumot, .. A régészek a szakirodalom­ból tudták, hogy a szalacskai földvárak az időszámításunk előtti Vili. században, mintegy 2800 évvel ezelőtt épültek, Pan­nónia őslakóínak, majd a kel­táknak, az időszámítás utáni I. században pedig a rómaiaknak nyújtottak menedéket. A körü­löttük lévő több száz, kisebb­nagyobb — 2—6 méter magas, 30—60 méter átmérőjű — föld­halmok pedig őskori sírokat rejtenek. Ezek feltárása már 1870-ben megkezdődött, de kevéssel utóbb abbamaradt, s csak 1943-ban folytatódott. A kutatásokkal azonban ekkor is rövid idő múlva felhagytak. Most a szalacskiak hívására megmozdultak a régészek: vé­detté nyilvánították a Somogy megyei nagyberki—szalacskai halmokat és hozzáláttak a rendszeres ásatásokhoz. 1973- ban két halomból, tavaly öt halomból ástak ki érdekesebb­nél érdekesebb leleteket: kis bikafejes edényt, turbán for májú orsós gombokat, több­fejű tűket, juhláb középcsont­ból készült dobókockát(i). Olyan kincseket, amelyek tö­redezetten, összeégve is Pan­nónia őslakosságának viseleté­re, művészetére, eredetére, más népekkel való kapcsolataira vallanak. Molnár Erzsébet Nem is tudom, miért nin­csenek nálunk ilyen műsorok. Nyilván a sztárkultusszal is összefügg, vagyis a sztárosdi el­tökélt, már-már görcsös taga­dásával. Pedig tele vagyunk jó színészekkel, színes színészegyé­niségekkel, akiknek bizonyára más is van a tarsolyukban, mint az a képesség, amellyel egy-egy adott szerepet eljátsza­nak. Adni nekik egy vagy más­fél órát a képernyőn, tegyék, amit akarnak, játsszanak, éne- keljenek, táncoljanak, beszél­gessenek, dicsekedjenek, mu­tatkozzanak be, ahogy jól esik — igazán egyszerű ötlet. A show-műsorok nálunk úgyis gyermekcipőkben járnak, miért ne adhatnánk hát a színészek­nek ilyen „alkotó lehetőséget"? Közben meg azt gondoltam, meg kellene bírálni a Bárdi- showt, hogy helyenként merev volt és betanult hogy egy szí­nész, attól, hogy színész, még nem okvetlenül riporter is, hogy ha a csevegések egykap- tafára készülnek, akkor a néző a harmadiknál már félrehúzza a szóját, hogy ennél szélesebb skálát vártunk tőle — és így to­vább. De végülis elálltam ettől a szándékomtól, mert vajon mi okból követelhetnénk, hogy minden Szombat este (című műsor) remekművekben bővel­kedjék. A kellemes, színes szó­rakoztatás követelményét pedig kimerítette Bárdi György, sen­ki se tagadhatja. A műsornak külön kellemes feszültséget adott a jelenlévő közönség, amely az élő adás érzését kel­tette. A meghívott vendégek végeredményben szintén a fris­sességet és a meglepetéseket szolgálták. S baj volt-e, hogy a tájékozatlan nézők tömegei is értesültek róla, hogy kitűnő szín­művészünk büszke a tenisz­tudósára? Miért lett volna baj? Nap mint nap látunk, hallunk riportokat egyetemi tanárok­kal, kőművesekkel, tanárok­kal és tanácselnökökkel, és ha azokból megtudjuk, hogy X. Y. üres óráiban bélyeget gyűjt vagy vadászni jár, nem ütkö­zünk meg rajta. Miért ne lenne ugyanilyen természetes ez egy színész esetében? Mindent egybevetve öröm­mel vennénk, ha a televízió meghonosítaná a színész-show műfaját, amely a tévé egyik legtévészerűbb és legnépsze­rűbb műsora lehetne. Megfele­lő választék esetén azután mindenki eldönthetné ízlése és tapasztalatai alapján, hogy mi­lyen az igazán jó színész-show. Amit ma még — jósképességek híján — nagy könnyelműség lenne meghatározni. Külön mulatságunkra szolgál­hatott, hogy egy rövid nappal később megint csak Bárdi György foglalta el a képernyő tetemes részét. Feydeau vígjá­tékában ő játszotta Chande- bise-t és Poche-t, egyszerre két szerepet, bravúros humor­ral. A néző összevethette, mit tud és mer a színész, ha sze­repét megírták és a „felelős­ség" az íróé. A vígszínházi elő­adás a képernyőn mindenkit meggyőzhetett, hogy Bárdi György valóban remek színész, s ha show-főszereplőként oly­kor kissé megilletődött volt hát lehetséges, hogy ennek mindössze a szokatlanság volt az oka. H. E. * ¥

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents