Dunántúli napló, 1975. november (32. évfolyam, 300-328. szám)
1975-11-23 / 321. szám
6 Dunántúli napló 1975. november 23., vasárnap Zdzislaw Chudy grafikus kiállítása A kortárs lengyel képzőművészet képviselője, Zdzislaw Chudy grafikusművész mutatta be a napokban grafikai kollekcióját a pécsi közönségnek a Déryné utcai kiállítóhelyiségben. A kiállított anyagot négyhetes alkotótáborban készítette a művész a nyár folyamán, a Pécsi Grafikai Műhelyben, a pécsi képzőművészek vendégeként. Zdzislaw Chudy szerény eszközökkel, a képzőművészet hagyományos formanyelvén szólaltatja meg lírai hangvételű kompozícióit. Az emberi alak, az akt centrikus helyet foglal el a műveken. Emberközpontúságát, humanitását a harmóniaigény motiválja. Nemcsak a formai eszközök felhasználásában, de a művészi elképzelések és szándékok rendszerezésében is tudatos. Munka közben lejegyzi gondolatait, mintegy önmaga számára definiál. A sokszorosító grafikai technikának csaknem az egész fegyvertárát birtokolja. A női test hajlékony, lágy vonalai, mint egy halk dallamfoszlány szólal meg pár vonallal vázolt toílrajzain. Kisméretű rézkarcait a könnyed formakezelés, a részletek önfeledt játéka, de egyúttal a műgond jellemzi. Színes fametszetein jól érvényesül az alapanyag jellegéből adódó kemény, tördelt, szinte analitikus formajáték. A grafikai technikák tudatos alkalmazására vall ez a megjelenítés, akár linóleum-nyomatain a lényegre- törő, szűkszavú, nagy, zárt formák egysége. Harmonikus ritmusba komponálja tömör és vonalakra bontott felületeit. Látszólag nagy kedvvel alkalmazza a művész az ősi sokszorosító technikát, a litográfiát (kőnyomat), amit a mai ofszet (síknyomás) elődjének tekinthetünk. •A kísérletező kedvű művész kedvelt figuráit aquotinta-tech- nikában is megszólaltatja. Játékos, könnyed, változatos faktúrát varázsol a fehér lapra a bonyolult, többlépcsős műfaji megoldással. Zdzislaw Chudy pécsi bemutatkozása annak a kulturális kapcsolatteremtésnek az eredményeként jött létre, amelyet a Magyar Képzőművészek Szövetsége Dél-dunántúli Területi Szervezete kezdeményezett és hozott létre a Lengyel Képzőművészek Szövetsége Opolei Területével. Együttműködésük soronkövetkező eseménye december 6-án lesz Opoléban, ahol Erdős János pécsi festőművész mutatkozik be grafikai anyagával. Proksza László Páskándi Géza bohózata a Kamaraszínházban 1^1 it lehet mondani három■ * órás szakadatlan nevetés és kuncogás és hahotázás után? Azt, amit egy tisztességes, még fertőzetlen néző ilyenkor mond a színházból kijövet: de jót nevettem! Nem hiszem, hoqy akadna kritika, amit egy szerző ennél boldogabban nyugtázhatna. Mármost ha némely kritikus ezután, tükörben is ellenőrizve, komolyra simítja az arcizmait, és nekiveselkedik a darab ízekre szedésének, mikroszkópos vizsgálatának, és kémiai fürdőben méri meg lúg- és savtartalmát, bizonyára helyesen cselekszik, szakmája szabályai szerint. Én legszívesebben kimazsoláznék néhányat a szerző szósziporkáiból, nyelv-nyaktörései- ből, szellem-villanásaiból, és idetenném az olvasónak hadd kapjon kedvet az egészhez. Mivel ezt nem tehetem, mégiscsak be kfll számolnom a múlt szombat estéről, már csak azért is, mert csak vagy kétszázan lehettek ott egyszerre. Holott a színészek is oly nagy kedvvel bolondoztak, ami egy cirkuszi arénát is jókedvre horgolhatott volna. Már elmondta a szerző, hogy jókedvében írta a darabot, úgy látszik, hogy ez a jókedv eluralkodott aztán a stábon, majd a közönségen is. Jókedvből pediq sosincs annyi, hogy számolatlanui mérhetnénk. Mindez az általános jókedv pedig elég bonyolult szövevényből árad, nem véletlen, hogy a darab műfajára vagy műfajelemeire legalább hatféle meghatározást olvashatunk a színlapon, a nyilatkozatokban. Szatíra, paródia, bohózat, hangos némafilm-szkeccs, sőt, a fiatal rendező kedvenc kifejezésével „intellektuális blődli." A színháztörténeti és műfajelméleti Szeretők a hullámhosszon ingoványból próbáljunk meq kimenekülni egy igen egyszerű gondolatmenettel: szerző egy vidám színpadi játékot kívánt írni, amelyhez kézenfekvő lehetőséget kínált a polgári, a társalgási vígjátékok kedvelt alaphelyzete, a családi háromszög. S vajon ha áthelyezzük ezt o szituációt a mába, mit kapunk ■eredményül? Egy halom hamisítatlan, mai kispolgáriságot. Lehet ezen nevetni? Rengeteget. Persze, a nevetésnek is vannak fokozatai. Ezen a bohózaton nemcsak azért nevetünk „nemesebb nevetéssel", mert igen szellemes. Hanem azért is, mert bebizonyít egy fontos igaz. ságot: a játék nem okvetlenül kinevetni való. Szükséges is, mert ha hiányzik, az élet kietlenné válik. Az azonos hullámhosszot kereső szeretők kicsit tanulságos és nagyon mulatságos történetét Karinthy Márton vitte színpadra. Számtalan rendezői ötlettel színesítette a darab játékosságát. Tüllfüggöny mögött mozgó némafilm olvad ás természetesen a színpadi játékba, hangsúlyozva az eredetet, a hasonlóságot és a távolságot is. A figurák jövés-menése, átváltozásai hol zárójelbe teszik, hol aláhúzzák az elválasztó évtizedeket. Vata Emil díszlettervező groteszkké silányitott polgári szalonjában jó| helyükön vannak az intim jelenetek és a dulakodások, csakúgy, mint a tanácselnök önérzetes szép leánya. Vári Éva élvezettel komédiázik Hámori'lla sokszínű szerepében, affektáló operett- figurából meglepő érettséggel vált át temperamentumos vígjátéki asszonnyá, s az intellektuális feladatokat is pompásan oldja meg. A háromszög másik két csúcsán Bárány Frigyes és Pákozdy János bolondoznak, szenvednek, okoskodnak, teljesen azonosulva a szerepükkel. Bárány Frigyes kellőképpen elegáns, szellemes és „ördögi" mint csábító és elcsábított Szür- tevér, Pákozdv János pediq a világ minden Odödönjének pro- totípuscfként, maflán, fantáziátlanul, hetvenkedve és nyafogva teblábolja végig a három (elvonást. Nem az ő hibája, kollektív hiba, hogy a második felvonás kissé unalmasabb a többinél. Sir Katalin pedig — Szemrepillo szerepében — nemhiába kapott nyiltszíni tapsot azért a jelenetéért, amelyben o kettőiq számolni se tudó, szemlesütött leányzóból kibontotta a primitív kis vágyak agresszív óceánját. Koroknay Géza és Antal Anetta hamisítatlanul hamis házaspárja egészítette ki a játékot, a tettenérési jelenetben a bohózat elérte csúcspontját, a fegyverként használt spray, amelynek illata megtöltötte a színházat, egyike volt azoknak az ötleteknek, amelyek a társulat jókedvéről árulkodtok. A mérleq tehát: jókedv a színpadon és a nézőtéren . . . Hallama Erzsébet LOVÁSZ PÁL Találkozások Harminc év után egy jó barátom ma váratlanul meglátogatott. Arcán, testében nem volt már egy sejt sem, mely változatlan régi, hü maradt. Új, ismeretlen, sose látott ember, a másikkal csak névleg azonos; tágult szemmel néztem; a zöld idő csúf hínárjával mi mindent rárakott! Tükörként álltunk: bennem ő, én benne láttam rontó, kegyetlen jeleket, s holt ifjúságunk Atlantisza mélyén ébredt szívünk riadtan remegett Másvilág Számot vetek magammal, megrökönyödöm: hitvány bőrzsákban omló szerkezet, törékeny váz, ideghuzal, izom, sejthalmazat, milliárdnyi körön megannyi cél, indíték, mozdulat S a vegykonyhában tisztázott elem ös képlete, csillagtesttel rokon, az oszthatatlan mégis osztott része Mindez vagyok, névvel cifrázott ember, magamtól old a tartó láncolat A szertehullás bárhová röpíthet: egy két parányom mégis ittmarad BÁRDOSI NÉMETH JÁNOS Egy üres íróasztal előtt Nézd ez az üres asztal tegnap még nevet jegyzett, küzdött a halál ellen, ma már üresség-ábra. Jelzi, hogy ennyi vagy csak, lesikált tiszta lap, ezernyi ember dolga itt énekel ma némán. Új gazda, aki jön majd folytassa fényes hittel, mintha nem látná végét, küzdjön a végzet ellen. Szárnyat a munka adjon, ez a mi menedékünk, a mennybemenetelt majd segítse elszánt tolla. Herceg János: Megy §o hajó A gépész kezefejével széttörölte szója fölött a bajuszát, aztán odaszólt csendesen a fűtőnek: — Vigyázz a tűzre! Nem volt ebben semmi különös, napjában többször is kiment a kazánházból néhány percre, s a hajó éppúgy úszott a vízen, a kapitány fönn állt a parancsnoki hídon, a kormányosok a fülkéjükben, nem volt semmi hiba. Most azonban nem a konyhába nézett be a gépész, ahol mindig volt egy falat hús, ha megéhezett, s egy korty konyak, ha megkívánta. Most nem maradt lenn a hajófenékben, felment a napsütötte fedélzetre, mint a nászutasok vagy az unatkozó angolok a luxushajókon. Most a korlátra támaszkodott, mintha nem is gépész lett volna, akinek a helye lenn van a mélyben, s csak nézte a tengert, a hegyeket, amint szürke sziklákkal és apró, karszti erdőkkel a partot szegélyezték, míg a sirályok oly élesen röppentek fel, s oly váratlanul csaptak le azután, mint egy halk sikoly. A kapitány letette távcsövét, és a korlát felé fordult, „Mit akar ez a gépész?" — kérdezte magában. Még nem kiáltott le neki, csak nézte döbbenten, mint aki valami rettenetes dologtól fél. Mintha azt várta volna, hogy a hullámok közé vesse magát a gépész, mint aki egyszerre megún- ta az életét. A gépész, azonban csak állt mozdulatlanul és szemmel láthatóan elrévedve, csak állt a kék ingében, melynek szakadt volt az egyik ujja, állt kormos arccal, ahogy oldalról szemmel tartotta a kapitány, s gyér hajába szelíden kapott bele az enyhe szél. Az este együtt pókereztek, semmi baja se volt. Megitta a szokásos adag rumot, aztán elment aludni. Talán odahaza nincs valami rendbe nála! Van egy lánya, s a lányának egy udvarlója, akiről a gépész hallani sem akart. Ezen búsulna most? Emiatt neki egyszerre szűk a gépház? Mert alapjában véve jó kedélyű fickó volt, nem csinált semmiből különös gondot magának, hárminc éve élt a tengeren, úgyhogy csak a téli hónapokban került haza egy kis időre. Esténként pókerezett, nappal a gépházban állt, mert éjszakára a fiatalabb gépész váltotta fel, harminc év alatt nem volt vele semmi baj. Az éles napsütésben most valahogy egészen furcsán festett abban a kék gépészingben a korlátnál állva. A kapitány csodálkozva vette észre, hogy a tarkója kopasz. Csodálatos, Naponta együtt vannak, s ő ezt nem látta eddig. És milyen görnyedt és öreges, ahogy megereszkedett izmokkal áll! Ó ez korántsem az a hangos és magabiztos ember, akinek eddig ismerte, hosszú esztendők óta tartó közös szolgálatuk alatt. — Te, — fordult a fiatal segédtiszthez —, állj csak a helyemre, lemegyek egy kicsit a fedélzetre. — S a fiú fütyörészve nézett utána, hogy mi ütött az öregbe, a kapitányba, mit akar a fedélzeten? Talán a matrózok munkáját megy ellenőrizni ilyen szokatlan időben. Lábujjhegyen osont a kapitány, mint a tolvaj. Lélegzete elszorult, homlokán verejték gyöngyözött. Csak akkor nyugodott meg egy kicsit, amikor észrevétlenül a gépész háta mögé ért. — Mit nézel, pajtás, ezen az unalmas vizen? — szólalt meg csendesen, s szelíden megfogta a karját. — Én látni se szeretem! A gépész nem fordult hátra és nem felelt mindjárt. A kapitány is szótlanul állt, elengedte a karját és arra gondolt, hogy mégis odahaza történhetett valami, amiért ennyire bú- súlásnak adta a fejét a gépész. A lányával, a feleségével . .. Vagy talán rosszullét fogta el hirtelen? Szédült volna odalenn a zakatoló gépek között, s ezért jött a fedélzetre? — Érdekes — szólalt meg akkor a gépész, és megfordult s furcsán mosolygott —, az olajfák már elvirágzot- tak, a pineók pedig egészen megszürkültek ebben a nyárban! A kapitány nem felelt. Mit is mondhatott volna erre, hiszen nemcsak a tengertől, a tájtól is megcsömörlött, ha a partok közelében jártak. Igen; gondolta aztán, forró nyár volt az idén, s a nagy meleget a fák se bírják, nemcsak az ember! — De a sirályok azért fáradhatatlanok — tűnődött tovább együgyűen a gépész, mint akinek újdonság a tenger. Vagy csak úgy, mint aki nagyon régen látta. — Könyörtelenül csapnak le a kis halakra! Ök nem változtak! Ilyenek voltak akkor is, amikor hajóra kerültem! Harminc éve lesz az idén! — Nem baj! — nevetett kényszeredetten a kapitány és a hangja rekedt volt. — De azért elnyerem tőled estére az üveg bort, nyugodt lehetsz! Azzal el is indult, lassú léptekkel, látszólag egykedvűen, fel a parancsnoki hidra. Attól félt, hogy a gépész visszafordul, s ő nem bírta volna elviselni most a tekintetét. De az csak állt egy ideig még, nézte a szép, ragadozó madarakat, a fehéren izzó sziklákat, az ezüstös fákat, s aztán mosolygósán és csendesen visszaballagott a hajófenékre. Odafenn pedig közömbösen nyújtotta át a látcsövét a fiatal segédtiszt a kapitánynak. De az előbb a zsebkendőjét húzta elő, megtörölte a szemét, s csak akkor nézett messze-messze a végtelen vízen.
