Dunántúli napló, 1975. július (32. évfolyam, 178-208. szám)
1975-07-05 / 182. szám
A Pécsi Nemzeti Színház operatársulatának 1974—75-ös évadjáról A legfontosabb feladat: fiatal operabarátokat nevelni Nehezen képzelhető el olyan összefoglalásra törekvő beszámoló, amely egy testület hosz- szabb időszak alatt végzett munkáját, eredményeit és gondjait a jellemző statisztikai adatok felhasználása nélkül tekinti át. Ha alábbi beszámolómban — rendhagyó módon — mégis ezt az utat választom, úgy az ebből adódó nehézségeket voltaképp szubjektív okok miatt vállalom. Nem vagyok hivatásos műkritikus. Midőn mégis vállalkoztam arra, hogy az idei évad operaelőadásairól alkotott személyes véleményemet, az előadásokhoz kapcsolódó megjegyzéseimet a Dunántúli Napló hasábjain a nyilvánosság elé is bocsássam, akkor az a szándék vezetett, hogy olyan kulturális és zenei értékekre irányítsam városunk zenebarát közönségének és kulturális élete irányítóinak figyelmét, amely értékek, noha egyre szervesebben épülnek be a város művészeti életének egészébe, mégis szélesebb körű megbecsülést és támogatást is megérdemelnének és igényelnek. Az olvasóban felmerülhet az a gondolat, hogy e szándék talán eleve bizonyos mértékű elfogultsághoz vezethet. Nem tagadom, hogy immár évek óta nagy érdeklődéssel és rokon- szenvvel kísérem figyelemmel az operatársulat munkáját, követem nyomon művészi teljesítményeit. Mégis jó lelkiismerettel állíthatom, hogy véleményem megformálásakor mindenkor törekedtem arra a tárgyilagosságra, amelyet mindenek előtt a művészi teljesítmény megbecsülése és tisztelete követel meq és amely a bírálat és a kritika őszinteségével adja meg a dicséret és az elismerés hitelét. E szándék jegyében írtam le néhány gondolatomat az operatársulat értékeivel és problémáival kapcsolatban 1974 decemberében „Becsüljük meg kulturális értékeinket” címmel e lap hasábjain. Nem szeretnék fölösleges ismételgetésekbe bocsátkozni, mégis emlékeztetnem kell ennek az írásnak legalább két fő gondolatára. Áz egyik gondolat az volt, hogy a műfaj, az egyes előadott művek, e művek minden rendű és rangú előadáséinak alapos ismerete alapján bátran leszögezhettem: ,,-a társulat operaprodukciói mind magukhoz az előadott művekhez, mind többi (hazánkban hallható vaqy lemezről megismert) előadásaikhoz viszonyítva igen jó művészi átlagszínvonalat képviselnek”. A másik, hogy az operaelőadások látogatottsága „általában nincs arányban az előadások művészi színvonalával", hogy „ezek az előadások sokkal nagyobb érdeklődést érdemelnek", hogy „mindannyiunknak, közönségnek és kulturális életünk vezetőinek egyaránt érdeke ezeknek az értékeknek megbecsülése, megóvása és továbbfejlődésüknek támogatása”. Visszatekintve az évad eseményeire azt hiszem, hogy mindkét gondolatom igaznak bizonyult, ma is bátran megismételhetném őket. Ezt a beszámolót ugyanis - szokványosra simítva — a következőképp is elkezdhettem volna: — Sikeres évadot zárt e napokban a Pécsi Nemzeti Színház operatársulata. Sikerei elsősorban művészi természetűek voltak, gondjaira és nehézségeire éppen e művészi sikerek hívják fel fokozottabban is a figyelmet. — Nyilvánvaló, hogy ez az indítás is éppen a korábbi gondolatok lényegéhez vezet. Igen jó operaprodukciók, mérsékelt érdeklődés a közönség részéről (bár örömmel tehetem hozzá, hogy ez az érdeklődés főként a fiatalsáq körében ta- ointhatóan- növekvői), fokozódó figyelem és segítőkészség az irányító testületek oldaláról, az elért színvonal megóvásának gondjai a színház vezetőinek részéről — így foglalhatom ösz- sze az évad eseményeinek főbb vonalait. E gondok közül itt talán csak egyet kell külön is kiemelni; ez a probléma a zenekar művészi szintiének fenntartása, a zenekari utánpótlás országosan is fájó nehézsége. Breitner Tamás munkájának eredményeként az operazenekar nagyszerű fejlődést mutatott és mindenképp ielentős művészi szintre jutott. Az elért eredményeket most közvetlen veszély fenveqeti. A zenekar létszáma — főleg a vonóskari létszám — tragikusan kicsi, ebből következőleg meaterhelése naqyobb az elivselhetőnél. feladatát már most is csak állandó kisegítőkkel képes ellátni. E probléma megoldása sok fórum ösz- szehangolt és alapos segítségével válik csak lehetségessé. örömmel utalhatok azonban arra, hogy az idézett cikkben szereplő aondolatok az év folyamán bizonyos figyelmet keltettek. Példaként megemlítem, hogy a Pécsi Nemzeti Színház Művészeti Tanácsa februárban ülést tartott, melyen megvitatta az operajátszás helyzetét és feladatait éppen a hivatkozott cikkben felvetett gondolatok alapján. E tanácskozáson - az igazgatóság megtisztelő meghívása alapján — magam is részt vettem és így módom van beszámolni arról, hogy az ott kialakult vita értékes és eredményes volt és tükrözte a színház felelősségérzetét közönségével és a város közművelődésével szemben. A tanácskozás résztvevői egyetértettek abban, hogy az operatársulat az elmúlt évek jelentős fejlődésének eredményeként figyelemreméltó művészi színvonalat ért el, a felszólaló Várady Géza szavaival „rendet csinált a maga portáján". Nógrádi Róbert igazgató is elismeréssel szólt e teljesítményről és az operatársulatot a színház igazgatóságának fokozott támogatásáról biztosította. Egyetértés alakult ki a tekintetben, hogy minden szempontból szükséges a nézőszám emelésére törekedni és növelni az operaelőadások számát is. Élénk vita folyt arról, hogy milyen módon lehetne az operaelőadásokat még vonzóbbá tenni a közönség számára, hogy mit is vár a közönség a színház operaelőadásaitól. Breitner Tamás emlékeztetett arra, hogy a műsorválasztás lehetőségeit korlátozza a kisméretű színpad és a zene- és énekkar mérsékelt létszáma is. A vitában elhanqzott számos qy'akor-' lati javaslat is, mint például vendéqénekesek felléoésének lehetősége vagy a filharmóniával közösen, esetleg kibocsátható kombinált opera- és hangversenybérlet létesítése. Abban bízunk, hoqy a tanácskozáson elhanqzott javaslatok és szép elképzelések egy része a jövő évadban konkrét lépések és tettek formájában is megvalósul majd. Az idei évad művészi és szervezeti jellegű eseményei nagyjából jelezték tehát a pécsi operajátszás eredményeit és gondjait, körvonalazták az előrelépés irányát és megjelölték közvetlen céljait is. A legégetőbb cél — röviden fogalmazva — a repertoár jellegű operajátszás. A társulat elért művészi eredményei reálissá teszik ezt a célt. Ezek az eredmények természetesen mindenekelőtt jó- néhány igen kitűnő produkcióban nyilvánultak meg. Ezekben az előadásokban, mint kollektív művészi teljesítményekben, realizálódott, és összegződött a társulat tagjainak, zenei és színpadi irányítóinak, karmesterének és rendezőinek, énekeseinek és zenekari művészeinek és nem utolsó sorban a betanítás háttérben maradó, de alapvető fontosságú feladatát ellátó karigazgatójának és korrepetitorainak művészi munkája. Az idei évadban a társulat igen szép előadásban hozta színre Verdi; „A Trubadúr” és Puccini: „Tosco" című operáit. Vitathatósága ellenére érdekes és értékes produkciója volt Offenbach: „Hoffmann mesédnek előadása. A napokban a „Parasztbecsület" és a „Bajaz- zók” előadása zárta az idei bemutatók és felújítások sorát. Ha a korábbi előadások közül csak a legkitűnőbbeket, mint Mozart „Figaro lakodalma” vagy Puccini: „Bohémek", sorolom fel, úgy szinte máris előttünk állhat egy színes és értékes repertoár alapja és gerince. Bizonyára nem túlzott az a remény, hogy a társulat e műveket folyamatosan műsorán tartja majd a jövő évadban is és műsorát újabb bemutatókkal kiegészítve létrehozza a tőle elvárt szélesebb körű repertoárt is. Azon a tanácskozáson, ahol a Színház Művészeti Tanácsa az Operatársulat gondjairól vitatkozott, Breitner Tamás zene- igazgató egy olyan gondolatot hangsúlyozott, melyet magam is igen lényegesnek és ide tartozónak vélek. Arra hívta fel ugyanis a figyelmet, hogy egy új és fiatal közönség számára minden darab új és friss élményt jelent és hogy az opera igazi kedvelői, idősebb és már szinte meghitt barátai is szívesen hallgatják meg a már jől- ismert művek újabb és újabb előadásait. Ezért hiszek abban, hogy az idei évad szép előadásai még jobban magukhoz láncolták ezeket az operabarátokat és talán az új, fiatal törzsközönség kialakítása érdekében is megtették az első lépéseket. Bánrévy Antal Lti'UIUK<51; A magányosság stációi A műsorfüzetek történelmi filmként hirdetik a Ludwig c. filmet, de valóban az-e? Ami néhány történelmi tényt illet, igen, de hiányoznak a nagy tablók, csatajelenetek. Itt a történelmi környezet csak eszköz a szuggesztivitáshoz, éppúgy, mint Wagner zenéje. Miért érdekelhette Viscontit Lajos király figurája? Talán, hogy felmutathassa a magány stációit. Az első jelenetekben a koronázás bíbor-pompájában a pontosan megkoreografált szertartás közben feltűnik a főszereplő arca és rajta a lehetőségek: a nagy érzékenység, ami egyben a lélek törékenységét is jelenti. Mivé válik ez a szép arc a film utolsó, megállított képében?! Mintegy jelképe annak, hogy mivé lett a lélek, ami olyan nyitott volt mind.en emberi és művészi szépségre. Ez az a fajta nyitottság, amire mi általában képtelenek vagyunk, akár képtárban, akár hangversenyte- remben. Ezen a nyitottságon álmélkodunk el, amikor az egyik jelenetben ágálásnak érezzük azt, ahogy a király által vendégségbe hívott színész előad, és Ludwig teljesen átiz- zik tőle. Vagy szinte komikus az, amikor a király a barlangi hattyús tavon lovagként csónakon közlekedik, ám ez számára a fokozhatatlan feszültséget jelenti. Lajos király a világból mindent érzelmi alapon fog fel és fogalma sincs annak játékszabályairól. Remekül ellenpontozza őt Wagner, aki bármennyire zseni és bármilyen magasra szárnyal, meg tudja ragadni az élet realitásait: sorozatosan pénzt csikar ki a királytól és teljes odaadással tudja élvezni a polgári élet örömeit. Lajos király alakját annyiban határozza meg a történelem, hogy az elmebaj lehetőségét jelenti a rokonházasságok következményeként. Mire a főhősön erőt vesz az elmebaj, azt kell látnunk, hogy az őt körülvevő „normális” emberek többnyire groteszk, éles humorral megrajzolt figurák. Visz- szagondolva, így is vonulnak el előttünk az anyakirálynőtől a pénzéhes inasokig. Visconti szerethette és gyűlölhette egyszerre Ludwig alakját, aki nyilván ürügy volt számára — mint ahogy minden jó film ürügy —, hogy megmutathassa azt, ami saját történelmi miliőjében a XX. században őt megsebezte. Vajon melyik kortársának arcát látta ő így fellazulni, eltorzulni, sárral be- mocskolódni? A film nem szinkronizált, de kétrészessége ellenére is kevés szóra van szüksége: itt a látvány, a képiség kelti az érzelmeket és viszi tovább a gondolatot. Visconti eszközei az építkezés, az alakok rajza, a képiség, a zene szoros összhangban vannak. Vendégségben Grotowskynál Javában tanácskoztak már a Nyári Palota egyik pompás termében a fesztiválra összegyűlt színházi szakemberek, amikor elterjedt a hír, hogy Grotowsky a város túlsó felén, a Téli Palotában fog találkozni az érdeklődőkkel. Nem mondhatni, hogy valami túlságos tisztelet nyilvánul meg egy ilyen meghívásban: Jean Louis Barrault és a színházi világ többi nagysága iránt, de hát a lengyel színház „fenegyerekétől” megszoktuk már az ilyen kihívó meghívásokat. 42 éves korára Grotowsky már-már bevonult a színháztörténetbe. 16 éve vezet egy jelentős "állami dotációval működő kísérleti színházat, amely jóformán csak szakmabelieknek játszik. Több alkalommal is konzultánsa és munkatársa volt Brook- nak; előadója egy sor nyugati és amerikai egyetemnek. A Téli Palota teljesen elpusztult a háború alatt, most építik újjá. Az állványok és meszes gödrök között feliratos táblák kalauzolnak egy tető nélküli csupasz terembe: „Beszélgetés Grotowskyval”. Több száz egyetemista és egyéb fiatal állva fogadja a színház nagy mágusát. Grotowsky megjelenése nem áll összhangban azonban azzal a ricsajjal, amely úton-útfé- len kíséri. Sovány, finom jelenség, hosszú gesztenyebarna hajjal és körszakál- lal. Fekete bársonyzeke, kihajtott puha fehér inggel. Próféta öltözékét fekete keretes pápaszem és hangsúlyozottan halk modor ellensúlyozza. Grotowsky megjelenése leginkább mégis egy komoly, kissé félszeg vidéki bölcsészhallgatót idéz, aki autóstoppal érkezett a fővárosba. A vállán hátizsák. Amint szavaiból kitűnik, ez tulajdonképpen már a programhoz is tartozik. Kirándulások a Lángoló Hegyre. így lehetne röviden összefoglalni Grotowsky új kísérletét, amelytől stúdiójának megújulását várja. Ének, tánc, meditáció és testgyakorlatok a hegyen. Pszichoanalízissel és gyógytornával kombinált Happening. A hivatásos színház külsőségeit és velük a színész—néző viszonyt teljesen elvető, csak az önmegismerést szolgáló társas együttlét. Tulajdonképpen nem is színház már. Talán éppen ezért van most szükség ezekre a látványos találkozásokra: Grotowsky így akar új munkatársakat, új útitársakat toborozni a régiek helyett, akiknek egy része belefáradt egymásba és az igazi színházak felé kacsingat. Másnap megjelent a fesztiválon Grotowsky is a hátizsákkal. Szétosztott egy több nyelvű propagandanyilatkozatot és meghívott bennünket magához Wroc- lawba, néhány napra. A fesztivál lengyel szervezőinek féltő figyelmeztetéseivel nem törődve, másnap el is indultunk néhányon. Késő éjszaka lett, mire megérkeztünk a csúcsos tetejű nyugatlengyel városba, de azért megvártak bennünket az előadással. Sőt, láthatólag csak minket vártak. A városi kultúrház egyik emeleti termében van a stúdió állandó helyisége. Kívülünk még néhány fiatal kuporgott a padlón, a helyi újságot teregetve maga alá. Mi nem hoztunk magunkkal újságot, még egy zsebkendőt 'em mertünk magunk alá tenni, úgy gondoljuk, nem illik ilyesmi egy „szegény színházban”. Kuporgunk tehát és várunk. A terem koporsó alakú. A diófaparketta, amelyen ülünk, furcsa ellentétben van a csupasz téglafalakkal és bedeszkázott ablakokkal. Mindez valahogy újra a királyi vár roncstermét idézi, első találkozásunk színhelyét, és egy kicsit talán az egész épülőfélben levő romos, vén Európát. De lehet, hogy ez már csak irodal- mias túlzás. A terem négy sarkában hirtelen négy alak emelkedik fel és izgatott kiáltozással középre rohan. Most vesszük csak észre, hogy a színészek is közöttünk kuporognak. Nem csoda! A terem csaknem teljesen sötét. Csak az egyik vörös téglafal szór szét némi fényt. Két reflektor van közvetlenül ráirányítva De nem is fontos látnunk a szereplők arcát. Jelenlétük szaggatott kiáltozásban és szakadatlan nyugtalan együttes mozgásban nyilvánul ' meg. Nem kifejező, inkább kereső jellegű ez a mozgás: taszítás és összefonódás, kétségbeesett és tehetetlen hempergés, ünnepélyes áldozati vonulás, amely egy pillanat alatt őrjöngő ön- vagy egymás marcan- golásába csap át.- „Azután, ha nincs már más, egyetlen terület bizonyosan marad még a számunkra: a mindig reális és kézzelfogható testiség" — írja egyik tanulmányában Grotowsky. Az Apocalypsis am figuris — bár magas rendű irodalmi anyagból: a Bibliából, Dosztojevszkij regényéből, a Karamazov testvérekből és T. Elliot költeményeiből készült — ezt a rángatózó meztelen testet, a legprimitívebb reakcióira vetkőztetett embert mutatja be. Júdás és Simon Péter, Jézus és Mária Magdaléna — nem konkrét személyek, mégcsak nem is a közismert mondák hősei. A történelem, a mondák és még a mítosz is, — a társadalomról szól. Grotowsky azonban nem tud - és valószínűleg nem is akar — mit kezdeni a konkrét, a társadalmilag meghatározott emberrel,' Az ő hősei archeo-típusok, színháza valami ősemberi misztérium. Ha ugyan színháznak lehet nevezni egyáltalán. Hiába, a színház is társadalmi, sőt történelmi jelenség. Csak azóta van és addig lesz, amíg emberek egy csoportja valami jelentősét akar közölni benne, és általa az életről, a társadalomról, az emberek egy másik nagyobb csoportjával. Grotowsky laboratóriuma láthatólag egyre jobban távolodik a valóságos élettől, egyre inkább befelé fordul. Erőfeszítésük, hogy kitörjenek ebből a maguk köré vont bűvös körből, feltétlenül tiszteletre méltóak. Az egyetemes színházművészet át kell vegyen színészi felfedezéseikből mindent, amit csak lehet. .Nem biztos azonban, hogy ez a nyári egyetem lesz a megoldás. Itt is tulajdonképpen csak önmagukkal foglalkoznak. Közülük mindenesetre nem maradt Wroclawban senki. Elbúcsúztunk az elfo- gódott mestertől és még az éjszaka visszautaztunk Varsóba. Féltünk, hogy lekésünk egy másik bemutatót. Egy hagyományos darabot játszottak aznap este egy hagyományos színházban: Shakespeare: .Vízkeresztjét adta elő a Stockholmi Nemzeti Színház, Ingmar Bergmann rendezésében. Dr. Nagy László (B. P. A.)