Dunántúli napló, 1975. szeptember (32. évfolyam, 239-268. szám)
1975-09-20 / 258. szám
6 Dunántúli fígplö 1975. szeptember 20., szombat Kepek a regi Pécsről Balról a fényképezett rész térképe, a Rókus alja, a Kisgyiid utca, Damjanich utca 49, a Radnics utca. Fotó: Erb János Baranyában 9715, Pécsett 1875... E gy ideig itt állt tőlünk vagy tíz lépésnyire és fülelt, majd egyre hátrált, megfordult s mire föl- ocsudtam, már nem is láttam. — Hova tűnt ez az ember? A művezető elnevette magát:- Ott szalad ni! Megijedt... — Mondta neki, mit akarok? — Mondtam hát! Látja, idáig eljött velem, aztán meggondolta magát.- Mi a dolga?- Mindenféle, ami nem szakmunka. Amit el lehet rendesen végezni, anélkül, hogy az agyát megerőltetné. Szöget egyenget az ácsoknak, lefeszíti az ácskapcsokat a zsaluzatról, betonvasat egyenget, söpör, meg megyen át a szomszéd utcába, a boltba, ha kell hozni valamit, cigarettát, pari- zert, kenyeret, ilyesmit. Egyébként igyekvő, csendes ember. — Mi a neve? — Döme. így becézi mindenki. Arra nézek, amerre eltűnt, az új üzemcsarnok bejáratánál, az állványzat tartógerendái között. Alacsony, harmincvala- hány esztendős férfi, jobb lába kissé kifele hajlik s talán eny- nyivel rövidebbnek is tűnt. Magasszárú bakancsa fölött a csupasz lábából féltenyérnyi kilátszott, amit már nem takart el a kék nadrág lebegő szára. Karimájától megszabadított ócska kalapot viselt, alóla feltüremkedett tarkóján a haja. Döme. Mi más is lehetne? Délután azért megvárom a felvonulási épületeknél, hóna alá szorítja lapos, kopott aktatáskáját és a fizetési cédulát vizsgálgatja, bár . . . ösz- szehajtja, farzsebébe gyűri. Farmert húzott, széles bőrövvel, ingje rózsaszínű dzsörzé. Végigmegyünk az Alkotmány utcán, a négyszázágyas klinika után jobbra fölkanyarodunk a Jakabhegyi útra. Kereszt a n helyén — Hívták, a haverok — jegyzem meg neki. — Tudom. — Nem jár kocsmába? — Nem nagyon. Fizetésnapon pedig soha. Meg most maga is jött. És otthon is van munka, segítek az öregnek hordót mosni, szüretre. — Milyen öregnek? — Akinek a szőlőjében lakom. A présházból nyílik egy kis szoba. így aztán nem gazdátlan a szőlő. Kétszázat fizetek albérletet, nem sok. Igaz, segítek is neki, de ad bort, sőt kapáláskor, szüretkor fizet is még nekem. Ö lent lakik a városban. — Mit nézett a fizetési szalagon? Hiszen .. . — A számokat azért ismerem. Tudom miből mit vonnak le, mennyi jár. Annyira nem vagyok hülye. — Nem is mondtam. — No persze — néz rám laposan. A szőlő vagy ezer négyszög, ölnyi lehet, a présház öreg, de jóformájú épület, rekedt kutya ugrik elénk. Döme a táskájából dob neki szalámihé- jot, a kutya állkapcsa csatta- nik, ahogy a levegőben elkapja, de a kenyeret csak megszagolja, nem kell neki. Az albérleti szobában öreg heverő van a fal mellett, aztán faliszőnyeg, a szekrénnyel egy síkban téglalap alakú festmény vagy mi, „Jézus az olajfák hegyén", összekulcsolt tenyere közül úgy áll ki egyik ujja, mintha cigarettát tartana. Jézus palástja zománckék, az arca rózsaszín, szokálla vörhenyes. Aztán meztelenkedő — Playboyból kivágott — nők, lo- boncos szőke hajzuhataggal, kacéran kinyomott fenekek, vastag combok. A mosdóállványon sárga műanyag lavór, szappan, fogkrém, repedt tükör, borotvapamacs. Demizsonból önti a bort és jó bőven szódázza: — Szóval arra kíváncsi .. . — Igen. Ezért szaladt el délelőtt? — Lehet. De nem is emiatt, nem akarom ott a munkahelyemen a nagy fölhajtást. — Szégyenli? — Kellemetlen. Mert az az igazság, hogy ha nagyon akartam volna, legalább öthat osztályt elvégezhettem volna. Most meg már... harminckét év után . . . — Nem késő. Sokan tanulnak most is, még idősebb fejjel is. Csendesen felel: — Nézze Az én életem el lett... — s megmondja, — Van két öcsém, azok bejártak Mohácsra a szigetről, el is végezték az iskolát, mindegyiknek szakmája van, az egyik Pesten már művezető a Ganz MÁVAG-ban, vagy hol. Kint éltünk a tanyán, négy-öt marhát tartottunk, meg disznókat, pénz volt, nekem a határ, a föld, az állat volt az istenem. Én még cipőt sem szerettem húzni, nem hogy iskolába járjak, — Az öregek nem • küldték? — Egyszer az apámat a tanács megbüntette néhány százasra, akkor ordított is velem, sőt, belém is rúgott úgy csizmásán kint az istállóban, én meg kiröhögtem, az udvarról kiabáltam neki, úgy sem tud nélkülem győzködni az állatok, kai, akkor meg mit akar? Hát ez volt. Katonaidőm alatt is noszogattak emiatt, hogy írni- olvasnj mégis csak illő, de hát...- „Illő?” Kell, nem?- Mondom, most már mindegy.- Egyáltalán nem ismeri a betűket? Nem hiányzik valami ... ? Könyv, mondjuk újság, hírek, értesülések a világról, versek . . . szép gondolatok, szépség . .. nem is tudom, nem értem ... - magyarázom neki, de átnéz a fejem fölött, a kopott, barna-füstös falra, azt nézi, pedig nincs ott semmi.- Mennyit keres?- Kétezret. Két és felet. Elég.- Amikor felveszi a keresetét, nevét hogyan írja alá?- Mit-gondol?! Keresztet! Levetkőzik, rongyos gúnyát ölt, az udvaron lévő katlan rostélyára száraz szőlővesszőt rak, papírt, meggyújtja, aztán a tuskán vastag kölöncöket vág szét baltával, egyetlen csapással, dühödten, nekikeseredve. Hordómosáshoz melegít vizet. Ezzel is elmegy a mai este. Itt se rádió, sem tévé. Semmi. Lefekszik majd - azt mondja, kitűnő alvó - egy ideig nézi majd Jézust az olajfák hegyén, meg a meztelen lányokat a falon. Amíg csak be nem sötétedik. Baranyában 9715, Pécsett 1875 analfabéta van. Közöttük Döme is. Rab Ferenc itomPonr ST 0 0 Bartók-sorozat a televízióban Közös ajánlatunk: PROPAN-BUTAN ÜZEMŰ TÍPUSÚ GÁZTŰZHELYEK SZÉLES VÁLASZTÉKA. Modern háztartásban ma már nélkülözhetetlen. 55. sz. Gázkészülékbolt, Pécs, Kossuth L. u. 101. sz. Vasbolt, Komló 201. sz. Vasbolt, Mohács 302. sz. Vasbolt, Siklás 34. A budapesti művészeti hetek alkalmából mutatja be a Magyar Televízió a közeljövőben azt az ötrészes filmsorozatát, amelyet Bartók halálának 30. évfordulójára készítettek. Mint a pénteki sajtótájékoztatón elmondták, régi adósságot kíván törleszteni ezzel a produkciójával a televízió. A filmek Mikrokozmosz címmel kerülnek képernyőre, 40—40 perces epizódokban. Az első rész Apám, Bartók Béla címmel ifj. Bartók Béla visszaemlékezéseit tartalmazza, elvezet abba a XVII. kerületi házba, ahol évekig élt a nagy zeneszerző. Régi fényképek illusztrálják a beszélgetést. Anekdoták, történetek fényében villan fel a nagy magyar zeneszerző művészi és magánéletének számos ismert és kevésbé ismert epizódja, hallunk a ház vendégeiről, Balázs Béláról, Vedres Márkról. A második rész címe: Férjem, Bartók Béla. Ebben Bartókné Pásztory Ditto beszél férjével való megismerkedéséről, házasságukról. A harmadik részben pedig Serly Tibor zeneszerző, Sándor György zongoraművész és Ormándy Jenő karmester állnak a kamerák elé, hogy felidézzék azokat az emlékeket, amelyek barátjukhoz, Bartók Bélához fűzték őket. A továbbiakban Bartók szonátapartnere voltam címmel Gertler Endre hegedűművész szól azokról az évekről, amelyeket Bartók társaságában töltheted. Az alkotó Bartók — Denijs Dille visszaemlékezései című epizódban a Bartók zenéjét ismerő, zenéjének igazi mélységeit feltáró, munkásságát Bartóknak szentelő kortárs tudós nyilatkozik a szerzőről. Hontalanok zsákutcája (3.) Amerikából szökött Szabó József ötesztendős volt, amikor elhagyta az országot. Miről tehet egy ötéves fiúcska, illetheti-e szemrehányás érte? — Nagyapóm a hátára tett, arra emlékszem. Mentünk a bokrok között, a fák ágait csavargatta a hideg szél. Volt egy ház, katonák mulattak benne, mi meg csak róttuk az utat. Egyszer bementünk egy másik házba, ott már nem voltak katonák. Egy asszony vacsorát adott, s azt mondta, hogy reggel majd felülhetek a repülőre. Irány: a láger! Az ötéves fiúcska — nagyapjával és nagyanyjával — két napig repülőzött, meg sem álltak New Jersey-ig, ahol a lá- gár várta őket. '— Egy nagy terített asztalhoz ültünk, finom ételek álltak rajta, s nagyapám egyre csak azt mondogatta nekem, hogy megérkeztünk Amerikába . . . 1956 ősze volt ez, még nem fagytak be a vizek, s a kisfiú emlékezett rá, hogy vörösbarnán integettek a fák, amikor elmentek. Szabó József tizennyolc évig élt nagyszüleivel Stottevilleben, New York államban. Ott járt iskolába, az utolsó osztályt már nem végezte el, mert nem szeretett tanulni. Nagyapjától kapott egy öreg kocsit, s tizenhat évesen önállósította magát. Az amerikai lapok ebben az időben megdöbbenve cikkeztek egy felháborító esetről. New York egyik lakónegyedében 37 ember nézte végig, hogy egy gyilkos háromszor támadt a hajnaltájt hazatérő nőre. Hiába kiabált, senki nem sietett a segítségére, a rendőrségnek sem telefonáltak. Egy másik cikk az utcán megerőszakolt, védtelen nő jajveszékeléseiről adott számot, annak sem nyújtott senki segítséget, közömbösen tudomásul vették" a dolgot. A gengszterektől való félelem gúzsba kötötte az embereket. Joe ebben a világban önállósította magát. Az első betörést 1971. november 19-én éjjel követte el Tom Zyrie-vel. Egy ruházati áruházból kétezer dollár értékű árut loptak. A ruhaneműt Tom értékesítette. Tehetett-e róla, hogy egyik „vevőiük" époen a tőlük vásárolt vörös zakóban sétálgatott annak az áruháznak a kirakata előtt, amelyet kiraboltak? Az áruház alkalmazottai rendőrért kiabáltak, a fiút elkapták, az mindent bevallott: kitől vette a portékát. A hudsoni bíróság mindkettőjüket elítélte, de 300 dollár óvadék ellenében szabadlábra helyezte őket. — Nagyszüleim bementek a bankba, kivették a pénzt, és én fél órán belül szabad voltam . .. Másodszor 1972-ben négy hónapra ítélték. A fallsburgi munkatáborba került, ahonnét megszökött. A hudsoni rendőrség nagyszülei lakásán érte utol. Hat hónapot töltött egy' columbiai börtönben. Hat hónap múltán visszament a nagyszülőkhöz, bekerült egy zenekarba, csütörtökön és szombaton este a „Bajor házban” énekelt Stottevilleben. Ez az életforma már jobban tetszett lóénak, aki úgy emlékezik: egyszer már munkát is vállalt valamilyen ruhagyárban . . . Michel Danny Stewensonnal 1973-ban ismerkedett meg. Csavargó volt ő is. Vele együtt terveitek ki Greenportban egy betörést. Kiszemeltek egy házat, amelyet majd kirabolnak. — Mike kistermetű fickó volt, bemászott a pinceablakon, engem a bejárati ajtón engedett be . . . Tévét, lemezjátszót, tíz dollár készpénzt, gyűrűket, karórákat vittek el. A sikeren felbuzdultak. Jóénak újabb barátai akadtak, mint Stewart Whalers, Gary Merritt, Tony Zitto, Donald Alger és David Parchnak, akik tovább vitték a lejtőn. Rövid idő alatt több betörést követtek el Hudsonban, Ccts- killben, Kingstonban és Greenportban. Az utolsót 1973. június 15-én. — A börtönben megkeresett két úr. Azt mondták, az állami rendőrségtől jöttek. Elém tettek egy listát, az alvilág embereiről, mondjam meg, kiket ismerek közülük. Senkit nem ismertem. Akkor azt mondták, dolgozzak nekik. Minden letartóztatottért 25 dollárt kapok és nem kell a börtönben maradMenekülni kellett... A rendőrségnek csak addig kellett, amíg használni tudta. Újabb bűncselekménybe keveredett, s amikor szabadlábra került, akkor tudta meg, hogy a volt haverok vérdíjat tűztek ki a fejére... Sürgősen menekülnie kellett. — Meghalni nem akartam, azért jöttem el onnan. Hazulról kaptam a leveleket. A szüleim azt írták, jöhetsz, itthon nem bánt senki. Hazajöttem. — Mihez kezd itthon? — Egy jó életet akarok kezdeni — mondja tört magyarsággal. — Itt nincsenek bolondok az utcán, akik lepuffant- ják az embert. Dolgozni akarok rendesen és megtanulni mcfcjyarul írni, olvasni. — És mit gondol, sikerül új életet kezdenie? — Biztos. A társaság vitt rossz utakra, jó gyerek vagyok én. Amerikában nem tudtam volna új életet kezdeni. A nagyszüleimtől " kapok majd pénzt, lakást veszek, lesz családom nekem is. Szülei, testvérei megértőén fogadták az Amerikában felnőtt hozzátartozójukat, Hisznek neki. A lehetőséget, ahogy a társadalomtól, tőlük is megkapta, az új élethez. Az üzemben, ahol dolgozik, nem sokat tudnak Jóéról. Csak annyit, hogy Amerikából jött haza. Pásfai H. János
