Dunántúli Napló, 1976. március (33. évfolyam, 60-90. szám)
1976-03-07 / 66. szám
6 Dunántúlt napló 1976. március 7., vasárnap Illyés Gyula: Ténagy Sándor: Ami gyógyít Janus Pannonius Ez az anya attól gyógyul, Könyvtárnyi időt lapozunk át, bár süket, néma s vak, történelemnyi verssorok útjain megyünk. pusztán csak attól gyógyul, Pannóniában virágba, borul egy híres mandulafa, ha szólsz vele, latinul dalolni kezd egy madár. bár Dél-Amerikából, Itt vagyunk bár forgolódó félrebeszélésben az idősárgitotta papirokon, rémálmaidban és vágyálmaidban, ötszázéves szemünkkel, ötszázéves fülünkkel. tudva, de végképp tudva, hogy Anyanyelv édes szavai indulnak érted, Janus, majd megcsitit, majd karba fog! hogy értsenek s éltessenek. Pál Bitó VÁRAKOZÁS Arató Károly: Néma verseny 1. Mosolyom süt, világit az alvadó alkonyon át. Kénsárgán izzó telihold lyukasztja ki az éjszakát. Elszántan mosolygok. Zsáknyi csöndet cipelek vállamon. A pöttöm csillagok késnek — felragyogásuk ki nem várhatom. 2. Látnak sötét fák, csapatuk utam két oldalán mered. Néznek, figyelnek hallgatag, mint vétkezőt bozontos istenek. Gyorsítanom kell lépteim: hosszú táv adatott nekem! Futtomban gyilkolok: az istenek árnyait lelejezem. 3. Dehát kivel is nyargalok? Az ellenfelem: önmagam. Nincs irgalom, könyörület: folyvást megkinozza szavam. Jutalom így a tisztaság — acéloz: tűzbe tart, veret! Míg bolyongtok világotok körül, csatázom majd halálig értetek. A Jelenkor márciusi szlliill A Pécsett szerkesztett irodalmi és művészeti folyóirat új számának élén Illyés Gyula költeményeit olvashatjuk. A lírai rovatban emellett Arató Károly, Fodor András, Kalász Márton és Fónagy Sándor versei kaptak helyet. - A szépprózai írások sorában Gera György, Hernádi Gyula, Pál Rita és Vámos Miklós elbeszélését közli a folyóirat. A művészeti rovatban Németh Lajos írása Fülep Lajos és Kondor Béla személyes és eszmei-művészi kapcsolatát elemzi. Láncz Sándor képző- művészeti krónikája a Nemzeti Galéria és a Fiatalok Stúdiója új kiállításairól számol be. Irodalomtudósaink fóruma címmel új sorozat indul a folyóirat márciusi számában. A sorozatban a Magyar Rádió azonos című műsorának szövegei jelennek meg. Az első interjút Sőtér István akadémikussal készítette Bodnár György irodalomtörténész. A márciusi Rákóczi-évfordu- lóhoz kapcsolódik Péczely László ,,A kuruc költészet egyik remeke" c. tanulmánya. - Új szépirodalmi műveket ismertető kritikai rovat és a hagyományos krónika zárja a folyóirat új számát. Az öregasszony felébredt rossz álmából, beteg derekát, fájós nyakát mozdítva kereste a fényt, az ablak résein bekúszott egy ceruzavékony sugár'; esős, borús hajnalokon álmos derengéssel kezdődött a nap. A neszek még az éjszakához tartoztak, egérrágcsálás, perce- nések, alig érzékelhető moccanások, a zárt ablak előtti fáról szelíd koccanásokkal hullt a dió, ködtől nehéz levelek csapódtak a földre. Az öregasszonynak eszébe jutott, hogy tulajdonképpen szerencsés volt ez az éjszaka is. Kétszer ébredt a görcsre, de csak percekig tartott, végigfutott a testén, a kispolcon kitapogatta a gyógyszerét, aztán a rózsafüzért, s a második Miatyánknál el is aluldt. Talán ma kijön valamelyik gyerek. Zita szabadnapos. A nap ugyan nem süt és Zita ilyenkor délig alszik, a lakás üres, a kicsik iskolában, ámbár... Zita az esőt is szereti, lila ernyőjével izgatott, csillogó szemmel capiat a sárban, a nyakába ugrik, és leül, és kérdez, és hallgatja és mesél; mitt vett a piacon, tegnap mindenkinek ízlett a vacsora, három napja altató nélkül alszik és Zolti ötöst hozott az iskolából, Hugi megint cafatokra tépte a harisnyanadrágját, Gyula most nagyon rendes, vagy éppen teljesen hülye, és olyan jó itt nálad, mikor jössz haza, unom a főzést, legalább ezt levehetnéd a nyakamról, és Zita elnyúlik az ágyon, diót eszik, szőlőt, murcit kér, aztán hagymát, szalonnát, „szörnyű, hogy sose tartasz rendes kaját, pedig megtehetnéd, miért nem veszel finom dolgokat, tudod, hogy a pénz nem probléma", aztán végigrohan a falun, megnézi a temetőt is, pontosan megjegyzi, hol, milyen virágot látott és akkor sokáig elbeszélgetnek arról, hogy otthon megint új levelet hozott a filodendron, de a leander elvetélte a bimbókat és a pöttyös is sárgul, Mami- kám, szedtél magot az őszirózsáról, és az eper, szétültetted az epret? Az öregasszony felkelne, talán szikkadt a föld tegnap óta, a folytonérő eperpalántákból legalább egy keveset el lehetne ültetni, s ahogy nyúl a ruhája után, az ajtó előtti mocorgás megállítja, a részeges Fuksz- né. .. hogy ez már ilyen korán .. . visszatartja a lélegzetét, elvégre nem tudhatja, hogy már felkeltem, de az ajtóka- pirgálásra, a rekedtes „Jó reg- gelt"-re kitárja a nehéz, vassal pántozott pinceajtót és Fukszné álmatlanságtól, pálinkagőztől vöröslő szemmel le- zuttyan a billenős székre. Kötényéből túlérett szilvát rakosgat egy tálba, „jöhetnének az unokáid”, „jöhetnének" —, válaszol az öregasszony és tejet melegít a rezsón, kenyeret aprít a kislábosba. „Fuj" — rázkódik meg Fukszné, szaporán nézeget az asztalon álló zöld pintesüvegekre, „mindbe vörös van?" „Találhatsz fehéret is". Fukszné felcsillan, élvezettel szemléli, hogy telik a pohár, mohón nyel, még egy pohárral, meg még eggyel, jól kezdődött a nap, megenyhül. — Szólhatnál a lányodnak, a múltkor kérdezte a petúniát, meg azt a nagylevelű futót, megnőtt már, vihet belőle. — Jön majd, ha ráér. — Az isten se érti, hová sietnek ezek a fiatalok. Minek folyton sietni? — Ott a két gyerek, a munkája, a férje . . . — Ettől még nem válik? Régen láttam a Gyulát. — Az ő dolguk —, és az öregasszony csörömpölve löty- böli az üres lábost, kanalat. Zita férjeit pontosan számon tartják a faluban, Gyula a harmadik, remélhetőleg már nem sokáig, Gyula tényleg hülye, ámbár Zita is . . . még mindig a Zoltánját szereti, uzám, .csak nem vallja be, ha csak a nevét hallja, „ajjaj, Mama, teljesen meg akarsz hülyíteni?" így aztán ritkán fordul a szó Zoltánra, leginkább a gyerekek révén, mégiscsak az apjuk, időnként nem lehet megállni, hogy melyiknek az arca, haja, fejformája, meg a természete. . . Zoli és Zita istenem, de rossz természete összekeveredve ebben a két gyönyörűben? De a Gyulát most már tényleg ki kellene cserélni. Ezt is a lányától tanulta az öregasz- szony, „kicserélni", átveszem a bolondságát, lassan már én is megbolondulok, de ahogy a lányára gondolt, elmosolyodott, hogy ez a Zita milyen is, ha boldog . . . hogy tud örülni, és a gyerekek is körülötte, figyelik, ahogy könnyű mozdulatokkal jön-megy, szeli a kenyeret, vasalja Hugi fodros kisruháit, Zolti mellé hasal a szőnyegre, azok a nagy nevetések, mintha Zita röpülni készülne, elszáll, eltűnik az ablakon át és bámulhatnak utána . . . Aztán itt van a másik Zita, arcára húzza a takarót, „ne szóljatok hozzám, jaj, anyám, ne nyitogass folyton rám, eridj már Zolti, megint ez a nyomorult ellenőrző". Egyedül Hugi( RÉSZ LET) hoz bújik, eléje szalad, mellé térdel, néz a fehér kis arcába, a sugárzó hajcsigákra, árnyas szemébe, talán eszébe se jut, hogy Hugi a gyereke, „te kis csuda-csoda baba!" Autózúgás közeledik, s ahogy erősödik, az öregasszony a fiára gondol, ha jön is, későbbre várható, ez se különb a húgánál, későn kelők, későn fekvők, az apjuk volt ilyen, szegény. A harangszó közelről kondit, az utcából senki se megy a reggeli misére, és Zita se jön, biztosan későn ébredt, szedi az altatóját, vagy hajnalig olvasott, ilyenkor csönget hiába a gázszámlás, nem nyit adót, csak délben, a gyerekeknek. Az öregasszony megindul a hegynek futó úton, kosarában az eperpalánták, .kicsi karókat biggyeszt majd melléjük, arra kapaszkodnak, így látta c szomszédnál is, Zita majd örül, pedig hogy nevette „tutóeper, jajistenem, kifutok a világból". Jöhetnél kislányom és szedhetnéd az őszirózsa magját, te tudod, melyik milyen, nekem már nem tartja meg o fejem, hogy a birsalmafától a harmadik bokor az a hosszúszirmú fehér és utána jön a lilásrózsa- szín, új fákat is i.ellene ültetni, csak hogy ki ért ebben a családban a fákhoz.? Virágjukat megcsodálni, hát igen. A gyümölcs se igazán fontos, csak a gyerekeknek. Akik utálnak itt lenni, mert nincs hinta, meg pörgő és foci és ordibálas sincs, meg sok gyerek sincs. Nyuszkák vannak és fácánok, bár ne lennének, télen a szúrós gallyak és rőzse alól a hóból is kikaparják a magot, a fácánok mindig éhesek. Az öregasszony megállt, a nap aranyát-féltön villant az útra, szökni készült, a kisház még őrzi a nyár maradék melegét, szétdobált takarók párna és mosatlan poharak pedig Zita legutóbbi vikendjét. Németh Lajos Fülep Lajos és Kondor Béla találkozása (Részlet) Nehezen jött létre a találkozás, Fülepet ekkor — 1966-ban — már nagyon nehéz volt kimozdítani a Szé- ber úti magányából ... De annyira érdekelte Kondor- a kiállításon látott művei és a róla meséltek alapján — és meg akarta köszönni a nyolcvanadik születésnapjára Kondortól kapott, dedikált litográfiát, hogy végül is rászánta magát, a látogatásra. Kondornál sem ment könnyebben a dolog. Sokáig viaskodott Fülep írásaival, a Nievzsche-tanul- mányt több ízben szidta előttem és a rossz véleményét egy ideig általánosította Fülep egész munkásságára és egyéniségére. Aztán, ahogy nála lenni szokott, hirtelen — látszólag indok nélkül — megváltozott a véleménye és ekkor már ő szorgalmazta, hogy mikor viszem el hozzá Fülepet, a születésnapjára tervezett kiadvány részére litográfiái is adott. A találkozásról csők any- nyit: olyan volt, mint amilyennek várni lehetett, Fülep is mindig érdességgel leplezte igazi érzelmeit. Mikor felmentünk a Bécsi utcai műterembe, Fülep a szokottnál is mogorvább volt és a szokottnál is cifrábban szitkozódott a terjengő cigarettafüst miatt. Kondor pedig a szokottnál is udvariatlanabbnak akart látszani, borotválatlanul — Fülep a kora reggeli órákra kérte a találkozást —, fürdőköpenyben, saruban, másnaposon, cigarettával a szájában fogadta, hunyorogva, köszönést dünnyög- ve. De mindkettő tudta, hogy ezzel csak a másik nehéz embernek adta meg a neki dukálót, amolyan játékos egymást-ijesztge- tés volt, amit egyik se vett komolyan, hiszen ezt várták egymástól. A már az első szemvillanáskor a kettőjük között kialakult rokon- szenvet a játékszabályok szerint ezzel leplezték - és tudatták egymással, hogy várták e találkozást, és megadják egymásnak, ami jár, a felvett durvasággal takarva mindenfajta elér- zékenyülést és elutasítva mindenfajta udvariaskodást; ezzel leplezték az egymásra találás titkos játékszabályai szerint, hogy tudják a találkozás jelentőségét, sorsszerűségét, de ha ezt megvallanák, mífcpszettör- téneti tablóvá seltélyesed- ne, hiszen amúgy is borotvaélen táncoló szituáció: a századelő nagy nemzedéke egyik utolsó bölényének és a felszabadulás után felnövő nemzedék — nyugodtan használhatjuk a szót — egyik zsenijének, a maguk módján e két enfant terrib- le-mek a találkozása; két olyan emberé, akik olyany- nyira eltérőek, hacsak a szemük nem hasonlít, mindenben mások és mégis valami titokzatos belső rezdülésben egyek; nem is kell beszélniök, elég, hogy Kondor elővegyen csak egy rajzot és Fülepnek sem kell szólnia, elég ha csupán a mindent kifejezni tudó szeme vagy pantokrator Krisztus-ujja megránduljon és szavak, nagyobb gesztusok nélkül, áramütés- szérűén lezajlik a legmélyebb kommunikáció. Fülep egész lénye sugározta a boldog felismerést: a szüntelenül fortyogó, parázsló közép-európai valóság, e kis nép újra felvetett valóját, aki univerzális értéket teremt — akár tudomásul veszi ezt a nagyvilág, akár nem Kondor pedig az elhangzott szavak nélkül is tudta, hogy Fülep Lajos, a Dante, Dosztojevszkij és a „Tékozló fiú"-t festő Rembrandt szellemi világában élő Fülep áldását adja az egy évtized alatt önmaga törvónyrendjét megteremtő életműre, besorolja abba a szellemi univerzumba, ahova csak az igazán nagyok kapnak bebocsátást. Ezt a felismerést leplezte a találkozás első perceinek a színjátéka, a hangsúlyozott anti-ünnepélyesség, a felvett durvaság. Mindketten lejátszották szerepüket, azt, amit vártak egymástól és amivel tartoztak maguknak — hogy aztán a látogatás további perceiben és a későbbi, néhány alkalommal megismétlődő Széher úti sétákon ne maradjon más, mint az egyértelműen nyílt, baráti közeledés. Kondor Béla: Rajzok a Pegazus-sorozatból. (A közölt rajzok Bagi Éva tulajdonában vannak.)
