Dunántúli napló, 1975. június (32. évfolyam, 148-177. szám)
1975-06-07 / 154. szám
Nem tudom, hol kezdjem. A Diós-sziget csöndjénél, a kor- morónok karattyolásánál, a nemes kócsagok csodálatos röpténél, a búbos vöcsök-család megható látványánál, vagy az elkeserítő tényéknél, az aggodalomnál, a tehetetlenség idegrendszerölő érzésénél? Kis-Balaton. Évszázadok óta madárparadicsom. Az ingovány zavartalan költést, tartózkodást biztosított számukra. Európa négyszázharminc fajta madarából dr. Keve András szerint — háromszázötven fordul itt elő, és csőknek száz fajta fészkel ... Fenékpusztán, a csónakházban készülődünk Futó Elemérrel, az Országos Természetvédelmi Hivatal alkalmazottjával, a madárrezervátum egyik őrével. Amíg a benzintankkal van elfoglalva, lemegyek a stégre, és behúrcolkodom a stílszerűen ,,kócsag"-nak nevezett, hatalmas motorcsónakba. Belebámulok a Hévízi-csatorna vízébe — tiszta, mint az üveg — egy dé- vérkeszeg úszik el lustán a stég mellett, mint egy gondolat. Aztán elindulunk. Svéd motor tolja a csónakot, bőg, mint a fene, kérdem: nem riasztja-e a madarakat? — Csak az embertől félnek — válaszól Futó Elemér, s akkor még nem tudom, hogy mekkora okuk is van erre? Háromnégy méter széles a csatorna, de a Zala sem sokkal szélesebb. Beletorkollunk. Abból veszem észre, hogy sárgásbarna, szutykos a víz, ennek már nem látom az alját. Kétoldalt töltés, alig lehet kilátni. Csak a táblára figyelek fel: Természetvédelmi terület, idegeneknek belépni tilos. Négy madár húz a fejünk felett. Kérdőn nézek kísérőmre. — Kormoránok — mondja kárókatonák. Láttam egyszer egy filmet, j hogy a pihenteszű bennszülött | pórázon vezette a kormoránt, i nyakára pedig egy fémgyűrűt rakott. A nagyobb halakat a madár nem tudta lenyelni, a koma kiszedte a szájából, így halászott. Mondom a módszert, nevetünk. Kapok egy katonai látcsövet, azzal nézegetek előre. Fából tákolt kikötőt látok, mellőle lomhán lebben föl egy puha kis madár, begye hófehér, kabátja kissé vörhenyes. Hosszú csőre van, egybenyaka, olyan, mint Imre barátom, az építész. — Selyemgém. Kikötünk. Nagyra nőtt, sűrű égeres közepét szeli ketté az ösvény, kövér fűben gázolunk, „kaszálni kéne" dünnyög vezetőm, majd egy nádfedeles házhoz érünk. Ez a diás-szigeti vendégház, egyben iroda . .. Paradicsomi csönd van, messziről hallani egy-egy rikoltást, a ház mögött nagylevelű, egészséges sóska terem. Egy rozoga kilátó is van. — A kormorántelepre látni. Fogom a fényképezőgépet, hogy kormoránfiókákat kapjak lencsevégre. Futó Elemér mosolyog. „Másfél kilométernyire vannak ám” mondja egyszerűen. „Hát közelebb megyek" mondom > én is egyszerűen, de lebeszél. — Nem is oly régen két ujjal ledugtunk egy nyolcméteres nádpálcát — mondja — ne nagyon sétáljon a ház körül, mert elnyeli a láp. héné. Tűnődöm a különbségen, aztán rájövök. A tehénlepény mindig lapjára esik, sohasem az élére. Védjük a természetet. — Mekkora lenne a védett terület, ha eredeti állapotában állítanák vissza? — Hatezer hektár. — Hasznosítják jelenleg ezt a területet? — Próbálkoztak az égvilágon mindennel. De nem terem meg azon semmi, csak a béka, meg a madár. ígértek már papírnyár-erdőt, szőke búzamezőket, egyik sem lett. A sávolyi termelőszövetkezet időnként megszántja a földet, artán rezignálton otthagyja. Nem vet bele semmit. Kár lenne. így hát hever parlagon, haszontalanul. Jelszó: ha nem élvezzük mi, ne élvezze a madár se. Vajon meddig? Most már nemsokára kirepülnek a fiókák. Kócsagék fészke szélén már próbálgatják a szárnyukat. A másik fészken — mert általában két fészket épít a nagykócsag — pihen a nem inspekciós szülő. Masszív építmény a kócsagfészek, mondja Futó Elemér, hogy olyan óvatosan lépett egyszer az elhagyott nádfészekbe, mint a tündér, félt, hogy leszakad, de hatvanöt kilója alatt meg se rez- dült. Nádból építi fészkét majd valamennyi gázlómadár. — A múltkor megfigyeltük, hogy egy kanalaspár a Balatonról hordta ide a fészeknek való nádat. Hja, az importnód madárék- nál is értékesebb. Nem láttam hamvas réti héját, kanalas récét, kékbegyet és gyúrgyalagot, jégmadarat sem, csak a fészkét. Sok mindent láttam, ami nagyon szép volt, és olyant is, ami nagyon szomorú. „A természetnek legnagyobb ellensége az ember" mondta vendéglátóm ,,mert leakarja igázni, ahelyett, hogy létezne benne . . És búcsúznom is kell Kis-Ba- latontól, kísérőmtől, madaraktól — jönnek a napi gondok... Orvvadászok, halászok járják az ingoványt, éjszaka, azt szervezik, hogyan fogják meg őket? Értékes dolog a madártojás, de a több mázsa hal is, ami a Zalában, meg a többi csatornában él. Tojás? Elmondták, hogy van olyan madárfajta, amelyik tojásáért a gyűjtők két Volkswagen árát is megadják ... És ennyiért manapság érdemes kockáztatni. Sokszor még az életet is. Kampis Péter Azt hiszem, hogy viccel. De ez, sajnos, komoly. Csak laposfenekű pákász-csónakkal illik itt közlekedni. Elintézzük hát a hivatalos dolgokat: szódát készítünk a fröccshöz, megisszuk a fröccsöket, hallgatunk egy jóízűet, és aztán indulunk. Igaz, nem a pákász-ladikkal, hanem tovább, felfelé a Zalán, az egyik nagykilátóig. — Hol van a Kis-Balaton? Csak egy sejtelmes mosoly .a válasz, nagysokára szólal meg: — Fentről meglátja. Negyedóra múlva fagrádicson kapaszkodók fölfelé, nyakamban a kétkilós látcsővel és — a hecc kedvéért — a Zenittel . .. Odafent megállunk, kísérőm elkéri a látcsövet, majd visszaadja. S attól kezdve bepillantok a madarak magánéletébe . .. Pocsétányi víztükör mindkét oldalon — a megszabályozott Zala vágja ketté a hajdani egybefüggő tótükröt — valamivel kisebb az egész, mint a Pogány! tó ... — Mondtam ugye — bök oldalba Futó Elemér —, hogy csalódást kelt? De már nem is figyelek oda. Búbos vöcsök famíliát látok: a mama halászni tanítja csemetéit. Kócsag karcsú feje magas- lik a nádrengeteg szélén, ni, ott egy másik. Kárókatona gubbaszt egy cölöpön, aztán vízbe tottyan. El is tűnik a víz alatt. — Sajnos, búbos vöcsök már kevés van — mondja a madárvilág gazdája — mindössze négy pár. A Balatonban több van, itt a keszthelyi öbölben ... Furcsa, de az ornitológusok már évekkel ezelőtt jelezték, hogy baj van. A szárcsák és a búbos vöcskök nagyon elszaporodtak amott. Ezek pedig mocsári madarak, s ez azt jelentette, hogy a keszthelyi öböl’ elmocsaraso- dik . . . 1896-ban száz pár nemes kócsag fészkelt a Kis-Balaton nádrengetegében. Keresték a tollát — a környékbeliek kifosztották a telepeket. Attól kezdve tíz-tizenöt pár költött évente, tavaly viszont már ötvenhárom kócsagpárt figyeltek meg. Az idén hetvenen vannak. Ez nagyszerű emelkedés. De a többiek? Minden egyéb gémfajta évről évre kevesebb. Az utolsó harminc évben nyolcadára csökkent állományuk. Ki érti ezt? Miért? — Nincs a vízben hal. Úgy kell a keszeget belehordanunk. Vizet hordanak a tengerbe. És ez azért van, mert 1922-ben egy Castelli nevű olasz mérnök rábeszélte a Festeticheket, meg a zalavári bencéseket, hogy csapolják le a Kis-Balatont. Megtörtént, szabályozták a Zalát, s ettől kezdve a berek — így hívják ma is ezt az egész Balaton körüli ingoványt —, nem kapott vizet. A Kis-Balaton víztükre évről évre csökkent, ha ez így megy, a nemes kócsagok sem soká maradnak ... Hal nem terem, a madárnak táplálékáért a hetedik határba keli járnia ... Szép lassan elpusztul minden. Megoldás? Volna, hagyni kéne a Zalát, öntse el a területet, mint hajdan. Megnőne a víztükör, belemennének Délutánra bejártuk a határt. Ezernégyszáz hektárnyi terület a rezervátum, elmentünk a Simon szigetig, onnan végigbaktattunk a Tüskés szigeten, az Endes szigeten, keresztül a Gó- láson, egészen a Cölömpösig. Láttunk nemeskócsagot, kanalast, vörösgémet, vöcsköt, kormoránt, szárcsát, barna réti héjapárt, kabasólymot, vörös vércsét, vijjogó bíbiceket, selyemgémeket, millió fácánt, sőt egy fogolykakast is ... A Balatonból visszafelé jövet pedig benéztünk a szentgyörgyi berekbe. A tocsogósban, alig né- hányszáz méterre az országút- tól, vasúttól, gulya delel. Odébb a halak, réti csík, lápi pác, pirosszárnyú keszeg, meg a másféle delikateszek, a csíbor, nadály, ebihal. Aztán volna még egy haszna. Most ijedten vonulnak készültségbe a vízügyesek, ha levonul egy árhullám a Zalán, nehogy kiöntsön, hordja csak be szutykos hordalékát a Balatonba . .. Kihajókáztunk a nagyvízre, éles határvonal mutatta a Zala befolyását. Emitt sárga volt a tó vize, a vonal mögött zöld. Balaton-színű. Ha hagynák kiönteni a Zalát, a szutykol a nádrengetegben rakná le, és nem a tóba. De egyelőre ria- dozunk attól, hogy tiszta víz kerüljön a Balatonba. Maradunk a kényelmesebb megoldásnál: pusztuljon a madárvilág, piszkolódjon a Balaton ... Jaj. szépen megvannak a mdíJarak: a piroslábú cankó, nagykoda, nagypóli, cigányréce, sárszalonka, bölömbika, bakcsó, kiskó- csag és nyári lúd ... Uramfia, még gólyát is láttam. A pásztorok keseregtek. Sovány a rét, amott, a másik oldalon kövérebb, de ott nem szabad a teheneknek járni. — Miért? Egymásra néznek. Futó Elemér magyarázza meg. — Mert az már a Balaton partján van, és félő, hogy a tehén oda ... szóval érti, ugye? Az szennyezi a vizet. Elmélázok. Nemrég olvastam egy rövid hírt, hogy csaknem hárommillió embert szállított tavaly a MAHART balatoni hajóraja. S a hajókon az illemhely közvetlenül a tóba torkollik. De hát, ugye, az nem te■■■■■■■ ■■■■■■■■■■■■■■■ 5. Sok millió forint értékű, hatalmas víznyomásnak is ellenálló védművekről szóltunk, amelyek a víz kártételeinek elhárítására szolgálnak. Azonban e félelmetes nagyságú energia hasznosítási lehetőségeit sem lehet figyelmen kívül hagyni, hiszen a vízierőművek a legolcsóbb energiaforrások közé tartoznak. A Duna például 8500 megawatt potenciális energiával rendelkezik, amelynek csupán jelentéktelen hányadát használjuk ki. Mint ismeretes, tervek készültek és készülnek egy magyar—csehszlovák közös érdekeltségű erőmű létesítésére, valamint 2000 táján Vukovár fölött már üzemelne egy úgynevezett III. vízlépcső is. A fent említett óriási energia természetesen minden emberi beavatkozás nélkül is „dolgozik”, mégpedig a folyó medrének kialakításában. Csaknem 650 ezer évvel ezelőtt a Duna valahol a mai Duna—Tisza közén kanyargott. Dehát miként jutott a rpai helyzetébe? A sok lehetséges és meglevő ok közül csupán néhányat említenénk. A Baer törvény szerint az észak-déli irányban haladó folyók Földünk nyugat-keleti forgása miatt jobb partjukat mossák erősebben. A több, mint félmillió év óta lezajlott helyváltozás másik oka a Duna hordalékkúpjának felhalmozódása, amely mind nyugatabbra terelte a folyó vizét. S hogy ez a legutóbbi időkig is élő folyamat volt, arra jó példák a partelmosások, illetve a századokkal ezelőtti Duna-part- leírások. Evlia Cselebi a török hódoltság idején megfordult Mohácson is és feljegyzéseiben „Mi- hádzs várát” a Duna jobb partján elhelyezkedőnek írja le. Ottendorf Henrik császári diplomata és utazó 1663-ban ugyancsak leírást és térképet ad az akkori erődítményről, de ezt teszi egy olasz hadmérnök 1867-ben is. Ma már azonban nyoma sincs az egykori várnak. A titokra búvármerülések derítettek fényt. A mohácsi hajókikötőtől délre hatalmas kőfalakat találtak a mederben, amely az egykori vár maradványa. Egyes elképzelések szerint Mohács törökkori belső váia ma már teljes egészében a Duna medrében található. Újabb példáért alig tíz kilométerrel északabbra kell csak mennünk, Dunaszekcsőre. A Duna sodrának mindinkább áldozatul eső Várhegy valamikor római erődítmény volt Lugio néven, a Limes jelentős állomása. Egy évezreddel később pedig török közigazgatási székhely, hasonló palánkvárral, mint Mohács. Még néhány évvel ezelőtt is szekcsői gyerekek a parton talált római pénzekkel dobálták a vizet. Ma a Várhegy már mindinkább a Duna zsákmányává válik. Ha a Várhegyről akar északra, vagy délre tekintünk, a folyóban kisebb-nagyabb zátonyokat figyelhetünk meg. Ügy tűnik, ezek a véletlen szeszélye folytán születnek, majd pusztulnak el. A meder alakulása, a zátonyok keletkezését a víz szállította kétféle hordalékfajta idézi elő. A nagyobb méretű görgetett kövek, kavicsok és a lebegtetett finom agyag- és homokszemcsék. Hogy hol, mikor és mfelyik dominál, az elsősorban a vízállás függvénye. Megjegyezzük, hogy a mi szakaszunkon inkább a lebegtetett hordalékkal kell számolnunk. Mindkét hordalékfajtából a Duna teljes keresztmetszetének Komolytalan rovat Női történetek Fizetek o Csemegében. Előttem egy nő áll. A pénztáros leblokkolja az árut és vár. A nő most el kezd kapkodni. Benyúl a táskájába és kirámolja. A hatodik holmi, ami a kezébe akad a pénztárca. Benyúl, kiveszi a pénzt és nagykeservesen fizet. Én nem szólok semmit, de magamban csöndesen átkozódom. Amikor végre rámkerül a sor, átnyújtom a cédulát meg a pénzt. Körülbelül ne- gyednyi időt használtam el, mint az asszonytárs. Másnap hajszálpontosan megismétlődik ugyanez. Egy másik asszonynyal. Gyanút fogtam. Ez nem lehet véletlen I Nem is vplt azl Nézzetek körül férfitársaim, hány nő, aki előre kikészíti a pénzt? Ha szerencsétek lesz, akkor minden századiki Én eddig kettőt láttam, pedig elég régóta figyelem őket. Férfitársaim! A nők ismerik a pénz értékéti * Egy zöldségbódéban vásárolok. Előtte szabad tér, a bódé előtt ládákban áll az áru. Salátáért küldött le a főnöknőm, azt keresek. Ott van az orrom előtt vagy húsz darab. Benyúlok a csomóba és kiveszek egy akkorát, mint egy káposzta. (Nem maszek káposzta, állami. A saláta volt maszek I) Nem is kerestem tovább. Eredetileg kettőt akartam venni, de ez az egy bőségesen elégnek tűnt. Oldalt teszem a salátát és fizetek. Amíg odaadom a pénzt, eltűnik a salátám. Egy középkorú asszonytárs kapta föl és fizetni akar. — Asszonyom, én már kifizettem ezt. Az asszonytárs szó, de nem fájdalom nélkül adja vissza. Neki is áll a keresésnek. Föltúrja a halmot, de nem talál. Odaszól az árusnak: — Nekem is keressen egy ekkorát I Én még nem mentem el, figyelem, hogy mi kerekedik belőle. Az árus kiemel a halomból egyet és odaadja. Én árgússzemekkel nézem. Kisebb az enyémnél! Az asszony bizonytalan. Hogy eldöntsem kételyét, kezébe nyomom az én salátámat. Ott áll, mindkét kezében egy-egy salátával, mint az igazság istennője. Sajna, csak arra jöhetett rá, amit én úgyis tudtam. Hogy az ő salátája csenevész az enyémhez képest. Asszonyom I — mondtam. — Reménytelen! Ennél nagyobb saláta nincs is a világon. Ezután visszavettem a salátámat és elvonultam. Amikor elballagtam, az asszonytárs még élt. Másnap megkérdeztem az árust, hogy talált e a vevője akkora salátát, mint az enyém. — Nem talált! — mondta. Ha a férj este a rövidebbet húzta, fogalma sem volt, hogy a salátának köszönhette. * Nem most történt, de ma is történhetett volna. Szolgálatban vagyok a könyvtárban és kölcsönzők. Sokan állnak, győzök kapkodni. Az egyik kis nő, olyan gyerekforma, kerül sorral — Mit akarsz kislányom? — kérdem és kézbeveszem az olvasójegyét. Rémültem látom, hogy asszony. Győzők mentegetőzni: — Bocsásson meg, de nem láttam, hogy asszony. Hisz olyan fiatalnak látszik! Megbocsátott I Azóta többször kipróbáltam. Nem a tegezést, hanem, hogy lekislányoz- tam őket. Mindenki, mindig, megbocsátott I Értik ezt? Szőllősy Kálmán egy méterén elérheti a 12,5 tonnát. A folyó teljes hosszának hordalékátlaga évente 79,5 millió tonna. Könnyen hihetné az ember, hogy a folyó a beléejtett tárgyakat egyszerűen csak befedi hordalékával. Csakhogy ez esetben azzal kellene számolnunk, hogy ez a kúp egyre csak növekedne s előbb-utóbb elérné a víz felszínét. Amiért ez mégsem így történik, azt magunk is könnyen igazolhatjuk, ha a folyó vizébe állunk hosszabb ideig. Azt fogjuk tapasztalni, hogy a víz nemcsak a lábunk fejére szállítja a hordalékot, hanem egyúttal alulról mossa is, tehát mindinkább süllyedünk. + A Duna évezredeken át játszott és játszik a továbbiakban is óriási szerepet az ember életében. Kezdetben mint állandó és biztos „élelmiszer raktár”, majd pedig mint víziútvonal és energiaforrás. Az előbbiek kapcsán érdemes néhány szót ejteni a folyó élővilágáról. A lassúbb folyású Duna-ágak elterjedt növényzete a hínár. Rajtuk kívül milliórd- számra tenyésznek a szinte csak mikroszkóppal látható planktonok. (Folytatása következik.) HÉTVÉGE 17]
