Dunántúli Napló, 1976. április (33. évfolyam, 91-119. szám)
1976-04-18 / 108. szám
WW» ÄprtHs fSrj vosAfnop* Dunámon napiö Galsai Pongrác: Segélykérő levél Tisztelt Szerkesztő Or! Szíves elnézését kérem e pór soraim zavarása miatt De régi olvasója vagyok a cikkeinek, történeteinek és egyéb folyóiratainak. Ebből úgy látom, ön egy intelligens, önuralommal rendelkező, műkedvelő ember, aki szívesen vájkál a sebzett szívekben. Már régóta meg akartam írni ezt a levelet, de a rossz tanácsadóim visszatartottak. Most mór azonban nem bírom fékezni magam a toliammal. Kérem, segítsen rajtom, adjon tanácsot, mert a szocializmust és a békét építő rendszer törvényei szerint akarok eljárni. Az öcsém elhamvasztó sónak a költségeiről van szó. Hatvannyolc éves, mások óltol csinos leány vagyok. Kis gerincferdülésem ellenére is vonzó külsőmet nem a véletlen adta. Mind a mai napig megerőszakoltam magam érte. Már húsz éves koromban akadt egy rendes kérőm. De kiadtam az útját; mert rá akart beszélni, hogy a nemi életet még a házasság előtt sajátítsuk el. Neki aztán nyoma veszett a háború vérzivatarában. Kacér tekintetem és szép, gyöngyházfényű bőröm miatt később is sokan udvaroltak, többek közt egy tánc- és illemtanár is. Én azonban nem engedtem a férfivilág unszolásának, mert az ideális lelkem kergetett így maradtam egyedül, s lettem áldozata a családnak. Van egy kis megtakarított pénzem, szép bútoraim, az udvarban baromfi, disznó, kutya, galamb, minden, csak az igazi diszharmónia hiányzik. Jelenleg a súlyos beteg öcsémmel, és annak 24 és 21 éves, két ronda vénkisasszony lányával élek együtt. Ők teszik kálváriává az életem. A házat az öcsémmel ketten örököltük, •gr még az a szerencse, hogy a halála után csak az enyém lesz az élvezet Az öcsém egy összeférhetetlen, erkölcstelen és primitív ember. Amikor a felesége elhunyt, állandó kicsapongásokra adta a fejét Sokáig vadházasságot, illetve szerelmi epizódot tartott fenn a szomszédban lakó, rossz hírű özvegyasszonnyal. Én fél évig nyeltem. De aztán az árvákra való tekintettel tetten értem őket. Attól féltem, ha így megy tovább, az öcsémet előbb-utóbb nemi bajjal ruházzák fel. Megpróbáltam a nőt először szép szóval a jó útra téríteni, majd amikor nem ment szépen, megpróbáltam csúnyán. Ezért az öcsém ellenszenvessé vált ellenem. Az a rossz emlékű asszony később elköltözött a szomszédból, valaki mással állt össze, egy új házasságnak vetette alá magát Ezt nevezik szerelmi hűségnek? Az öcsém akkor a bánatában italozni kezdett, mint férfi- és női-fod- rász az üzletből egyenesen a korcsmába ment gyakran be- alluminált. Ilyenkor mindig csak zűrt és zavart engem. Én elhatároztam, hogy leszoktatom az italról. Már mindent elkövettem, amit csak mondtak. A kancsójába gyíkot raktam, de kidobta, és megitta a bor. Legyeket is tettem belé, de az sem használt. Most már azonban magától nem bírja a szeszt Valami súlyos vesebaja van, a szíve is elégtelen, ötven kilóra fogyott. Hónapok óta föl sem Lel az ágyból, enni se fűd. Bármelyik nap elköltözhet az élők sorából. Az orvos szerint csoda, hogy idáig ks húzta. A két lányról már szavakat sem találok. Az öregebbik ápolónő, a kisebbik postai berakó. De egyformán durva, szőrös lelkűéit Az autóbuszon általam ismeretlen, idegen férfiakkal csókolódznak, szidják a népi államot meg a szakszervezet et, és este csak azért járnak haza, hogy legyen hol lefeküdni. Jellemző, hogy oz öcsém fiókjában a múltkor egy Gerovit nevű antibébi injekciót találtam, műanyag kapszulában. Talán a szegény öcsém használja? A rádiót sokszor olyan hangosra állítják, hogy ne halljam, miről beszélgetnek. De én e| tudom képzelni! Az sincs kizárva, hogy éjszaka, amikor alszom, idegen egyéneket fogadnak a lakásban. Tőlük minden kitelik. Alattomosságuk nem ismer határt! Már arra gondoltam, ha olyan gyógyszert kaphatnék, amitől ébren aludnék, vagyis álmomban fenn tudnék maradni, legalább egy-két hétig ... De állítólag ilyen gyógyszer nincs. A két ronda lány azt állítja, hogy ők tartják, gondoskodják az apjukat. Na, szép kis gondoskodás! Hiszen az öcsém 1200 forint nyugdíjat kap, s már hónapok óta csak tejen és tejbe aprított kenyéren él... Kedves Szerkesztő Or! Es most jönnék elő az én nagy problémámmal. Ha az öcsém elhalálozrk, az SZTK 800 forintot od a hamvosztásra, ami tudtommal nem fedezi oz ösz- szes kiadásokat Kérdésem: mennyibe kerül egy tisztességes elhamvasztás? Hány forintot kellene a saját erőnkből hozzápótolnunk? Négyszázat? ötszázat? A virágokról és egyéb költségeikről ne is beszéljünk ... Az öcsémnek sohasem volt megtakarított pénze, amíg élni tudott, az összes nyugdíja lement a torkán. Azóta meg a lányok vették fel a járandóságait A szúette, öreg bútorai ment érnek semmit; a Bizományi ingyen sem viszi el, s különben is a lányai akarják használni. Nekem van tíz-tizen- ötezer forint megspórolt pénzem. De nem erre a célra, És kérdéses, hogy oz előzmények után, mint oldalági örökös, köteles vagyok-e a bamvasztás fönnmaradó költségeibe beszállni? Kérem Szerkesztő arat, ne a nyilvánosság előtt válaszoljon. Ugyanis visszatetszést szülhet hogy szegény, magatehetetlen, nincstelen öcsém jelenleg még ál. — Ez kérem ritkaság — mondja lelkesen a rekedt — Ezek kérem a harminchatos berlini olimpia újságjai, olimpia cejtung, rá is van írva. Tetszik emlékezni... — Én bajosan — vigyorog az előadó —, mert még meg se születtem. A sofőr egy pillanatig irígyti az előadót, mert ő alighanem már élt akkor. Attól függ, mikar volt az olimpia, melyik hónapban. Itt van: augusztus. Igen, ő élt már akkor. Két hónapos volt, szent isten. Valami Herr Oberleutnant lovon. Egyenruhák a pályákon és a pályák körül. Hitler egy öregemberrel szemben, aki ódon skót testőrnek néz ki, de az öregebbik előadó kibetűzi, hogy ő az 1876-os olimpia maratoni bajnoka és görög. — Tényleg, te tudsz németül — örvendezik a fiatalabbik előadó. — Mi ez a gaz itt a kezében? — Olajág — mondja undorral az öregebbik és elfordul. — Kislány, halló, hozzon nekem mégegy sört! Most megszólal a szalonkabátos is. — Darabja egy tizes. A sofőr először meg akarja kérdezni, miért nem ötven, aztán mégis hallgat. A fiatalabbik előadó bebújik az újságokba, az öregebbik a sörébe. A sofőr is az újságokat nézi. Ott fekszik egy ember a földön, törülközővel letakarták a fejét. Nem lehet tudni biztosan, futó-e vagy sem, de a sofőr reméli, hogy egy futó, aki beért a célba és lefeküdt a fűbe pihenni. Lehet látni a füvet. az ember ujjal belefognak a fűszálak közé. Lehetne éppen halott is, amilyen mozdulatlan. Nemsokára negyven éve fekszik itt belemeredve a fűbe. A fiatalabbik előadó lapoz. Már megint Hitler. Egy nővel, aki magasabb nála és hatalmas fogsorát szinte kivicsorítja, valamilyen aggodalmas arűkifejezéssel. Az előadó böngész a szövegben, úgy látszik, kezd belejönni, mert diadalmasan bejelenti: ez a nő auto- grammot kér a führertől. A führernek csak az arcéle látszik, a nagy orr az alája ragadt bajusszal, a lejtős áll, ami tokába megy át, úgy tűnik el a fehér ingnyakban. Óriási sapkája van a führernek és óriási karszalagja. A sofőr tárgyilagosan nézegeti a képet, de egyszerre csak megindul valami a gyomra felől. A führer nyers májat tart a balkezében. Meg merne rá esküdni. Ügy fogja, mint valami kesztyűt. Közvetlenül a nyers máj alatt egy másik képen nyurga néger srác áll a legfelső dobogón. Rémesek ezek a négerek, azzal a szomorú szemükkel. A hosszú fekete fiú úgy áll ott, mintha kapott volna egy pofont és várná a következőt. Pedig csak az a ronda fényes máj csuroghatna rá, ha ... A sofőr elfordul és meglátja a két pasast maga előtt Ezek még vámok. — Na! — mondja a rekedt és közelebb lép — Hát lesz üzlet? Az öregebbik előadó váratlanul föléled, lármázni -kezd. — Honnét fújták meg maguk ezeket? Mit üzletelnek itten? — Mink, kérem? — a svájcisapkás hörög a felháborodástól. — Én, kérem, bizonyítani tudom, hogy ezek az enyimek! — Megnézni in gyér — szólal meg a szalonkabátos mély utálattal. A rekedt kikapja a fiatal előadó kezéből az újságokat Az utolsó lapon a sofőr még- egyszer meglátja a führert. fehérdresszes lányokat karol át, lattyadt orcán fityeg a bajusz, a lányok meghotottan néznek. Ogy látszik, megnyerték a versenyt Győztesek, egy- sorban. — Megmondtam neked, ugye, megmondtam — hallják még a szalonkabötos dobogását. Az öregebbik előadó fölemeli a sörösüveget, átnéz rajta, át is lát, mert üres. Szitkokat motyog és előhúzza tárcáját. A sofőr is kifizeti a számláját, vesz egy csomag cigarettát is. Bánatosan konstatálja, hogy újból szomjas. A vitorlák megsokasodtak a távolban. Az utakat ellepik a szalmakalapos nők, fürdőgatyás urak, sok a hájas has is. A fiatalabb előadó forgolódik egy darabig, aztán maguk mögött hagyják a Balatont. E ste a sofőr megissza a behűtött sörét, megnézi a tévéhíradót, felhúzza az órát. Még bemegy a fürdőszobába, megnézi, elzárta-e a csapokat. A felesége éjszakás, reggel talán találkoznak az ajtóban egy percre, de lehet, hogy nem. A sofőr sóhajt, mert másVtöifídülnek a távolságok László Lajos: Uránbányászok A riport, mint ofkotómőd- szer úgy látszik végérvényesen meghonosodott az irodalombon. Ennek okait, magyarázatát kutatva messzire vezetnének a szálak, s az oknyomozás hűvös ösvényein, meredek kaptatóin netán elfelejtenénk örülni annak, hányféle fölfedezést, hányféle ismeretséget köszönhetünk a művészi megismerés, alkotás eszközévé előléptetett riportnak. Most azonban, a Pécsi Nemzeti Színház jóvoltából legutóbb az nap újra messze megy, ezúttal, sajnos nem a Balaton felé. A sofőr élvezi a hűvösséget, ledobja a trikóját és félmeztelen mászik be az ágyba. Elalszik, aztán döngőltpad- lós, meszelt kis házban ébred. Ott van mellette az anyja meg a nagynénje. Két apró öregasszony sötét fejkendóben. Félhomály, fojtott hangok, sikált faasztal sarka, konyhaszék. A nyitott ajtón derengés és langyos levegő érkezik be, zöld kert-illat Látni is a kertet Fehér margaréták, aztán hosszú sorban végig a duzzadó paradicsomtövek. Vonzza a kert hívja a melegkék holdfény. De valami jeges marok szorítja, nem tudja, mi az. A neszek betöltik a házat, nem lehet bent maradni, menekülnek kifelé, az öregasszonyok majd letapossák, hárman egyszerre nyomakodnak ki a szűk ajtón, a kertben fémes, sikol- tó hang hallatszik. Látja a kertet. most teljes hosszában, az ágyások végében kardok villannak. hullik a feszes piros paradicsom. Levelék, szárdarabok repkednek a levegőben, szállnak, mint a libatoll, pedig nem fúj a szél. A két öregasszony zokog. Oda akar rohanni, ahol a kardoik villognak, de az anyja belékapasz- kodik, iszonyú súllyal nehezedik rá. A kardok közelednek. Haldoklik a kert, a paradicsomok sikoltoznak. Közelednek a kardok. Az anyja kiabál: nem, nem! Ö is ordít Már nem akar menni. De a kardok közelednek. A kardok csattognak, o paradicsomtövek nyüszítve hullanak darabokra, de mégis furcsa csönd von. Akkor látja uránbányászokkal találkozhattunk — újabb szép bizonyságaként annak, hogy a színház a legképtelenebbnek látszó valósághelyzetek ábrázolására is képes — mégis meg kell állnunk itt egy szóra. A riportot felhasználó írói ábrázolásmód nem újkeletű. Realista művet irhát az író „hozott” élményanyagból, de írhat olyan onyagból is, amit Írásához maga gyűjtött össze, aminek utánajárt. Ezt tette László Lajos. Az írói ábrázolás hitelét valóságos történetelemekkel növelte. Ennek köszönhető az, hogy a nézőtéren a hátam mögött valaki az egyik szereplő személy „valóságos” nevét súgta oda szomszédjának, és sajnos ebből ered az is, hogy egyes szereplők — még a könyv megjelenése idején — „magukra ismerve” azt mondták: hát ez nem egészen így volt... Az Uránbányászok című könyvet ismerve, úgy gondoljuk, a színrevitel ötlete önmagában is meglehetősen merész volt, ezért elsőként a színház vezetőségének ilyenirányú döntését kell helyeselnünk. Hogy a mozaikszerű történetekből igazi dráma bontakozhatott meg a vért* Oszilc a kert vérben. Fekszenek o lekaszált paradicsomok o vérben. Nyers fanydr illatuk olámerül a vérszagban. Szeme elé kapja a kezét, mert tudja, hogy a kertnek vége von. És neki is. Süt a holdvilág, mindent beborít a csönd vattatakarója. És mégis, végük van, mindnyájuknak. A sofőr dulakodva föl - ébred, viaskodik a takaróval. Szeme belekapaszkodik az obiak világos foltjába. Föláll, álom és ébrenlét határán botorkálva eléri az ablakot. Párolog a bőréből a verejték és a rémület Valahonnét egy kétütemű motor hangja oszlatja el a csendet A sofőr megkapaszkodik az ablakpárkányban és kihajol. A közeli keresztúton akkor halad át az autó. A sofőr megkönnyebbülve hallgatja a távolodó motorzajt. Nézi a házakat, a fákat. öres hinta lóg a kihalt játszótéren, az útszéli lámpa fénye megcsillan a láncon. Az egyik házfal mellett árny suhan el. Vagy tévedett? Kimeresztett szemmel figyeli, feltűnik-e az árny a ház végénél. Nem, elenyészett De ez még nem jelent semmit. A sofőr az eget kémleli. Az ég mozdulatlan. A sofőr áll, fázik, szorongatja a párkányt. Míg a szemközti házban kivilágosodik egy ablak. Hálóinges nő megy át a szobában és lehajol. Talán egy gyerekhez. Akkor a sofőr lassan elereszti az ablakpárkányt és vissza,fék szik az ágyába. ki, elsődlegesen a dramaturg Katona Imre érdeme. A szövegkönyv életrekeltésének megfelelő — minden színre alkalmas — keretet adott Naj- mányi László leleményes díszlete, s ugyanilyen univerzális elemei o darabnak a MÉV által a színház rendelkezésére bocsátott eredeti munkaruhák, amelyekkel kapcsolatban az ember tétovázik: „jelmeznek" nevezze-e őket. Az előadás sikere szempontjából azonban — a főszereplő Pá- kozdy János alakítása mellett — Paál István rendezői munkáját lehet a legjobbnak minősíteni. A meglehetősen rövid előkészületi időben, mára próbák alkalmával is meggyőződhettünk arról, hogy mindenre kiterjedő figyelme egy pillanatra sem szakad el a legfontosabbtól: nevezetesen öttől, hogy a darab itt és most történik, ennek megfelelően azok fogják a legkritikusabb szemmel nézni, akikről szól. A hitelesség és a valósághűség pilléreinek másik tartóoszlopa a Simon Gáspárt alakító Pákozdy János — mélyen átélt, átérzett alakítása. Hogy mi a bányászhűség, milyen a bányászsors, arról már sokat hallhattunk, olvashattunk, de a művészi átélhetőség ilyen szintjén aligha találkozhattunk vele. Sikerült jól érzékeltetni a helyi, uránvárosi, munkásszállóbeli színeket, hangulatokat is. Labancz Borbála szív- bemarkoló monológjára, Kézdy György mérnökére, Sólyom Kati mérnöknőjére, Napra nap című dalára, Szivler József dzso- kéjára és Galambos György „gyanús káderére" még sokáig emlékezünk. Hasonlóan jól oldották meg feladatukat a darab további szereplői: Balázsi Gyula, Bo- bor György, Csanálossy Zoltán, Cseh Tamás, Déry Mária, Faludy László, Fodré Erika, Harkányi János, Joó Katalin, Koroknay Géza, Kovács Dénes, Krasznói Klári, Mihók Éva, Monori Ferenc, N. Szabó Sándor, Takács Gyula és Unger Pálma. Az előadásba 'rgen jól illeszkedtek Bereményi Géza bányászballadái, amelyeket Cseh Tamás zenésített meg és Timkó Tamás adott elő — olyan időzítéssel és a darabra simuló megjelenítéssel, hogy ezáltal maga is főszereplővé vált A városunk kulturális életében kiemelkedő eseménynek számító bemutató bizonyította, hogy a távolságok, amelyek olykor munkánk révén ékelődnek közénk, a valóságban alapjában véve sokkal kisebbek, mint a tudatunkban. Az egyazon feladat megoldásán munkálkodók között országunkban nincs és nem is lehet tényleges távolság — dolgozzanak bár a tervezőasztal mellett vagy a bánya mélyén. S ha mégis volna . . . Akkor — ez a darab végső tanulsága is — fel kell számolnunk ezt a távolságot legalább és mindenekelőtt a tudatunkban. Bebesi Károly k I
