Dunántúli napló, 1975. június (32. évfolyam, 148-177. szám)

1975-06-14 / 161. szám

„FELOLDÓDOTT-E“ AZ AMERIKAI MUN Három mítosz és a valóság A második világháború utáni 30 esztendőben az amerikai szociológusok nagy igyekezettel serény­kedtek, hogy az amerikai munkásosztályt „feloldják a középosztály" nagy tömegé­ben. Az elmélet alkimistái­nak mesterkedései majd­hogynem az egész osztályt megfosztották anyagszerűsé­gétől. Kisebbségi réteggé nyilvánították, mondván: a „kék gallérosok", vagyis a munkások száma ma ki­sebb, mint a „fehér gallé­ros" alkalmazottaké. Sőt, kifejtették, hogy már „a gallérok szine is elvesztette jelentőségét, mivel a kék is, a fehér is ma egyféle kö­zéposztályt jelez”. vállalatai — folytatja Levinson — Amerika első számú gyilko­sai". Andrew Levinson fiatal szo­ciológus elhatározta, hogy egy­beveti a hivatalos tudomány tételét a mai amerikai valóság­gal. Vizsgálódásainak eredmé­nyeként jelent meg „A mun­kásosztály többsége” című könyve az Egyesült Államok­ban. Tanulmányából kiderült, hogy a polgári szociológia kulcsfon­tosságú tézisei erősen eltúlzot­tak. „Az amerikaiak többsége- férfiak, feleségek és gyerme­keik 60 százaléka a munkás- osztályhoz tartozik — állapítja meg a szerző. - . .. Nem csök­kent a munkásosztályhoz tarto­zók száma, hanem 1950-től kö­rülbelül 4 millióval növekedett". — Ez tehát az igazság a „fe­hérben feloldódott kék gallé­rok" első számú mítoszát ille­tően. A második számú mítosz azt hangoztatja, hogy mindenki egyformán él. A szerző azon­ban ésszerű ajánlatot tesz: ol­vasói nézzenek szét nyitott szemmel magunk körül. Az úgynevezett középosztály nem költözik a nyomornegyedekbe, tagjai kényelmes, kertes házak­ban élnek. A szerény, szűk la­kásokban a szakmunkások és alkalmazottak laknak. A szoro­san egymáshoz tapadó, omló vakolatú, elhanyagolt bérka­szárnyák a munkáslakások. — A gazdagok és a jómódúak a kertvárosokba települnek, a dolgozók pedig a gyárakhoz közelebb eső kerületekbe. A külvárosok — mintha az embe­rek más-más bolygón élnének is- - nem érintkeznek egymás­sal. A munkások és az alacsony beosztású alkalmazottak min­den hivatalos és nem hivata­los adat szerint többet dolgoz­nak és rosszabbul élnek, mint a kispolgárok és a középosz­tály. „Az amerikai munkások ön­álló osztályt alkotnak - vonja le a következtetést a szerző —, amelynek valós problémái van­nak és elégedetlensége meg­alapozott. A munkásokat közös érdekeik egyesítik és ők alkot­ják az amerikai nép többsé­gét”. A könyv számos adatot kö­zöl a dolgozók életkörülmé­nyeiről. Jack London Vaspata című regényének hőse elvitt egy középosztálybeli asszonyt egy munkáshoz, aki gyári bal­eset következtében elvesztette fél karját. A regénybeli szerep­lő így próbálta megingatni az asszonyt naív elképzeléseit a munkásosztály kedvező körül­ményeiről. Levinson emlékeztet rá: „Ha Jack London ma élne, ugyanezt a módszert alkalmaz­hatná. A tény 60 év múltán is tény maradt: a különféle mun­kákban olyan sok ember vesz­ti életét, vagy válik rokkanttá, hogy azt a középosztály el sem tudja képzelni... Az USA ipar­E A szerző megcáfolja a har­madik számú mítoszt is, amely azt hirdeti, hogy „a munkás­osztály politikai szempontból reakciós". Amerika bonyolult valóságában a munkások kö­zött is vannak fajgyűlölők és vannak militaristák. Olyan em­berek, akik a propagandahá­lóban fennakadván az ellensé­get a néger munkásban, tehát tulajdonképpen osztálytestvére­ikben és nem a tőkében látják, vagy éppen az óceánon túl ke­resik, ahogy éppen a katonai­ipari komplexumnak arra szük­sége van. Az amerikai dolgozók és al­kalmazottak többsége azonban haladó nézeteket vall. Levin­son ezt a tételét nemcsak a na­pirenden lévő különféle kérdé­sekről végzett közvéleményku­tatási adatokkal támasztja alá, hanem konkrét eseteket említ, amikor a munkásosztály nem­csak saját, hanem minden dol­gozó jogainak védelmében lé­pett fel. • A vezető körök azért terjesz­tik ezt a három mítoszt a mun­kásosztályról, egy sor burzsoá tudós pedig azért igyekszik el­méletileg megalapozni őket, hogy semlegesítsék és elszige­teljék a munkásosztályt az ame­rikai társadalom más haladó erőitől. Levinson azt tanácsol­ja, hogy meg kell szabadulni a hamis mítoszoktól, „nemcsak azért, mert nem igazak, hanem mert politikailag is veszélyez­tetik bármilyen ésszerű, hala­dó stratégia kidolgozását Ame­rikában a 70-es évekre". Nem érhetnek el sikereket a mun­kásosztállyal való szövetség nél­kül az ifjúsági, a nő- és a né­germozgalmak, nem is szólva az ellenzékieskedő liberálisok­ról. G. Geraszimov, az APN New York-i tudósítója A prágai metró 1974. május 9-e történelmi dátum a prágai közlekedés történetében. Ekkor indult o prágai metro első szakaszán a közlekedés és a főváros lako­sainak, valamint látogatóinak lehetősége nyílt arra, hogy Moszkva, Páris, Budapest és a többi nagyváros után, Prágá­ban is utazzanak földalattin Egy év alatt a metro szerves részévé vált Prága életének. úgy mint valamikor villamos, és sok minden, ami még né­hány hónappal azelőtt átéltünk, most lassan történelemmé vá­lik. Nézzük meg röviden azt, ami a prágai archívumban úgy fog szerepelni, hogy „az első metro Csehszlovákiában". A földalatti építését Prágá­ban már a 20. század forduló­ján mérlegelték. Mór akkor számoltak azzal, hogy történél­HÉTVÉGE Szliveni füzek 1975 ~dect r osHtjOBf A Volán panoráma autóbu­sza 1975. május 4-én indult el a József utcából, a KISZÖV székház elől, csupa fiatal, izzó szemű leánnyal és fiúval, hogy résztvegyenek testvérvárosunk, Szliven nagy ünnepén. Az au­tó telistele rakva csizmákkal, hangszerekkel, színes ruhákkal, hiszen táncolni mentek, ízelí­tőt adni a magyar kultúrából, a Balkán déli lábánál, ahol még nem kuriózum a néptánc, hanem mindenki, aki a lábát bírja, a hóra dallamára ropja, járja. Gyorsan fogytak a kilométe­rek, Gyula, Arad, Nagyszeben, majd a Fogarasi havasok men­tén Brassó, Predeál, Bukarest és újra a Duna, amely tán két­szer olyan széles is van, mint Bajánál. Az első bulgár város Russze. Már vártak bennünket kísérőink: Ászén Jordanov és Keray József az egyik szliveni gyár magyar üzemvezetője. Az Ikarusz halk zümmögése és az elnyelt kilométerek szá­zai nehézzé tették a szemeket, s mire felkelt nap és átértünk a Koteli hágón, üvegházakból épített „városok", gyümölcsös erdők, új gyárak, új falvak kö­zött érkeztünk testvérvárosunk gyógyfürdőjébe. Virágzó hárs­fák és tulipánfák, ragyogó park, kellemes szállás. A dél­előtti ébresztés után újból út­nak indultunk Sztara-Zagoré- ba, az ottani ÁPK (Mezőgaz­dasági Komplexum) ünnepére. A juhászok napja volt. Fekete­szemű, hajú, napbarnított ar­cú emberek százai előtt adta a tánc-csoport első bemutatóját. A fogadtatás Tánc, taps, újra tánc és újra taps. A bulgárok hórát, a mi­eink kalocsai párnás-táncot jár­tak. Aztán ebéd a tölgyek alatt hosszú asztalokon, halomban a paradicsom, az uborka, jobb­nál jobb falatok, nagy kerek birkacombok és lapockák. Meg bor. Vörös és símán csúszó, na de alig-alig fejeztük be az ebédet, mór mindenki kisza­ladt a rétre és a sípok, dudák, dobok, mandolinok síró dalla­mára táncoltak. Az ütem foko­zódott, a tánc egyer gyorsabbá vált A kiszövös táncosok pár léoés után együtt járták a ju­hászokkal, vezetőkkel, bulgár táncosokkal. Mindenki járta, kisebb körök alakultak, azok egybefonódtak, s csodálatos koreográfiát teremtett a zene, a tánc öröme. A megnyitó Alig érkeztünk be Szlivenbe, gyors átöltözködés, s az ukraj­nai Ternopol, a német Gera városok kulturális küldöttsége mellé felsorakoztunk a Hadzsi Dimitrov téren, a nagy szabad­sághős szobra mellé, hogy meghallgassuk Velicsko Petrov elvtársnak a Szliven megyei Pártbizottság első titkárának megnyitóját. A koszorúzás ün­nepélyes perceiben az úttörők fanfárjai váltották fel, fáklyák gyulladtak. Az ünnepélyes csendben megszólalt egy furu­lya, édes, szomorú dallamot játszva elmesélte a sok bána­tot és félelmet, melyet a török elnyomás alatt élt át a bulgár nép. Közben megtudtuk kedves barátunktól Szláv Todorov elv­társtól, a helyi öntevékeny mű­vészeti mozgalmak vezetőjétől, mi is ez az ünnepség-sorozat. Ezekben a tavaszi napokban minden évben megrendezik a művészetet, az irodalom és a zene ünnepét. Ilyenkor talál­koznak vezető művészek és írók falusi emberekkel, gyári mun­kásokkal. Ekkor rendezik a mű­vészeti bemutatókat, néptánc­fesztiválokat. Ebben az évben e nemes vetélkedő a győzelem napjának ünnepségeit tette ma­radandóvá. Az ünnepség hivatalos ré­szének befejeztével a főtéren ácsolt hatalmas színpad körül a nézőtéren ezrek gyülekeztek. Természetes díszletként a tér hársfái, régi épületei és a Bal­kán kivilágított csúcsai szolgál­tak. Táncosainknak nagy sikere volt. Polszki Gradec Egy falu Szliven megyében. Nem nagyobb, mint Szentlő- rinc. Meglepően szép, tágas művelődési házat találtunk, zsinórpadlásos színpaddal, ze­nekari árokkal, színházi bár­sonyszékekkel. Szép klubjai, könyvtára, folyóirat-olvasója dí­szére válna akármelyik váro­sunknak. A színházterem állító­lag 300 főt képes befogadni, de több mint ötszáz ember állt, tolongott és nézte a műsort. Hegedűs Szabocs hegedűjáté­ka, a kis Gyenis Kati szép és csodálatosan kedves szólóéne­ke, á táncosok nagy lendülete, lebbenő szoknyáik, keményen odatett csizmatalpak, a színes forgatag, — szép élmény volt a résztvevőknek. Vastaps köve­tett minden számot. Az együttes kedves meglepetését, „Borján- ka-Borjánok” című bulgár nép­dalt pedig együtt. énekelte a kórus a nézőkkel. Itthon még csillagászati ára volt a paradicsomnak, mi pú­pozott tálanként kaptuk min­den étkezéshez. De finom, íny­csiklandozó falatok voltak! Friss bárány, roston sült sertés­combok, kis kolbászkák ragyo­góan fűszerezve, sok zöld sa­láta, finom uborka, fejes salá­ták olajban . . . Hozzá „Csor- nojá viná” a finom vörös bor. No, a polszki gradeci látoga­tásunk igazi ízelítőt adott a bulgár konyhaművészetből. Az emlékezés Délelőtt a főtéren gyülekezett sok ember. Diákok egyenruhá­ban, lányok egyforma iskola­köpenyben (de jó lenne nálunk is komolyan venni...), a kis úttörők ragyogó szép egyenru­hájukban. Munkások, a környék agrárkombinátjainak a dolgo­zói. Megérkeztek a vendégek is. Szovjet tábornokok, akik fel­szabadították a várost, az a katona, aki az első harckocsi parancsnoka volt, amelyik be­ért Szliven területére. Bulgár veteránok, vezetők. Megindult a menet a szovjet felszabadítá- si emlékmű felé. Ugyanúgy a hegyen van, mint a miénk, ugyanúgy belátni róla a várost, mint itthon. Az ünnepséget megható kegyelettel rendezték. Mi is elhelyeztük a magyar de­legáció koszorúját. Győzelem napja. Tényleg érezni lehetett a levegőben, a veteránok mély sóhaját. A 30 év előtti emlé­ket idézve, itt-ott felszabadul­tak a nehéz férfikönnyek, fé­nyes barázdát szántottak a cserzett öreg arcokon. Ök har- coltak. Fegyverrel a szabad­ságért, a békéért, fiaik, lánya­ik szabad jövőjéért. Aznap este a városi stadion megtelt. Szép este volt. Zász­lókat lengetett a szél, látvá­nyos műsort adtak a vendégek és a helybeliek. Aztán a vi­dámság ünnepélyes csönddé változott, s a stadion közepén sokezer fiatal tett fogadalmat a béke védelmére, a barátság­ra, az internacionalizmusra. Tudtuk, éreztük, hogy minden szavuk őszintén, szívből jön. Á busójárás Pederovó, a „Lenin” mező- gazdasági komplexum központ­ja. Amitől igazán híres, az az évenként megrendezendő „bu­sójárás" színes, népművészeti bemutató. Több mint 20 nép- művészeti tájegység színes for­gataga. Meglepetésként az ál­arcos kolompokkal felszerelt férfitáncosok hada jelentkezett. Régi szép szokást elevenítettek fel, a sok kolomppal elűzik a terméketlenséget, a rossz ter­més szellemét. Igazi népünne­pély volt. Nagy sátrakban főtt a „lacipecsenye”, fogyott a sör, a jó vörös bor. Itt-ott a közön­ség is táncra perdült. Új város Szliven megyében. Új üzem, hatalmas agrórkomp- lexummal. Ami itt megragadott bennünket a művelődési házon kívül, az az iskola volt. Torna­terme olyan, akár egy fedett stadion, kézilabda pályák és kosárlabda pályák az udvar­ban. Kabinett rendszerű okta­tás, csodálatosan felszerelt szertárak. Ők úgy mondják, ilyenné szeretnék tenni az is­kolákat. A sok új beruházás, az új gyárak, a korszerű nagy­üzemi mezőgazdaság meg is teremti ennek alapját. Az üzenet Zseravna a csodálatos mű­emlék-falu az együttes Zselo Vojvoda községben adta az utolsó fellépését. A közönség soraiban feltűnt, hogy sok idős ember ül, megtudtuk, hogy ve­teránok ők, sokuk itt harcolt Baranyában. Megismertük llija Georgijev elvtársat, aki Old községnek volt a parancsnoka 1945 februárjában. Megható visszaemlékezésében szeretettel üdvözli az ottani embereket, Horváthékat, Gécziéket. Jó volt nézni a kis öregeket. Sokat tudnak az életről, hiszen két életük volt. Egy régen a felsza­badulás előtt, egy meg most. A különbséget a két életmód között mi is lemérhettük. A búcsú Lassan Teteit az egy hét, ameyl az ünnepségek nagysze­rűsége, a barátság melegsége közepette múlott el. Igazi jó barátokat találtunk. Szláv To­dorov, Cvetko Jorgov, Aszad Jordanov elvtársak és á többi­ek, mindent megtettek népeink barátságának mélyítése érde­kében. Láttunk múzeumokat, vállalatokat. Utazhattunk a li- begőn, mely magyar-bulgár együttműködésben épült. Testvérváros fogadott ben­nünket, tényleges őszinte barát­sággal. A búcsú, — ahol fúvós- zenekar kísérte ki a fellobogó­zott főtérre a kiszövös csopor­tot - nehéz volt. Barátoktól bú­csúztunk el, de nem örökre. Várjuk szliveni barátainkat Pécsre! A jelszónk egy, „Vecs- na druzsba! Dovidzséna!” Koltai Dénes az MSZMP Baranya megyei Bizottság Oktatási Igazgatóság tanára mi város szűk utcái nem lesz­nek megfelelők a növekvő for­galomra. 1926-ban már azt a gondolatot fontolgatták, hogy a városközpontban megszünte­tik a villamost, mely csak a külterületeken közlekedne. Kü­lönböző, mindenekelőtt techni­kai okok miatt, annak idején a metro építésének gondolatát elejtették, de a hatvanas évek­ben felépítése már szükséggé "ált. A szovjet szakemberek vé­leménye alapján 1967-ben a csehszlovák kormány döntést hozott a metro építéséről. A tervezőknek tekintettel kel­lett lenniük a Prága összes kü­lönlegességeire és a metro épí­tésénél nem feledkeztek meg sem az urbanisztikai összefüg­gésekről, sem a történelmi és modern építőművészet össze­kapcsolásáról. Az első 6,7 km hosszú szakasz építése hét évig tartott. Indul a Sokolovská ál­lomásról a központi autóbusz­pályaudvar mellett, ahova na­ponta érkezik és munkába siet sok ezer Prága környéki lakos, folytatódik a főpályaudvari és a nemzeti múzeumi állomáson keresztül a Kacserov nevű új lakótelepig. Ügy tűnik, hogy az építési idő hosszú volt, de te­kintettel a rendkívül összetett geológiai adottságokra, az építkezés óriási erőfeszítést követelt minden szakmától. A budapesti metró építésének tapasztalatait felhasználták Prágában és Magyarország szállította a tübingeket, vala­mint acélszerkezeteket is. A prágai metrót joggal nevezik a csehszlovák—szovjet együtt­működés építkezésének is. Prá­gába érkezett sok szovjet szak­ember, tapasztalt metró-építő és a másik oldalon több száz csehszlovák szakember a Szov­jetunióban kocsivezetői, kar­bantartói és a forgalmi-szerve­ző tanfolyamot végzett. Ma már a metró a prágai tömegközlekedés szerves részé­vé vált. Az út Sokolovská állo­mástól a Kacserov állomásig, amely azelőtt villamossal és autóbusszal majdnem egy órát tartott, most megrövidült 13,5 percre. Metróban a bevált szovjet kocsik közlekednek, me­lyeket átrendeztek a csehszlo­vák feltételeknek megfelelően. Egy óra alatt a metró lebonyo­lítja átlagosan 15 ezer utas át­szállítását és 13 kocsiszerelvény rendszeresen közlekedik 90 má­sodperces időközökben. A prágai metró első szaka­sza a városközponti közleke­dést egyelőre nem nagyon könnyíti. Arról, hogy a Prága központjában gyorsabb, kultu­ráltabb és biztonságosabb köz­lekedés megvalósuljon, már határozat született. Ennek ér­telmében 1985-ig felépítik a metró további szakaszát, amely a Vencel tér mindkét végét a külvárosi kerületekkel kapcsol­ja össze. Amikor elkészül a metró, szállítja az összes uta­zók 32%-át. Ha sikerült a ter­vet betartani, 2000-ben már. el­éri a metró-vonal a 92 km- hosszúságot és a vonatok 104 állomásban állnak meg. Ilyenek tehát a prágai metró távlatai, melynek történelme 1974. május 9-én kezdett íród­ni, amikor a prágaiak nagy ér deklődése kíséretében megkez dődött a közlekedés a metró első szakaszán. Rácz György FOTÓ: J. Blazej

Next

/
Thumbnails
Contents