Dunántúli napló, 1975. október (32. évfolyam, 269-299. szám)

1975-10-26 / 294. szám

* 1975. október 26., vasárnap Dunántúli napló „A vidék nem lehet azonos a magánnyal, a belesüppedés- sel . . . Bárhová kerüljenek, min­dig legyen valamijük, ami föl­emel és nem enged lefelé!..." Kedves emlékű pedagógia tanárom útravaló szavai gyak­ran eszembe jutnak, ha vidé­ken élő értelmiségiek között járok, ha velük találkozom. Vagy fordítva. Ha visszaértem az úgynevezett nagyvárosba. Pécsváradon él egy fiatal pedagógusnő: Góllos Orsolya. A Mezőgazdasági és Élelmiszer- ipari Szakmunkásképző Intézet­ben magyar nyelvet és irodal­mat tanít. 180 szakmunkásta­nulót nevel anyanyelvűnk sze- retetére. Fölkészül az órákra, szervez, irodalmi színpadot ve­zet, vagy éppen gesztenyét szü­retel az iskolával, teszi amit kell. Azonfelül két idegen nyel­ven is jól beszél, egyiken fordít is. Műfordító: nagyon kevesek közt a szldvén irodalom egyik magyar közvetítője. Átültetésé­ben eddig három prózai kötet jelent meg az utóbbi két év­ben. Magyar-orosz szakos tanár­ként tanított Hímesházán, egy ideig népművelőként dolgozott, majd visszatért eredeti szak­májához. És — úgy mondja — három évi kollégiumi nevelős- ködés után végre most „csak" tanár. Végre taníthat és a mű­fordításnak élhet. — Ezek a fiatalok a világ vaskos realitásai között élnek — mondta —, és mindent meg­tesznek, bármit képesek befo­gadni, ha sikerül hozzájuk el­jutni, ha igaznak érzik, amit hallanak. Nekem követelnem kell, és ők tudják, ez az ő érdekük. De nem úgy, hogy én „a" tanár vagyok, aki „be­vasal" tőlük valamilyen ismere­teket, hanem öntudattal, saját akaratukból ... Ezt szeretném elérni, pedagógusként ez a célom . . . — És műfordítóként? Egyálta­lán hogyan jutott el egy pécs- váradi magyar kislány Szlové­nia irodalmához; ennek a tol­mácsolásához művészi fokon, hisz két év alatt ez a három kötet önmagáért beszél . . . — Anyám nyelve a szlovén . . . Egy Ljubljana környéki kis falu­ból a háború alatt került Ma­gyarországra. Amikor már le­hetett, a nyári vakációkat ott töltöttem ebben a kicsi, alig kétmilliós, de csodálatosan szép országban: üde zöld tájon, az Alpok közelében. A vérségi kapcsolatokat is leszámítva: szeretetreméltó és nagyon ro­konszenves nép a szlovén. Gyö­nyörű, színes folklórral és egé­szen sajátos népzenével... A nyelvet ott tanultam. Később már tudatosabban igyekeztem megismerni egész kultúrájukat. Autodidakta módon . . . Kaptam egy fél éves ösztöndíjat, de nem vehettem igénybe. Taníta­nom kellett... — Mégis, hogyan és mikor kezdte el a műfordítói munkát? Egy fiatal műfordító műhelyében — Jó öt ^vvel később, 1973- ban az Európa Könyvkiadó ré­vén. Előtte felsőfokú nyelvvizs­gát tettem, amire kerek egy évig készültem. A kiadónál örömmel fogadtak és azóta is ellátnak megbízásokkal. Igen jó szakmai és emberi kapcsolatot sikerült kialakítanom velük: rengeteg segítséget kaptam eleve abban, hogy a szakmát elsajátítsam. — Hogyan vélekszik a mű­fordítók megbecsüléséről iro­dalmi életünkben? — Most jobb. Használt az Élet és Irodalom vitája. Azóta rendszeresen foglalkoznak ve­lünk a „Műfordítók műhelyé­ben" rovatban, és a könyvkri­tikák is általában legalább egy sort szentelnek a fordító­nak is . . . Az eddig megjelentek közül a Szivárvány a város felett cí­mű regény egy asszony port­réja; a Verseny című kisre­gényben egy fiatal mérnök ke­resi helyét a világban, a je­lenben. Ciril Kosmac: Ballada a trombitáról és a felhőről cí­mű regényében a háború, a szlovéniai partizánharc, a né­met megszállás emlékei térnek vissza a túlélők: a völgyben élő emberek — hősök és árulók - emlékezetében. Gondolatai szép, természetes harmóniábon simulnak a szituációk'hanqula- tához. A táj és a balladai hanqvétel varázsa maqával ra- qad; a kötet azok közé tarto­zik. amit „egyszuszra" olvas el az ember s a végére érve úgy érzi, megismerhetett valami fon­tosat a Murán túli szomszéd nép életéből. És ez jórészt a' fordító érdeme. — Hozzám is ez a mű áll a legközelebb. Gyönyörű mun­ka volt dolgozni rajta, gyorsan, gördülékenyen ment a fordítá­sa. Nyelvileg a mű metafora­rendszere külön örömet oko- ~o':t. Jó alkotást átültetni ma­gyarra nagy boldogság — a jó író megihleti a fordítót is. Persze, ismerni kell a népet is; kultúrájukat, szokásaikat. „Ott" kell élnem, beleilleszkedve a gondolatvilágukba, a mentali­tásukba, ismerve azt is, ők ho­gyan látják önmagukat, a hely­zetüket a világban. — Általában hol, mennyit dolgozik fordításokon? — Általában otthon, de kol­légiumi nevelőségem idején a szilenciumok alatt is fordítot­tam. Szeretem a kész anyagot eltenni, „pihentetni". Közben valami szép magyar nyelvű prózai szöveget olvasok. S újra átfésülve a magam munkáját, „jönnek elő" az ún. „fordítói vakság” hibái: amiket elnéz­tem, a stílusidegen szavak, ma­gyartalanságok, amiket elír­tam. — Jelenlegi munkája, ter­vei? — Nemrégen adtam le Ivan Bratko Egy lány naplója című kisregényét, amely az NSZK- ban dolgozó vendégmunkások életébe enged bepillantást. Jelenleg Ciril Zlobec Testvérem, a szent című kisregényét for­dítom. Elkészültem A szimbo­lizmus Kelet-Európábán című tanulmánykötetbe egy kb. 35 gépelt oldalas tanulmánnyal ,,A szimbolizmus és a Szlovén Modern" címmel. Ez a szlovén „Nyugat”-osok köréről szól, akik valamivel Adyék nemze­déke előtt léptek fel. Ezenkívül két másik önálló munkán is dolgozom: egy szlovén lírikus és egy prózaíró portréján, A XX. század jugoszláv irodalma című készülő kötetbe. Decem­berig le kell adnom . . . — Ne haragudjon a kérdé­sért: mennyit jövedelmez a műfordítás? — A fordító honoráriumát a szerkesztő határozza meg: ívenként 400—800 forint kö­zött. A „Ballada . ..” 12 ív volt és szeptembertől áprilisig dolgoztam rajta ... Mindez a nagyon kemény szaktudást, szívet és felkészült­séget igénylő, de nagyon szép munka tehát nem „hoz" nagy pénzt. . . Viszont olyan szellemi gyönyörűséget ad, ami kitelje­síthet egy életet. * Általában kevés műfordító él a fővároson kívül. Góllos Orsolya egy a kevesek közül. — Alkati dolog — válaszol­ta —, ki hol érzi jól magát. Nekem Pécsvárad is Európá­ban van . . . Megvan a köze­gem itt. Elnézem, hány és hány fiatal töri magát, hogy a fő­városba kerüljön.' Elrohannak és „megeszi", elnyeli őket a város, hiszen ott sokan van­nak!... Persze sok minden ne­kem is jó lenne. Hogy mi? Egy telefon, egy autó . . . De ez még messze van. Lehet, hogy egy kis faluban nem érezném jól magam. Lehet, bár én is ott kezdtem a munkámat, az éle­temet és ott, falun is meg le­het találni annak az értelmét, amit csinálunk. Elég sok fiatal nyafog, panaszkodik ma a kö­rülményei miatt. Van aki ok­kal .. . De hát egész Magyar- országot lakják, vidéken is él­nek, laknak, dolgoznak az em­berek és végtére „a" vidék is Európában van. Városban is lehetséges mucsai módra élni... Szerintem nem lehet addig és úgy panaszkodni, hogy nem csináltunk eleget. Mindenki boldogulhat... De mérje fel hozzá a lehetőségeit, a képes­ségeit. És szeressen dolgozni... Wallinger Endre Eifert János fotói a Doktor Sándor Művelődési Házban Keleti emberek A Mecseki Fotóklub méltán oiszágos hírűvé ** vált kamarakiállitásainak sorában immár harmadszor lépett városunk nyilvánossága elé a Budapesti Fotóklub és az egész magyar fotóélet talán legsikeresebb fiatal tehetsége: Eifert Já­nos. Nem csupán a fotózással foglalkozik mű-’ vészi szinten, hanem a tánccal is; c Magyar Néphadsereg Művészegyüttesének tánckarával messzi földrészek országaiba eljutva ad élményt nézőinek és gyűjti az élményeket lényképezőgé­pe segítségével, hogy aztán művészi élményt nyújtson képeivel. Ezúttal a KELETI EMBEREK című kiállításán a fotóriport eszközeivel számol be indiai útjáról, az ott látott fényekről és mély árnyakról. A Dok­tor Sándor Műv. Központ Klubtermének falait el­borító nagyméretű képek híven tükrözik és igazol ják Eifert János vallomását munkamódszeréről és művészi törekvéseiről. Számára a fényképezés a jellemző kiválasztása a gyorsan változó pillana­tok sokaságából; élményt adó képpé formálni a puszta látványt. Mint dr. Pelyhe Jánosné, a Me­gyei Tanács Művelődési Osztályának főelőadója megnyitóbeszédében kiemelte: a szerző képein mindent az ember köré helyez, tükrözve és hangsúlyozva az ember és maga teremtette kör­nyezetének elválaszthatatlanságát. A fotókon zseniálisan ötvöződik a művészi és a dokumen­tációs jelleg; az ábrázolt szituációkban ott fe­szül a tér és az idő teljessége. A megörökített pillanatok jellemző társadalmi összefüggéseket ti­pizálnak, lényeges emberi feszültségeket sűríte­nek. A rendkívül szerény, rokonszenves fiatal mű­vész közvetlen hangú tárlatvezetése még köze­lebb hozta alkotásait a nézőhöz. Az Indiában élő 600 milliónál több embertársunk számunkra szinte elképzelhetetlen vagyoni és társadalmi megkülönböztetettsége, a kasztrendszer és a val­lási fanatizmus, az éhhalál réme és a drága díszekkel cicomázott szent tehenek tömegének ellentmondásos egzotikuma mögött azokat a vo­násokat keresi, amelyek az életkörülmények ré­vén bevésődnek az emberek pszichikumába, gesz­tusaiba, megnyilatkozásaiba. És ez — a mindig eredményes — kutatás egyben állásfoglalás is, amely Eifert János mély humanizmusában gyöke­rezik. Az emberi, tartalmi értékeken kívül külön el­ismerést érdemel a képek minden szélsőségtől, divatos túlzásoktól mentes, időtlenül időtálló technikai megjelenítése. Mivel van monda­nivalója, nem szorul a figyelemfelkeltés ér­dekében labortrükkökre, hatásvadászó fogások öncélú külsőségeire. A fényképezés nemzetközi­leg közérthető, klasszikussá érett nyelvén szól né­zőihez, egyaránt kerülve a pongyolaságot és a zsargont. Portréi az arcmáson túl mély jellem- ábrázolások, csodálatosan kifejező szemekkel. Az éhező gyermek, a mások határozta sorsú fia­tal lány, a kecses kis táncosnő, a kereskedő, a múzeumőr és a tanító, a nehézsorsú férfiak és a megfáradt öregek úgy tekintenek ránk a ké­pekről. hogy a sötéten ragyogó szemekben va­lóban tükröződik az egyéniség és a jellem. A fotókiállítások rendszeres látogatói aszerint értékelik a nyilvánosság elé bocsátott képváloga­tásokat, hogy ml hagy maradandó emléket a látottakból. Eifert János bemutatója ilyen vonat­kozásban is kiemelkedő helyet érdemel; nehezen felejthető emberábrázolásai nem csupán Pécsett, hanem számos hazai és nemzetközi fotótárlaton arattak megérdemelt sikert és elismerést. Dr. Szász János Egy színház küldetése Ötéves a Huszonötödik Szakállas srácok, modem hajú lányok telepedtek nem. rég Pesten az Astoria alul­járóba, alig valamivel a csúcsforgalom után. A pes­ti emberek mindig rohanó hada lassúbbra váltott egy kicsit, aztán rohant volna tovább, de a srácok meg . a lányok megálljt paran­csoltak a rohanásnak - já­tékkal. összeállt körülöt­tük a látványra mindig szomjas embergyűrű. „Szí­nészek!" — mondták egy­másnak a megállított pes­tiek, mert a Huszonötödik Színház az aluljáróba, ba­ranyai falukba, borsodi bányákba elment közönsé­get keresni. Divat rna a közönség­színház kapcsolat erősítésé­ről beszélni, sokféleképpen próbálkoznak vele, jól is, meg sután is. Nemegyszer csak úgy oldódnak a fél- szeg pillanatok, hogy vala­ki megkérdi: „Mit szeret enni a művésznő?” meg „milyen drukker a művész úr?" Pedig a színművészet és a közönség kapcsolatá­nak csodálatos és semmivel sem helyettesíthető lehető­ségei vannak: a nézőtéren. Amikor q közönség beül, és a színház megríkatja-meg- nevetteti. A Huszonötödik Színház nem kapcsolatot ke­res, hanem közönséget. Nem akarja agyonmagyarázni az előadást azoknak, akik be­járnak a színházba, hanem azokat akarja kézenfogni, akik alig, vaqy sosem jár­tak még színi előadáson. Üttalan falvakban, rohanó utcai emberek között, mun­kának élő puritán mesterek világába megy el, hogy megpróbálja a színház cso­dájával kibontani belőlük a játékélvezet csodáját. Éppen ötödik éve. A Huszonötödik Színház a Magyar Újságírók Orszá­gos Szövetségének székha­zában talált otthonra; a leg­felső emeleten néhány kis irodája van, meq egy száz személyes kamaiaszínháza. De belépőjegye csak egy­két hónapra előre. Mert a Huszonötödik Színházat sze­reti a pesti ifjúság. Az 1973/74-es évadban a né­zők 25 százaléka fizikai munkás, 13 százaléka értel­miségi és 54 százaléka diák. De mit akart öt évvel ez. előtt a társulat? Hiszen Pis- cator óta sokféle változata volt már az úgynevezett po­litikai színháznak! Nos, a „Huszonötödik" világos programot mondott- ki: új játékstílust megvalósítva, az amatőr színjátszással egy­bekapcsolva létrehozni egy olyan színházat, amely szel­lemében sajátosan avant- garde, nagyon mozgékony, s a legidőszerűbb társadal­mi-politikai gondokat azon­nal kivetíti a művészet se­gítségével. Ha lehet, ezekre a gondokra a leggyorsab­ban válaszol is. Mindezt egy életkoránál fogva érzé­kenyebb, nyugtalanabb, új- keresőbb fiatal társulattal. Sokszor megírta már a kritika, hogy ebből a szín­házművészeti programból milyen sok valósult meg, s milyen jól. De azt kevésbe, hogy hogyan végzi a Hu­szonötödik Színház közmű­velődési küldetését. Pedig az avantgardizmus e köz- művelődési vonatkozásban is illik erre a társulatra. Ugyanis évi négy-öt bemu­tatójuk mellett közönségke­reső, közönségnevelő útjaik közül a legfontosabb az a minden évad eleji út, amit az ország egy-egy megyé­jével közösen vállalnak. En­nek alapelve: felkeresnek egy megyét és ott a köz- művelődési program kap­csán olyan helyeken mutat­ják be az új darabjukat, ahol vagy soha, vagy csak igen régen járt színház. Ez minden évad programjában benne van a táj jellegének megfelelően. Az ilyen tur­nékon rendhagyó irodalom­órákat is tartanak általános és középiskolákban. Ezekre kimegy a társulat egy-egy csoportja és teljesen kötet­len formában, a diákokkal közösen mondanak verse­ket. Aztán elmennek üze­mekbe, bányákba is, és munkakezdés előtt fé1 vagy egy órás műsort adnak. Ezzel aztán nem csak az alapvető célt érték el, hogy tudniillik „szűz" közönséget hódítottak meg a színház- - nak, hanem ez a közönség - éppen „szűz" volta kö­vetkeztében. - vissza is ha­tott a Huszonötödik Szín­házra. A magyar kulturális élet egyik sajátos vonása lett tehát az elmúlt öt év alatt a Huszonötödik Színház. Be­hozta a magyar színi mű­vészetbe a szocialista poli­tikai avant-garde szellemét, megmozgatva kissé a túlsá­gosan is hagyományos szín­ház-közönség viszonyokat. Földessy Dénes

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents