Dunántúli napló, 1975. szeptember (32. évfolyam, 239-268. szám)

1975-09-14 / 252. szám

© Dunántúlt fígplo 1975. szeptember 14., vasárnap tuzernt Roma. London || Carl László adomány leifele fl Pécsi Modern Magyar Képtár nemzetközi hírneve Hamarosan bezár a svájci Luzern városban az a kiállítás — címe: Művészet Magyaror­szágon 1900—1950 amely bi­zonyára bekerül majd a pécsi Modern Magyar Képtár előtör­ténetébe. Ma már biztos, hogy a képtár jelentős intézménnyé nő, akkor pedig a történetét is megírják. Luzern előzménynek fog tűnni, a teljes elismerést megelőző szakasz egy lépcső­fokának. 1. Mindez jósolgatásnak tűnhet, de nem az, csak logikus követ­keztetés. Az egész képtár-gon­dolat tizennyolc éves, vagy eb­ben a mai formájában még annyi se. Tizennyolc évvel ez­előtt a legmerészebb ábrándo­zó sem tudta volna a mai álla­potot így elképzelni. Ma már semmi merészséq nem kell ah­hoz, hogy a képzelet elénk fesse a pécsi képtárat újabb tizenöt év múlva. Mert először, amikor Gegesi Kiss Pál a városnak adomá­nyozta gyűjteményét, csak az ajándék volt, az anyag, amit be lehet (és be is kellett) mu­tatni. Az alkotó gondolat a gyűjtemények megvásárlásával, életjáradékok megszavazásá­val, a továbbfejlesztés megter­vezésével jelent meg és vált meghatározóvá. Tamás Hen­rik, Tompa Kálmán, Kunvári Bella, Bedő Rudolf, Lázár Béla gyűjteményeinek megszerzé­se mind egy-egy lépés volt az­tán az adományok: , Gábor Jenő, Martyn Ferenc, Martinsz- ky János, Kokas Ignác, Barcsay Jenő néhány műve, vagy csak­nem teljes életműve került a múzeum tulajdonába. Ahogy a Pécsett élő vagy innen el­származott művészek sorra ér­demesnek érzik városuk mú­zeumát, hogy jelentős műveiket itt őriztessék meg az utókor számára, úgy nő a gyűjtemény rangja, vonzása is. Vasarely — Pécsnek Vásárhelyi Viktor né­ven szülötte — előbb néhány művét adta a múzeumnak, az­után tetemes anyagot: egy magyarországi Vasarely-mú- zeumra valót. (Szülőházából alakítják ki, jövőre ígérik az átadást.) De nemrégiben Va­sarely úgy vélte, ahhoz a je­lentős magyar képzőművészeti anyaghoz, amely itt. felgyülem­lett, jól csatlakozna egy nem­zetközi kortárs anyag. Saját gyűjteményéből választott ki egy reprezentatív kisgyűjte- ményt, amelyben olyan nevek vannak, mint Hans Arp, Kupka, Herbin, Soto, Schoeffel. A gyűjtemény ;$ itt van már Pé­csett, ugyancsak a Vasarely- hózban láthatjuk majd kiállítva. Victor Vasarely gesztusát ép­pen most követte Carl László —, az ugyancsak Pécsről el­származott László Károly —, híres bázeli műgyűjtő. Ajándé­kozó levele most érkezett meg a múzeumba. Azt írja: „A pé­csi Janus Pannonius Múzeum iránti rokonszenvem kifejezése­ként, valamint arra való tekin­tettel, hogy Pécs nemcsak szülővárosom, hanem életem első húsz éves szakaszának színhelye is volt, azon szándé­komat nyilvánítom, mely sze­rint egy önálló gyűjtemény megalapozásához Pécs városa részére képzőművészeti alkotá­sokat adományozzak." A név­sorból: Apollonio, Erich, Buch­holz, Hans Schmitz, Dexel, Wauer, Herbin, Kupka, Mo- randini, a magyar származású Csáky. A „lavina" elindult, és most már erővel se lehetne meg­akadályozni, hogy tovább nő- jön-növekedjék. Persze nem is valószínű, hogy ilyen gondolata bárkinek is lenne Pécsett és környékén. Ha már lavinát mondtam, maradjunk a hasonlatnál: már hangja is van, egyre messzibb­re elhallatszik. Amikor Jean- Christophe Amman, a Luzerni Kunst Múzeum igazgatója Ma­gyarországon járt és azt a szándékát nyilvánította, hogy húszadik századi magyar kiál­lítást rendezne, csak az kellett, hogy az igazgató lássa a pécsi anyagot, s a Kulturális Kapcso­latok Intézete megbízza a pé­csi múzeumot a luzerni kiállí­tás megszervezésével. A svájci turistaközpontban — ahol a fél világ megfordul — olyan kiál­lítás nyílt, amelynek egyharma- da a pécsi gyűjteményből, má­sik harmada a magángyűjtők­től, harmadik harmada pedig a Nemzeti Galériából került ki. Ehhez csatlakozott Schaár Er- zsébet. Székesfehérváron kiál­lított Az utca című, huszonöt méteres kompozíciója. A luzer­ni zenei fesztiválnak, amelyet idén Bartók jegyében rendez­tek, számos magyar művészven­dége is volt, azaz van. 3. Tavaly ősszel finn testvérvá­rosunkban, Lahtiban a pécsi kiállítás meleq fogadtatásával egyidejűleg született egy ötlet: állandó cserekiállítást rendez­hetne a két város. Pécs néhány kéoet adna saját gyűjteményé­ből Lahtinak, ezáltal ott a mo­dern magyar képzőművészetről állandóan is hozzáférhető len­ne egv keresztmetszet. És vi­szont. Ha a finn kezdeménye­zést a mi vezető szerveink tet­tekre . váltanák, az alakuló nemzetközi kortárs gyűjtemény finn anyaggal máris kiegészül­hetne. A két éve Pécsett rendezett Magyar aktivizmus című kiál­lítás tudományos katalógusát látva az olaszok kérték meg a pécsi múzeumot, állítson össze, rendezzen meg Rómában egy ilyen témájú magyar kiállítást. Jövő évben mutatják be ezt a kiállítást Rómában, azután át akarják vinni Londonba is. Mindezek a „mutatós” ered­mények persze nem a levegő­ből, nem véletlenül kezdtek el az utolsó két-három évben je­lentkezni. A gyűjtés önmagá­ban semmit sem ér, ha nincs tudományos feldolgozás, ha a képeket nem tudják megfelelő­en tárolni, restaurálni, majd kiállítani. Nem sorolom el a háttérben, a hivatalok íróaszta­lainál, a múzeum feldolgozó szobáiban és raktáraiban, res­taurátorműhelyében végzett munkákat mind, csak néhányat közülük. Néhány éve a múzeum képzőművészeti osztálya kiala­kította a kiadványcserét a világ szinte valamennyi múzeumával, hasonló profilú tudományos in­tézményével, egyetemével. Kö­zel 400 helyről érkeznek rend­szeresen az értékesnél értéke­sebb egyedi kiadványok, köny­vek, katalógusok. Olyan művé­Uitz Béla: Moszkvai utca szeti könyvtár alapjai teremtőd­nek meg így, amely minden igazán komoly múzeum tarto­zéka. Ugyanakkor A Janus Pannonius Múzeum művészeti kiadványai címmel sorozatsze- rűen jelenik meg minden itteni kiadvány és katalógus, s el is jut ugyanezekre a helyekre. Ez már súlyt jelent, amit a ritkán előforduló küldeménykimara­dást követő reklamáló levelek is bizonyítanak. A máris nyolcezer darabból A látóhatárig tóduló földek súlyosan hallgatnak az őszi, koraesti szürkületben. A meg- bicsakló barázdákból varjak lebbennek sötéten, esetlenül. Nehéz, egyenetlen köröket írva közelednek a táj egyetlen ma­gasló pontjához: a tanyaud­varban terebélyesedő hatalmas eperfóhoz. Itt éjszakáznak. Ko­rom-testük a levegőt befonó ágak közt tömörül. A falevele­ket elterítette a tanya körül for­gó szél, mely félve támadt va­lahol messze, s a vékonyabb gallyakat már himbálja. A párolgó sötétben csak a tanya világlik: kegyetlenül fe­héren, magányosan. És egyre közelednek károgva a varjak. Bent öregember haldokol ... Harmadik napja haldoklik, de nem jön a békítő nyugalom. A nyolcvanhárom éves Ko- han János nem tud meghalni — nem akar meghalni. Fekszik az ágyban. Nyakán a csíkos ing — csak legfelül — kigombolva. Arca vékony — áttűnővé szíttá a szenvedés. Ke­vés haja csapzottan tapad óriási, dudoros koponyájára. Csontos teste végigfekszi az ágyat. Néha kinyitja a szemét, kö­rülhordozza pillantását. álló nagy gyűjtemény tudomá­nyosan megalapozott kiállításo­kat tesz lehetővé. Hogy hol? A végrehajtó bizottság már hatá­rozott, hogy a régi vármegye- háza épületét kapja meg a mű­vészeti múzeum (a Kulich Gyu­la utcában), ugyanitt lehet élő kiállításokat és hasonló művé­szeti eseményeket rendezni, ugyanitt lesz majd a művészeti könyvtár. A régóta elgondolt múzeumi utca így teljesedik ki, a mostani helyén maradó Zsoi­Gyerekei felváltva állják kö­rül. Már a maguk megpihené- sére várják az öreg eiszenderü- lését. Harmadik napja tart a ha­lálharc. A harmadik alkony gyűjti már_ a sötétet — az örök sötétet. De Kohan János, nyolcvan- három éves öregember nem adja még a lelkét. Születésétől él itt a tanyán. Itt zárta le apja, anyja, két testvére szemét. Négy eperfát vágott ki a ta­nyaudvaron — fejfának. Mór csak az övé él — ké­szül a téli szenderületre. Még az apia ültette, azon az őszön, hogy ő megszületett, ül­tette — legyen majd fejfának. Ez élt legtovább, majdnem annyi idős, mint akinek porait jelzi majd 50—60 évig mindket­tőjük örökös elmúlásáig. Az eperfát már megszállták a varjak. A fehéren fekvő, kifehéredő haldokló nehezen lélegzik. Felesége, az öregasszony tö­pörödve ül mellette a széken, már hórom napja, kicsikén, fe­ketén, — feketéllve a szótlan­ságtól, a szomorú, költözni aka­ró vágytól, gyásztól. Orvost nem hívtak. Messze van ide az orvos. A legközeleb­bi község is 8 kilométerre, de orvos ott sincs. Dehát mit is tehetne ott az ember, ahol a természet már szólt és' intézi dolgát? S ha jönne is az orvos?! Ide talál- na-e? Ők alig találnak ide. A tanyához nem vezet út. A gé­pek, mert így egyszerűbb: el­szántották, bevetették. A tanyá­tól mór nem vezet út. Hófehé­ren áll a mezsgyétlen, fekete földek közepén. Hányszor mondták a gyere­kek apjuknak, menjen velük a faluba — ott a nagy új ház. Ha a magáéban akar élni, építtetnek neki. De az öreg ilyenkor csak hallgatott. Hosszan, sokáig. S ha únta már a kérlelést, csak annyit mondott: — Itt születtem, itt halok meg. nay múzeummal, a Vasarely múzeummal, a már elkészült Martyn-hózzal és a ma még csak részben kialakított Csont- vpry. múzeummal. Az alkotó gondolat tehát testet öltött, út­ban van a kiteljesedés felé. Aligha történhet mór olyasmi, ami Pécsnek ezt a hagyomá­nyaival mélyen összhangban ál­ló, de a legújabb korban meg­teremtett értékét elvehetné. Élete során csak rövid időre ment el a tanyából: katonának és háborúzni. Megjárta a vilá­got és aztán sorsa: megkötö­zött, elfogadott sorsa szerint élt tovább a tanyán. Nem is tu­dott volna máshol. Úgy szeret­te a földet, hogy meg tudta volna enni: két-kézzel tömni magába és nyelni, rágni. Csak ez volt neki a világ — ez a világ I Felnyög, nyugtalanul forgo­lódni kezd. Szeme riadtan me­red a mestergerendára. Kínlód­va két könyékre küzdi magát, de visszahanyatlik. Behunyja szemét, s hirtelen könnyűnek érzi magát. Csak örökre akar innen men­ni, de úgyis nehezen, mert nem akar megválni a világtól, ettől a világtól: a háztól, a kétágas­tól, a tanyaudvartól, a csilla­goktól, a földektől, a fáktól, az állatoktól és — az eperfától. Megvan-e minden? — jut hirtelen eszébe. Világos elmével ül fel. Köny- nyen, segítség nélkül. Kiszáll, indul az udvarra. A gyerekei nem mernek szól­ni, csak követik. Hatalmas, csontos termetét most is meghajlítja, hogy kilép­hessen az udvarra. Kicsit meg­áll. Nézi a sötétet. Megindul. Szinte lebegve körüljárja a ta­nyát. S ekkor zúgva szólítja az eperfa. Meg rezzen. A fa zúg, zúg, zúg. S ő megy, megy, megy. Odamegy a zúgó fához. Resz­ketni kezd. Mindketten reszket­nek, Fél, hogy összeesik. Átkarolja, átöleli a fát. Nem éri a vastag törzset, de öleli, erősen, szorosan s úgy érzi, a fa visszaölel, de annyira, hogy ropog bele a csontja. Lassan ereszkedik le a föld­re. Gyerekei felemelik. Az ágyba halottat fektetnek vissza. Két óra múlva fejszék erős csapásaitól meginog a hatal­mas eperfa. Recsegve, ropogva dől. Menekülnek károgva a varjak, szétszóródnak a sötét­be ... KÖNYVESPOLC Mai osztrák költők A szomszédos népek iro­dalmáról általában keve­sebbet tudunk, mint a ten­geren túli irodalmakról. Egy­kor divat volt Hemingway, de nem olvastuk Krlezát. Különösen így van ez, ha a szomszédos Ausztria husza­dik századi irodalmára gon­dolunk. Egyetlen név: Franz Werfel — és kész a névsor. Persze annak, hogy ép­pen a modern osztrák iro­dalomról oly hézagosak is­mereteink, nemcsak a felü­letes tájékozódás az oka. Az egész mai osztrák kultú­rára, színházi életre, könyv­kiadásra, folyóiratokra igen erős szívóhatást gyakorol a nyugatnémet nyelvterület. A Bécsben született költő ma Nyuga-Berlinben él, és él meg. Annyira persze nem ol­vadt a modern osztrák iro­dalom a nyugatnémetbe, hogy ne lennének saját köl­tői, és ne lenne jellegzete­sen modern osztrák líra. Ezt bizonyította mar az 1963- ban megjelent Századunk osztrák lírája című gyűjte­mény, az ezt követő Osztrák költők ontológiája, és ezt igazolja a most napvilágot látott Jelzések című kötet. Az antológia az osztrák líra legfrissebb eredményé­ről, az elmúlt másfél évti­zedről ad képet. Tíz ismer­tebb, magyar nyelven már bemutatott, és tíz egészen fiatal költő verseit tartal­mazza. Az élen az ötven éves korában öngyilkos lett Paul Celan áll; a sort az 1942-ben született Peter Handke zárja. Az életrajzi jegyzetek között érdeklődés­sel olvassuk az ilyen soro­kat- „Magyaróvárótt szüle­tett, de már gyermekkorá­ban Bécsbe került... Több Petőfi-fordítása látott nap­világot” (Alfred Gesswein). „Kassán született, kilencéves kora óta Bécsben él" (And­reas Okopenko). És aki Bécsben született, de neve: Heide Pataki. Milyen is ez a mai oszt­rák költészet? — Korábban mélyebben ágyazódott a hagyományba, mint másutt, manapság . viszont — mint­egy ellenhatásként — az el­szakadás, a modernség a feltűnőbb, az erősebb, a harsányabb benne. Leg­alábbis a mai magyar ver­sekhez szokott fül ezt hall­ja ki először. Mindenütt a hangváltás jegyei... Mint­ha a korábbi években elha­nyagolt avantgarde-öröksé- get most akarná egyszerre fölszívni az osztrák líra. Szűkszavúság, töredezett­ség, a rím és a zeneiség megszokott formáinak hiá­nya jellemzi a verseket. A. hagyományos lírai „vallo­mások" helyett itt „szöve­gek", „jelzések”, „versvó. zak”, merész asszociációk sorakoznak egymás után. Ezt a modern osztrák lírát Paul Celan, Christine Busta és Hans Carl Artmann képvi­seli a legerőteljesebben. Bár a kötet egészében sok­kal halványabb képet mu­tat, mint egy lehetséges, ugyanilyen terjedelmű válo­gatás a mai magyar lírából, nem mondhatjuk, hogy az itt észlelt törekvések idege­nek költészetünktől. Külö. nősen a fiatalok lírájában például Oravecz Imre: Héj című kötetében — találunk rokon vonásokat. A versek jeles költő-mű­fordítói — Garai Gábor, Ka­lász Márton, Lator László, Tandori Dezső - között örömmel fedeztük föl Arató Károly nevét. Két fiatal oszt­rák költő, Andreas Okopen­ko és Jutta Schütting ver­seit fordította. Érzékletesen adja vissza az előbbi vagá- nyos-érdes hangját s az utóbbi finom-lágy rezdülé­seit. A kötet anyagát Haj­nal Gábor válogatta, ő írta az utószót és a jegyzeteket is. T. T. Hallama Erzsébet As^perján György: Ballada az öregemberről és az eperfáról Schaár Erzsébet: Kirakat

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents