Dunántúli napló, 1975. december (32. évfolyam, 329-359. szám)

1975-12-25 / 353. szám

1975. december 25., csütörtök Dunántúlt napló 11 Hallatlanul nagy munka a gondozás Gyermek­szívek ezrei Kilenc esztendős lehettem, vagy talán csak nyolc, amikor kis híján kikiáltottak szívbeteg­nek. Nagy sikerem volt, mert a kezelőorvosnak elszavaltam a röntgen-leletemet, ma is pon­tosan emlékszem minden betű­jére, úgy vélem, már nem is fogom elfelejteni sohasem. „Kissé mitralisan configurolt szív. A pitvanVkamrai határ kissé egybesimuló, és mérsé­kelten a rotrocardium felé bedomborodik." így szólt a le­let, én örvendeztem, hogy ret­rocardiumom van, meg mitra- lis configuration!. Aggódó arcok vettek körül, anyám pe­dig frászt kapott. Túléltem. Azóta életem során hallgattak már vitiumot, bil len - tyűlötyögést, surranó és búgó hangokat belőlem — juszt sem lettem szívbeteg ,.. A gyermekszív kicsi. Valószí­nűleg ez a meggondolás he­lyezte egy egészen kicsi helyre a megyei gyermekszívbeteg- gondozót. Essünk túl a nehe­zén: három orvos dolgozik itt. de csak két rendelő van —há­rom asszisztens dolgozik, de ké­ne valaki, oki a váróban ülők­kel foglalkozik, arról nem is beszélve, hogy idő is kéne ... Egyre több a csecsemőkoru gondozott, o területen dolgozó orvosok — helyesen — bármi gyanú felmerül, azonnal bekül­dik a kicsit. Egy csecsemő vizsgálatához azonban idő kell... Megnyugtatni, játszani vele, telefonálást, mozit, félóra, haromnegyedóra is elszáll, mi­re készen van a vizsgálat. S most álljon itt egy szóm: tavaly egész évben 6792 gye­reket vizsgáltak meg itt, a Nyár utcában, az idén novem­ber végéig, tizenegy hónap alatt 6796-ot. Hallatlanul nagy munka. Felelősséggel, szakmai­lag kifogástalanul végzik ... De meddig bírják? Igaz. most építkeznek, s az újonnan kialakított helyiségekből jut a gyermekszfvbeteg-gondozónak is, de másra is kell gondolni. Nemcsak helyiségek kérdése )) Hymnosok innepekre Aki értékes, régi könyve­ket szeret, most kedvére tal­lózhat a pécsi Antikvárium- bon. Nemrégen került a bolt tulajdonába néhány ku- riózumszámbamenő pél­dány. A debreceni Morgitai Ist­ván nyomdájában 200 éve készült az az énekeskönyv, amely ma a pécsi Antikvá­rium egyik ritkasága. Az énekeskönyvben „vágynak hymnosok, istenes énekek innepekte és egyéb alkal­matosságokra", valamint Szent Dávid királynak és prólétájának 150 zsoltárai. Mindezt magyar versekie fordítottak és rendeltettek Szentzi Molnár Albert által. A regi könyvek között böngészve leltűnik a több­kötetes, hadműveleti térké­pekkel illusztrált, 1823-ban Berlinben kiadott könyvrit­kaság: Montholon tábornok visszaemlékezései Napó­leonról. Mint egy kis zsebbiblia, akkora az 1795-ben Lon­donban kiadott „Orléans-i szűz". Bécsben jelent meg 1811- ben az Ismerkedés az em­ber és a természettel cí­mű ismeretterjesztő munka. A többkötetes színes kőnyo­motokkal illusztrált könyv- sorozat a különböző, főleg egzotikus országok állatait, növényeit, népszokásait mu­tatja be a kor felfogásának tükrében. Végül egy helytörténeti érdekesség. Kronologikus sorrendben 1191-1836-ig foglalkozik az „Eklézsia tör­ténete" című 1838-ban ki­adott latin nyelvű könyv vá­rosunk kiemelkedő egyházi méltóságaival, törvényeivel és templomaival. Mert lehet, hogy azt a kis szívet meg kell operálni. Halk- szavú, maszkos felnőttek veszik körül a műtőasztalt, begyakor­lott mozdulatok teszik szabad­dá a műtéti területet. Borzon­gató dolgok történnek: a kis beteg vére egy extracorporális készülékben frissül fel, órákig dolgoznak a finom ujjú kezek a mellkas apró kosarában. A műtétek nagyobbrészt si­keresek. Még csecsemőkorban, néhány hónaposon megope- ráljók a Botall-vezeték fejlődé­si rendellenességét. Ez a kis vezeték a magzati vérkeángés- ben szerepel, megszületéskor el kell záródnia. Előfordul, hogy nyitva marad, s ezen a rendellenes úton az aortából friss vér kerül a tüdöverőér- be . . . Ez a műtét csaknem kockázat mentes, hiszen nem a szívben, hanem kívüle van dol­guk a sebészeknek. Operálják - már késő.bbi életkorban - a különböző fejlődési rendelle­nességeket, úgynevezett szep- tum-defektusokot, az aorta és a tüdőverőér szűkületeit... A szülők félnek. Félnek, hogy az operációnak katasztrofális vége lesz. Ezt azért kell meg­jegyeznem, hiszen a szülőkkel való kapcsolat alakulása, a műtét szükségességéről való meggyőzés is a szívbeteg gon­dozó dolgozóinak a feladata. És ez talán nagyobb feladat, mint egy rutin vizsgálat elvég­zése. Előfordul, - ez dr. Péntek Erzsébet halk, szinte félrevetett megjegyzése volt — hogy két esztendeig is eltart, amíg a szülőket sikerül meggyőzni ar­ról, hogy gyerekük egészsége, egész további élete a műtét függvénye. Nehéz évek, hónapok és per­cek tömkelegé. JÓEMBEREK — Van egy osztályos beteg — kanyarója magára a malac­lopó köpenyt dr. Péntek Erzsé­bet, o megyei gyermekszivbe- teg-gondozó vezetője. - A lég­úti osztályon fekszik .. . Egy külön szobában fekszik a kisgyerek. Nyolcéves. Arco, teste sápadt, ajka körül kék. Bordáit belülről döngeti vala­mi, tombol a kis rácsok mö­gött. öt perc múlva készen van az EKG, o doktornő elgondol kodva nézegeti, — Már sokkal szebb Nem tudják egyelőre, mi o baj? Csak. ami engem is szi­vén üt, a főorvosnó egy mon­data : — Nagyon elfáradt a bol kamra, de a bal pitvar is. . . Mitől fárad el egy nyolc­éves kis szív? De, ha minden nap ilyen ja­vulást hoz, karácsonyra talán már fel is kelhet, talán játsza­ni is fog . . . Talán. A megye egész területéről, falvakból, vidéki városokból küldik be azokat a kisgyereke­ket, akik valamilyen panasszal keresik fel a körzeti gyermek- orvost, vagy körzeti orvost. Va­lamikor egy gépkocsival jártak a gondozó orvosai szűrni, de már nem... A napiak csak huszonnégy órája van. Bekül­dik hát a kies két, itt megvizs­gálják és megbeszélik a továb­bi teendőket a szülőkkel. — Mit jelent szívbetegnek lenni? — Törekvésünk - válaszol azonnal dr. Péntek Erzsébet — hogy válasszuk szét a tényleg szívbeteg gyermekeket azoktól, akiknek olyan problémáik van­nak, amelyekkel nem kell to- bább élniök, meggyógyulnak, vagy ténylegesen nincs is ba­juk. Ez nagyon jó törekvés. Akik­nek szívhibájuk van, azokban is kialakítanak egy „egészsé­ges” betegségtudatot, ami biz­tosítja az életvitelük során lel­ki egyensúlyukat. Nincs tehát „szívbetegségre" ítélt sorsú kis­gyerek, legalábbis kevés azok közül, akik ide járnak. Tornáz­hatnak is, van — vagy csak volt? — gyógytestnevelés a szá­mukra. — A rehabilitációval is fog­lalkozunk. Pólyaválasztási ne­hézségeik lehetnek, ott is se­gíteni kell . .. A szív a szeretet szimbólu­ma. A kisgyerek szivet rajzói anyák napjára, a nagyobb gyerek szivet rajzol „szive va lasztottjának" ... S a hálós gyerek egészséges szívet rajzol a doktornéninek. Ez a legszebb honorárium. Arról kántáltunk — az ünnep előtti estéken — hogy a föld te­le van „jóakarotú emberek­kel"... aztán a jóságról... háromkirályokról .. . pásztorok­ról . . .jászolról és aranyhaju kis. dedről s föléje hajló Madon­náról. Oly nagy igyekezettel énekeltünk, mintha rendelésié érkeztünk volna a külvárosi bér­kaszárnyák függőfolyósóira. Az. tán itt-ott ki is nyíltak a barná- ra kopott előszobaajtók, hol pénzt, hol kalácsot, diót, ma­rék szaloncukrot kaptunk men- dikálásunk jutalmául, s vonul­tunk tovább egy háztömbbel odébb, hiszen egy évben egy­szer szülői kor'nolás nélkül csa­tangolhattunk sötétedés után is az utcán. Mert ugye karácsony van, szidalomnak, marakodás­nak nem ez az ideje, ilyen­kor béke van, különben is, és „szeressük egymást emb rek . . ." Kampis Péter Most meg már kissé ráncol homlokkal töprengek a „jó ság”, a „jóember" fogálmán, amelyek e fenti sok esztendő távolába vesző - emlékekhez kötődnek. Pedig bízisten nem vagyok hitetlen, valamiképpen még is csak hiszek a jóságban, abban, hogy az Ember igen­is j ó, hiszen hova jutottunk volna, ha végül is nem min­dig a humánum kerekedik sor- sunk-életünk fölé? De . . . nagyon megszaladtam a nagy szavakkal. Közelebbről talán: ki-ki, hogyan, mi módon értelmezi a „jóságot?” Sz. J. fiatal férfi, üzemvezető, ismeretségünk régebbi keletű és baráti. Másfél esztendeje meghívott a nyugati Mecsek egyik kis falujába, nézzem meg, „mit művel" az üzem szoc. bri­gádja 30 fokos hőségben akkor már hetek óta. Házat építettek — kétszobásat, nagyoblakosat veranddsat — a műhely takarí­tónőjének.- Emlékezhetsz rá, a férje elkallódott, asszonyára hagyott nyolc gyereket, azt is láttad, milyen istenverte rozoga viskó­ban laktak. Vállalatunk szerez­te a bontási anyagot, a brigád abból húzta fel a házat. A csa­ládnak egy fillérjébe nem ke­rült. Dolgozóink zöme saját szabadságát áldozta fel, csak hogy minél hamarabb elkészül­jön az épület. Azóta is kime­gyünk néha érdeklődünk, van-e valami tennivaló. Mit n.-jndjak neked? Ezt a nyolcgyermekes anyát — amikor családjával át­költözött az új otthonba - alig tudtuk szóra bírni. Csak állt hi­tetlenkedve, némán. De a mi fiaink is legalább olyan zavar­ban voltak. Pedig ők építették, izzadtok, küszködtek, s nem na­pi nyolc órában, hanem reg­geltől sötétedésig. Tudom, hogy nem a mi brigádunk az első, amely ilyesmit véghez vitt, de ho azt kérdezed, mi jót tudnak tenni az emberek egy­másnak, akkor más nem jut­hat eszembe. Középiskolai' tanár, öreg Tra­bantot próbál beeróltetni a fjorkolóban álló csicsás kocsik közé. A hátsó ülésről kiemeli a karácsonyfát meg egy zacskó tejet. Fönt lakik a panelhoz negyedik emeletén, feleséggel, három kisebb-nagyobb gyerek­kel. — Nehéz ezt meghatározni, hiszen a fogalomnak ezernyi kritériuma lehet, de azt min­denképpen a „jóemberek" kő. zé sorolnám, aki a kötelessé­gén túl valcmi pluszt ad a közösségnek. Még ha akármi­lyen keveset is. Látja, ott az épületek mögött a „grundon” fociznak az utca gyerekei. Egyik délelőtt egy teherkocsi­ról letesznek két kézilabda-ka­put. Ahogy hallottam, nem „hi­vatalos" ajándék volt ez, ha­nem a szemközti házban lakó sportbarát egyéni ötletének gyümölcse. Valahonnét „szerez­te", a környék gyerekeinek. El­képzelheti, mennyire örültek ezek a kis srácok. Apróság, igaz? — Nem is annyira apróság — felelem. — Folytatására nem kiváncsi? — De igen. — Egyszer aztán eltűnt a két kézilabda-kapu. A jóég tudja hova, s miért? S milyen intéz­kedés okán. Szóval ... min­denki „jóember?" Hóna alá vágja a fenyőfát, aztán fölballag a lépcsőn, anél­kül hogy választ várna. B. ápolónő, azazhogy nővér­ke, egyik egészségügyi intéz­ményünknél. Huzamosabb be­tegeskedésem révén ismertem meg. A napokban találkozom vele, mondja csak el a véle­ményét. — Turista-útlevéllel Rostock­ban jártam, az előzetes szer­vezés ellenére nem kaptam szállodaszobát. Egyedül ácsor­gók a város szívében, igazán kevés német tudósommal, ony- nyira elanyátlanodva, hogy majdnem elbőgtem magam. Az­tán érdeklődöm járókelőktől, míg végül egy középkorú há­zaspárt szólítok meg. Karon- fogtak, elvittek otthonukba, egyszerűen nem engedtek el. napokat töltöttem ennél a ked­ves pedagógusházaspárnál. Le­het, soha többé nem találko­zom velük, de levelezünk. Még ma sem értem, mi az, ami tel­jesen idegen embereket így összehoz? Biztosan a bizalom . . Nem akarok sem nevet, sem beosztást említeni, mert akiről szó van — egyik vezetőnkről — bizonyára nem örülne neki. De kezdő karomban - és ma is — annyi szakmai buktatón, gondon, nehézségen átvezetett, hogy míg élek, csak jó szív­vel gondolok ró, A mi hivatá­sunkban egyébként is nagy sze. repe van a bizalomnak. Min­denek előtt a beteg érdekét tartjuk szem előtt s ez nem is könnyű, sőt, ného népszerűt­lennek tűnik. Nekem is lehet rossz kedvem, akadnak gond­jaim, bajaim, de erről soho nem tudhatnak a betegek. Azt kérdezte: kit tartok jóember­nek? Én magam akarok, azzá válni, mert ez a mi hivatásunk. Az utca embere. Szemüve­ges, kopott felöltőt visel, lábán vadonatúj cipő nyikorog, kes- kenyarcú, gyanakvó tekintetű férfi. Még „ennyi" szakmai év után sem szeretek leszólítani senkit az utcán, de most kény­telen vagyok. Ezt mondja déli tizenkettőkor a poros, koszos Rákóczi úton: — Ne sértődjön meg, de gondolhatom akár azt is, hogy mago hülyéskedik velem. No, mindegy. Tudja milyenek az emberek?! Megmondja: — .... Mert kérem, lehet hogy van „jóság" a világon, én mindenesetre nem találkoz­tam vele, lamaty emberekkel annál inkább. Hazudnak, csal­nak, kárörvendőek, irigyek . .. beleröhögnek az ember képé­be, utána meg hátábo vágják a kést. Kéremszépen ... ma is, éppen most jövök a bíróságról, kimondták a válást, szóval ez az asszony, aki valamikor fe­leségemnek hazudta magót. most fölsorakoztatto ott az egész utcát tanúnak, össze- hordtak hetet-havat, hogy én baltával vágtam szét a szek­rényt, amit ő kapott az anyjától, s amikor tiltakoztam, akkor a bíróné leintett, hogy ne ordí­tozzak, pedig nem is ordítoz­tam . . . Most ne menjen el, hallgasson csak végig, ha már leszólított. idefigyeljen ... Hallja! Mago is olyan mint a többi . .. most minek pucol el... azt hiszi, hogy én ,.. Maguk hülyék! Es mondja, mondja, nyeli, köpi a port . . — Ezt maga honnét is tud­ná, újságíró létére? M. néni, szociális otthon la­kója, hetven-nyolcvan között. „Olyan egyedül vagyok, mint az ujjam!" — rebegi, gyökér- kezefejét felemelve, majd óle­be ejtve. Olyan világos a sze­me, mintha vizüvegből lenne. A csecsemőknek és az öregek­nek mindig világos, víz-tiszta a szemük, talán mert örökke könnyeznek. — Hol élt régebben . . ,? — Szarvason kezdtem egy gazdag családnál, aztán Pest­re kerültem szintén cselédnek. Tudja, ahogy akkoriban mond­ták: „cselédmárinak". Voltam én ügyvédeknél, aztánr egy kalapgyárosnál is, de ezek is jó népek voltak. — Kik? — Mindegyik. A kalaposné is például. — Jól fizettek? — Engem? Ugyan minek? No ja, havonta egyszer kaptam har­minc fillért, az volt akkor a mo­zijegy ára. De én ottan család­tag voltam. Nem kellett fizet­nem lakásért, villanyért, kosz­tért sem. Külön fürdőszobám volt. Ott fürdött a szakácsnő is, szobalány is és mindig volt melegvíz, úgy mint a kalaposék fürdőszobájában, csak a mienk lent volt a mosókonyhában és nem volt kicsempézve. Ruhát is a kalaposéktól kaptunk, csak átalakítottuk, mert báliru­hát is kaptunk s abban még sem mehettünk bevásárolni. — Mit kellett mindezért csinálni? — Dolgozni. De, ugye, ér­demes volt, mert nagyon jó­emberek voltak. Mindent meg­tettünk nekik. Jót, jóért. Kicsit elüldögélek mellette, nincs mire gondolnom, ő is hallgat, aztán elbóbiskol. J. I. gépírólány. Duzzog, örül. veri a gépet, fújja a füstöt, veri a gépet, fésülködik, tele­fonál, néha elcsavarogja az esti iskolát, a Pepsibe néha három cent konyakot csempé­szik, szidja a szakmáját mert beszakad a háta, „in-hüvely- gyullad" az ujja, néha sirdo- gál is, de nem ezért, hanem azért mert pimaszul fiatal. Ko­mikusán ringatja a derekát és énekli: „Nincs senki olyan szép, nincs senki olyan jó, mint, ,." — ... Mint kicsoda? — vá­gom el ezt a „fals" áradatot. Le is ereszti azonmód a hang­ját, akár egy vén dizőz: — Mint o nővérem. Az egy igazi jóság. Mert okos, mert szeret engem, mert jó haver is, hat éve már hogy férjhez ment, nagyon messze lakik, de he­tente levelet váltunk és . .. — Mit lehet hetente újat írni? Hanyatt fekve nézem a té­vét, fiam a mellemre könyököl, néha rápillantok, feszülten fi­gyeli a képernyőt... bank­rablókra lövöldöznek a rendő­rök, egy férfi fehér autó mö­gött ölti magára a golyóálló mellényt, egyik oldalon a rossz­emberek, másikon a jóembe­rek, Libanonban ölik egymást a rossz és jóemberek ... Vala­hol negyven matróz fulladt a vízbe . .. Barcelonában husáng- szerű gumibottal verik a tö­meget .. . A fiamnak tarkójára göndö­rödik a haja. jó illata van, meleg az arca, rápaskolok a hótára: — Figyelsz rám? Leint, hallgassak. — Ki a jóember? — kérdem tőle, halkan de ahogy szavaim elhangzanak, érzem, hogy üre­sen kong a szoba. Elfárad a könyöklősben, mellemre ejti G fejét, de tekintetét le nem vesz» a tévéről. Nem válaszolt c kérdésemre. Még csak tizenhárom eszten­dős ... Rab Ferenc

Next

/
Thumbnails
Contents