Dunántúli napló, 1975. június (32. évfolyam, 148-177. szám)
1975-06-07 / 154. szám
„Lépdeljetek ne egy helyben! — Előre végre!“ Mérték és érték Száz éve született — húsz éve halt meg Thomas Mann A magyar olvasókhoz szóló levelében, halála előtt pár hónappal, 1955. márciusában egyik legszebb novellájáról, a Tonio Krőger-ről írta Thomas Mann: „...fiatalos lírai zománca sajátosképpen félszázadon keresztül megőrizte üde csillogását és több emberöltőn át újra meg újra elnyerte fiatal szívek rokonszenvét. Szívesen képzelem el, hogy most majd fiatal magyar olvasók hajolnak novellám lapja fölé. Mondanivalói „néhai időkből" datálódnak, de úgy látszik, van valamelyes maradandó érvényük". Ez a szerény, de pontos utalás a novella maradandó érvényére teljességgel igaz Mann életművének egészét tekintve is. Századunk első felének legnagyobb kritikai realistája volt ő, kinek hat évtizedes írói-közéleti munkássága átfogta és világirodalmi szinten összegezte az imperializmus korszakába lépett polgárság erkölcsi és szellemi életének valamennyi lényeges problémáját. Ki a polgár? Milyen a polgár irányadó, kultúrameghatározó típusa? Lukács György ezt a kérdést állítja Thomas Mann életművének tengelyébe. „Ki a költő? Az, akinek élete szimbolikus. Bennem elevenen él a hit: csak magamról kell mesélnem ahhoz, hogy megoldjam a kor és a közösség nyelvét, s e hit nélkül kibújhatnék az alkotás fáradalmai alól.” Thomas Mann eme vallomásában nemcsak írói működésének hangsúlyozottan önéletrajzi jellegére utal, hanem arra is, amit Konsztantyin Fe- gyin — akit sokáig és mélyen foglalkoztatott Mann művészete — így jellemzett: „A német polgárság méhéből jött, művész-egyéniségének fejlődési logikája arra az elhatározásra vezette, hogy művészete tárgyává ennek a polgárságnak fejlődési logikáját tegye." Mann pályája ama tapasztalat jegyében indul, hogy a modern polgári lét a művészlétben folytatódik, s döntő felismerése, hogy a polgár művésszé fejlődésében kimutathatók és számára a leghitelesebben ábrázolhatok kora társadalmi fejlődésének legfontosabb tendenciái. Az első nagyregény, a Buddenbrook ház, a patrícius Hanza polgárság hanyatlásának nagyívű rajza nem csupán egy család alkonyát — amire a mű alcíme utal — hanem voltaképp egy életforma, egy korszak alkonyát teszi nyilvánvalóvá. A polgári életforma értékeinek pusztulása, a hanyatlás, a dekadencia azonban — Nietzsche költői kriticizmu- sának hatására — az író felfogásában egyúttal lehet fel- emelkedés is, vagyis az elpol- gáriatlanodás bizonyos esetekben humanizációval járhat együtt. A hanyatló polgáriban tehát még új, humánus lehetőségek rejlenek. Thomas Mann éppen azért tudott a német polgári világ lelkiismerete lenni, mert a dekadencia és a németség ideológiájának mély átélése és következetes végiggondolása révén arra törekedett, hogy ráébressze a német polgárságot a korszerűbb, humánusabb, történelmileg jogosultabb élet lehetőségeire. Ennek a törekvésnek korszakos jelentőségű művészi dokumentuma A varázshegy, „a huszadik század első harmadában megnyilvánuló európai lelkiállapot és szellemi problematika leltárfelvételi kísérlete.” Mint írja: „benne eszmeileg lemondtam sok szeretett dologról, némely veszélyes szimpátiáról, varázslatról és csábításról ... o búcsú könyve, mondom én, és a pedagógiai önfegyelmezésé: az életet kívánja szolgálni, az egészséget akarja, célja a jövő." Ez a rövid önkommentár is tanúsítja, hogy A varázshegy megírásával jelentékeny világnézeti fordulat állt be Thomas Mann magatartásában. A regény egyúttal a legátfogóbban azt is bizonyítja, hogy művészetének tárgya — a fegyini meaállapítás szellemében — valóban a polgári társadalom fejlődésének, ellentmondásainak logikája, szemlélete azonban, a nézőpont, ahonnan a polgárit megítéli, legelső írói próbálkozásaitól kezdve kívüf kerül a polgárin, és az attól független emberiben találja meg létalapját. „Szép az eltökéltség. De valóban gyümölcsöző, termékeny, s így hát művészi alapelvnek mi a fenntartást nevezzük ... a nagy dolgokban, az ember dolgaiban könnyen bizonyulhat elsietettnek és elhibázottnak minden döntés, .. . nem is a döntés a cél, hanem az összhang — amely, ha örök ellentétekről van szó, talán csak a végtelenben létezik, de ez az iróniának nevezett játékos fenntartás magában foglalja, mint az előkészítés a feloldást.” Irónia és fenntartás, mint erkölcsi mérték és érték az ember dolgainak megítélésében, ez Thomas Mann munkásságának művészi alapelve. Iróniájának — melyet mint összekötő, kapcsolatokat teremtő, a megértés útját kereső szférát határozott meg — az a sajátossága, hogy hőseit kettős optikával szemléli. Egyfelől mint túlhaladott konvenciók rabjait, azaz mint polgárokat, másfelől mint sze- retetre méltó, megejtő képességekkel megáldott lényeket, vagyis mint embereket. Mann minden olvasója jól tudja, hogy iróniája nem gyanúsítható, de nem is azonosítható valamifajta világnézeti kétértelműséggel, vagy eücöte- lezettség-nélküliséggel. Rényi Péter mutat rá, hogy ironikus költészetének melegsége nem az elleplezés szándékából, nyárspolgári békítgető hajlamból ered, hanem abból a bizakodásból, hogy az ember -A mint egyén és mint társadalomalkotó lény — képe's lesz meghaladni nyomorúságos állapotait, s jobbra, magasabbra, nagyobbra hivatott. A mi József Attilánk szinte ugyanezt a bizakodást így fejezte ki az Ars poetica befejező soraiban: „Én mondom: Még nem nagy az ember. De képzeli, hát szertelen. Kisérje két szülője szemmel: a szellem és a szerelem!" Ez a bizakodás, mély és eltökélt szimpátia minden emberi és annak javát szolgáló érték iránt, ez az életbarátság — gondoljunk csak a József és testvéreire — a hitleri barbárság előretörése idején egyre nyomatékosabb szembenállássá, ahogy a stoszi Fábry Zoltán fogalmazta: változtató erejű muszájhumanizmussá, anti- fasizmussá kristályosodik. Harcos humanizmusának hitelét, példaerejét éppen művészi magatartása és világnézete változásának etikai folytonossága adja. Igen jellemző, amit a fasiszta terror idején, már az emigrációban a szocializmusról mond Európa, vigyázz! címmel kiadott politikai esszéinek gyűjteményében: „...a szocializmus nem egyéb, ... mint az a kötelességszerű elhatározás, hogy fejünket... a társadalmi, közösségi élet sürgős követelményei elől nem dugjuk a metafizikai dolgok homokjába, hanem azok mellé állunk, akik értelmet akarnak adni a földnek, emberi értelmet.” Szembenállás a barbársággal, kiállás a polgári kultúra időtálló értékei mellett, a polgári humanista tradíciók átörökítése és megújítása- a történelmileg, társadalmilag változó jelen szolgálatára, egy sajátos jövőbe néző konzervativizmus — ez jellemzi az érett Thomas Mann magatartását. Születése óta nagy idő, kereken száz év telt el. Az évfordulón ezért arra emlékeztetünk, amit az időről mondott: „... kincses ajándék, amelyet azért adtak, hogy benne és általa okosabbak, jobbak, érettebbek és tökéletesebbek legyünk. Az idő maga a béke, és a háború nem más, mint az idő vad megvetése, az értelmetlen türelmetlenségbe való kitörés.” Thomas Mann hosszú időt és nagy változásokat ért meg, de nem csak élt az időben, hanem együtt is élt vele. Ezért alakjában mindenekelőtt a változó, fejlődő, kiteljesedő embert tiszteljük, aki a honnan — hová? kérdéseit mindig feltette, és maradandó érvénnyel megválaszolta, akinek művészetében egy évszázad fejlődése sűrűsödött össze, akinek költői 'nevelőmunkája mindig arra irányult, hogy az ember ember lehessen, aki „fehérek közt egy európai” volt, és a kor ellenében végigharcolta annak igazságát, hogy az ember és az emberi csak azáltal örök, hogy változni képes. Rá is érvényes, amit Goethéről állapít meg: „Politikai hitvallása lényegileg ez: figyelmesen követni a valóság és igazság képében beálló változásokat, a helyes fejlődést, és értelmes engedelmességgel meghajolni a kor követelményei előtt. -Ebből fakad döntése: „Végeredményében mégis mindig csak — előre!” — ebből türelmetlensége az örök tegnappal szemben, amelynek szemébe kiáltja: Ez még mindig a régi szenny, Kapjatok észbe! Lépdeljetek - ne egy helyben! - Előre végre!" Pálréti Ágoston Ifjúmunkások zenei neveléséről Beszélgetés Pécsi Géza karnaggyal Tizenöt esztendeje alakult a Pécsi 500. sz. Szakmunkásképző Intézet sok-sok küzdelemre, szép sikerekre visszatekintő nagylétszámú vegyeskara. A 15 év alatt mintegy 150 művet tanultak meg és 60—70 alkalommal szerepeltek. Kodály két alkalommal dicsérte meg a kórust és buzdította további munkára. Karai József zeneszerző számukra komponálta „Erdély földjén Bartók nyomában" c. művét. Legutóbb a Kórusok Országos Tanácsának lapja foglalkozott problémáikkal, eredményeikkel, a pécsi közönség a Mecseki Ércbányászati Vállalat fúvószenekarával közösen rendezett hangversenyükön hallhatta lelkes, színvonalas produkciójukat. Karnagyuk, Pécsi Géza pedig a Népművelési Intézet országos módszertani pályázatán a szakmunkástanulók kulturális nevelésével foglalkozó tanulmányával első díjat nyert. — Számomra nem az jelentett örömet — mondotta Pécsi Géza -, hogy a pályamunkámat értékelték, hanem, hogy utána országos konferencián alkalmam nyílt újból a munkásfiatalok zenei neveléséről és ezzel együtt közművelődésükről beszélnem azoknak, akik nagyon sokat tehetnek ezért. — A konferencián elhangzott szenvedélyes hozzászólásokból kiderült, hogy a gondok országszerte azonosak. Ez az iskolatípus a kórusmozgalom számára „nehéz terep”. Énekkarait iskolai kórusokhoz egyértelműen nem lehet sorolni, hiszen a tanulók idejük legnagyobb részét üzemekben, munkapadok mellett töltik. Ez megnehezíti a kórus jellegét, munkáját. Az is nyilvánvaló, hogy ha ezek a fiatalok ebben a korban nem kapnak megfelelő ösztönzést kulturális érdeklődésük kibontakoztatásához, később se fogják keresni a zenével való találkozás lehetőségét. Érthető, hogy napjaink nagy gondja a szakmunkástanulók nevelésének kérdése, és ami eddig történt, az csak félmegoldás. — Az elmúlt 15 esztendő gyakorlatából tudom — folytatta Pécsi Géza —, hogy milyen kevés ez. Szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy a mi intézetünk országosan is a legtöbbet tette ezen a téren. Iskolánk vezetősége, tanári karának pozitív hozzáállása ellenére is számtalan körülmény nehezítette munkánkat. Szereplési lehetőségeink is korlátozottak. Én is foglalkoztam többször azzal a gondolattal, hogy nem csinálom tovább, nincs értelme. Elkeserített, hogy csupán elszigetelten mi érezzük a munkásfiatalok zenekultúrájának fontosságát. Alig vettek tudomást rólunk. Szerepléseinkről nem jelent meg segítőszándékú kritika, nem kérdezték meg, hogyan dolgozunk, mi a gondunk. — Tapasztalható-e váljp- zós, javulás? — Az 1974-es esztendő örvendetes változást hozott. A szakmunkástanulók I. országos „Zúgjon dalunk” kórusfesztiváljára megmozdultak az intézetek. Régi kórusok újjászerveződtek, újak alakultak. A Népművelődési Intézet, a KOTA, a Szakoktatási Pedagógiai Intézet, a tanácsok igyekeztek az ügyért valamit tenni. A Magyar Rádió is részt vállalt ebben a munkában. örülünk a keszthelyi Helikonon elért sikernek, amit a szakértők példamutatónak tartottak. — Sok tehát még a tennivaló. S ha mindezt megtennék is, csupán egy kis- mag zenei nevelését oldottuk meg. A jelenlegi körülmények között mi lenne a megoldás, mi enyhítené a gondokat? — A végleges megoldás csak a szervezett oktatás lehet — válaszolta Pécsi Géza. —' Nem kizárólag zenei, hanem más művészeti ágakat is felölelő egységes tanterv kellene. A tanterv megvalósításához pedig lelkes, kiváló szakemberekre lenne szükség, akik legalább felébresztenék az önművelés vágyát, igényt a kultúrára. Sokat lépnénk előre, ha Pécsett kerekasztal mellett megbeszélhetnénk a tennivalókat, közösen segíthetnénk egymásnak, közösen karolnánk fel azt az ügyet, amit tulajdonképpen mindenki segíteni akar, - dnt Üli A váci Duna-m Vác; összetett valóság. A természet heggyel és a Dunával övezi az ipari környezetet, s azzal ötvöződve új látványt eredményez. A fejlődő ipar nemcsak találkozik a Maszály- lyal, hanem át is alakítja a vidéket. Füstporosak a fák, gyárkémények emelkednek a völgyben, hajók szántják a folyó vizét. A képzőművész itt egyszerre találkozik a táj felemelő. látomásaival és a munkás- hétköznapok sokszínűségével, — s ha igazi festő, szobrász, grafikus, — akkor ezt a komplexitást szükséges megragadnia. Itt alakult a Duna-műhely 1967-ben azzal a szándékkkal, hogy egyaránt ápolja a helyi tradíciókat, művekben egyesíti a táj és a társadalom ajánlatait, figyeli az európai eredményeket. Megfogalmazást nyert ekkor az, hogy „a nagyarányú iparosodás következté- - ben fontos misszió lehet a környék ipari munkásságának, elsősorban a rohamos ütemben fejlődő Vác városnak a képző- művészeti nevelése”. Államunk több váci műteremlakás építésével, és festők, szobrászok meghívásával cselekvő szövetségese volt a Duna-műhely többrétű feladatvállalásának. Ami a helyi tradíciókat illeti, komoly fejlődés tapasztalható az alkotómunka mennyiségi és minőségi értelmében. Igaz, hogy a Duna-műhely tagsága néhány alkatommal átrendeződött (a szentendrei Pirk János és Csíkszentmihályi Róbert kivált a csoportból), de a váci központú Duna-műhely őrizte és növelte Dunabogdány, Ze- begény, Sződliget és Fót, Nagymaros hagyományait is az ott élő és alkotó Kristóf János, Hock Ferenc, Dániel Kornél, Iglay József, Lőrincz Vitus és Bertalan Ferenc közreműködésével. Emellett természetesen a váci valóság festői, szobrászi értelmezése is felgyorsult. Felgyorsult, hiszen Peukert Károly, Lipovniczky László életművéhez társult a minőségben gyorsan felívelő Mizser Pál, M-Jvégi Valéria művészete, — és Cs. Nagy András, Mohos József, Sáros András Miklós, Gyurcsek Ferenc, Blaskó János, Nagy B. István személyében új alkotók érkeztek, akik új szemlélettel, friss energiákkal egészítették ki a már régebben itt festő Gaál Imre, Mikes István működését. Egy ideig tagja volt a Duna-műhelynek id. Pál Mihály, Szabó Edit, ifj. Pál Mihály, akik erősségét képezték a csoport szobrászi tevékenységének, s komoly szerepük van abban, hogy a plasztikai térnyerés is megindult ebben az ipari környezetben. A hagyományok ápolása rendszeres figyelemmel az indulástól mindmáig szerves folyamat, mely éppen sokrétű eszménye és minősége révén az új képzőművészet új közönségét neveli. Sikerült-e a táj és a szocialista embereszmény ötvözése az új művekben? Ha a válasz nem is teljes, de bíztató. Megnövekedett az emberábrázolás, előrehaladás történt a művelődéspolitika és a művészet találkozásában — egymást támogatják. A társadalmi szervek azzal, hogy megrendelésekkel látják el a művészeket, s a közterek szobrászi benépesülését szorgalmazzák. Ennek keretében Vác Kiss István, Kerényi Jenő, Mikus Sándor, Marton László, Varga Imre, Csikai Márta plasztikáival gazdagodott, s kijelölték Gyurcsek Ferenc Dózsa-szobrának a helyét is. Ezzel új folyamat indult el, amely a Duna-műhely alkotásait ebben a környezetben kívánja elhelyezni. A jövő feltétlenül sürgeti a maecena- túra és a munkásábrázolás, a váci hétköznapok festői megörökítésének együttes felgyorsulását, reálisan ez képezheti a csoport munkájának és céljainak maradéktalan megvalósulását. örvendetes, hogy a szobrászi, grafikai alkotások minősége Gyurcsek Ferenc és Sáros András Miklós munkásságában felzárkózott a festészet eredményeihez, melyet elsősorban Cs. Nagy András, Mizser Pál, Hock Ferenc, Hídvégi Valéria és Nagy B. István művészete reprezentál. Fejlődik az üzemi tárlatok rendszere, melyet elsősorban a Forte gyárban és Dunakeszin szorgalmaznak. E tekintetben lüktető társadalmi mozgás figyelhető meg — a Mechanikai Laboratóriumban szinte az üzem minden dolgozója megtekinti a kiállításokat, s a vendégkönyvbe jegyzi véleményét. A Duna-műhely évente mutatkozik be váci tárlaton, de 1974-ben már Szolnokon is hírt adtak tevékenységükről. Egyenletes fejlődés eredménye, hogy Hock Ferenc pannó- ja Kiskunhalasra került, Lőrincz Vitus tűzzománcainak Bécsben volt jelentős sikere. E művészcsoport szellemi izomzata lassú, de szívós térnyeréssel tölti be egyre inkább Hivatását. Ápolja a hagyományokat, megteremti a munkásközönség és a művészet kapcsolatát. A művek gondolati gyarapításával arra törekszik, hogy a hazai élvonal elnyerésével párhuzamosan — a vásárhelyi, szentendrei, vasi, nyírségi, pécsi, miskolci képzőművészekkel közösen európai rangon adjon vizuális hírt népünk és szocialista kultúránk termő erejéről. Losonci Miklós HÉTVÉGEQ
