Dunántúli Napló, 1976. március (33. évfolyam, 60-90. szám)
1976-03-31 / 90. szám
e Dunántúlt napló 1976. március 31., szerda A hőskortól a nagyüzemig Dr. Iglói Zoltán: A bólyi„Kossuth” Termelőszövetkezet 1949“1974. 1975 a baranyai helytörténeti kiadásnak igen jó éve volt. Úgy tűnik, hogy a helytörténettel való foglalkozás eleven mozgalom lett megyénkben. Ezek között a munkák között kiemelkedő hely illeti meg dr. Iglói Zoltán: „A BÓLYI KOSSUTH TERMELŐSZÖVETKEZET 1949—1974” cimű monográfiáját, mely a Pécsi Szikra Nyomda kivitelezésében jelent meg. A monográfia kiadását a szövetkezet fennállásának 25. évfordulója tette indokolttá. A helyi történetírásunk számára igen megnyugtató az, hogy a TIT Baranya megyei Szervezete országosan egyedülálló kezdeményezésként az ipari és mezőgazdasági üzemek történeti monográfiáit sorozatként kezeli — ez már a 10. kötet ebben a sorozatban — és a továbbiakban is tervezi az ilyen jellegű munkáknak a gondozását. A szerzőnek sem ez az első ilyen irányú munkája, sőt Boly legújabbkori gazdaságtörténetével már jelentetett meg a korábbi években egy igen jelentős feldolgozást. Azt mondhatnánk ezek után, hogy Iglói rutinos szerző, ez a munkája azonban mégsem rutinmunka, több annál, tudatosan szerkesztett, nagy forrásanyagot felvonultató, rendszerező, elemző alkotás, melyben a szerző igazi történész érzékével nyúl minden, még az úgynevezett „kényes” témákhoz is. A könyvnek kitűnő a szerkezete. Foglalkozik az előzményekkel, a község történetével, a megye múltjában betöltött szerepével: ezt azonban igen mértéktartóan teszi, hisz nem feladata a község történetének manográfikus feldolgozása, ezért csak orra szorítkozik, hogy a jelen politikai és gazdasági helyzetének a megértéséhez támpontot nyújtson. Ezután bemutatja a szövetkezetét, majd rátér annak történeti ismertetésére. Ezt a részt két fejezetben tárgyalja: hogyan jutott el a falu a felszabadulás után a földreform megvalósításától, a telepítési zökkenők és súlyos problémák megoldása után a szövetkezés gondolatáig; valamint hogyan alakult meg 1949. szeptember 19- én a szövetkezet őse, a III. típusú tszcs 32 taggal, hogyan vettek erőt az első nehézségeken (1953, 1956). Ennek a harcnak az eredménye a szövetkezeti mozgalom győzelme lett, amit hosszú évek szívós munkája nyomán nagy fellendülés követett Ennek a korszaknak a hiteles bemutatása nem kis feladat a kutató számára, hisz jól kell ismerni a helyi problémákat, az előre- és hátrahúzó erőket Iglói mindezekkel a feladatokkal jól birkózik meg, nem kerüli el a „rázós” dolgokat, őszintén mutat rá e különbözően ható tényezőkre. Ez a rész könyvének külön nagy értéke. Nem könnyebb a dolga akkor sem, amikor a nagyüzemmé vált szövetkezet kiemelkedő eredményeit, azaz a legutóbbi évtizedét tárgyalja, hiszen itt vigyáznia kellett, hogy ne essen a túlzás, a túlzó magasztalás hibájába. A szerző itt is hű marad önmagához, mértéktartó, tárgyilagos. A történeti rész bemutatása után részletesen elemzi a szövetkezet gazdálkodását, kitérve ennek minden ágára, gondosan odafigyelve minden részadatra, apró momentumra. Amikor a vezetést tárgyalja — s ezt jelképnek is vehetjük —, elsőnek az üzemi demokráciával foglalkozik, érezvén azt, hogy egy gazdaság életében ennek milyen előremutató jelentősége van. Részletesen foglalkozik a dolgozókkal, nemzetiségekkel, brigádmozgalommal, munka- körülményekkel, szociális és kulturális helyzettel. A monográfia szerves része a vezetők és kiemelkedő dolgozók bemutatása, ami igen helyes, hisz az utókornak ismernie kell azt, hogy kik voltak azok, akik a gazdaság ilyen irányú fejlesztésében az élen jártak, kjk alapozták meg e jelentős gazdasági sikereket. E könyv hasznos forrása lesz az utókornak, de élvezetes, tanulságos olvasmánya a jelenkornak is, azoknak a dolgozóknak, kikről könyvében ír. Iglói Zoltán könyve tehát igen jó történeti monográfia, biztos sikerre számíthat a széles olvasótábor — ebben a szerző gyakorlott, jó stílusa is segítséget nyújt — és a szakemberek körében. Bezerédy Győző Jtätunk mar tavasz van! H Centrum Áruház tavaszi uälasztekäböl MINDEN TESTMÉRETRE, ÚJ MÉRETALLASÚ KONFEKCIÓT A CENTRUM ÁRUHÁZBÓL) NŐI KARTOLT-SZOVET, ÁTMENETI KÁBÁT 1280,— Ft—2270,— Ft-ig Centrum Áruház a város központjában Rákóczi a Kapoli-faragványokon A két Kapoli faragóművé- szete címmel 1967. szeptember 30-án nyitott kiállításunkon a JPM Néprajzi Osztályának anyaga mellett bemutattuk egy magángyűjteményben őrzött Kapoli-kürt kiterített rajzát is, melyen egy, a két világháború közötti időszak rendőrtiszti egyenruhájában ábrázolt lovas aláírása: ELŐRE KURUCOK KASARO. (Kassára) A kiállítás katalógusában jeleztük, hogy a Kapoliak életművének teljes feltárására készülünk, s igyekszünk minden munkájukat összegyűjteni: ha nem is a tárgyat, legalább fényképet, vagy rajzát. Az idén tervezzük Szigetváron az állandó Kapoli-kiállítás megrendezését, ehhez viszont immár tíz éve gyűjtjük az anyagot — felkérésünkre a JPM Évkönyvében közölte Knézy Judit a kaposvári Rippl- Rónai Múzeum id. Kapoli-fa- ragványait (1966: 129-150), s a veszprémi Bakonyi Múzeum Kapoli-tárgyait is lerajzoltattuk Monori Magdolnával az állandó kiállításra gondolva ... 1972-ben, brnikor a III. déldunántúli népművészeti hét tiszteletére külön kiállítást rendeztünk (Dél-Dunántúl paraszti ikonográfiájához — Ember- és állatábrázolások a JPM néprajzi tárgyain), sorozatot állítottunk össze a sztereotip ábrázolásokból: a Ka- polinál megszokott lovas hol huszárként, hol mint Zrínyi-, hol pedig Rákóczi-aláírással tűnik fel tárgyain, széktámlán, kürtökön és kobakokon. A klözölt ábra egy 1938-as kürt részlete. Egy másik Kapoli-kürt középső csíkján egymás mellett szerepelnek a sztereotípiák — ugyanaz az ábra először Zrínyi Miklós, másodszor Rákóczi Ferenc, harmadszor Magyar huszár aláírással szerepel... Jelen sorainkkal is szeretnénk hozzájárulni a Rákóczi- emlékévhez, s egyben tisztelettel adózunk a népművészet neves és névtelen alkotóinak, akik — ha naivan is, és évfordulóktól függetlenül - emlékeznek viharos történelmünk nagyjairól Mándoki László múzeumi osztályvezető Teimel István Jópár évvel ezelőtt jártam itt utoljára Teimel Istvánnál, az óbányai fazekasnál, még azelőtt, hogy megkapta volna a Népművészet mestere címet. De lám, még egy ilyen eldugott helyen, egy ilyen öreg házban sem mennek el változások nélkül az évek. Óbányának asz- faltútja van, Teimelék műhelye pedig — ha nem is kihalt, de nagyon elcsöndese- dett. — Nyugdíjba mentem, — sorolja a mester, — a József fiam az önállósította magát, itt lejjebb a faluban, emez a fiam, aki itt lakik énvelem, eljár dolgozni, nemigen szereti csinálni ezt a mesterséget, a harmadik fiam, a Rudi, az ügyeskezű, az Magyaregregyen dolgozik. Aztán még a másik korongomat, azt is odaadtam, már megbántam ugyan, de most már mindegy. Egyetlen öreg korong árváJ- kodik a sarokban, nyers agyag sehol. Néhány korsó, köpülő, tányér egy deszkapolcon, vén agyagtálban bekevert máz, a fölső deszkákon egyszer égetett tálak sorakoznak. — Holnap szedjük ki a kemencét — tájékoztat József, az öccs, aki a favágásban, égetésnél most a segítség. — Azér ilyen üres minden. — Nyugdíjba mentem — teszi hozzá a mester figyelmeztetően. — Amennyit meg bírok csinálni, annyit csinálok. Meg beteg is vagyok. — Mi baja? — A gyomrom. Az asztalon egy megkezdett üveg Ezerjó. Két vastagfalú, megbízható pohár. A mester szikár ujjai között egy cigaretta csonkja. Gyanakodva ránézek, el is érti. — Megkérdezte a főorvos tőlem, hogy ízlik-e még a cigaretta. Mondtam, még eddig ízlik. Mondta, hogy azér jó lesz vigyázni! Ő már meghalt szegény, én meg ... Van ám orvosságom is, egyszer be is vettem két ilyen tablettát, hát úgy hintázott a ház . . . nem is veszek be többet. De enni... — keserűen fölsóhajt — nem eszek én már rendes ételt, csak sültkrumplit, túrót, ilyeneket... Kérdezze csak meg a menyecskét! A menye elnézően mosolyog a kézimunkája fölött. — Tudja, a jó időt várom, a tél nem jó. Nedves az agyag ... fűteni kell... nem tudom hogy mondani ... nem kapok levegő sokszor . . . ilyen szorult itt, vagy mi, a levegő... De ami kevés én csinálok, elviszi a pécsi idegenforgalmi, meg akik ide kigyünnek ... magyarul is én a szegény feleségem túl meg a sok ven- dégtul tanultam, amik sokszor idegyünnek . . . Mikor megnyertem a díjat, tudja, Pécsvóra- don, aztán fölmentem Pestre, ott kérdez a főnök, be akarom lépni ebbe a szövetkezetbe? akkor beléptem. De most már nem olyan, mint régen. Nem akartam én menni a kiállításra se, csak hagytam magam belebeszélni ... de most már nem bánom, mégis megbecsülés ez a mester név is... Ezt a házat, ahol én születtem, csak akkor még szalmatetős volt, látott már egyáltalán olyant? ezt a nagyapám nagyapja építette, mer már nagyon rég megvan. Mink Schwarz- waldból gyüttünk, vagyis az őseink. Mikor én háború után kikeveredtem oda, dolgoztam is egy fazekasmesternél, én tudom, hogy ottan milyen edényt csinálnak, ez, amit én csinálok, ez igazi óbányai edény . . . Megnézek, megtapogatok néhány igazi óbányai edényt. A hullámvonalak, pöttyök festéséhez használt ősöreg íróka is ott hever a mázzal teli tál mellett. Honnan vesz agyagot? Mázat? Fát a kemence fűtéséhez? — Hidasról hozunk az agyag. Régebben a bánya mellől hoztuk, de rádobták a salakot, nem lehet hozzáférni. Most van ott egy nagy gödör, ott mellette van jó agyag. De azt a fiam segít, mer az már nekem nehéz munka, mer nekünk magunknak kell kiásni. Fát az erdőgazdaságtól meg a téesztől kapok. A mázat meg a fazekasok mind Pestrül, honnan is... — előkotor egy megren- deilőt — olvassa maga, nekem ez nehéz. Olvasom: Fővárosi Háztartási és lllatszerbolt Kiskereskedelmi Vállalat. — Az, az! — bólogat Teimel István — nekem csak zöld meg barna festék kell, meg kevés kék. Az igazi óbányai edénynek ez a színe. Minta nélküli, csurgatott, illetőleg fröcskölt edény is akad itt egy-kettő. Amolyan „melí- rozott" féle. Ez milyen minta? — Semmilyen — mondja türelmesen a mester —, de ezek a mai népek némelykor ilyet követelnek, hát van ilyen is. Hadd llegyen. Meg tányér, karcolt mintájú. Szép, míves, ódon hangulatú. Ezt milyen szerszámokkal csinálja? — Megmutatom az összes szerszámot — rikkant az öreg és egy csorba bögrét vesz elő. Kiönti a tartalmát. Kétágú, meggörbült bicska, egy rozsdás kiskanál, fél kisolló. — Na, ezek vannak. Ezzel húzom a vonalakat, ezzel a kanállal a leveleket bele, így ni. Ezzel a késsel a dufla húzásokat, így. Ez a csodálatos ebben az ősi mesterségben. Egy kis ragacsos sár, egy törött oliló, ki- fehéredett, öreg fakorong, és kész. Kemence persze kell, de az is milyen egyszerű. Az eredményt pedig meg lehet bámulni, múzeumba tenni, ügyes üzletembereknek borsos áron piacra dobni. Vajon meddig teremnek az „igazi óbányai" agyagedények ebben a döngöltpadlójú öreg műhelyben? — Nem mondom, hogy a fiaim, legalábbis kettőjük, nem viszi tovább a mesterséget, mert megtanítottam mindet — jelenti ki a mester, mintha gon- dolatolvasó lenne. — De ez igazi reménységem énnékem a Pisti, a legfiatalabbik Teimel István. Az az onokám, hat éves, de mór szeret velem dolgozgatni. Őt még megtanítom, amíg élek. Mikor hazagyün az iskolából, mindig avval lép be az ajtón, ópapa, hogy vagy? Ezt a tányért már ő csinálta, tessék. Leírhatatlan büszkeséggel hegyezi az asztalra a félarasznyi, mintás tányérkát. A gyerek ko- rongolta. Mintha kicsit görbe lenne, de az alján a nagyapja betűivel mint egy üzenet: Teimel Pistike, Óbánya, 1976. Hallatna Erzsébet Mekkora a magyar nyelv szókincse? A nyelvészeknek gyakran felteszik a kérdést: hány szó alkotja a magyar nyelvkincset? A pontos válasz megadása nem könnyű, hiszen a nyelv állandó mozgásban, változásban van: új szavak születnek, régiek avulnak, kopnak ki a használatból. Különböző sajátos csoportjai is vannak szókészletünknek: például a tájszavak, a szakkifejezések. Kérdés, hogy ezek figyelembe vehetők -e az összesítésnél, hiszen a köznyelvben nem használatosak. Az általánosan használt szavaknál is mérlegelni kell, hogy egy szó származékai közül mi számít önállónak; gondoljunk csak a temérdek képzett szóra, vagy ugyanannak a szónak írásban- hangzásban eltérő változataira, További kérdőjel, hogy része lehet-e a nyelvi számvetésnek a tolvajnyelvi, a zsargon- és az általánosan használt idegen szókészlet? A válaszadáshoz a szótárak szókészletéből lehet kiindulni, ha viszonylag pontos számot akarunk kapni. Kétnyelvű nagyszótáraink megközelítően 230 000 magyar szó idegen nyelvi megfelelőit tartalmazzák. Ennél jóval több, kereken félmillió magyar szó gyűlt ösz- sze az akadémiai nagyszótár készülő kiadásához. A hatalmas szókészlet azonban csak a magyar irodalmi alkotásokban szereplő szavakat tartalmazza. Ha ehhez hozzászámítjuk a gyűjtésben nem szereplő tájszavak, szakkifejezések igen tekintélyes tömegét — számos szakíró egybehangzó véleménye szerint — egymilliós számot kapunk! Az egyén természetesen ennek a tengernyi szónak csak egy igen kis részét ismeri és még kisebb részét használja. Egy 14 éves gyermek ismerete 6—7000 szóra terjed, egy átlagos műveltségű felnőtt 50 —60 000 szót is ismerhet, de ennek csak az ötödét használja aktív szókincsként. A szép és változatos magyar beszéd példaképei, Arany János munkái 27—28 ezer szót tartalmaznak, a temérdek Jókai-kötet 30 ezer szó variálásával íródott. (Párhuzam a világirodalomból: Shakespeare 24 000 szóval élt műveiben, Victor Hugo 28 000-rel.) Még egy adat összefoglalásul: a nyelvi szakirodalom szerint valószínű, hogy az egész társadalom ténylegesen használt szókincse — most már minden nyelvi réteget beleértve — több százezer szóra tehető. Csorna Béla
