Dunántúli Napló, 1976. január (33. évfolyam, 1-30. szám)

1976-01-18 / 17. szám

e

Dunántúli napló

1976. január 18., vasárnap

Lakatos Menyhért:

Áldás vagy istenverés?

B

odag kidugta nagyra- szabott fejét az árnyékból, hunyorogva megvizsgálta a nap állását, elégedetlenkedve megrázta fésületlen haját majd visszahanyatlott a hűvösbe.

— Hogy nem alusszák ki a szemüket? Rázogatta a fejét, aztán leste megint a legyeket.

— Mit csinálsz, hé? — Kiáltott feléje Patkós a szemközti kunyhó ajtajából.

— Gondolkozók testvér, mit tud az ember egymagában csinálni? Gyere beszélgessünk!

Patkós lomhán, kelletlen járással átballagott Bodag kunyhójához, elöl-hátul kidomborodó mezítelen felsőtestén, buja rendelenségben tarkállottak a tetovált figurák.

— Na halljam, min gondolkodói? — Vonta kérdőre Boda- got.

— Tudja a bánat testvér, mindig tele van az ember feje rossz gondolatokkal. Kínoz bennünket a csóróság, meg az istenverése.

— Unatkozol meqint komám. — Találta ki Patkós a gondolatait. Bodag mosolyogva felnézett Patkósra, aztán megadva magát, bólintott.

— Gyere ülj le kis ducosom. — Mutatott helyet maga mellett. Patkós immel-ámmal lekuporodott a fal tövéhez, várakozva bámult Bodagra.

— Testvérem — kezdte Bodag naav lélegzettel —, téged nem hiába mondanak a gádzsók (gádzsó = nem cigány) tudósnak, mert ahogy elnézem, te vagy itt a telepen a legokosabb ember.

— Ne hízelegj. — Vágott a szavába Patkós. — Mi a rövidséged?

— Semmi — húzta el a száját —, csak rosszul érzem magam.

— Nem úgy nézel ki, mint aki beteg. Három ember kihasadna belőled, olyan mint én.

— A vármegye sem aggódik a betegségeddel, — legyintett — dögöljön meg az ember, amikor eljön az ideje, csak ne csináljon belőle az isten csodát!

Patkós rosszat sejtve összeráncolta a homlokát.

— Hűm, nézel ugye? — Mosolygott Bodag kényszerűden. — Énbelőlem csodál csinált az isten kis ducosom, mert itt is van egy szívem, meg itt is. — Tette a kezeit szőrös mellbimbója felé.

Patkós arcán egy pillanatig a harag reszketett, majd szánalommá enyhülve mosolyba fulladt.

— Verd meg isten, valahol egy bolond van! -— Csóválta a fejét. —• Hallottál már olyant, hogy valakinek két szíve volt?

— Hallottam bizony, — bólogatott szomorúan — nagyapámnak is kettő volt.

— Mije? — Robbant ki Patkós. — Talán két fonnyadt krumpliia? — Fel akart ugrani, de Bodaq visszatartotta.

— Ha nem igazat mondok, akkor mind a hat qyermeknek te kösd fel az állát. Hallgasd csak meg! — Hajlott közelebb Patkóshoz.

— Fö. more. olyan büdös vagy, mint a döq! — hárította e| magától. — Hogy tudsz feküdni mellette te cigányasz- szony? — kiáltott be a pitarba motoszkáló Szulának.

— Tudja az árvasáq a fejébe! — Szólt ki rosszkedvűen. Patkósék egyre hangosodó vitája felverte a délutáni csendet, melegtől, unalomtól elgyötörtén néhány kíváncsiskodó férfi hozzájuk szegődött. Bodag még mindig bozontos mellét tapogatta, mint aki maga is meg akart győződni érzése felől, lelógó bajusza mellett kétoldalt megjelentek a keserű vonások, tekintete kifejezéstelen, önmagába néző lett.

S

zula előbújt a putriból, szoknyáját gondosan megigazítva körülnézett.

— Bizony, úgy nézzetek rá, hogy ennek két szíve van — pislantott Bodagra szemesarká- ból, — azért nem tudja az isten elpusztítani a fejemtől.

— Majd elpusztítalak én *

* A Központi Sajtószolgálat 1975. évi pályázatán első díjat nyert novella.

mindjárt, ha jól megrugdoslak! — förmedt az asszonyra.

— Jól van no, — tetette Szula az ijedőst. — Csak mondtam, hogy neked is kettő van, mint a nagyapádnak. — Szula sokatsejtetően Patkósra kacsintott, aztán magukra hagyta őket.

— Na tudjátok, — kezdte minden unszolás nélkül. — Apám olyan karonülő gyerek lehetett, a többi mind nagyobb volt nála, hisz csinált Bula egy iskolára valót. Na, deyki volt közöttük a legidősebb, a Bangó. Ez már olyan legénysorba járt, egyik lábára egy kicsit biccentett, de megállta a helyét, ahol egy embernek meg kellett állni. Szegény nagyapám, nyugodjon békével, rááldozta volna a csillagokat, hisz még javakorabeli ember volt. Úgyhogy Bangónak nem kellett szégyenkezni, ha átment a másik faluba asszonyt keresni.

Bodaq összeráncolta a homlokát, elhallgatott, amíq összerakta a mondanivalóját, majd folytatta.

— Udvarit, jómódú parasztok lakták, olyan kocsival, olyan lóval jártak, mint a táltos. Télen meg csengős szánokkal, amit maguk faragtak, így aztán kellett a fúró, mint a jó bors. Akik ismerték a fúrós Bulát, nagydarab barna embernek mondják, kettő három kihasadt volna belőle, olyan, mint ti. Lehet, hogy babonából, de az is lehet, hogy szerénységből nem hasonlította magához a nagyapját, pedig aligha nyomott súlyra többet nála. Aki nem ismerte Bodag istenáldotta természetét, a látványtól is megriadt. Egyszer fogadásból alábújt egy két éves csikónak és megemelte.

— De a légynek sem ártott.

— Dicsérte tovább a nagyapját. — Senkit nem szerettek úqy a faluban, mint Bulát. Úgy élt, mint a kiskirály. Egyszer aztán, egyem a szátokat, a Bangó akkor is odavolt valahol asszo- nyozni, majd felébred éjjel, mondja a nőnek: Hallod? Haza kell mennem, mert valami baj van az otthoniakkal.

— Most? Éjszakának idején?

— kérdi a cigányasszony. — Tudjátok, mit gondolnak ilyenkor a nők? — illegette Bodag a fejét. — Na de Banaó nem adott rá semmit, felöltözött, vette a botiát. és eredj, útnak indult. Szép holdviláaos éjszaka volt, olyan, hogy az úton a krajcárt meq lehetett lelni, de sehol egy árva lélekkel nem találkozott. Megv Banqó, megy, egy hatalmas leqelőn kellett átmenni, maid mit lát. a szentséges szűzmária tá'voltartsa tőlünk, azt. hoav két árnvéka van. Ahaj, devla! Nyomia le Bangó a fején a kalaDot, ami úqy mászott le a fejéről, mint amit húznak. Valami nagy baj van otthon Mondogatia maqában. Na mindegy, maidcsak hazaérek. Nekirugaszkodott, úgv. hoqy az ing csuaa lukacsos lett rajta. Már jó két óra hosszat ayalogolt, de a leqelőnek méq akkor sem érte el a szélét. Meqáll, körülnéz. Te jó isten, hol vaqyok? Ügy érezte, mint akit akkor ébresztenek fel az álmából. Na most merre menjek? Törte a fejét. Akármerre nézett, csak a sík leqelőt látta. Azt ad isten, amit ad, határozta el maqát, megyek ebben az irányban. Vajon hány óra lehet? Törte a fejét. Már kezdte érezni, hogy rossz nyomba lépett. Egyszer- csak hová ér, nyalom meg a véreteket, vissza a cigányasz- szony kunyhójához, ahonnan elindult. Na, Bangó a putri ablakánál hallgatózik egy darabig, belül nagy horkolás hallatszik ki. Megkopogtatja az ablakot.

— Te vagy az Bangó? — riadt fel a cigányasszony.

— Én, — mondta. — öltözz és gyere!

— Megyek — szólt ki, — ne

nyiss vissza rám Bangó, mert megint nem lesz szerencséd!

— Tudjátok, amikor az ember kimegy az útjából, kimegy az időből is. Megvirradt, amikor hazaértek. Már a telep szélén látták, hogy nyüzsögnek a cigányok.

— No mit mondtam neked? — kérdezte Bangó az asszonytól. Hazamennek, látják, hogy az apja ott fekszik a putri közepén kiterítve. Csóró Bangó

egész nap ott ült az apja fejénél, nem tudta levenni róla a szemét. Olyan volt, more - állította Bodag, — mint aki alszik. Egy ideig az anyja is nézte. Aztán elment, hogy kimosson Butának egy tiszta inget, meg egy tiszta gatyát. Volt nagyapámnak egy keresztkomája, a Báló, gyerekkoruktól jó pajtásoknak ismerték őket. A jobb módú cigányok közé tartozott, de a pusztulat sem tudja, hogy szerezte amije volt, az biztos, hogy nagyrabecsül- ték az elöljáróságnál.

— Sose foglalkozzál most Ilkám a- mosással — szélt nagyanyámnak. — Van itt egy tiszta gatya, meg ing, add rá a komámra. — Két nap múlva eltemették a szép, nagy, derék cigányt. Bangó bánatában elköltözött az asszonyhoz, magára hagyta nagyanyámat az apróságokkal. Eltelt egy hónap, két hónap, lassanként elfelejtették Bulát, mint az adósságot. A régi jó barátok is csak a fiatalasszonyon tartották a szemüket, mindegyiket ette a penész, de legjobban Bálát.

— Hogy lehet az — suttogták a cigányok —, hogy a Bula felesége így kitart? Vagy azt hiszi, hogy kocsival, lóval jönnek érte? Az igazság az, hogy nagyanyám nem adott rájuk semmit. Nevetett, dalolászott, mindig úgy tért haza, mint a rakott szekér, soha olyan módja nem volt a gyerekeknek, mint amióta Bula meghalt. Nem volt olyan nap, ha Ilka a kútra, vagy a faluba ment, hogy Báló, a komája ura, útját ne állja.

— Gyere hozzám Ilka — kö- nyörcjött, - meglátod, boldoggá teszlek.

— Nem kell engem boldoggá tenni komám uram, nincs olyan szép ember a világon, akiért Bulát felcseréljem. - Hárította el Báló ajánlatát.

— Hátnak hót a fele, élőnek, meg élő. — Próbálkozott tovább a cigány. Ilka úgy nézett tó, mint aki gyilkolni akar, aztán mosolyogva legyintett.

— Nem baj, én akkor is hű maradok hozzá. — Otthagyta Bálót a poros álláson.

A cigány csak a száját rágta mérgében.

— Megállj — gondolta —, kapjalak el egy éjszaka, másnap már nem így beszélsz!

Sokáig nem tudta senki, mi megy végbe Ilka házánál. Éjszakának idején kalapálás, reszelés hallatszott a putriból. Vagy valamelyik nagyobbacska gyerek, vagy az 11kp tanulta meg a fúró csi- nálást. Találgatták a cigányok. Különben miből élnének olyan jól? Már kezdték levenni Ilkáról a nyelvüket, belátták, hogy hasztglan pályáznak rá, nem fekszik le egyikkel sem. ígérhetnek neki palotát, mindenre a fejét rázta és nevetett.

— Na pusztuljon el a fejed - mondták mérgükben —, akkor penészedjél be! Bula már úgysem hajtja fel a szoknyádat, megöl a véred a nagy tisztességedben.

Egyszer csak mit látnak, nyalom a húsotokat. Ilkának nő a hasa. Sun, (Sun — hallod) az anyám istenit, ámuldoztak a cigányok. Na látjátok, hogy domborodik ki a nagy tisztesség Ilka szoknyája alól? Kit ölt meg a méreg igazán, mint Bálót.

— Megállj, rádvirrasztok. Gondolta. És ahogy besötétedett, megbújt Bula kunyhója végénél, a gazban. Leste, várta mikor jön az Ilka latra. Jó éjfél lehetett, mit lát, hogy egy nagy darab hosszúgatyás illető sappog a kunyhó felé. De ismerős ez a cigány, gondolta magában, nem hiába feküdt le neki Ilka, szakasztott olyan, mint Bula. Az illető megkopogtatja a putri falát, Ilka kinyitja az ajtót, nyakába ugrik a gatyás embernek, aztán betessékeli.

— Hűm, hát ezért nem jöttél hozzám? Na várjál, mindjárt elhúzom a latrod nótáját! Kimászik a bozótból, odamegy a pitar-ajtóhoz, megkopogtatja görbe bottal.

— Ki az? - Szólt ki Ilka.

— Én vagyok, Báló, ereszz be!

— Nincs veled semmi beszél- nivalóm, majd mondd el holnap! A pökRendi Báló nem tudta elviselni, hogy valami jött-ment csóróság szégyent hozott rá. Mindenki tudta, hogy lekönyörögte a térdéről a bőrt, Ilka meg alattomban felkollan- totta magát.

— Na, nem nyitod ki? Majd kinyitom én. Ropp! Benyomta az ajtót.

Az ismeretlen illetőnek annyi ideje maradt, hogy a fejére rántotta a takarót. Báló kővé- meredt a. putri közepén. Ugyanazt az inget, gatyát látta, amit temetése előtt ráadtak Bulá- ra. Csak állt és bámult, mint, aki megnémult.

— Menj ki! — kiáltott rá Ilka, — mert megöllek! - Felkapta a nagykést, ha az isten nem ad Bálónak annyi erőt, hogy kiugorjon, Ilka a szívébe mártja a kést.

Azon az éjszakán Báló any- nyit sem aludt, mint a köröm feketéje, egyhuzamban rázta a hideglelés. Másnap bement a csendőrségre, elmondta, mit látott az éjjel.

— Bolond cigány - nevettek rajta a csendőrök. — Ki hallott már olyat, hogy a halott visz- szajöjjön a temetőből?

I

gen ám, de Bálón kívül mások is látták. Gyorsan elterjedt a híre, hogy Bula minden este hazajár. Éjjel mindenki magára zárta az ajtót, nappal meg egyik jelentés a másikat érte. Mit tehetett a csendőrség, nagyanyámat vallatóra fogta. Addig verték a talpát, amíg be nem vallotta, hogy Bula minden este hazajár, mert két szíve volt és csak az egyik halt meg. Még azon a napon kiszállt az elöljáróság, papot, doktort vittek a temetőbe. Volt ott egy nagy dagadt képű kisbíró. Az meg elment a kovácshoz, csináltatott két karhosszúságú vasszeget. Ahogy körülnézték a sírt, egyből rájöttek, hogy igazuk van a cigányoknak. Olyan lyuk volt kaparva a fűzfa alatt, ami ráhajlott a Bula sírjára, hogy egy ember könnyen ki-bejárha- tott rajta. Fejveszetten szaladtak szét a cigányok, ki merre látott, Ilkának ott kellett maradni, mert a csendőrök nem engedték el. Nem telt bele negyedóra a fél falu ott tolongott. Ásóval, lapáttal. Kiásták a sírt, ahogy a kisbíró leemelte a koporsó fedelét, Bula ott pipázott félkönyéken a koporsóban. Mindenkinek elállt a lélegzete, a gádzsók egymás után szédültek el.

B

ula csak hallgatott, Ilkát nézte, akkora könnycseppek hulltak a szeméből, mint az egyizem. így száradjak meg, mint ez a nádszál, ha merte valaki megközelíteni a koporsót a kisbírón kívül.

— Mindjárt elhúzom én a nótádat. Bula! — El is húzta, a kutyák egyék meg a csontját, ott ahol van! Megvárta, amíq a pap elmondja a mon- dókájót, aztán az egyik szöget jobbról, a másikat balról beleverte a szívébe. Bula szájából kiesett a pipa, egy nagyot sóhajtott, és örökre vége lett. Hát ettől félek én — nézett szomorúan Patkósra. — A régi öregek azt mondják, olyan vágyók, mint nagyapám. Lehet, hogy csak kívül — próbálta magát vigasztalni — a nagy isten tudja.

Fontos

krónika

László Lajos: Esték a klubban

Egy megállapítással kell kezdenem: jó, hogy ez a könyv megjelent. Mégpedig azért, mert sejteti, hogy az ország különböző részein, ha úgy tetszik, a provinciákon is létezik szellemi kapacitás, a hely biztos ismeretén alapuló igény a társadalmi jelenségek rögzítésére.

Fontos krónika tehát az Esték a klubban. Fontos, mert kísérletet tesz rá, hogy megmutassa: mi van? Mi lakik az emberekben, fiatalokban, idősekben, férfiakban és nőkben — milyen társadalmi attitűdök nyilvánulnak meg például egy- egy kezdeményezéssel, akcióval szemben?

Kísérletnek nevezem László Lajos könyvét, mert nálunk ez úttörő munka. S hogy most ez a kísérlet nem vitt teljes sikerre, az nem pusztán a szerző bűne. A riporter érzésem szerint úgy járt, mint a mesebeli mohó kisgyerek, aki belemarkolt a moqyoróba, de nem tudta kezét kihúzni a vázából. A bőség zavarát érezni szinte valamennyi íráson. László Lajos hallatlan szívóssággal veti magát a téma után, s megrökönyödve tapasztalja, hogy eqyetlen vékony pamutszálat kézbefogva eqész pulóvereket bont le... De sajnos, a lebontott fonalak meglehetősen kuszán hevernek körülöttünk — nem a motrinqok szép rendjét, vaqy akkurátuson felgombolyított fonalat látunk. amiből azonnal új pulóvert lehet kötni.. . Egy hiányérzet alakul ki a kilenc rioort olvastán, a szintézis hiánya.

Mi ennek az oka? A rioor- sva eqyre inkább az voT^^Bféczésem. hoqy a feladott lecke, a rioorter elé tárt képletek megfejtésén fáradod-, va elsuhannak előttünk szenzációs témák, eqy-egy pompásnak tűnő figura, vagy helyzet, de - és ezért gondoltam a bőség zavarára — a szerző nem vállalkozik ezek felderítésére, mindössze csak érinti őket. Idő, energia, vagy vállalkozó szellem hiánya volna ez?

A riportokat ugyanazzal a szakmai becsületességgel írta meg a szerző, amilyen szívósan megy az események, történések után. Nem tetszik viszont, hogy az embereknek feltett kérdései zömmel kinyilatkoztatások. Ez talán a kötetben levő írások legnagyobb hibája. Az író soha sincs együtt riportalanyaival, kivétel nélkül minden írásból érezni az elkülönültséget, a más-ságot... Van néhány pontatlanság is, azonban ez kevésbé zavaró, éppúgy, mint a stílus egy-két botlása. E könyv stílusa heterogénitásával hívja fel magára a figyelmet, László Lajos sok mindenről tud, ami a stílus eszköztárában található, alkalmazza is. Az írásokban a lakonikus tárgyilagosság éppúgy meglelhető, mint a patetikus hang, vagy az egészséges humor. De néhol nem a megfelelő helyen alkalmazza ezeket az eszközöket, ami zavaróan hat, a szerzőnek tehát következő műveiben szigorúbban kell bánnia jelzőivel, képeivel.

Azt kell mondani, hogy hibáival együtt érdekes olvasmány az Esték a klubban. Fontos krónika, fontos kísérlet.

Ez a könyv baranyai munkásfiatalokról szól, s mint ilyen, úttörő munka. Kellett. Kíváncsian várjuk, vajon lesz-e gazdája a következő, hasonló témájú könyveknek?

Kampis Péter

MOHÁCSI REGÖS FERENC RAIZA