Dunántúli napló, 1975. május (32. évfolyam, 118-147. szám)
1975-05-10 / 126. szám
cKöiwiO/yTa/tfN ^RdwAt Nem is olyan nehéz a kertész élete N ulla óra tizenkét perc. A lámpák fénygo- molyagában a szél Hülyéskedik a Hópelyhekkel, a lapos bádoghangszóró bádognő hangja pedig egyenesen pimasz: — Személyvonat érkezett Budapestről a hatodik vágányra. Tájékoztatjuk kedves utasainkat, hogy a legközelebbi csatlakozás Pécs felé lesz, három óra ötvennégy perckor a negyedik vágányról. Kedves utasainknak jó éjszakát kívánunk ... — Jó, majd megkereslek, — üvölti rögtön egy férfihang a két szerelvény közti sötétből, s kórusnyi basszusröhögés ismeri el szellemességét. A gyakorta utazók pontosan tudják, hogy ez a „jó éjszakát” egy sivár várótermet jelent, állami meleggel és emberi bűzzel... Az ajtónál a szokásos közelharc, mert a váróterem látszólag tökéletes demokratizmusán belül is vannak elsőosztályú-, másodosztályú-, sőt az élhetetlenek számára külön fönntartott állóhelyek is. Néhány perc és kialakul a szokásos rend: hátul az ablakok mellett, a jegyváltócsamok huzatában a pádon alvó részegek, az asztalok közelében a kártyapartnert kereső elit, és az élelmiszer-csomagokkal és italkészlettel utazó törzsvendég sereg, a maradék helyeken a vólo- gatatlan egyéb. A helyfoglalást ellenőrző és megnyugvással konstatáló bak- ter kimegy, bejön helyette a dögunalom. — Hol az a csaj? — ordítja egy hasig kigombolt mélák, az előbb sötétbe bújt hang tulajdonosa — legalább énekelne valamit ebbe a mikrofonba ... Most már nem nevet senki. Nyakukra ült a tétlen idő, kiveszi kezükből a könyvet, becsukja az elemózsiás szatyrot, „piros ász oszt, nem oszt” mondat a zsugásokkal, pad mellé ülteti a borosüveget. Semmibe meredő szemek, akaratlan szellentés, többszólamú hortyogás, elfojtott sóhajok. A váróterem csendje. A cigánygyerek kettő körül jön be. A borjúbox bőröndjén kuporgó öregasszony, aki ébrenlétével is tüntet, hogy a világért sem azonosítja magát ezekkel, tanítós-pedánsan rákiáltana: „mit keresel itt ilyenkor?" Dehogy kiált. Ebben a miliőben számára az sem lenne furcsább, ha leszállna hozzá az úr angyala, és azt mondaná: „te vagy itt az egyetlen az igazak közül”. De a cigány- gyerek is itt van, s egyenesen hozzá csörtet. — Néni kérem, egy forintot tessék ... Az öregasszony óvatosan körülnéz, a gyerekhangra többen felébredtek. — Tessék fiam, vegyél rajta kenyeret. A fiú már a következő padnál áll, ahol egy erektől pókhálós szemű férfi nézegeti a váróterem falán kifüggesztett légyszaros figyelmeztetéseket. — Bácsi kérem .. . Egy fáradt, látszólag közömbös hessentés, olyan mozdulattal, hogy benne van a nyanyának szóló elutasítás is ... A fiú kitűnő érzékkel félfordulatot tesz, mert látja, hogy a pad melletti borosüveg vélhető gazdája is mutat már némi életet. A bor pedig majdnem minden férfiemberben feléleszti a gyermekek iránti szeretetet. — Bácsi kérem, egy forintot. .. A bácsi zökken egyet, nagyjából már ébren van, bambán pislog, nyöszörög. — Bácsi kérem . .. — Tudsz visszaadni százasból? A gyerek kuncog, ismeri már a viccet. — Annyi csak a bácsinak va n ... —t Van hát. Aztán mit vennél a forinton? — Kenyeret — mondja a kölyök, valami istenadta diplomáciával. — Ezt ni! Elfröccsözi az apád! — Nekem köll, meg a testvéreimnek ... — Úgyis annyian vagytok, mint a nyúlszőr — mondja az erősfogú és előkotorász egy kétforintost. — Na, mit adsz érte? — kérdi, jól távoltartva a rézpénzt. — A kölyök megint kuncog, csak a szeme nem hajlandó erre a színjátékra. — Mit tudok én magának... — Nővéred van? — Az van — mondja a gyerek a tulajdonos örömével. — Ezért megfoghatom neki... — Meg hát, haggya az... —- De az nincs itt! — csap le a férfi, s hintáztatja a tenyerén a kétforintost —, na, köll a pénz? A gyerek csak lesunyja a fejét, cseppet sincs zavarban, megszokta már az ilyen derűs kódis-kínzatást. — Köll. Ha ideadja elhívom ... — Nézd csak a ravasz roma — mondja elégtétellel az erősfogú, aztán mintha tetszene neki ez a sánta alliteráció, mégegyszer megismétli: — a ravasz roma! Kicsit töpreng, fittyedt szájjal, erőst figyelnek már a várakozók, s valahogy nem érzi győztesnek magát. Hirtelen főidéről, visszazárja tenyerébe a kétforintost. — A rókatáncot, azt a rókatáncot tudod-e? — Tudom. — Na gyerünk — mondja az erősfogú, aztán hirtelen felordít. — Rókatánc! Húz egyet az üvegből, a gyerek meg körbesunyit. Ille- geti magát egy másodpercig, aztán valami furcsa ugrálás ütembe kezd a lábával, s torz gyermekhangon rákezdi: — Rókatánc, rókatánc ... — Állj! Ugrás az asztalra, itt járd! Hagyja már azt a gyereket — mondja egy piroskockás kendővel letakart kosár társaságában várakozó asszony — vagy odaadja neki azt a pénzt, vagy engedje útjára . .. — Ugrás roma! — rikkant oz erősfogú, és az alacsony asztalra dobja a kettest. A gyerek tétováz, toporog egy darabig, majd mintha megsejtené a férfiben gyülekvő indulatot, fürgén felpattan az asztalra és felmarkolja a kettest. — Rókatánc! — ordít az erősfogú bandavezénylő hangon, s lejjebb gombolja az ingét. A gyerék már iszkolna lefelé az asztal másik oldalán, de ott is ülnek, támaszkodnak. 7. Ez 1953. november 23-án jelent meg, tehát akkor, amikor Molnárék neve már zászlóként lobogott. Ez a világos, józon helyzetértékelés azonban még nem általános, s pláne nem másfél évvel korábban, amifekszenek és arc nélküliek. Már nem tudja mire számíthat. — Rókatánc... — lihegi az erősfogú és egy újabb kettest vág az asztalra. A gyerek fölkapja, sunyin vigyorgó lesz az arca. Néhány lépést illeg-bil- leg, aztán rákezdi. Rókatánc, rókatánc... Itt egy pillanatra megáll, a kosaras asszony felé pillant.de egy hang közbesüvít a radiátor mellől! — Gyerünk, gyerünk, lássunk már valamit! D obognak a kis tap- pancsok, fokozódik a ritmus, rókatánc, rókatánc zihálja a gyerek magának az éneket, és csend lesz a váróteremben, majdhogynem áhitatos csönd. Talán három perc volt az egész. Ahogy a gyerek hirtelen megáll, az erősfogú is lefékezi ritmusra ugráló kezét, és zsebébe nyúl. — Az anyád! Ez ám a valami! Na mégegyszer, purdé! A kosaras asszony is előgombolyít valami aprót a zsebkendőjéből és messziről nyújtja: — Nesze fiam ... — Adja csak, majd odadobom — 'készségeskedik egy girhes férfi, felfelé kunkorodó gallérú fehér ingben — legalább elütjük valahogy az időt... — Na mi lesz! — Rókatánc, rókatánc — kezdi a gyerek az illegetés utón. Közben előrefurakodik a radiátor mellől az előbbi közbeszóló, csökött, gumicsizmás. Már ott áll az első padnál és onnan kiabál: — Gyorsabban öcsi! Pénzért dolgozol! Az erősfogú egy mozdulattal félrenyomja. — Majd ha maga fizet, maga beszél! Villannak az indulat szikrái, itt a feszültség, ott az erő a nagyobb, így csend lesz. — Rókatánc, rókatánc ... A gyerek arcáról folyik a víz, már csak kilélegzi a szavakat, de a lába fergeteges ütemben mozog tovább. A lig három perc az egész. A bűvölet elmúlt, csak a produkció az érdekes. Vége, a gyerek megáll, zihál, mászna lefelé, de a gumicsizmás visszatolja. — Maradsz! — Elővesz egy gyűrött tízest, a gyerek szeme elé tartja. s kor Molnárék elindultak, hogy áttörjék a bűvös 100 méteres sebességhatárt. Ez mérföldkő, sőt, több annál. Új minőséget jelent. A gondolkodás, a hozzáállás, a szervezettség és gépesítettség egy új minőségét. A repülésben jelenthetett hasonlót a sebesség fokozásá— Ezért a csillárig ugrasz! — mondja és tapsváróan körülnéz. A gyerek a kosaras asszonyt keresi tekintetével, de az valahová hátrament oz ablak mellé. — Mit bámulsz öcsi? — rikkant a kunkorodó galléros hivatalnok-féle — egy tízesért még én is eljárom! Zabla nélküli röhej, az erős- fogú odacsörtet mellé. — Húzd meg, ha már ilyen jól összejöttünk ... — Rókatánc! — a gumicsizmásnak egészen vékony egérhangja van, de az arcán már ott ül a parancsoláshoz nem szokottak alkalmi gőgje. — Mozdulj kölyök! — mondja még egyszer, fenyegető nyomatékkai és egészen az asztal széléhez áll. — Rókatánc, rókatánc ... Csattognak a lábak, a vi- gyor helyére kiül az erőlködés és a leplezetlen félelem. Csattognak a lábak, az olajos konok szemeket már nem lehet látni, mereven lehajtott fejjel táncol a gyerek. — Rókatánc, rókatánc — ordítja az erősfogú ügyesen átvéve a szaggatott dallamot, amikor a gyereklihegést sem lehet már hallani. — Gyorsabban, a szentségit! — csap az asztalra a csökött gumicsizmás. — A csillárig, a csillárig! — hörög a kunkorodó galléros, földöntúli élvezettel. A borjúbox bőröndös tétován elfordul. — Rókatánc, rókatánc, — sírja hangosan a kölyök és egyszeresek magasra fölkapja a fejét. Még kettőt fordul, megtóntorodik, és még mindig ütembe kapaszkodó lába nem éri el az asztalt. Nagy csattanással vágódik a pad öntöttvas korlátjának, elterül a szennyes kőpadlón. Két percig sem tart az egész. Kattanás és megszólal a bádoghangszóró bádognő hangja: — Beszállás. Személyvonat indul Pécsre a negyedik vágányról, három óra ötvennégy perckor. A személyvonat... A cigánygyerek és a borosüveg ott marad a földön, az asztalon a gyűrött tízforintos. A kint álló vasutas szolgálati megvetéssel nézi a torzult arcú tülekedő- ket. Az utolsó egy öregasszony, aki csak tolja maga előtt a borjúbox bőröndöt és motyog: istenem, jaj istenem . . . val bekövetkezett „hangfal”- áttörés. ötszáz vagon szén naponta! Hogy ez a rövid határidejű célkitűzés milyen hatalmas, jól tükrözik a következő számok. 1938-ban 57 vagon: 1943-ban 82 vagon: 1944-ben 73 vagon és 1945-ben mindössze 35,5 vagon Komló termelése. A felszabadulást követően mindennél fontosabb a szén, hisz az energia az élet újraindulásának előfeltétele, de a termelés csak lassan éri el az utolsó békeév szintjét, s a teljesítményekre általában a pangás jellemző. Nem változott szinte semmit a szervezet, a technológia. 1947-ben kapja Komló az első jelentősebb beruházási összeget, ez az ösz- szeg sem haladja meg azonban az 1,5 millió forintot. Egy állóvízbe, mely meglehetősen fáradt, posványosodott, zuhan tehát az 1950-es évek elején a Gazdasági Főtanács által elrepített kő: Komló Sztálinváros bázis bányája lesz! Ebben a helyzetben, amikor egyrészről a régi emberek, régi szemlélet és gyakorlat jelTélen szunnyad a kertész lelkiismerete, de most, hogy megjött a tavasz, felébredt. Most ültetni kellene, kapálni, trágyázni, gazt irtani. Egy csomó fa is átültetésre kerül. Na, nem fa, csak bokor. Egres, ribizli. Megkapom az utasítást a főnöknőmtől: — Fogd az ásót és ásd ki azt a három fát! — Szóval hatalmas férfierőre van szükség! — mondom. Fogom az ásót. Benyomom a földbe. Jó mélyen. Majd nyomok egyet-egyet egyenletesen. Pang! Ezt a nyél mondja, közvetlenül az ásó vasa fölött. Most van két szerszámom. Egy nyél és egy ásó, amelyben még benne van a letört farész is. Most sem maradok tanács híján: — Üsd ki a fát belőle, és verd be a maradék nyelet! A tanács idejében jött, jó is, de a mikéntjével bajban vagyok. Átnézem a szerszám- készletet: Nyél nélkül fűrészlap, fanyelű véső, balta, kalapács. A baltával kezdem. Megkísérlek egy darabot lefaragni. Nem nagy sikerrel. Kétségkívül két kis forgács levált, de ez vérszegény eredmény. Ez az út járhatatlan. Az ásó minden ütésre ugrik egyet. Rögzíteni kell! Erre meg a balta jó! Az ásót az élével benyomom a földbe és a baltával beverem. Most kerül elő a fanyelű véső, meg a kalapács. Eredetileg az az elgondolásom, hogy majd kis farészeket lefaragok á vésővel és amikor laza lesz már a letörött rész kiütöm. Ebből az első sikerült. Sikerült bevernem. Egy hang megszólal mögöttem: — Mire számít? A kérdés nem szemtelen, határozottan érdeklődő. Hátrafordulok. Rokonszenves fiatalember áll mögöttem. — Nem sokra! — mondom. Kedves ember. Látszik rajta a segítőkészség. Majdnem kiveszi a kezemből a vésőt. Kéri is: A KÖZÉRTBEN — Te jó ég! A gyerekemet hozzászámolta? lemzi a termelést, másrészről a hozzánemértő ezrek be- özönlése — túlbecsülhetetlen jelentőségű a munkaverseny- mozgalom. 1948. március 15- én indult az országos munka- versenymozgalom, mely a korábbi időszak helyi verseny- eredményeire alapoz. Persze az ellenállás e téren is jelentős. Kevesebb ember, nagyobb termelés — elbocsátás. Ezrek fejében tartja makacsul magát ez a nézet. Mások azt számolgatják: megkapják-e fillérre azt a pluszt hóvégén, amit a termelés terén pluszként produkáltak? Komlón az átlagosnál is nehezebben talál magára a versenymozgalom. Amikor végre megértik az emberek, s kialakul szervezete — az egyéni versenymód, s az egyéni eredmények hajszolása válik jellemzővé. Ennek a korszaknak a hősei: Kusz János, Rein János, Vokó Imre — akik rendszeresen túlszárnyalják a havi 200 százalékot. De ez még nem igazi szocialista munkaverseny. Itt még szinte mindenki a fizikai erőnlétre épít. A következő lépcsőfokon érinél — Adja ide! Én még soha senkit meg nem Jdséreltem megakadályozni abban, ha helyettem dolgozik. Odaadom. A fiatalember lelkes munkába fogott. Örületeseket ütött a fanyelű vésőre. Fáradozásait váratlan siker koronázta. A véső nem volt többé fanyelű! A fanyél önállósította magát. A fiatalember nézi és elcsügged : — Ki kellene égetni! Ez a tanács is, elvileg jónak tűnt. Neki is álltunk. Ismerik azt, amikor a tűz nem akar égni? Ez nem akart Amikor este a busszal hazamentünk, még égett. Akkor, ott, azonban használhatatlannak bizonyult. Talán szárított halfüstölésre alkalmas lett volna, de arról ebben az esetben szó sem lehetett. Nem volt hal. A fiatalembert meg kellett vigasztalni. Bementünk hót és ittunk. Beszélgetés közben tett egy ajánlatot: Ű elviszi az ásót, mert odahaza ... stb ... Odaadtam! Miért ne! Akinek szenvedélye, hogy odahaza betört ásónyelet operáljon ki, azt ebben nem szabad megakadályozni. Különben szomorúvá válik! Elvitte, hogy majd leadja a hivatalba. Vártam. Az ásó nem jelentkezett. Már kezdett összeomlani bennem az emberiségbe vetett hit, amikor vagy tíz napra rá mondja a ruhatáros néni: — Jaj! össön fejbe egy ásónyéllel ! — Nézze asszonyom! Én általában nem szívesen ütök fejbe senkit, de ha már ütni kell, miért ragaszkodik éppen az ásónyélhez? — Mert egy fiatalember vagy egy hete ideadott egy ásót! — Hozza ide! Odaadta! Csodálatos ásónyél volt! Fehér, vastag, mégis könnyű és törhetetlen. Kipróbáltam! Hogy ki volt a fiatalember? Nem tudom. Engedjék meg, hogy ezúton köszönjem meg! AZ ALKOHOLISTA több kell: kollektív munka és ésszerűség. S ezt célozza meg Molnár István, amikor harcba indul a havi 100 méterért, egy tizenhat fős csapat élén, bár maga sem tudja. V. ELLENDRUKKEREK? Amikor június 25-én, délután 2 óra után néhány perccel az összegyűlt párt- és tömegszervezeti és gazdasági vezetők körülveszik Molnárt és társait, hogy gratuláljanak, mindenki úgy érzi: maga is részes a győzelemben. Pedig . .. Nézzük először a korabeli lapokat. Új Komló; 1952 júniusa. „Az első nap eredményei és tapasztalatai komoly erőfeszítésekről, lendületes harcról, de ugyanakkor a még fennálló hiányosságokról tanúskodnak, sőt nem egy esetben nemtörődömség is tapasztalható ...” (Folytatása következik.) Szöveg nélkül 1 * w i & w\ BÉKÉS SÁNDOR £gy bar éberélete Szöltösy Kálmán
