Dunántúli Napló, 1976. február (33. évfolyam, 31-59. szám)
1976-02-01 / 31. szám
6 Dunántúli napló 1976. február 1., vasárnap IPRTHA BULCSU Ahol legtöbb a fény Részletek N apok óta egy hatszor kilences fényképet nézegetek, s azon gondolkodom, hogy milyen furcsa egybeesések és találkozások vannak az életben. A fénykép egy díszes kaput ábrázol oszlopokkal, az oszlopfőkön biblikus szobrok állnak. A kapu felett nagy tábla: „Ságvári Endre Szakérettségis Diákotthon”. A félig csukott, félig nyitott kapuban három fiatalember áll az ötvenes években szokványos, hosszú télikabátban: Pintér László, Bécsi Antal és Galina Ferenc. A fénykép Pécsen készült, a mai Hunyadi János utcában. A díszes oszlopok között a kapu valamikor a papneveldébe nyílott. Később az épület rendeltetése megváltozott. Régi ismerősöm ez'a kapu. A szemközti ház ablakából évekig nézegettem. Eleinte érdeklődve, majd ahogy a szemem megszokta a szobrokat, az oszlopok kacskaringós díszeit, s a közöttük ki-be lépdelő felnőtteket és gyermekeket, közömbösen. Laktam egy ideig a Hunyadi (akkor Sztálin) út 11-ben, volt ott egy szobám. Az ablakból erre a kapura láttam. Jól emlékszem erre a kapura és az ablakra is, mert az ablaknál vigyázni kellett. Éppen az 1956- os évben jártunk, s a Mecsek- oldalban nekienqedett géppisztoly-sorozatok időnként betévedtek az ablakon. Ügy helyeztem el a fekhelyet, hogy a fal biztonságosan takarja. — Később ebben az épületben kapott helyet a Dunántúli Napló szerkesztősége. Akkor a szerkesztőségi asztalomtól figyeltem ezt a kaput, mert éppen odaláttam. Ha megakadtam egy-egy riport vagy publicisztika közepén, a papnevelde kapujára meredtem, és vártam, hogy az agyamban össze-* kapcsolódjanak a megfelelő fogaskerekek. Furcsa, . hogy a kapuban most három fiatalembert látok, akik innen rugaszkodtak neki az életnek, s nehéz, gondosan előírt szellemi mutatványok után, mérnökként estek talpra Budapesten. A három fiatalember közül Bécsi Antalt nagyon régóta ismerem, mivel Balatongyörökről származik. akárcsak én. Idáig nem tudtam, hogy az életre készülődve, ezen a kapun szokott ki-be járni, s ez a kapu neki talán sokkal fontosabb volt, mint nekem. (. . .) Nem emlékszem arra a napra, amikor Bécsi Antal otthagyta a falut. Csak annyi maradt meg bennem, hogy egyszercsak hazajárt Budapestről. Hosszú ideig a falu és a város között élt, sokat vonatozva. Eleinte minden bálra, mulatságra hazalátogatott, majd, ahogy múltak a hónapok, kezdett elmaradozni. Én is elkerültem a faluból. Néha azért még összefutottunk, de mindig csak Győrökön, valamilyen ünnep alkalmával. Aztán nem láttam többet. Szem elől tévesztettük egymást, szinte elfelejtettük. H árom esztendeje a Liszt Ferenc téren, a könyvsátornál találkoztunk újra. Éppen egy érdeklődő belvárosi lánnyal igyekeztem végleg megszerettetni az irodalmat, amikor megjelent két elegáns értelmiségi és talányoson rám nevettek: — Frim Zoltánt azonnal megismertem, Bécsi Antalt csak egy kis töprengés után. Kiderült, hogy mérnökök, szeretik a szakmájukat, a várost, de Győrök életük része maradt, s tele vannak nosztalgiával. Meghívtak Bécsi Antal diósdi telkére, ahol akkor még csak egy ideiglenes faház állt. Ott már négyen vob tunk, a két mérnök, Bécsi János darukezelő és én. Bécsi János nekem legénykori cimborám volt, Bécsi Antalnak pedig unokatestvére. Húst sütöttünk, s a fák alatt borozgatva felidéztük a régi falut, ami már csak az emlékeinkben élt. (...) Az emberben bizonyára már gyermekkorában bent van annak az embernek a lehetősége, aki később majd főmérnök lesz, orvos, vagy tudós, de ezt ritkán vesszük észre. Annyian elmentek Győrökről ... És éppen a Bécsi Antalból lett főmérnök. Az emberekből véletlenül, minden erőfeszítés nélkül nem lesz főmérnök. Mérnök sem, technikus sem, jó munkás sem. A tartós siker mögött mindig fellelhető a rátermettség, a következetes munkavégzés, az ambíció, és a belső erő. Kíváncsi lettem Bécsi Antal életére, emberi, szellemi természetére. Mit csinált, hogyan csinálta? Megbeszéltük, hogy a 70-es úton, a 15-ös kilométerkőnél találkozunk este fél ötkor, aztán együtt megyünk tovább Diósára, mivel ott nyugodtan lehet beszélgetni. Beálltam a törökbálinti elágazásba és várakoztam. Rámszállt az este. A peremvárosok népe lassan szállingózott hazafelé. Fáradt férfiak, fáradt asszonyok. Amikor kiszálltak az autóbuszból, teleszívták a tüdejüket levegővel. Gyermeket vezető asszonyok imbolyogtak a gyér világításban. Homályba vesztek a házsorok, a távoli dombok, erdők. H at óra előtt néhány perccel fékez Bécsi Antal. Valamilyen műszaki ülés volt az egyetemen, nem tudott elszabadulni. Haza sem ment, egyenesen rohant Diósdra. Előre megy, óvatosan követem az ismeretlennek tűnő utakon. Előtűnnek az elektromos művek óriás vastraverzei. Erre emlékszem . . . Aztán a domb és az erdő. Amikor a ház előtt kiszállunk a kocsikból, az arcomat megérinti a hideg. Mínusz négy fok van, süt a Hold. A kaput eltorlaszolja egy nagy sóderhalom. Bepréseljük magunkat. A ház kívül már kész, most a belseje épül. Bécsi Antal Kelenföldön lakik egy háromszobás lakásban. Diósd pihenőhely. Azt tervezi, hogy később majd kint laknak egész nyáron, s reggelente innen járnak be a városba dolgozni. A házat egyedül építi. Megtervezte, a falakat felhúzatta egy kőművessel. Azóta mindent maga csinál. Még a tetőt tartó gerendákat is egyedül húzta fel a magasba, egy erre a célra konstruált szerkezettel. Mindenhez ért. Villanyt szerel, betonoz, csempét rak, a maradék hajópadlóból pinceajtót ácsol, a manzárdba ablakokat szerkeszt, a társalgóba faburkolatot. — Várj itt, villanyt gyújtok — mondja, aztán eltűnik a házban. Néhány perc múlva mellettem áll a nyírfák alatt és derűsen nézi befejezetlen alkotását. Félig az én szememmel, vajon mit szólok hozzá. De sokkal inkább a saját mérnökszemével nézi, újra mérlegelve a ház összhatását, részleteit, célszerűségét. Nagy, fedetlen teraszról nyílik a bejárati ajtó. Fent az emeleti szinten hosszú fedett erkély húzódik végig. A hideg holdfényben nagyon tetszetős a házM érnökbarátom hátrább lép, és a sarjerdő fái között fehérlő nyírfákra mutat: — Ezeket még szegény Bécsi Jancsi ültette. Látod, menynyire megerősödtek, amióta itt jártál? Kar- és combvastagságúak már a nyírfák. Magasak. — Egész nyáron ezen a tetőn dolgoztam. Egyedül. Állandóan fent voltam a tetőn. Már ismertek a helikopteres rendőrök is. Szombaton, amikor mentek az M 7-es fölé, mindig integettek . . . Bécsi Antal hátra mutat a holdfényes erdőben: — Itt, ezen a pádon szoktam megpihenni. Itt a kút. Ez az Andi-kút, ott fent a teraszon túl az a másik csap a Nóra- kút. Andi az idősebbik lányom, tizenegy és fél éves, Nóra a kisebbik, négy és fél. Az Andi- kútról jó hideg vizet eresztettem a poharamba. Ittam a vizet és innen a pádról néztem a házamat. — Jó c levegő, csend van. Itt lehet pihenni — mondom befelé menet. Bécsi elneveti magát, s az. előszobában heverő szerszámokra mutat: — Én nem tudok tétlenül ülni, állandóan csinálok valamit. Azt mondják, hogy az emberek infarktust kapnak a hajszolt- ságtól ... Nem értem. Én állandóan csinálok valamit, mert másként nem tudok élni. Nem pihenni járok ide. Tizenöt perc alatt ideérek, és megoldást találok minden műszaki témára, amit a munkahelyemen nem tudtam megoldani. Nem felejtek el semmit, inkább itt találom meg a legjobb megoldásokat. Én mindig dolgozom és a magam erős, rendszeres munkamódszerét kényszerítem másokra is. Akik öt évnél tovább ott vannak a cégnél, azokkal pertu barátságban vagyok. Be is mennek értem a tűzbe. Ez lehet hogy nem tetszik mindenkinek. Nem baj. Aki nem becsületes ember, úavsem bír ki öt évet a munkahelyén. Aki kibírja, azt nem kell szégyellni. Én persze lemegyek az alagsorba a kazánok közé . . . Más az, ha egy vezető azt mondja, hogy gyertek utánam, és más az, ha odaszól nekik: „Emberek, menjenek le". — Szép ez a ház. — Szenvedélyem ez a ház. Nem dohányzom, nem iszom, kártyázni nem tudok. Nagyon szeretem a zenét, Beethoven és Bach muzsikáját. Gyere be, ez a nappali, itt lehet üldögélni. A z előszobából nagyon tágas, berendezett helyiségbe jutunk. A szobának van egy alacsonyabb és egy magasabb szintje. A műkővel kirakott alacsonyabb szinten cserépkályha ontja a meleget. Kiderült, hogy földim már délelőtt kijött Diósdra tüzet rakni. Az ablakok előtt nagy asztal áll és fatámlás, esztétikus székek. A magasabb szint parkettás, faburkolatú, körbenfutó heverővei, 'asztallal. Az elválasztó térelem mélyzöld bárszekrsny. A falakon olajfestmények. Érdeklődve megállók az egyik előtt. — Apám, a szüreti kád mellett . . . — Te festetted? — Én mindig fölfedezek valamilyen gondolkodásbeli, vagy magatartásbeli dolgot, amiről érzem, hogy én is rájöhettem volna. Festek mostanában. Szebbé teszi az életet. Az ott a Bécsi Jancsi, megismered? Szeretem a festészetet. Órákig el tudok ülni egy kép előtt a Műcsarnokban. Az alkotóművészet az, amit szeretek.' Egyszer megnézem, de akkor alaposan. Diákkoromban is csak egyszer tudtam elolvasni mindent. Nem tudok sokat olvasni, mint általában az emberek, de örömmel olvasok, és nem jár kevesebb élvezettel. Élvezem az olvasást, mint mindent, amit csinálok. Leginkább- a munkát. Számomra nincs lehetetlen dolog, csak tehetetlen ember. Én még ki nem ejtettem a számon, hogy nem lehet. Mások a Holdba is elmentek. M érnök barátom körbevezet az épülő házban. Megmutatja a konyhát, az emeleti részeket, egy sablon segítségével elmagyarázza, hogyan kell metlahi kockákkal kirakni a padlót. Sokáig állunk az erkélyen, ahonnan a tiszta téli időben Dunaújváros fényeit is sejtjük, aztán megnézzük a pincét, s-végül visszajutunk a szobába a cserépkályha mellé. Fát dobálunk a kályha hunyorgó parazsára, megiszunk egy pohár györöki bort, aztán hallgatunk egyet. (...) A Jelenkor februári száma A Pécsett szerkesztett irodalmi és művészeti folyóirat új számának lírai rovatában többek között Dobai Péter, Gyurkovics hbor, Pá-I kolitz István, Rózsa Endre és Takáts Gyula költeményeit olvashatjuk. A prózai írások sorában Bertha Bulcsú Ahol legtöbb a fény c. riportját, Kamarás István Lucia és Rodrigo c. elbeszélését, valamint Szüts Bernát drámájának második részét közli a folyóirat. A művészeti rovatban Fu- taky Hajna pécsi, Taxner Ernő pedig fővárosi színházi bemutatókról számol be. Két pécsi kiállításról, Horváth Olivér és E. Pászthy Mag-i da műveiről szól Tóth Antal és Péter Márta írása. Hárs Éva Martyn Ferenc monográfiáját Szabó Júlia cikke ismerteti. Az irodalmi tanulmányok, jegyzetek, kritikák közül figyelmet érdemel Csuka Zoltán új jugoszláviai beszámolója, Pomogáts Béla esszéje Vas István tanulmányairól, Vekerdi László írása Kenyeres Zoltán „Gondolkodó irodalom" c. kötetéről, valamint Csűrös Miklós írása Tüskés Tibor „Nagyváros születik" c. könyvéről. Horváth Olivér Együtt Pákolitz István Vargabetűk Csigámat és kócmadzagustoromat ledobtam az eperfa alá, hogy kedvemre folytathassam majd a játékot Hiszen éppencsak leszalajtott mama a pincébe csiráskrumpliért a kimiskárolt emséknek éppencsak előfordultam néhányszor az óvodában elrontotta kedvem a Vasorrúbába meg a Békáspince éppencsak bekukucskáltam az Árok utcai kerítésen: bugyi nélkül napozott Cs. Böske pesti unokahúga éppencsak beszippantottam mezétlábas bölcsködésünk Tanuljfiamhogyúrlegyenbelőled-szintű dilettantizmusát éppencsak elhatároztam kevésbé sikerült számtan-extemporálémon tűnődve: mért ne válthatnám föl világhírű kapuvédői posztján Zamorát vagy Planickát éppencsak kijelentettem a kékruhás futika-bakfisnak: Veddtudomásulhát Hátveddtudomásulhogy Szeretlek éppencsak verseket irkáltam amikor nem lehetett focizni holott játszva megtanulhattam volna három élőnyelvet éppencsak Piripócsra indultam adakozó nosztalgiával szaporítandó a nemzet napszámosainak számát éppencsak megladikáztattam ifjú asszonyomat máris körülhordozták a véres kardot: CSAPJFELOCSÉM KATONÁNAK JOBBDOLGODLESZ MINTAPADNAK éppencsak megszagoltam a puskaport s bár igyekeztem mégse sikerült elmaradnom a Csodaszarvast hajkurászók kardcsörtető — és Nyugatra iszkoló bagazsériájától éppencsak kapituláltam a linzi télikikötőben míg erre-arra vetődve-bujkálva hazavánszorogtam éppencsak maradék-gyertyámat akartam meggyújtani a kikiáltott Köztársaság Mindenki Karácsonyfáján de úgy vágtak orrba hogy évekig attól koldulhattam éppencsak a nagyobb lelkesedés hiányzott belőlem igy hát fejemre olvasták: könnyű pofázni a kívülállónak éppencsak szert tettem a legfőbb tanulságra: büntetlenül nem lehet IS-IS-re cserélni a VAGY-VAGY-ot éppencsak keresztülbucskáztam néhány szívinfarktuson ám harmadfű csikóként mégse ficánkolhatok többé éppencsak éppencsak éppencsak nem találom se a csigát se az ustort az eperfának is lába kelt éppencsak elanyátlanodtam dokumentum híján mint akinek a csibék megették a kenyerét éppencsak pusmognak sajnálnivaló sajnálkozóim: Szegénynek alighanem van valami a fejibe És egyáltalán mit akar Pont az a pár kacat hiányzik neki Pörgőcsiga Kócmadzagustor Oregeperfa igazoljatok engem különben rám fogják: ÉPPENCSAK kitaláltam vargabetűimet Takáts Gyula Idill? Janus, mint a kazal, nézd akkora gesztenyefákról pattog a barna gyümölcs. Tüske alattuk a föld. Mintha Itália lenne e táj és Csánki nyökög: — Pannon idilli — Am még ö sose látta milyen ősszel, ahol én járok sziklák erdei közt sütve az édesen ért barna gubót a tűzön. Hát még Csánki, ha látnád, mekkora zöld koronával dől az ezüst fügetörzs pincetetőre vadon. Ez sem idill, de közönséges látványa e kertnek. Am hogy a sok doktor még sose látta meg ezt, Csánki ne szidj, gyere, szedd a liláshasu bő fügetermést. S nézd mi öröm versben s szívnek is ép ami újl
