Dunántúli napló, 1975. május (32. évfolyam, 118-147. szám)
1975-05-04 / 120. szám
e Dunántúli napló 1975. május 4., vasárnap I fldolnárék nyolc gyermelcet nevellek fel Mindegyik q legkedvesebb ANYASÁGI ÉRDEM- RED ÉS ÉRDEMÉREM. „A kitüntetést azok az anyák kaphatták, akik hat, vagy ennél több gyermeket hoztak a világra és neveltek fel, s ezzel hozzájárultak az ország népességének gyarapodásához és az állam megerősítéséhez ...” „A kitüntetést az 1951. évi 9. számú törvényerejű rendelet alapította, s azt az Elnöki Tanács adományozta. Az 1957. évi 21. számú törvényerejű rendelet a kitüntetés adományozását megszüntette. (A Magyar Népköztársaság kitüntetései, Köz- gazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1964.) Molnár Jánosné nyolc gyermeket nevelt. Ezért, — a rendelet értelmében — 1954-ben megkapta az Anyasági Érdemérem II. fokozatát... A konyhát ügyesen kettéválasztották, úgy ' állították a pohárszéket, hogy mögötte jutott egy kis műhelysarok a férjnek, a másik oldal pedig a mama birodalma. — Hát, házat azt nem vettünk, — mondja Molnár János, — de becsülettel felneveltünk" nyolc gyereket. És ezt az . érzést egy palotáért sem cserélnénk el... Hát házat azt tényleg nem vettek. Akkoriban, amikor a mama kitüntetést kapott a nyolc gyermekért, még ott laktak kint a Kertvárosban, a bőrgyári szolgálati lakásban. Utána költöztek ide a Szabadság utcába, ebbe a régi kétszobásba, — amelyből minőig csak egy szoba volt az övék. Ahogy nőttek, nősültek, férjhez mentek a gyerekek, úgy cserélődtek a „lakók” a másik szobában . . . Jószerint innen indult mindegyikük, míg valahogy önálló lakáshoz nem jutott. Ez a szoba természetesen most sem üres: László, az egyik fiú lakik benne, feleségével és a kisgyerekkel. így is nagyon nehezen férnének, ha a papának nem támadt volna egy ötlete: galériát épített a magas szobában, így tulajdonképpen ^„két szobát” laknak a gyerekek, — egyet alul, egyet fölül... Molnár János asztalos volt a Bőrgyárban, — eredeti mestersége faszobrász és asztalos — de kellett a pénz a gyerekekre, ezért inkább a kifizetődőbb prózai részét űzte a szakmának. Most már csak „családi megrendelésre" dolgozik: a nyolc gyerek közül mindig kell valakinek valamilyen bútordarab, — és persze, hogy a papához jönnek... O pedig gyalul, fúr, farag, fényez, most is, mint egész életében — a gyerekekért ... Azt a bizonyos kitüntetést egy kicsit keresni kell. Először Molnár János Kiváló dolgozó kitüntetése kerül elő a szobából — úgy látszik, az van a nagyobb becsben — azután csak meglelik a színevesztett Anyasági Érdemérmét is. — Már egészen kiment a fejemből, hoav valamikor kaptam ilyet, — mondja a törékeny asszony — akkoriban egy kis segítség jobban jött volna .. . De egy szóval sem panaszkodom, mert boldogultak a gyerekek, s nekem ennél nagyobb kitüntetés nem kell... Boldogultak a gyerekek. Hogyan is? Jenő, aki 1936-ban született, hivatásos zenész lett, most ott muzsikál a Misinán ... Éva 1938-ban jött, gépírónő lett belőle, bedolgozó a Tervező Vállalatnál... Éva után egy évvel Gizella következett, ő telefonközpontkezelő a Megyei Kórháznál... — Ibolyát ki ne hagyd, — szól közbe János bácsi, amikor a mama egy lélegzetvételnyi szünetet vesz ... — Dehogy hagyom, dehogy, csak hadd számoljam ki... Igen, ő 1941-ben született, egyetemet végzett tanárnő, most egy budapesti kísérleti iskolában tanít. .. Csaba 1944-ben gyarapította a Molnár családot, — belőle hajóskapitány lett, a Dunát járja a MAHART egyik hajóján ... Két évvel később ismét fiú született: a Laci, aki a cukrász mesterséget tanulta, de nem a szakmában dolgozik. Más az érdeklődése, többre szeretné vinni: raktárosként dolgozik a vízügynél, és közben esti szakközépiskolába jár... 1948-ban született János. Ű kétéves postai szakközépiskolát végzett, kitanulta a rádió- és tévészerelést, most orvosi műszerész a 400 ágyas klinikán. Közben Székesfehérvárra jár tanulni, felsőfokú technikumba ... — Tessék csak utánaszámolni, ugye megvannak? Jenő, Éva, Gizella ... és hát az Erzsi. Erzsiké a legkisebb, 1954- ben született. Gyermekgondozónő a Kertvárosban, ők ott is kaptak lakást... Jenő, Éva, Gizella, Ibolya ... — Melyikük volt a legkedvesebb? — Mindegyik a legkedvesebb volt... Én most is nyolc gyereket szülnék, ha lehetne... Igaz, most már sokkal könnyebben boldogulnánk ... — Én is azt mondom, — szól közbe János bácsi — bár most lennének kicsik a gyerekeink ... Molnáréknak éppen nyolc unokájuk van. Jánoséknál még nem született, Erzsiéknél viszont két gyerek is van. — Hát ők is a mieink... * B. Jánosné tíz gyermeket szült. A rendelet értelmében 1953-ban megkapta az Anyasági Érdemérmet. Idős, meggyötört asszony nyit ajtót. — A gyerekek? Bár egyet se hoztam volna a világra . . . Egy fillér nyugdíjam sincs, — hogy is lenne ennyi gyerek mellett — és a bírósághoz kellett menni, hogy támogassák valamivel az édesanyjukat. . . Bár egyetlen egyet sem ... Keresek egy másik címet a 22 évvel ezelőtti lista alapján. F. Károlyné szintén érdemérmet kapott. A megadott címről elköltöztek. Egy másik címre. A másik címről elköltöztek. Egy harmadik címre. A harmadik címről elköltöztek. A szociális otthonba .. . Nem keresem meg őket. Mit is kérdezhetnék? Vajon az édesanya magával vitte-e a szociális otthonba a kitüntetést, vagy talán a kilenc közül valamelyik gyerek otthon őrzi a vitrinben? Néhány nevet eleve ki kellett húzni a névsorból. Ők még jó két évtized után is kliensek a tanácsnál: állami gondozásba vétel, szociális segély, állami gondozásba vétel ... Nem, nem, ez nagyon ünneprontó lenne, éppen Anyák Napján ... * ANYASÁGI ÉRDEMÉREM. A rendelet pontosan előírja: kik kaphatták, miért kaphatták... A rendelet viszont nem ismerheti ezeket a szavakat: édesanya, anyuka, mama, anyuci, mami . .. D. Kónya József Anyákat köszöntünk A nyákat köszönti a társadalom, akiknek minden tette, minden lépése és gesztusa az életet szolgálja. Az a társadalom, amelyben — történelme során először - az anyaság az élet legmagasabb rangját, méltó törődését elnyerte. Az emberiség ősi törvénye: „tiszteld anyádat!” De lehet-e csupán szép szavakkal, tettek nélkül tisztelni? Lehet-e csak szólani az anyák rangjáról, a rangot illető tettek nélkül? Társadalmunk, önmagához méltóan, nem áll meg a szavaknál. Kötetbe kívánkoznék a tettekről beszámoló felsorolás. Hiszen anyáké nálunk a gyermekgondozási segélynek szinte a világon is páratlan intézménye, a három évi fizetség értük és nekik. Értük a törvények szigora és következetessége, amelyek sora nagy tehertől kíméli, egészségre ártalmas munkától védi, gyermekeikkel otthonhoz juttatja, anyagiakkal segíti, kitüntetésekkel jutalmazza, szükséges esetben még a gyermektartás állami előlegezésével is könnyíti terheiket. Nekik s gyermekeiknek formálódott s korszerűsödött a családjogi törvény; lakásrendeletek sora; biztosítva jó sorsuk formálását ifjúi kortól egészen a késő öregségig. Anyáké a boldog tudat, hogy nálunk nincs éhező gyermek: nincs olyan sem, akinek nevelését valamilyen formában ne segítetté közös akarat. És anyáké is az érdem, hogy olyan nemzedéket nevelhetnek, amelynek a jövője nyugodtnak, boldognak és kiegyensúlyozottnak ígérkezik. Anyák a béke legjobb őrizői, az ő hangjuk kiált elsőként kórusban a világon még meglevő igazságtalanságok, az oktalan vérontás elen, kenyérért az éhezőknek, nyugalomért a békét akaróknak, örökérvényű tilalomért a tömegpusztító fegyverek ellen. Ha él édesanyád, ha ebédet készít számodra, ha védő karjaiba futhatsz, bármennyi évet is számlálsz, sugározd rá mosolyod és szereteted. Hiszen ajándék neki léted, mozdulatod, derék tetted. Ha felnőtt vagy, keresd fel ma is és sokszor, ameddig csak megteheted. Adj neki sokat, nagyon so* kát önmagadból, mert nem pótolhatod később, amit ma elmulasztasz. És tiszteld őt sorsod jó fordulásaiban, egyéniséged, jellemed jó vonásaiban; tőle is kaptad, neki is köszönheted. Végeérhetetlen, s mindig megújuló az anyák nemzedéke. Ahogyan folytatódik az élet s haladnak tovább, tovább a generációk, elnyerve anyáiktól az élet folytatásának lehetőségét, eleget téve a természet örök rendjének. Jön anyák új és új nemzedéke, fiatalok és szépek, középkorúak, majd a törődöttek, a megfáradtak előttünk járó nemzedéke. Megint s megint övék a költészet, a művészet legszebb jelzője, legmaradandóbb alkotásainak légiója. Anyánk, „ki öledben hordod éltünk reményét”, te vagy mindig, ki „tűrve tűr és nincsen egy jaja, Kinek a neved végső sóhaja”. S költő légy, gyermek, festő és szobrász lakozzék benned, mert szeretet, ihlet nélkül nem szabad leírni e szót: édesanya. A nyákat köszöntünk. Anyáké a május első vasárnapja. Az első pünkösdi rózsa, az újszülött első sírása, első köny- nye és mosolya. Nekik adatik a gyermek első szava - és nekik rendelt a lázas éjszakák sora, az aggódás, a törődés, a munka és az öröm. övék mindörökkön az élet adásának rendje és övék az emberiség léte, holnapja. Óriási örökség. És gigászi teher. Csak anya képes elviselni. A virág, amit csokorba kötünk nekik, a szép szó, amivel köszöntjük őket: jelkép. Milliószorta több sem elég ahhoz, hogy tör- lesszük töredékét mindannak, amit életükből gyermekeiknek áldoznak. Várkonyi Margit BÉKÉS SÁNDOR Egy baraber élete 2. örökös feszültség, harc a felszínen maradásért, s mindennapos életveszély. Évente 5-6 ember veszett a bányába, s legalább tízszer ennyien lettek örökre nyomorékká. 1923- ban tíz, 1924-ben hat, 1929— 30-ban összesen 14 ember pusztult el a DGT aknáiban. 1930—1940 között mintegy ötven sújtólégrobbanás, gázkitörés, illetve kőzet- és szénomlás pusztított a pécsi bányákban, nem csoda hát, ha idős Molnár István három kegyetlenül nagy pofonnal válaszolt fia bejelentésére: apám, én is bányász leszek .. . így lett Molnár István kőművesinas, vagy ahogy a telepi gyerekek hívták: Lovrics szamara. Lovrics mester nyomorult volt maga is, tizenhárom gyerek apja, nem csoda hát, ha nem futotta neki kocsira, lóra. Az inas hajnali hatkor kezdett - a tizenhárom gyerek cipőjének kipucolásával. Aztán jött a kiskocsi: feipakolták a szerszámot, homokot, cementet, meszet, s gyí, fakó, gyí szamár! Húzták a kiskocsit ke- resztül-kasul a városon. A mester úr a járdán, a kocsi az út közepén. 1940 októberében szőbadult. Az inasnak nagy szeme volt, inassá lenni nem volt nehéz dolog, hisz az inas ingyen munkaerőt jelentett a mesternek, de segéd kinek kellett ezekben az években?! így hát ifjú Molnár István, újdonsült kőművességéd, néhány napos lődörgés után egy szép napon beállított Pécsbányára. Bányász lett apja üzemének szomszédságában, anélkül, hogy egy szót is szólt volna erről bárkinek. II. Ő LENNE AZ? Hát így kezdődött. És most indítsuk el képzeletünk vetítőgépét! Komló, 1952. június 25. Az egykori parasztfaluból lett bányászfalu rangját tekintve már város. Az alakuló új városközpontban áll a Szénbányászati Tröszt büszke épülete, épülőben a tanács, a posta és a pártbizottság székháza. Kökönyös kockaházainak képe bejárta az országot. Innen lentről, a sáros falusi főutcáról, olyanok a dombtetőről érkező fények, mint a látomás. Minden nap hoz valamit. Gépek jönnek, idegenek, vendégek, riporterek. Komlónak nincsenek hétköznapjai. Feszített és felfokozott az élet. Sár, zsúfoltság, rendetlenség — az akkori városról készült képek körülbelül ennyit mondanak a mai nézőnek, akkor azonban mindez az erőről, az ígéretes holnapról beszélt. Az épülő falak felett este kigyúl- tak a villanyok: a kőművesbrigádok dolgoztak éjszaka is. A város legfontosabb pontján, valahol ott, ahol a Május 1. mozihoz kanyarodik az út — dicsőségtábla állt: minden nap új harci jelentésekkel, új hősök neveivel. Lehet, sőt biztos, hogy sokan nem hittek mindabban, amit a jelszavak harsogtak, de kivonni magát szinte senki sem tudta e hatalmas sodrású rohanásból. Egy öreg komlói mondja: olyan volt ez, mintha egy óriási, földöntúli zenekar játszott volna — vérforralóan és ellenállhatatlanul. Az indulók hangja betöltötte a város, a lakások minden szegletét, behatolt a fejekbe, a szívekbe, s az emberek többségét magával ragadta, vitte, repítette mámorítóan új élményeket adva. Volt, oki nem akarta ezt, megpróbált ellenállni, de bármit is érzett vagy gondolt, az esze, a szíve bárhogy is tiltakozott, a lába egyszeresek megmozdult, s ha óvatosan is, de verni kezdte a taktust... Tehát: Komló, 1952. június 25. Délután fél kettő. Anna-akna udvarán teher-, autó áll meg: megérkezett a bónyászzenekar. Az irodisták kisettenkednek a folyosóra, megtelnek kíváncsiskodókkal, az ablakok. A Zobák felé vezető úton vagyunk, egy megejtően szép völgy fenekén. Az erdő lefut egészen az aknaudvarig, a házak, fészerek belopakod- nak az erdőbe. Itt ér valahol véget a város. Anna-akna a komlói szénmedencg egyik legrégibb aknája, s egyben az az akna, melynek sorsa, életútja a legszorosabban összefüggött a nagy, országos események alakulásával. Jex Simon mérnök kitűzése alapján Engel Adolf mélyítette itt, a Keleti bányamező szélén, az első aknát. Innen indult a harc a komlói szénmezők birtoklásáért, mert az ak.na üzletpolitikai szempontból is stratégiai helyen épült. Néhány évtizeden át ebből az aknából indult el szinte minden valamire való kezdeményezés, hogy növeljék a termelést, illetve, hogy alaposabban megismerjék a geológiai helyzetet. S aztán, 1926-ban, becsukták Anna-aknót. Új aknák épültek, nagyobbak, erősebbek. S általában: defenzívában volt akkor a bányászat. Az újranyitásra 1952-ben került sor. Ez önmagában is beszédes tény volt, s most idp, ebbe a halottaiból feltámadt bányába érkezett meg a zenekar, s jöttek szép sorjában a város vezetői . . . (Folytatása következik) Az Éneklő Ifjúság hangversenyei Pécs-Baranya diákjainak több napos zenei seregszemléje kezdődött tegnap, 3-ón 18 órakor a Liszt Ferenc hangverseny- teremben. Az Éneklő Ifjúság címet viselő rendezvénysorozat keretében elsőként a pécsi általános és középiskolák kórusai adtak hangversenyt. A ma 18 órakor — ugyancsak a Liszt-teremben folytatódó — hangversenyen a pécsi középiskolák lépnek fel. Az éneklő fiatalok között üdvözölhetjük a Szkola Muziczna, lublini lengyel zenei iskola növendékeit is. 5-én a Leőwey Klára Gimnázium dísztermében a baranyai középiskolák kórusai mutatkoznak be a pécsi közönségnek — ekkor a Lublini Ifjúsági Kórus is fellép. A rangosnak ígérkező ifjúsági zenei rendezvénysorozat a Pécsi Tanárképző Főiskola énekkarának és zenekarának 8-án 19.30-kor kezdődő hangversenyével ér véget a Liszt-teremben. < Dr. Lajos László felvétele.
