Dunántúli napló, 1975. december (32. évfolyam, 329-359. szám)

1975-12-21 / 349. szám

© Dunántúli napló 1975. december 21., vasárnap •“él éuszözod «a korusmozgalombon eghitt, zárt körű kis * * ünnepségre gyűltek össze nemrég Véménden a helyi német nemzetiségi nép­dalkor tagjai. Vendégek jöt­tek a megyei tanácstól és a faluból is hat öregember, in­nen vagy túl a nyolcvanon . . . Alapító tagjai mind a hatan az egykori dalárdának, amely 50 éve, 1925 novemberében alakult meg: Mandl József, Jahn György, Hofstedter An­tal, Zimmer György, Zimmer János és Jaki Mihály. Meleg szavakkal, virággal, díszokle­véllel köszöntötték az örege­ket, akik igencsak meghatód­tak, jó kedvük is kerekedett a tisztelet és a szeretet jelei nyomán, vacsora után még táncra is perdültek a „schraml”-zene hangjaira. Szűk körben, fehér asztal mel­lett azután sok szó is esett az egykori nagy létszámú kórus szép sikereiről. Ez az időszak egybeesett a huszas évek daláregyleti moz­galmának föllendülésével. A véméndi dalárdát Jahn Jakab, fiatal kántortanító hívta életre. Az akkor 45 tagú együttes né­hány év múlva 85 tagú ve­gyeskarrá nőtte ki magát és Jubilált a véméndi népdalkor 1934—35-ben már első díjat, aranyoklevelet szereztek a harkányi dalosversenyeken. A háború persze itt is közbe­szólt. . . 1941-ben a mai nép­dalkor vezetője, Mandulás János vette át rövid ideig a karnagyi munkát, míg őt is be nem hívták. Hosszú éveken át hallgattak itt is a kóruséneklés múzsái. A falu lakossága a felszabadulás után 50 száza­lékban kicserélődött. A kórust az ötvenes években többízben újjászervezték; először Pillin- ger Béla, majd Illés Mária ve­zette, 1959-től ismét Mandulás János irányításával vettek részt a megyei dalosversenyeken, sajnos egyre fogyatkozó lét­számban ... És 1965—1969 között újra szünetel a kórus munkája. Vajon mi lehetett az oka a gyakori elkedvetlene- désnek, az újrakezdéseknek. Egyfelől az igényesség, a követelmények nőttek a verse­nyekre induló kórusokkal szem­ben, és ebben az erős me­zőnyben bizony nem volt köny­nyű helytállni kottaismeret nélkül. Másrészt a kórusnak nem volt fenntartó szerve, in­tézménye, amely gazdája lett volna, ahogyan a többi kórus­nál ez természetes. Ma sem kapnak rendszeres támogatást sehonnan. Amikor 1965-ben egy dalostalálkozón a már eléggé megfogyatkozott lét­számú kórus tagjai látták, hogy a többiekkel szemben még az étkezésüket is saját zsebükből kell fedezniök, vég­képp elkeseredtek — a vé­méndi kórus úgy látszott vég­képp feloszlik. Néhány évre így is történt. Nemzetiségi politikánk tö­rekvéseinek és a kórusvezető áldozatos szervező munkájá­nak köszönhető, hogy pár év­vel később ismét sikerült ösz- szehozni egy kisebb együttest. Ezúttal már nem a nagyobb kórus alakítás céljával, hanem a nemzetiségi kultúra szolgá­latában. Akkor, 1969-ben ala­kult meg a jelenlegi német nemzetiségi népdalkör, amely­nek 20 tagja ma is minden hétfőn este hűségesen össze­gyülekezik és elsősorban sa­ját gyönyörűségére énekelget: fele-fele arányban német és magyar népdalokat, feldolgo­zásokat. Német nemzetiségi vi­seletűkben szerepeltek a pécsi és budapesti sváb bálokon, a környék községeiben, busójá­ráson, nemzetiségi kulturális találkozókon. Tagjai dolgozó emberek: van köztük tsz-tag, kéményseprő, tanácsi dolgozó, pedagógus és olyan eljáró munkás is, aki este hétkor ér haza, de fél óra múltán már ő is ott énekel a többiekkel. A dal szeretete, a kul- túra ápolása tartja össze ezt a kis együttest — nem a „nagy lehetőségek". Támogatást sajnos ma sem kapnak vagyis nem tartoznak sehová: nincs „gazdájuk"... Pedig megérdemelnék, hogy a helyi gazdasági szervek anya­gilag is támogassák működé­süket. W. E. Művészeti krónika Arckép. A Baranya me­gyei Tanács kiadásában az év végén jelenik meg a nemrég elhunyt Lovász Pál költő verseskötete, Arckép címmel. * Szebényi népdalok cím­mel a pécsi rádió karácsony másnapi műsorában Cseh Mária, a Pécsi Nemzeti Színház primadonnája a Várnai Ferenc szebényi nép­dalgyűjtéséből rendezett mű­sort énekli, Dörömböző Gé­za zenekarának kíséretével. A jövő év elején pedig ope­ra- és dalestet ad a József Attila Művelődési Házban Kováts Kolossal, az Állami Operaház pécsi származá­sú tagjával. (Képünk: Cseh Mária). Orfeusz a rádióban. Illyés Gyula: Orfeusz a felvilóg- ban című darabját, amelyet Sík Ferenc rendezett Pé­csett, felvette a Kossuth Rá­dió is és januárban az egész előadást sugározza majd. * Mozdony. Vass Éva január 5-én mutatja be a meszesi József Attila Művelődési Házban Gintzburger: Moz­dony című egyszemélyes drámáját. Az egyik előadás délután 5, a másik este 7 órakor kezdődik. Helsinki. Eck Imre a Hel­sinki Nemzeti Operaház­ban dolgozik. Brecht—Weil: A kispolgár hét főbűne, Ko­dály: Fölszállott a páva és Sibelius: Kalevala című mű­veire készít balettestet. Be­mutató: január 15-én. A tapasztalatok erdejét az aktivitás fénye világítsa be. Horváth Olivér műtermében Sűrűsödés, ritkulás, árnyékos és napos oldal váltják egy­mást az életben. Ezt tudo­másul kell venni. De meg is kell fogalmazni. S ez nem köny- nyű feladat. A teljesség igé­nye szürkítheti a lényeget, a túlhangsúlyozott lényeg viszont a részletektől hódítja el a fi­gyelmet. Mit tehet akkor a művész? Erről beszélgettünk az éppen 60 éves Horváth Olivér újmecsekaljai műter­mében. Bebocsájtás című huzalzo­mánc képe — mostani kiállí­tásán, a Déryné utcai kiállító­teremben — megdöbbentett. A boltíves kapu ábrájához kö­zelebb lépve jól olvasható fel­iratot vettem észre: Eladó egy koporsó. Kié ez a koporsó, és ki veszi meg? Aztán ismét a halál más-más képben, for­mában. És íme itt a napos ol­dal is. A műteremben élénk tónusú, élettől duzzadó szí­nekből komponált képek ötle­nek szemembe. Előttem egy guruló asztalka — lapja zo­mánckompozíció. Bent a ki­sebbik helyiségben régi akva- rellek sorakoznak a falon. Amott egy emlékmű makettje, és a grafikákat szorongató mappák között szobor is akad. Kossuth és Vörösmarty szobra ma is áll Bonyhádon. Hajda­nán még verseket is írt,.. Mindezek után az állapítható meg, hogy a kifejezés, a for- mábaöntés közvetlen körülmé­nyei foglalkoztatták elsősor­ban. Elbeszélni — és monda­nivalóban aligha szűkölködött valaha is. Zománcképei és grafikái láttán úgy érezzük, bennük találta meg a monda­nivalójának megfelelő kifeje­zőeszközt. Igaz ez? — Az utóbbi időben való­ban ritkábban festek. Viszont a grafikát és a zománcot na­gyon megszerettem. Ezek a műfajok jól megférnek egy­mással, és alkalmat adnak ar­ra, hogy általuk egymáshoz közelálló, egymásbafonódó gondolatokat fogalmazzak meg. Amit eddig e téren elér­tem, azt most szeretném to­vábbfejleszteni. Jövőre nyug­díjba megyek, abbahagyom a tanítást a Tanárképző Főiskola rajz tanszékén, és akkor re­mélem, nagyobb lélegzetű munkákba is belefoghatok. — Ha a pedagógus megvá­lik a katedrától, az csaknem mindig egyfajta törést okoz a lelkében. Nem fél ettől? — Két okom is van arra, hogy ne érezzem azt a bizo-"* nyos „törést". Egyrészt azért nem, mert 8—10 évvel ezelőtt megkezdett rendszeres mun­kámat itt a műteremben végre kibontakoztathatom. Olyan munkákat szeretnék létrehozni, amelyek a társadalomban szerzett tapasztalataimat tük­rözik — a közönség számára is sokatmondóan. Mindazt sze­retném végre megvalósítani, amire a tanárkodás mellett nem volt lehetőségem. A pik­torok között egyébként sincs „öreg" . . . Példaként említe­ném Barcsayt és Martynt. Az a lényeg most, hogy a tapasz­talatok erdejét az aktivitás fénye mellett ténylegesen szemügyre vehessem. Másrészt a nyugdíjbavonulás azért sem lesz törés, mert a Ságvári mű­velődési házban működő kép­zőművészeti szakkör vezetését megtartom. Amikor a szakkör­rel elkezdtem foglalkozni, egy szobánk volt mindössze. Ma már présgéppel is felszerelt, nagyon szép műtermünk van. Ez a szakkör, amely egyben baráti társaság is, a képpel, a képzőművészettel való ba- rátkozásnak azt a formáját választotta, hogy maguk a ta­gok is festenek, komponálnak. Rendszeresen eljárunk Buda­pestre is a nagyobb tárlatok­ra. Az ott szerzett tapasztala­tokat, élményeket azután fel­dolgozzuk. Három olyan „csa­ládunk" van, amelynek férfi és nő tagjai ott ismerkedtek meg a szakkörben. A MÉV ve­zetői már közvetlenül a szak­kör megalakulása után felfi­gyeltek tevékenységünkre, és nekem személy szerint is meg­adták a lehetőséget, hogy a szolgáltató üzemben dolgoz­hassak. Emellett megbízásokat is kaptam a vállalattól. —- Tanári munkámban ter­mészetesen sok örömöm is volt. Néhány tanítványom nem érte be azzal, hogy egyszer megkapta az oklevelet, to- vábjpképezték magukat nap­rakész állapotban élnek ma is. Emellett hatni tudnak arra a közösségre, amelyben élnek. Horváth Olivérnek, mint csaknem mindenkinek sebei is vannak. Igyekszik őket elbúj­tatni, de azért átderengenek szavain. Gyógyítóik az évek, amelyekből ő már hatvanöt számlál. „Vidéken" élte le ezeket az éveket. Nem vá­gyott soha Budapest után? — Nem. Itt is jól érzem ma­gam, mert az itteni légkör al­kalmas arra, hogy az ember dolgozzon. A kiállításokon lá­tom, mások is ezt teszik, és ez ösztönör. A probléma az, hogy kevés a megbízás, a pályázati lehetőség. B. K. Foto: Erb Janos A kisújbónyai klumpa-mester. Tetten ért pillanatok A fotóriporter gépével „írja" a történelmet — Erb lános is. Szenvedély és egyéni látásmód árad a képeiről. Csak a lénye­gesre; egy kifejező arcra, mozdulatra, vagy eseményre összpontosít. Csak a tétlenért pillanat érdekli. Mintha a má­sodlagos képalkotó elemeket sallangnak tekintené; olykor még a kompozíciót is hiába keresi a néző. Erb János állandó hőse és szinte egyetlen témá­ja az ember. Rendszerint ott talál rá, ahol hétköznapi tet­tekkel formálják a történelmet. Nem veletlen, hogy a ma­gyar sajtó napján az ő anya­gából rendezett színvonalas — és nagy érdeklődéssel foga­dott — kiállítást Pécsett a Du­nántúli Napló szerkesztősége. Képein kerüli a divatos tech­nikai mesterkedéseket és min­denfajta hivalkodást. Baranya lakóit, vendégeit, életét mutat­ja be, szereplői puszta létük­kel, megnyilvánulásaikkal, ap­ró rezdüléseikkel fejezik ki az alkotó mondanivalóját. A fo­tóriporter „csak" technikailag mozdulatlanná merevíti a vál­tozó, sokszínű életet. Ismerem a munkásságát, s zavarban vagyok, mert többet tudok róla, mint amennyit ezen a tárlaton megmutatott önma­gából. A válogatás izgalma, a bőség zavara, a nem túl nagy teret adó falak (s talán a zsű­ri) gátolta, hogy teljesebb le­gyen a kép? Nem fotóinak színvonalát, hanem témáinak gazdagságát hiányolom. Portrék. Nem mindenáron „művészkedők" és szerencsére nem rendezettek. Őszinte val­lomások az emberről. (Java­részt a „nagy" emberekről.) Solohov dedikál. Arcán az elé­gedettség alig észrevehető mo­solya. De nem is őt nézem. A kép „mellékfigurái" fognak meg: háttérbe szorított, elélet- lenített arcukról közelség és barátság, érdeklődés és vára­kozás tükröződik. A találkozás izgalmát-örömét fedezem föl rajtuk. Megejtő Marina Vlady monalisás mosolya olyannyira, hogy az alkotó is ráfeledkezett, s elmulasztotta szűkebb kép­vágással csak erre irányítani a néző figyelmét. Rhoda Scott él és bűvöl Erb János képén — mint a valóságban — a néző szinte hallja ötletdús variá­cióit. Leó „az ősember" figurá­jával egy letűnő divatról mond véleményt „Éva" viszont bájos megragadó lány. Sok képen megjelenik — rendszerint átszellemült munka közben az alkotó ember. Saj­nálom, hogy a kiállításon ja­varészt művészeket sorol ide a szerző. Bocz Gyula, a „szob­rász" című képéről az alkotás izgalma tükröződik, s ugyan­ez látszik a klumpakészítő mes­terember képén — ragyogó környezetrajzzal párosulva. A keramikus, a színészek vonásai azonban teátrálisak, mesterkél­tek, mintha a fényképezőgép­nek szólnának. Egy „eldugott” kép azonban — érzésem sze­rint — Erb János „nagy talá­lata". „Mi újság a faluban?" — ez a címe. A képen egy sötét ruhás parasztasszony áll a hirdetőtábla előtt. Fejére két vesszőkosarat borított, karján tömött szatyor. A kép a falusi ember egyre intenzívebb in­formációéhségéről beszél. Nagy tévedés viszont a „Kisújbánya: a kihaló falu". Jellemző példa arra, amikor a fotóriporter tá­jékozottsága nagyobb, mint amennyit képével el tud mon­dani. Szép életkép ez; egy szekér mellett fatuskón ül az öreg paraszt, arcát a kezébe temeti, mellette hűséges ku­tyája. Én elhiszem, de a kép­ről nem derül ki, hogy kihal ez a falu. A politikai napilap általá­ban kevés helyet tud adni a „természeti szép" bemutatásá­nak. Erb János erre is fogé­kony, s ilyenkor kompoziciós készségét is igazolja: ezt két művészi fotó, a „Korhadt fa- törzs" és „Az őszi levél" bizo­nyítja. Ijesztő fölfedezés és sú­lyos társadalmi mondanivalót hordoz egyik legjobb képe, me­lyen az alkoholizmus ellen, személytelenül, az emberekért mond ítéletet. ,,Kocsmaablak" — ez a cím. Kívülről fényt je­leznek a fehér foltok; a torz ablakkeretek azonban börtön­rácsra emlékeztetnek. A pár­kányon törött söröspoharak, szilánkok. A kép gondolati tar­talma a „semmi-iember", a csa­lád tragédiája, az emberi ér­tékvesztés. Nem szeretném túl­magyarázni a képet; bennem ezeket a gondolatokat keltette. És mellette egy nagyszerűen elkapott, sokat mondó pilla­nat: „A jalfás ember". Idős, fogatlan bócsika ünnepi kalap­jában a pult előtt. Kezében jaffás üveg; arcán múltba me­rengés. Gyötrelmes ifjúkort, nem éppen örömteli életutat sejtet, s a magányról, az egye­düllétről is vall ez a kép. Még­is derűs; tiszteletre és szere- tetre méltó embert állít elém. Tettenért pillanatok — ez Erb János munkásságának köz­pontja. Baranya gazdag ipari megye. A képsorból hiányolom az üzemben, a munkahelyen alkotó embert. Egyetlen — érc­bányászokról szóló — képe rendezettnek tűnik, de hol a többi, melyeket rendre látha­tunk az újság hasábjain? A paraszti életből is inkább a múltidézést ragadta meg. Nem az alkotót, hanem a válogatás esetlegességét hibáztatom. Ta­lán ez is tanulság a következő kiállításhoz. Jávori Béla

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents