Dunántúli napló, 1975. november (32. évfolyam, 300-328. szám)
1975-11-22 / 320. szám
6 Dunántúli napló 1975. november 22., szombat f^itm^einlekffiiS^isosölcnek A hazáért harcoltak Amikor — Szergej Bondar- csuk rendező vezetésével — A hazáért harcoltak című kétrészes, színes szovjet filmet forgatták, Mihail Solohov, aki maga is közreműködött a forgatókönyv megírásában, meglátogatta a stábot. Vaszilij Suk- sin és a film egy másik főszereplője megkérték a Nobel- dijas írót, dedikálja nekik a Hazáért harcoltak című könyvét. Solohov — bár a dedikálásban alighanem lehet némi gyakorlata — rövid tétovázás utón dedikáoió nélkül adta vissza a könyvet. — Nem, — mondta, maguk komoly emberek, ezért nem írhatok akármit a könyvbe... Ez az epizód bár igen beszédesen vall magáról az emberről is, sokkal inkább jellemző a Csendes Don, a Feltört ugar, az Új barázdát szánt az eke, az Emberi sors és A hazáért harcoltak Írójára, aki minden esetben messzemenően figyelembevette azokat, akiknek műveit szánta. Arról pedig valóságos legendák keringenek, mennyire fontos volt számára az, hogy egyetlen olyan mondatot se írjon le, amelyet nem érzett hitelesnek, nem élt át maga is. A hazáért harcoltak című regény cselekménye Solohov „szűkebb hazájában", a Don mentén játszódik 1942 tragikus nyarán, amikor a fasiszta hadtestek a kezdeti siker mámorában egyre mélyebbre vájták karmaikat a Szovjetunió testébe. A többnyire védekezésre kényszerült — és csak ritkán támadó — szovjet egységek állásaira fantomként zúduló német páncélosok árnyékában ekkor még hetyke legényeknek látszottak Hitler katonái is. A teljes siker reménye fűtötte hiedelmük a győzelemről — a filmben is mesterien ábrázolt fölényességet kölcsönzött megjelenésüknek. Ekkor még csak a kezük remegett olykor... Mitől? Erről szól Solohov regénye, A hazáért harcoltak, és erről szól a belőle készített film, amelynek középpontjában azok a kisemberek állnak, akiknek hite, a fasizmus iránti gyűlölete, a védelmezett haza szeretete sokkal erősebb volt akkor még, mint a fegyver, amelynek felfor- rósult vasára utolsó leheletükig ránehezült kérges tenyerük . .. Bányászok, kolhozparasztok, mindennapi emberek voltak ezek — nem mindennapi hőstettek véghezvivői. Kiemelkedik közülük Lopakin alakja, akit a legendás Vaszilij Suksin elevenített meg. A kivételes tehetségű író, rendező és színművész életének sajátos tragédiája, hogy már nem láthatta viszont önmagát ebben a filmben — az utolsó jelenetek forgatása közben meghalt, kései súlyos veszteségeként a maroknyivá zsugorodott ezrednek, amelynek katonáját azért formálhatta meg a filmben megcsodálható tökéllyel, mert maga is abból a fából volt faragva, mint az a bányász-katona, akit a mozivásznon újrateremtett. A hazáért harcoltak című film témáját tekintve, Solohov regényéhez híven szűkebb területet ábrázol, mint például az Emberi sors című alkotás. Művészi erényeiben nem éri el ugyan az Emberi sors színvonalát, helyenkénti egyenetlenségei ellenére is méltó emléket állít az alakjukban tökéletesen megmintázott solohovi hősöknek, a németek váratlan támadásával szembeszálló katonák hősiességének. Vaszilij Suksin kimagasló alakítása mellett őszintén megformált alakot teremt Szvjagin- cev-ben Szergej Bondarcsuk és Sztrelcov-ban Vjacseszlav Tyiho- nov. B. K. I dőkoptatta, rozsdabarna * falaival, torony-nyakával ül az erdőszélen, mint egy vadmacska, de aztán elhalad- tunkban az Árpád-kori falusi templomocskát eltakarja a Dó- czi-féle hajdani vízimalom. Udvarán egy asszony ruhákat tereget - hogy minek, nem tudom, mert szemerkél az eső —, a pajta előtt szürke Zsiguli. Vége a kerítésnek, az út leszűkül jóformán ösvénnyé, s itt kezdődik vagy végződik a szépséges Mélyvölgy. A komlóiak innét kapják a vizet, amely föld alatti üregekből, meg jó messze, a Tripammer-fa környékéről ered, hogy aztán a vízmű által épített szűrőberendezésen át folytassa útját a város irányába. Hideg és kristálytiszta, akár csak a levegő, meg az égbe meredő gyertyánok, bükkök csupasz ágain gyöngyszemekké merevedő esőcseppek. A kőlyuki barlang bejáratát súlyos vasajtó zárja el. Molnár Kálmán természetvédelmi őr mondja: — Fertőzéstől, szennyeződéstől kell óvni a vizet, ezért ez a nagy szigorúság. — Mi van a barlangban? — Én is Gebhardt Antal tanulmányából tudom, hogy a vízben tejfehér színű — hatnyolc milliméter nagyságú vakrákok élnek, tulajdonképpen ősi szabású szervezetek ezek. De vannak itt olyan — bizonyítottan ősvilágból visszamaradt — csigák, különleges rovarok, amelyek sehol a világon másutt, csak itt találhatók a Mecsek vizeiben. Egészen közel hajolok. A sziklafal mohos és nyirkosán hideg, hallom a láthatatlan vizek suhogását. Mióta tarthat ez?... Ha belegondolok, — évezredek óta változatlan ez a természetes nesz. Megborzongok, nem szeretem a barlangokat ismeretlen titkaikkal. A fönti barlang más, ami inkább sziklafülkének tűnik. A Felső-Mélyvölgy legértékesebb ősi emléke ez, ahol — többek között ősmedve csontjai kerültek elő Dacza János kutató jóvoltából. Aztán olyan tárgyak is, amelyek az ember korai ittlétét tanúsítják, edénytöredékek, egyebek. Bármilyen régen is, de itt már ember élt és lakott, tüzet gyújtott, az elejtett, lebunkózott állat húsát dobták a parázsra és táplálkoztak, szeretkeztek, gyermekeket neveltek, meghaltak... E szürke sziklák ezért őrzik qz emberi melegséget. A völgy aljában eresz- * ^ tett gyökeret — szakértők szerint vagy 200 esztendeje — egy gyönyörű,, egyenes tartású bükk, ha belegondolok, hogy amikor a Petrovicsok családfáján reményteljes új hajtás sarjadt, hogy aztán Petőfi néven ismerje meg a világ, akkor már „férfikorba" lépett ez az öreg bükk, tanúsítva az időtlenség megejtő szépségét Ez az erdei fa-matuzsálem — mint annyi minden más a Mecseknek e szelíd, csendes vidékén — szerencsére a hivatal és a természetet imádók védelme alatt áll. Suhog-zizeg lábunk alatt az utat két arasznyi vastag szőnyegként takaró avar: napfény-sárga, aranyszínű, rozsdavörös és karminpiros levélzeten lépkedünk, elöl Kálmán bátyám, mögöttem — időnként le-lemaradozva fényképezőgépével — riporter-kollegi- nám. Ezt is, azt is lencsére kéne kapni, akár a merész hegyoldalt, amelyből kibúvó triászkori mészkő-sziklák fehérlenek, hófoltoknak is nézhetné az ember, akár a Margit, Barátság, Károly elnevezésre hallgató vízesésszerű forrásokat. De most meg „jóságos isten” mi hullik az égből, — fekete hó, nagy pelyhekben. Egy fenét, — apró levélkék sűrűn, himbálózva a szélben, amely végérvényesen letépte valamennyit a már amúgy is eléggé csupasz ágakról. — Kik építették meg a forrásokat?- A természetjárók, meg diákok, meszesi fiatalok - mondja Molnár Kálmán. — GonBŐRRUHA KÜLÖNLEGES VÁLASZTÉKBAN MEGNYÍLT A BOR RUHÁZ ATI MINTABOLT PÉCS SALLAI U. 8. dőld csak el, hátukon cipelték fel a cementet, gyakran száz méterekről hordták ide a sziklatömböket a munkához. Néhány hete például a vasasi általános iskolások jártak itt. Kirándulásra jöttek, szalonnát sütöttek, fociztak, aztán egy kedves Ötlettel megépítették a Barátság-forrásnál a szép sziklakertet, de még egy játékos vízikereket is. Többhelyütt is látok - aljnövényzetre masnira kötött papírszalagot. Valamilyen jelek lehetnek. — Kirándulócsoport hagyta itt, — útbaigazítás a lemaradóknak. — Sokan járnak erre? — Nyolc-tízezer ember egy tavaszi szezonban . .. Csüggesztő ez a nagy tömeg, kicsit „szűzebbnek” gondoltam ezt a környéket. — A szám riasztónak tűnik, de azért két-három hónapos távon és ezen az óriási területen széthúzódik. Föltagozódik ám ez a tömeg. És az a szép ebben, hogy vigyáznak az erdőre. Az erdőgazdaság és — természetesen az Erdőrendezőség közreműködésével — sokhelyütt építettek esőbeállót, aztán rönk-asztalokat, padokat, szalonnasütőt, s minden egyesnél szemétgyűjtőt. Mondhatom, alig talál az ember élelmiszerhulladékot vagy papírt, limlomot. Én hetente kétszer, de gyakran háromszor is megjárom a magam útját, hiszen ez a feladatom már hét esztendeje lassan. — Mennyit gyalogolsz? — Esetenként húsz-huszonöt kilométert, esetleg harmincat. Ezzel a kis hátizsákkal a hátamon. — Nem fárasztó? — Hát te elfáradtál? — Nem, de nem is mentünk sokat. — Csak gondolod. Mire fölérünk a Tripammer-fához, éppen tizenhat kilométert teszünk meg. IV/I eglepő, hogy nem ér- zünk fáradtságot, legföljebb lefagy a lábunk, mert vizes avaron tökéletesen átázott a lábbelink, igazán szaladhatnánk is a legközelebbi emelkedőig, de ennyi fürgeséget feltételezni önmagunkról már nagyképűség lenne. És a meredek oldalon amúgy is csúszik az avar, jó vicc lenne leszánkázni a néha szédítően meredek oldalon. Ahol a víz kimossa egy-egy fa tövét, az errefele sem ritka haragos vihar könnyedén fordítja ki tövestől, amely aztán természetesen átkelőt képez a hegyekből siető patakocskákon. Ezeken is átevickélünk féloldal- vást araszolva a vastag fatörzsön, egymásba kapaszkodva. Aztán elérjük a mélyvölgyi mésztufa-gátat, amely lépcsőzetesen ereszkedik alá és a csermely vízesésként zúdul le a völgy irányába. A vízesés kék. Kéknek látom, s színét talán az óriási gyertyánok, bükkök lilás-szürkés törzsének tükröződése adja. De miből alakult ki a „lépcsősor”? — Sziklából, kőből — mondom. — Semmiképpen. A karsztvízből kicsapódó mész lerakódik a patakokba zuhant ágakra, fatörzsekre, ezt évente belepi az avar, egyre vastagodik, köti, cementálja a mészkő-porla- dék, aztán szinte betonkeménységűvé merevedik, kialakul egy természeti csoda folyamat. Valami olyasféle anyag-átváltozás következik be, mint ahogy az ősidők növényzete egy roppant nagy időtávon szénné alakult ki. Védelem alatt áll. Letördelni, hazavinni tilos. Nem vitrinbe, nem íróasztalra való: megcsodálni a természetes átalakulás eme érdekes, szép „rekvizítumait” csak itt szabad. Visszafelé indulunk egy elágazásig, majd leereszkedünk a Barátság-forráshoz, hogy letelepedjünk az erdei asztalhoz. Már úgy értve, hogy a vizes asztalról lesöpörjük a falevelet. Molnár Kálmán kibontja a hátizsákot. . . éppen ideje . . . aztán húsokat eszünk . . . meg paradicsomos halkonzervet, amelynek levét a hirtelen megeredő eső úgy kiveri másodpercek alatt, hogy éppen csak ki tudom kapkodni a csupasz haldarabokat. Meg egy üveg Szürkebarátot is „találtunk” a hátizsákban . . . Ennek főként itt az ideje, soha de soha így nem esett jól még bor, mint most, zuhogó esőben, tízvala- hány kilométerrel a hátunk mögött. CIT ölbandukolunk a Tri- * pammer-fa tisztására, onnét ki az országútra, ahol már nehéz teherkocsik járják útjukat a kőbányától oda és vissza, Molnár Kálmántól elbúcsúzunk. — Tudod, mit jelent az erdő az embernek? Most már tudod? — kérdezi. Hallgatunk, kissé elszomorodva. — Nyugodt idegzetet. Aztán egészséget. És még tudod mit? A természetes szépség megbecsülését. Mert azért, ezekre igazán nagy szükség van manapság is .. . Megfordul, visszaballag. Már el is tűnik a fák között. Egy ideig hallani, amint a gallyak ropognak lábai alatt. Rab Ferenc Fotó: Seres Éva Komolytalan rovat Pécsi dolgok A VÁROS FEJLŐDÉSÉNEK PERSPEKTÍVÁI. A város kétféle módon terjedhet, horizontálisan és vertikálisan. A vertikális terjeszkedés egyszerű, építünk huszonkét-emeletes házakat, amiben elfér egy egész falu. A horizontális pedig az, hogy idecsctoljuk a falut. Ha egy 35 emeletes házban lakik vagy ötezer ember, ahelyett ugyanezt elérhetjük építkezés nélkül is, csak idecsatoljuk Vasast. Az is ötezer ember. Eddig a vertikális építkezést erőltettük, most remélem a horizontálisra kerül a sor. Nagyon helyesen. Ed- dik a mecsekszakáli kis zug faluban lakott. Nagyot nőtt az ázsiója, mikor kiderült, hogy egy község lett Orfű, Mecsekrákos, Mecsekszakál. Erősen gyarapodott a lélek- szám. Eddig lakott kétszáz lakosú községben, most már ezerben. Innen már csak egy lépés. Idekerül majd Pécshez és százhetvenezer lakosú városban lakik. Pécs is gyarapodott valamelyest, Mecsekszakál is. Ha esténként a mecsekszakáli polgár kinéz a holdra és megbökdösi a Riskát az istállóban, nyugodtan odaszólhat neki: — Ne bőgj te marha! Városban ezt nem szabad! Idekerül az a közeli falu is, ahol erdekes eset történt velem néhány évvel ezelőtt. A falusi kocsmában ki kellett mennem. A terem egyik felén ott díszeleg a lófarkas fej, tehát ez a lány. Onnan jóval távolabb, ahogy az illem megkívánja a kackiás fiús fej, itt járnak ki a fickók. Én is itt mentem ki. Ott aztán a kukoricatáblában találkoztunk. Ugyanabban és ugyanott. Csők tíz méterrel arrébb, úgy hogy akár egymásnak integethettünk. Ezek után senki se fogja gondolni, hogy ez csak olyan falusi dolog. Ez pécsi specialitás lesz. Aminthogy, amikor egy barátom Pesten akart lakást cserélni, minden problémája a WC volt. De Pesten nem akart lakni. A vonatablakból mindiq azt leste, hogy hol vannak a szép kertes házak mellett azok a pirinyó épületek, vagyis a rebikek.- Ahá Pesten járok! - mondta örvendezve. Aztán talált egy külvárosi helyet, ahol a telep végén mindjárt ott is volt a 'legelő. Akkor az volt a legnagyobb baja, hogyha beér a városba nyakiq sárosán és kérdik, hogy hol az istenben járt, akkor senki se hiszi el, hogy Pesten. Míg a pécsi barátai, három órai út után elegánsan leszállnak a déli pályaudvaron, ő gumicsizmában, nyakig sárosán, másfél órai villamosozás és fél órai gyaloglás után be- caplat a körútra. Ezért maradt vidéki. Látom a jövőt. Mi leszünk a Dunántúl legnagyobb városa, ha a horizontális fejlődés meg nem áll. A következő lépcsőben Kővágó- szöllős után idekerül Szent- lőrinc. Pécsvárad, Hosszú- hetény. Aztán már csak egy lépés, hogy idekerüljön Sely- lye, Sásd, Mágocs. Akkor leszünk igazán város! Legfeljebb a lakáscserékkel lesz baj. Akkor valahogy így kell hirdetni: pécsi, belvárosi, szentlőrinci lakásomat elcserélném külvárosi, sellyeivel. Szőllősy Kálmán
