Dunántúli napló, 1975. június (32. évfolyam, 148-177. szám)
1975-06-14 / 161. szám
\ cKoMO/yxa/<rN ^RöuAt Pajzán történetek Tizenöt évvel ezelőtt is elindult egy seregnyi ifjú ember, hogy megkeresse a maga helyét a világban . .. Tizenöt évvel ezelőtt végzett egy géplakatos osztály a pécsi Zrínyi Miklós Szakmunkásképző Iskolában. Huszonnyolcán voltak, s a „seregnyi ifjú ember" közül őket választottuk ki, hogy életútjukat egyénenként nyomon követve megpróbáljunk képet rajzolni erről a generációról. . A kiválasztás véletlen, a tizenötéves terminus nem. Társadalmunkban éppen ez az időszak, amely a legsimább életút lehetőségét kínálta, és az eltelt másfél évtized alatt kiderült már, mennyi maradt, mi valósult meg az „útravaló mellé csomagolt” vágyakból, tervekből... Két héttel ezelőtt Takács János „élet-beszámolóját” hallgattuk meg, s a beszélgetés valahogy így zárult: „Unger Sándorra vagyok kíváncsi, akivel Pécsett együtt jártunk technikumba, — de azóta sem hallottam róla .. Ebben az esetben nyomozni js alig alig kell. A régi iskolában a tanárok — már az osztálynévsor összeállításakor — emlékeztek a régi diákra, — aki most már kolléga. Szakoktató a komlói szakmunkásképző iskolában ... A fél osztállyal találkoztam már, s egyre inkább izgat valami: a pályaválasztás. Eddig szinte kivétel nélkül mindenki azt mondta, — „nem akartam lakatos lenni.” Pontosabban: „az ördög tudja, hogy akartam-e lakatos lenni. A szakmáról alig tudtam valamit, a szülők jó mesterségnek tartották, ennyi elég is volt..Ejnye, ejnye csúnya dolog, mondanák most a jól felkészült pályaválasztási szakemberek — mert hiszen az esetek túlnyomó többségében a szülők parancsakarata érvényesült — de a „következmények” valami másról vallanak: az osztályból eddig még mindenki megmaradt a maga mesterségében — vagy ahhoz nagyon közelálló munkakörben dolgozik — és mindenki azt vallja, hogy „megszerettem a szakmát.. — Ennyi idő után könnyű lenne mondani: lakatos akartam lenni — mondja Unger Sándor — de az az igazság, hogy akkor magam sem tudtam akartam-e vagy sem. A családban többen voltak ebben a szakmában, természetes volt, magától értetődő, hogy belőlem se lesz más ... Meg aztán úgy van az, hogy a mozgó mechanizmusok megigézik az embert, különösen a gyereket. Én is elvittem egyszer a fiamat az üzembe, hát kerekre nyílt a szeme a csodálkozástól, és persze, hogy most ez a legszebb mesterség a világon . . . — Tizenöt évvel ezelőtt lakatos szakmát tanult, most lakatos szakmát tanít... — Hát nem egészen lakatos szakmát, tág lett ez a fogalom, túlságosan sok minden belefért, kinőtt belőle egy pár új szakma, pontosabban meg kellett határozni. így lettem én gépszerelő-oktató . . . — Ennyi lenne az összes változás? — Dehogy. Annyi biztos, hogy a mai gyerekek körülményei lényegesen jobbak, mint a mienk voltak annak idején — csak abban nem vagyok biztos, hogy ez feltétlenül jó . . . Mert jó, persze, hogy jó, csak úgy veszem észre, egy kicsit kényelmessé, de mondhatnám csúnyábban is, lustává teszi a gyerekeket... Közülük nem egyet azért jutalmaznak, ami a kötelessége: a tanulásért. ,,Fiam, ha közepes, (jól figyeljen I) közepes leszel, év végén kapsz egy motort..Hát így állunk ... — Ezek után egy kicsit félve kérdezem meg: szerethetik, megszerethetik ezek a gyerekek a szakmái? — Hát persze. Az előbb említett esetben egy nagyon rossz pedagógiai módszerről volt szó, olyan módszerről, amilyet a jelenlegi körülményeink a szülőknek lehetővé tesznek. De ettől még meg lehet szeretni a szakmát. Szerintem minden munka alkotó folyamat: valamit létre hozunk, hozzáadva tudásunkat, ügyességünket, eszünket. .. És ha ezt meglátja a gyerek máris kedvvel csinálja azt amit csinál... A legtöbbjük tényleg megszereti a mesterséget, leszámítva azokat, akiket a íehol- másutt-nemkellesz-már kényszere hozott ide... És ez a dolog másik oldala. A lakatos, vagy ahogy mostanában hivatalos, a gépszerelő szakmát nem a legjobb tanulók választják, nem tartozik éppen a divatos szakmák közé. Ha a nagy átlagot veszem éppen, hogy eléri a közepest, — pedig higyje el, hogy ebben a szakmában is jól felkészült gyerekekre van szükség, mert egyre nagyobb a követelmény. Nemcsak az iskolai követelményre gondolok, hanem egyáltalán, a napi dolgokra. Felmegyek Pestre és látok az üzemben olyan gépeket, műszaki megoldásokat amelyek nálunk még nincsenek. Dé holnap már itt lesznek ... Szándékosan nem hivatkoztam külföldi példára ... Szóval ott tartunk, hogy valahogy vissza kellene adni a fizikai munka becsületét... Nem tudom hol vesztettük el, de valahol nagyon elvesztettük... — Mégis, kik választják ezt a szakmát? — Ha arra gondol .. . elsősorban a munkásszülők gyerekei. Szinte kivétel nélkül . .. — ön minek tartja magát? Pedagógusnak, vagy lakatosnak? — Várjon csak, ez nehéz kérdés. Én 1964 óta — akkor adódott ez a lehetőség és kedvem volt hozzá — szakoktató vagyok. Közben elvégeztem a technikumot, most meg úgy éreztem, hogy ennél már többre van szükség, ha igazán jól akarom végezni a munkámat. Beiratkoztam a Pécsi Tanárképző Főiskolára, — most következnek majd éppen az első nehéz napok... Úgy érzem, hogy nem távolodtam el a szakmától sem, ott vagyok a munkapad mellett csinálom azt, amit a régi mesterek: átadom a gyerekeknek azt amit én tudok, csak módszeresebben, tudatosan, pedagógiai eszközöket alkalmazva. Akárhogy is, ez a lényeg: szeretném pedagógusnak, jó pedagógusnak tartani magam ... — Régi tanárai közül van-e példaképe? — Igen. Nagy Imre tanár úr. Ne kérdezze, hogy miért, nem tudom . . . Olyanokat lehetne csak mondani, hogy szigorú volt, de következetes, ám ez még kevés, valahol másútt van a lényeg .. . Képzeljen el egy olyan tanárt akinél nem a rossz jegy miatt féltünk, sokkal inkább azért, hogy leégünk előtte, előtte kell szégyelnünk magunkat, mert nem tanultunk . . . A további adatokat már csak a rend — no és a többi osztálytárs — kedvéért írom le: két gyerek — Andrea és Ákos — egy Trabant és egy szerény, szép — jórészt „könyvekkel bútorozott" — otthon. És a kívánság: Friedrich Ferenc legyen a következő „felelő". D. Kónya József Patikában történt Tragikus eset történt velem. Jövök ki a Sipöcz patikából. (Hiába úgy vagyok vele, hogy nekem csak így ismerős, hisz annyiszor volt tájékozódási pontom a múltban, hogy nem tudom másra átkeresztelni.) Szóval jövök kifelé. Gyorson és anélkül, hogy hátranéznék. Csukom be az ajtót. Meglepődök. Valami izgalmas akad a kezembe. Rugalmas, mégis puha, mint c laticel. Elengedem és hátrafordulok. Szemügyre veszem a rugalmas valamit. Egy asszonytárs — szokásuk egyébként villámgyorsan kiugrani — megelőzni nem tudott még, de az ajtókilincset nem tudtam megfogni már és helyette a melle került egy pillanatra a kezembe. Döbbenten egymásra meredtünk. Én szólaltam meg előbb: — Bocsánatot kérek, nem tehettem róla. Egyébként meg kell mondanom, soha még szebb ajtókilincset nem fogtam. Nem volt oka, hogy pofont adjon, hisz valóban ártatlan voltam, tehát elmosolyodott. Békében elváltunk, de én jártam jobban. Kaland a buszon ülök a buszon kényelmesen, magam elé meredve. Nem gondolok semmire, csak nézek kifelé. Hirtelen egy magánautó a busz elé vágódik. A vezető rémülten tapos a fékre, mindenki kapkod, néhányon eldőlnek. Nekem egy csinos nő éppen az ölembe pottyan. Odarepült. Rémülten kapkod: — Jaj! Jaj! — Bocsánatot kérek, nem tehetek róla! Megnyugtattam: — Semmi baj! — Sőt én köszönöm. Ha jól érzi magát, akkor maradjon nyugodtan. Nem maradt. Őszintén sajnáltam. Derűs busz Pocsék idő van. Kint esik az eső, a motorral baj van, a vezető szerelget. Lassan, komótosan. Ilyenkor senki se ér rá. Idegesen nézünk jobbra-balra. Legszívesebben belekötnénk a mellettünk ülőbe, a vezetőbe, az egész világba. Bolond idő. Az orvos-meteorológia szerint ilyenkor operálni sem ajánlatos. A busz meg átveszi a külső rossz hangulatot, ehhez még hozzájön a reménytelen várakozás. Szomorú busz. Egy szó, el nem hangzik. Ebben a pillanatban egy ipse, valahol az álldogálók táján kínjában, vagy elálmosodásá- ban elszellenti magát. Bocsánat de ez történt! Hangosan és félreérthetetlenül. Döbbent csend. Mindenki jobbra-balra néz gyanakodva és sunyin. Ebben a pillanatban megszólal egy mély, kesernyés hang: — Dohányozni, azt bezzeg nem szabad! Kitör az ellenállhatatlan röhögés. A busz rázkódik a nevetéstől. Derűs lett és vidám. Ami elveszett a réven, az megtérült a vámon. Szöllősy Kálmán TELEVÍZIÓ Szöveg nélkül. Varga Csaba Toronyor A negyedik emeleten lakott, ha a szoba ablakából lenézett az utcára, úgy érezte felhők között él, a nyüzsgő világ felett lebeg, a forgalmas utca fölött úszik, olyőn illúziót talált ki, hogy most bármire képes lenne, de tudta, hogy ez csak kecses illúzió; ha a konyha ablakából bámult le a betonozott udvarra, más érzése támadt, magányos toronyban ül, ahol az omladozó várfalakkal szemez, boldog repülésre képtelen, ám belül, a lélekben mintha megtáltosodna, bátrabb embernek hiszi magát és nem akarja tudni, hogy ez illúzió. Minden este éjfélig fent maradt, amikor szülei elaludtak, kivonult a konyhába, könyveket tett maga elé. Arisztotelész Poétikáját, Omurtag bolgár kán üzenetét, amely a timovói kőoszlopon olvasható, de csak addig olvasta a könyveket, amíg az agya mozgásba jött, arra nem is törekedett, hogy a szöveget megértse, csak arra a belső örömre vágyott, amelyhez napközben nagyon ritkán jutott: az élet, a pezsgés, a gondolkodás látszatát kereste. És nem tagadta le maga előtt azt a tényt, hogy a látszattal pótlékot kap, de ez még mindig jobb, mintha pálinkával vagy más ópiummal bolondítaná magát. — — Ki hajította le ezt?! A házmesternő éles hangja riasztotta fel, aki a szűk betonudvarból a bezárt ablaktábláknak kiáltott. Senki nem válaszolt. Óvatosan az ablakhoz lépett, halkan kinyitotta, a csend egyre nagyobb lett, a szomszédban már a televíziót is lezárták, az ablak mégis nyikorgott, erre leoltotta a lámpát, hogy a sötét megvédje a kíváncsi tekintetektől. Kihajolt. A házmesternő eltűnt az udvarról, kintről kellemes meleg jött be, még augusztus közepe volt, az ősz közeledését semmi nem mutatta. Vajon mit dobtak le? • Újra csoszogást hallott, megint kidugta a fejét, a házmesternő újra sepert, nyugodt tempóban dolgozott. Gondolatai visszatértek Arisztotelészhez, mert egy mondat túlságosan felkavarta, de szemét közben nem vette le a házmesternő hajlongó hátáról. Azt írta a filozófus, ha az utánzók cselekvő embereket utánoznak, vagy kiválóknak, vagy hitványaknak kell lenniük. Ö is utánzó, de valahogy nem cselekvő embereket utánoz és ezért félő, hogy se hitvány, se kiváló nem lehet. A szemben lévő emeleten a középső ablak megvilágosodott, a délutáni műszak után hazaérkeztek az albérlő lányok. Erre felkapta a fejét és csak a lányokra figyelt, akik este tíz óráig dolgoznak, de kapuzárás előtt mindig befutnak, talán félnek felcsöngetni a házmesternőt. A három lány szövőnő, fél éve költöztek ide, egy özvegyasszonytól bérelik a szobát, aki egyetlen vendéget sem enged be hozzájuk: úgy védi az erkölcsüket, hogy elzárja őket a világtól. A lányok jámboran engedelmeskednek. A konyha ablakából régóta figyelte a lányokat, talán azért választotta a toronyőr szerepet, mert ennek az utazásnak volt valami értelme, kíváncsiságtól hajtva őrizte a lányokat, ha azok nem is tudtak róla, hogy még sincsenek teljesen elzárva az élet szeretetétől, hiszen egy huszonöt éves ifjú állandóan gondol rájuk és lélekben barátságot vállal velük. A lányok estéi egyformán telnek el, túlságosan is egyformán, soha nem járnak szórakozni, időnként rádiót hallgatnak, elvétve képeslapokat olvasgatnak, amelyeket valószínűleg otthonról kaphattak, de a lapok üzenetéből áradó biztatás legalább megnyugtatja őket. Most is lerakták a táskáikat, ledobálták magukról a blúzt és a szoknyát, kombinéban ültek fel a középső, legszélesebb ágyra. így talán szabadabbnak, könnyebbnek érezték magukat. A legidősebb lány a táskából elővett egy nagyobb zacskót, amelyből kigurultak a kemény zsemlék. A zacskó papírját széttépték szalvétának, a zsemlék közé felvágottat, vékony szeletekre vágott párizsit tettek. Nem lehettek nagyon éhesek, mert csak csipegettek a zsemlékből, de közben nagyokat nevettek, el-eldültek a széles ágyon. Mindig túlzottan jó a kedvük, véletlenül sem sírnak, még veszekedni is elfelejtenek. Könyökölt az ablakban, együtt nevetett a lányokkal. Jobb kedve kerekedett, mint a kapkodó olvasás közben. A legkisebb lány ugrott fel elsőnek és énekelni kezdett, a rejtett kémlelőállásból őt tartotta a legszebbnek. A barátnői eldőltek %z ágyon, úgy nevettek és tapsoltak. Ez a lány mókames- te/nek született, majdnem minden este táncolt, hajlongott, bolondozott, hogy a két barátnője felviduljon. Olyan lánynak látszott, aki csak azzal törődik, hogy másoknak derűs hangulatot csináljon, de nem csak azért, hogy a saját szomorúságát elfelejtse. Most is vidáman ugrált, a falitükör előtt forgolódott, a másik két lány valamivel csúfolhatta, mert cserfesen félrecsapta a fejét, levette o I melltartóját is és dalolva emelgette kemény, hegyes mellét. Boldognak látszott. — Lánc, lánc, eszterlánc ... — énekelték. Már mind a hárman táncoltak, megfogták egymás kezét, úgy forogtak az ágyak között, a másik két lány nem bújt ki a kombinéból, de ők is hátra vetették a fejüket, olyan átszellemüi- ten ringatták magukat, mintha a szerelem nászát járnák. Ha nem szereti őket senki, legalább magukat szeressék, ha más nincs, legalább utánozzák a szerelmet. Az is lehet, hogy így sokkal boldogabbak, mintha füstös étteremben ismeretlen férfiak lehelnének rájuk. Hirtelen elfáradtak, lehüppantak az ágyakra, mindenki a sajátjára. Ijedt mozdulatokkal levetkőztek, mintha látná őket valaki, látszott rajtuk, hogy nagyon szégyenlősek. Talán a táncot is most szégyelték. Jókedvük elfogyott, gyorsan bebújtak a paplan alá, csak a szemük látszott ki. Az ablak el sötétedett. Mosolygott. Omurtag bolgár kán üzenete jutott az eszébe: ember, ha dúskálsz is, elhalálo- zol, s helyedbe más fakad. Tabló tizenöt év után
