Dunántúli Napló, 1976. március (33. évfolyam, 60-90. szám)
1976-03-28 / 87. szám
e Dunántúlt napló 1976. március 28., vasárnap A Jelenkor áprilisi száma A Pécsett szerkesztett irodaimi és művészeti folyóirat új számának lírai rovatában Bárdosi Németh János, Berták László, Galambosi László, Takács Imre és Vas István költeményeit, valamint egy bolgár vers-összeállítást olvashatunk Nagy László és Király Zoltán fordításában. Az összeállítással a törökök elleni bolgár felkelés centenáriumát köszönti a folyóirat. A prózai írások sorában Békés Sándor riportját, Bor Ambrus és Hallama Erzsébet elbeszélését, továbbá Mészöly Miklós Szótár c. írását találjuk. Gazdag a folyóirat irodalmi és művészeti tanulmányanyaga. Csűrös Miklós írása Berták László: Villanyvilágított fák iajcéban c. költeményét elemzi, Csuka Zoltán új jugoszláviai beszámolóval jelentkezik, az „Irodalomtudósaink fóruma" sorozatban Király Istvánnal beszélget Béládi Miklós. A pécsi játékfilmszemle szakmai vitáit és tanulságait ö_sz- szegzi Horváth Zsolt írása. Tüskés Tibor a Képzőművészek műhelyében-sorozatban Kelle Sándor festőművésszel készített interjút. Kritikai rovat és a hagyományos krónika zárja a folyóirat új számát. Vas István Eljönnek ők Ez a kert, ahol én egy kapavágást Sem ejtettem, nem egy fát, de egy virágot Sem ültettem, de még egy rózsaszálat Se vágtam le — most megszerkesztett Vadregény-fonadék, a rózsák Orjöngö bája, illat-parádé, Estikék, liliomok kibomló Szerelmének fűszere árad Az átszellemült éjben, a kicsi házból, Amelybe én egy kapcsolót sem szereltem, A villanyfény a hársfára csapódik, Meg alatta a haloványzöld padra, A köasztalnak támasztott kertiszékre Meg a nylonhuzatba bugyolált nyugágyra, A kétes villanyfényben és a felhőn Gyanúsan átderengő holdsütésben Fehér futórózsák, a két fenyő A sötétben feketén fölmagaslik Ebből a kertből, ahová ilyenkor Eljönnek ők. Igen, mindenki itt van. Takács Imre Csak olvadt ki belőlem O, de gyerek dologhoz volt közöm, jaj I Aligha éltem, mikor éltem vele! Csak olvadt ki belőlem vas és arany, és lett az együgyűség eledele. Elszómivaló pénze a fogható — abból, amit hozott a gondolat-gyár. A zsebek fenekébe tapogató volt bizony a szó-malomban a molnár! A jövő hálás lehet, mert leverték többször is e házról a vakolatot. Nem maradt fönn papír, se léc, se festék. Összedőlt volna minden, ha hazudok. Átjárhatóvá lett a zártnak indult költészet — kertre való vers-faragvány. A ritkuló szépségek között, mint a hinduk, békességesen ülök, nem mogorván. Hallama Erzsébet Inkognitóban (Részlet) U r gy kezdődött, hogy autóbuszra szálltak, mert a családfő utóbb sört akart inni. Vasárnap koradélután volt, izzasztó hőség, az ülőhelyekért kíméletlen harc folyt. Végül a buszt feszesre tömték az utasok, csupa fénylő orr, nedves kar, átforrósult csípő. A busz, mint egy lógó potrohú, öreg rovar kapaszkodott felfelé á hegyi szerpentinen. A megálló húsz méterre sincs a vendéglő árnyas asztalaitól, de nem, Tiborkának pisilni kell. Most, azonnal. Meg se várja, míg a busz eltűnik a kanyarban, máris végzi a dolgát. Félköröket locsol az árokpart poros füvére, kitolt hassal ácsorog még egy darabig, megkönnyebbedve bámulja a művét. — Na most mi lesz? - nyög a családfő. Köröskörűi az erdő, mem teljes a csönd, mégis ez az elhagyatottság. Csak ők hárman forgolódnak tanácstalanul, más senki sehol. Busz legfeljebb fél óra múlva. — Menjünk be az erdőbe! - rikkant Tiborka. vaskos tízéves gyerek, csupa vállalkozó kedv, könnyű neki. Az apja érzi, hogy hátán lehűlt a vizes ing, mégis melege van, alul a vastag szövetnadrág süti a combjait. Az erdőbe befelé keskeny csapás vezet, Tiborka ordítva közli, kis tábláról olvassa, hogy az út az állatkerthez visz. Meg is indul rögtön, vita nincs. Az anyja követi, szandálja vékony sarkai megbicsaklanak a köveken, a férje kedvetlenül bámul utána, hihetetlen, hogy egy jócskán meghízott asszonynak éppen a lába maradjon pipaszár. Veszi a ruhákat, egyik rövidebb, mint a másik, de hiába beszél neki, ennek beszélhet. Csupor Lajos még mindig nem mászott át az ó-kon, most nekikészülődik, a rosszul sikerült ugrás közben hirtelen érzi a teljes testsúlyát, a gyomra a torkáig lottyan. Különös, ólomsúlyú, telítődött érzés, mindjárt el is tűnik, mint egy álom, amire az ember maga nem is, csak a rossz szájíze emlékezik vissza. Beveti magát az erdőbe, lihegve botorkál a többiek után. Dühösen belerúg egy kőbe, a kő tompán nekiütődik egy másik kőnek, aztán mozdulatlanul hever tovább. Már meg sem lehet különböztetni egyik követ a másiktól. Az ösvény változatlan. Csupor Lajos rugdoshat. A felesége bevárja.- Mit szólsz, Lajos? Mennyi fa! És még azt mondják, hogy fogy az erdő. Hát mit akarnak? Valamit dünnyög, a felesége megsértődik, lekapja a szandálját, de nem azt vágja Csupor Lajos fejéhez, csak trágár kiszólásainak egyikét. Csupor Lajos, mert nem jut jobb az eszébe, azt játssza, hogy kavics ment a cipőjébe. Leül a földre és ott is marad, lábujjait mozgatja, nézi, jóleső érzés, hűs érzés, csiklandós érzés, valami kellemes ebben a nyavalyás életben. Csupor Lajos nem akar semmire se gondolni, de akarja vagy nem akarja, eszébe jut megint a gyerekkora. Gyanús dolog, hogy mostanában gyakran eszébe jut, helyesebben nem is, csak úgy előjön. A bőrén, leginkább. Pofonok csípését érzi, az arcán, a fejbőrén, a fülcimpáján, a nyaka hajlatában. Persze ez ugyanaz a bőr, legfeljebb harminc—negyven évvel öregebb. Csupor.. . Amíg bögre volt meg köcsög, addig hagyián. Aztán jött a zsirosbödön meg a káposztáshordó. Hülye név. Túlságosan kézenfekvők az asszociációk, mondta valaki. Asszociáció, asztronómia meg asztrológia, atavisztikus meg aviatikus, van még akvárium is meg antikvárium. Túl sok szó kezdődik a- val. Csupor Lajos egyszer magyarosítani is akart. Eljátszott a nevekkel: Csákvári, Csonkahalmi, Csillebérci, Csermelyi. Behivatta a jogászát. A jogász nem mert röhögni, mivel Csupor Lajos akkor már igazgató volt, de látszott rajta, hogy az ajtón kívül megteszi. Nem is maradt ott sokáig a jogász. Csupor Lajos, saját ötlet alapján, beajánlotta őt egy nagyobb céghez, a legjobb véleményekkel. Mindennek megvan a módja. Most, hogy körmönfont módon az emlékezetébe keveredett az a jogász, átmenetileg valami boldogságféle tölti el. Lehúzza a másik cipőjét is. Azért voltak neki ötletei. A jogászt később nagyon dicsérték, milyen ügyes, meg is köszönték Csupor Lajosnak a szívességét. Az önzetlenségét. Csupor Lajos örült a baráti szavaknak, még a jogász sikereinek is. A jogász személyétől különvált az az álszent pofa, ckitől ő meg akart Szabadulni. Az az ő magántulajdona maradt, mélyen bent a fejében, jól elzárva egy rugalmas tokban, hogy ne tudjon többé karcolni. C supor Lajos nem akar gondolni semmire, csak elnyúlni a hűs fűben, mégha az egy kicsit bö- kős gaz is az ösvény szélén. Itt csönd van, a csönd jót tesz. A zajok csaknem mindig táma- dóak. Az ő kis vállalata is egyre zajosabb. A zajok már az ő párnázott ajtajának küszöbét nyaldossák. Néha át is csapnak a küszöbön. Bevágódik valaki és éles hangja Csupor Lajosra zúdul. Fel se tud készülni idejében. Kénytelen ő is fegyvert rántani, a saját hangját. Csattognak a fegyverek, csak tudná, ki, ki ellen, miért és egyáltalán. Bele foq rokkanni ebbe az örökös ricscjba. Most se akar semmire se gondolni, ez már hónapok óta így megy, a feje szétpukkan a visszafojtott gondolatoktól. Nem okar a kis mérnöknőre se gondolni, nem és nem. Elment, kész. A főkönyvelőre sem, bár azt mindennap látja. Elég baj. Mit képzel ez? Tuti, hogy a kis vörös mérnöknő megszédítette. És viszont. Miért, ki ez a főkönyvelő? Miért különb Csupor Lajosnál? Az ősz halántéka, igen? Jobb kocsija van, tény. De mit tehet ő ilyen család mellett? Irmát már el se viheti sehová, ez is tény. Hogy lett abból a sovány, kontyos lányból ilyen eszeveszett asszony? Csupor Lajos nem mer arra a családi estre gondolni, orra aztán végképp nem. Kétségbeesetten kutat a fejében valami kellemes emlék után, de csak Rózsás vészjósló ábrázata merül föl, a lehető legrosszabb, amire csak gondolni lehet. Félórás szövegéből is csak foszlányok. Csupa fenyegető szó. Követelmény. Koncepció. Átfogó. Ha értette volna legalább, minek beszél Rózsás. Ne tekintsd ultimátumnak, ezt értette a végén. De a szemöldöke, ahogy ide-oda mozgott, mint két nyugtalan hernyó. Akarnak ezek tőle valamit? Ha akornak, miért nem mondják? Ha mondják, megteszi. Azt igazán nem foghatják rá, hogy nem. idetették, itt van, csinálja. Mi kell még? Tanulja ki az összes szakmát, vagy mi? Nem mondhatják, hogy könnyű egy ilyen kócerájt eligazgatni. A pénz kevés, a duma nagy. A hőzöngők tele vannak ötletekkel, érvelnek, hadonásznak, de mind mást mond. Abban a piackutatóügyben kishíján a nyakát törte. Arra is úgy beszélték rá. Az értekezleteken cédulákat küldöznek egymásnak, átbólogatnak egymásnak, mintha ő ott se lenne és nem miattuk koptatná a száját. A műhelyekben rágyújtanak, pedig kiadta az utasítást, hogy csak a vécén lehet dohányozni. Ha belép, elhallgatnak. Az új székeket anélkül rendelték meg, hogy kikérték volna a véleményét. Hiába, már nem lehetett visszaküldeni. Ahányszor belép oda és meglátja azokat a rikító kék székeket. . . Miközben ül az ösvény szélén és szórakozottan vakaród- zik, ott, ahol a zokni gumija szorítja a bokáját, igyekszik semmire sem gondolni, vagy ha már muszáj, valami olyanra, ami kellemes. Nőkre is próbál gondolni, de folyvást eléje tolakszik a vörös mérnöknő pimasz, szeplős képe, az a tenyérbemászó arc, pedig semmit se mondott neki Csupor Lajos, csak azt kérdezte a kocsiajtónál állva, hogy merre megy. Udvarias érdeklődés volt, semmi több, az meg nem átallotta félreérteni: miért érdekli? És köszönés nélkül ellejtett. Nem is volt szép nő. Csupor Lajos kimeredt szemmel néz maga elé, ujjhegyei a bokáján matatnak. Szemben egy bokor ágán piros hasú madár ringatózik. Nézi egy darabig Csupor Lajost, aztán felröppen. A lány meg a fiú az erdő felől érkeznek, szorosan összekapaszkodva. Csupor Lajos csak az utolsó pillanatban kapja fel a fejét. A legrosszabbkor. Látja még a lány elharapott mondatát, egy mozdulat befejezését, látja, hogy ezek ketten rajta kuncognak. Visszatartják, de csilloq a szemük, piros az arcuk és merően néznek másfelé. Csupor Lajos fölrántja a cipőjét, azok már egészen közel érnek, be kell húznia a lábát, hogy rá ne lépjenek, bal kezével a földre tenyerei, hogy föl tudjon állni, beie valami szúrósba. Éppen pontosan fölötte vannak azok ketten, hallja az elfojtott nevetés nyikka- násait, mintha kutyakölyök nyöszörögne, teljes erejét összeszedve fölegyenesedik, most odaváq ennek a kölyöknek, méq itt vannak karnyújtásnyira, háttal majdnem egyformák, két hosszú hajú barna fej, akkor azonban megszólal az erdő belseje felől a kétszólamú ordítás: — Lajos! Papa! Csupor Lajos megsemmisülve ácsorog, cipőfűzői lógnak, a tenyerében tüske. Megszólal a fejében a saját hangja: kinyirom, széjjeltépem. Akkor meglátja a piros hasú madarat egy ág hegyén, forgatja a fejét a madár, pihés nyaktollai borzolódnak, gombostűfej-szemét a zömök emberen járatja. Csupor Lajos ökle összeszorul. A madár könnyed billenéssel elrugaszkodik az ágról és eltűnik a fák között. Az állatkertben legelőször a büfébe mentek, Csupor Lajos is lehajtott egy korsó sört, és ettől valamelyest lecsillapodott. Végigbandukoltak a ketrecek ikózött. Tiborka megpróbálta fölingerelni az oroszlánt, de az csak feküdt, még a szemét is lehunyta. Irma a medvéknél újból levetette az egyik szandálját és megütögette vele a rácsokat. — Melyik tépte szét azt az embert? Az a nagy? Biztos az a nagy. — A kicsi — vélte Csupor Lajos. Borzongva nézték az emberevő medvét— vagy medvéket —, akik nem reagáltak ugyan Csu- porné szandál-kopogtatására, de egy mérges pofát azért megeresztettek a bámészkodók felé. Tiborka visszaviszorgott rájuk, aztán elmentek a majmokhoz. Amúgyis ott voltak a legtöbben. A majmok íölkapkodták, amit bedobtak nekik, lengtek a rácsokon, tetvészkedtek, szóval élték mindennapi életüket. SzáKelle Sándor rajza mukra a vasárnap nem sokat jelentett. Egy szőröspoíájú kiváltképp el volt foglalva, a lábujjai között turkált. Aztán egyszercsak fölnézett, kitátotta száját, ásított. Ásítanak a majmok? Lehet. Ez mindenesetre ásított. Kicsit hátradült és megvakarta a hasát. Tiborka összerezzent a gyönyörűségtől és önfeledten felkiáltott: — Nézd, mama, éppen olyan, mint a papa! I rma visítani kezdett, a majom ijedten ránézett, mindenki más Csupor Lajosra. Csupor Lajos állkapcsát qörcs szorította, halálos rémülettel érezte, hogy ásítania kell. Irma tovább ha- hotázott, remegett egész felsőteste, kiváltképp vállánok hurkái, amelyek élénken * kidudorodtak a kivágott ruhából. Az emberek köröskörül heherészni kezdtek, a nevetés lassan terjedt. hullámzott, gurgulázott. Irma végre lélegzethez jutott és a majomra mutogatva, fuldokolva kiáltozta: — De neked, Lajos, bezzeg . . . Nézd csak meg, Lajos, hogy őneki .. . A tömegből elemi erővel tört ki a röhögés. Csupor Lajos bőrén kopogtak a hangok, akár jégesőben ácsorgott volna. Megpróbál jó képei vágni a dologhoz. Ha Irma közönséget talál, úgyse tudja vele abbahagyatni. A majmot nézte. Szó ami szó. Ronda egy állót és tőle származunk, szép dolog. A majom átlendült egy korláton és beült a ketrec sarkába. Könnyű neki. Csupor Lajos sóvárogva gondolt az íróasztalára. Ha rátenyerelhetne. Megfogná az egyik telefon kagylóját. Belemondhatna valamit. Akármit. Lenne csönd. Acsarkodva lesett körül. Az emberek szörnyen jó modorúak. Jól kiröhögték magukat, elfordultak, már oszladoztak is. — Mi van, Lajos, miért vágsz ilyen fancsali képet? — ütöget- le hátba Irma. Megöli ezt a nőt. Mentek fölfelé a hegyen. Tiborka kődarabokat szedett föl és hozzávagdosta a fákhoz. Az út egyik oldalán aztán eltűntek a fák, le lehetett látni a városra. — Kis pici házak — örvendezett Irma. - Nem aranyos? Tiborkát el kellett rántani egy autó elől. Csupor Lajos elviselhetetlenül izzadt. A. nadrág varrása fölcsípte a combját és minden lépésnél szúrt egyet. Hogy juthatott eszébe, hogy vasárnap útrakeljen? Gyalog. Mert ő már ilyen. Nem az a ki- vagyi fajta. Szereti a családját. Elviszi őket vasárnap délután a hegyre. Akármilyen meleg van. Dolgozik, mint egy ökör. A hála meg .. . azt aztán meg lehet nézni. — Szép kis alak vagy - mondta a felesége. — Vágod ■itt a pofákat. Egyszer van egy héten vasárnap, oz ember kicsit kikapcsolódhatna, ez meg olyankor is játssza az eszit. — Kikapcsolódni? — gúnyolódott Csupor Lajos. — Te beszélsz? — Hát dolgozok annyit, mint te! Meg is ette a rossebb! Minek vagy te fejes, ha a feleségednek gürcölni kell? L egalább kimondta volna, hogy igazgató. Csupor Lajos hevesen vágyokozott rá, hogy valaki kimondja. Mintha egész nap álnéven mászkált volna. Nem ismerték meg, belerúgtak, meglökték, röhögtek a rovására.
