Dunántúli napló, 1975. május (32. évfolyam, 118-147. szám)

1975-05-24 / 140. szám

.......... .........■------------­V ÁSÁRHELY I Mottó: A művészet csak úgy ér valamit, ha nemzeti, ha magyar művészet, azzá pedig csak úgy lehet, ha a nép érzelemvilágából táplál­kozik. Tornyai János A francia impresszionista fes­tők híre már bejárta a világot, a Holnaposok — Ady Endre, Babits Mihály, Juhász Gyula. Ernőd Tamás és mások — köl­tői harcaikra készülődtek. Hód­mezővásárhely ez a különös „egyéniségű" alföldi város az elítélt Szántó Kovács János szavain töprengett. Eszébe se jutott festészetről álmodozni mindaddig, míg a város szü­löttje, Tornyai János levéllel nem fordult a város tanácsá­hoz: ....... azon kéréssel fordu­l ok... a tanácshoz, hogy a Sörház épületében ... három jelenleg használatlanul heverő szobát... festőművészeti célok­ra nekem átengedni kegyesked­jék. Oly céllal, hogy azt egy­előre díjtalanul használhas­sam .. Majd így indokol: ......tavaly é s az idén már oly kikötéssel nyertem ösztöndíjat, hogy azon itthon, magyar földön marad­jak s a nép életét tanulmá­nyozzam. E célra legjobb hely­nek ítéltem Hmv.-hely tősgyö­keres magyar népét és vidékét, s készülő nagyméretű képem­hez (a Juss) a motívumokat itt kerestem, s stúdiumokat itt csináltam." Az 1903 novemberében író­dott levél megértésre talál. A város közgyűlése teljesíti Tor­nyai kérését s a festő még ab­ban a hónapban a Virág utcai lakásából a sörházi kaszárnyá­ba költözik. Amikor megérkezik Vásárhelyre Pásztor János, ő is a Sorházban ver tanyát. Tor­nyai meghívására Vásárhelyre jön Rudnay Gyula is, aki ettől kezdve a táj és a város szerel­mese éppúgy, mint városi ott­honában csöndesen festegető Endre Béla. A városnak végre festői van­nak. Alkotó művészei. Tornyai János művésztelepet alapított! — Lényegében a vásárhelyi művészeti élet két „pillérre” épül — mondja beszélgetésünk eíején Almási Gyula Béla fes­tőművész, a felszabadulás után létrehozott vásárhelyi művész­telep szervezője, alapítója —. Az egyik, ami a leglényege­sebb, a helyben élő művészek csoportja. A vásárhelyi művé­szetnek ők alkották mindig a gerincét és alkotják ma is. A másik fontos tényező, azoknak a művészeknek a jelenléte, akik a vásárhelyi művésztelepre jár­nak. Ez a kettősség nem újke­letű. így alakult kezdettől fog­va. Kallós Ede, Pásztor János, Rudnay Gyula Hódmezővásár­helyen dolgoztak és innen köl­töztek fel Budapestre. De ké­sőbb is szoros kapcsolatot tar­tottak a várossal. A Vásárhelyen dolgozó mű­vészek a népi élet valóságával közvetlenül találkoztak, ami nemcsak a rííűvekben tükröző­dött, hanem abban is, hogy felfigyeltek a nép veszendőbe menő, pusztuló művészetére. Jelenlétüket a magyar művé­szetben nagy művek egész so­ra jelzi. Ezeknek a termékeny éveknek köszönhető Tornyai: önéletrajz, Nagy Bercsényi Miklós, Juss című alkotása, to­vábbá Endre Béla: Kékkendős lány; Rudnay Gyula: Borús idő és Pásztor János: Búcsúzkodás című műve. A két világháború közötti időben a fővárosba költözött művészek továbbra is kitarta­nak eredeti céljuk mellett. Az alföldi piktúra jelentőségét újabb kiváló egyéniségek is­merik fel. Olyanok, mint Med- gyessy Ferenc, Koszta József és Nagy István. Majd később újabbak kapcsolódnak a vá­sárhelyi művésztelephez: Kohón György, Erdős János, Kurucz D. István és Almási Gyula Bé­la. A felszabaduláskor öt képző­művész élt a városban: Almási Gyula Béla, Kurucz D. István, Erdős János, Dehén Lajos, Ko­hón György. Szalay Ferenc munka közben — Egy elhagyott fényképész helyiségben — mondja Almási Gyula Béla — megpróbáltunk kialakítani egy közös műtermet. Sajnos, nem sikerült. Később megalapítottuk az országban az első művészeti csoportosu­lást, az írók, Zeneszerzők és Képzőművészek Szabad Szak- szervezetét. Ez volt az első je­lentős, közös összefogás. Kiál­lításokat rendeztünk, képző­művész-közönség találkozókat. — Milyen tervek foglalkoz­tatták még a festőket? — Egy művészházra gondol­tunk. Az volt a célunk, hogy letelepítünk Vásárhelyre valakit az első nemzedékből. Akkor még élt Rudnay, Darvassy Ist­ván és Medgyessy Ferenc. Ök azonban már nem vállalták a költözködéssel járó viszontagsá­gokat. Amikor azután országo­san létrehozták a Képzőművé­szeti Alapot, ez a kérdés ismét terítékre került. 1953-ban Ku­rucz D. István felajánlotta saját házát a művésztelep részére, a telep vezetésével pedig engem bíztak meg. így indult útjára a vásárhelyi művésztelep. Időben megelőzte ugyan a sárospataki, a dömösi, a dunaújvárosi, a komlói, a mecseknádasdi, a zsennyei, a szolnoki — követte a bajai és a miskolci. Ma már ezek közül csak négy működik. A vásárhelyi művésztelep al­kotói azonban már egész Euró­pában kivívták maguknak az őket megillető hírnevet. A művésztelep alapítását ter­mészetesen éles viták előzték meg. Sokan úgy vélekedtek, hogy a művésztelepnek csak az lehet a célja, hogy a legjobb művészeket tömörítse egy „szer­vezetbe". Almási Gyula Béla máskért érvelt: -f- Én azt mondtam, az alkotói életben mindenki egy­forma eséllyel indul. Éppen ezért mindenkinek egyforma le­hetőséget kell biztosítanunk. Ha a fiatal nemzedéket nem becsülöm annyira, mint aki al­kalmas arra, hogy az elődöket kövesse, akkor nem járok he­lyes úton ... A Tükör utcai szobák kevés­nek bizonyultak az évek során. A megyei és a városi tanács Kajári Gyula műtermében segítségével sor került a mű­vésztelep bővítésére. Előbb a Lenin utcai Plohn-féle műterem átalakításával bővült az elhe­lyezés lehetősége. Az 1960-as évek elején megnyílt a Virág utcai művészotthon, 1968 ele­jén pedig az újjáépített márté- lyi művésztelep 5—5 szépen, kényelmesen berendezett szo­bájával. És mit mond a statisztika? A vásárhelyi művésztelepen húsz év alatt 291 művész for­dult meg és 38 ezer 267 napot töltött el. A fiatalok közül na­gyon sokan letelepedtek a' vá­ros modern művészházaiban. Itt kaptak életükhöz-művésze- tükhöz megfelelő élményanya­got. Szalay Ferenc, Németh Jó­zsef, Kajári Gyula, Fejér Csa­ba, Tóth Valéria, Kligl Sándor, Hézső Ferenc, Fodor József, Fekete János, Samu Katalin neve ma már közismert az or­szág művészetpártoló közönsé­ge előtt. A megye és a város vezetői nem fukarkodtak az elismerés­sel sem. Az első Vásárhelyi Őszi Tárlaton, 1954. október 8- ón adták át a Tornyai plaket­tet Medgyessy Ferencnek, aki művészetével és példamutató emberi magatartásával nagy­ban hozzájárult a művésztelep kialakulásához. A valamikori baráti találko­zókból így nőtt ki a magyar piktúra realizmusát felvirágoz­tató vásárhelyi iskola, hogy ál­landó szolgálattal teljesítse Tor­nyai János írásunk elején idé­zett igaz szavait. Polner Zoltán EMBERÉPÍTŐ ÖRÖKSÉG C yszer volt, hol nem volt, az Olt folyó völgyében az erdélyi havasok lábánál, egy sánta arasszal innét, volt egyszer egy parányi falucska; Kisbacon. Ebben a fenyőszagú faluban élt egy fehér szakállú, mesélő Nagyapó. — Mi a legmaradandóbb személyes élménye Benedek Elekről? Hogyan él az unoka emlékezetében? — kérdezem dr. Benedek István író-profesz- szortól. — Nagyapó nagyon szép em­ber volt. Szép és derűs. Szere­tett kártyázni velünk unokáival, és akkorákat nevetett közben, hogy még ma is hallom... A nagy megrendítő élmény a ha­lála volt. Akkor én 14 éves vol­tam. A Cimbora, az erdélyi gyere­kek egyetlen újságja nem je­lent meg többé, mert a kiadó az írók honoráriumát nem tud­ta már fizetni s a Benedek- gazdaság is képtelen volt pó­tolni a hiányt. Benedek Elek nem találta helyét. Még akkor is, hetvenévesen is a gazda­ságban dolgozott. — Azon a napon az ember- feletti hőségben hajnaltól vág­ta a rendet. A szokásos ko- lompszó hívta haza tízóraizni. Bement a szobájába Szentirmai Jenőnek levelet írni... „... fő, hogy _ dolgozzanak ..." ez volt az utolsó mondata. A ,,dolgoz­zanak" szót még alá is húzta és végleg kihullott kezéből a toll. A kisbaconi Benedek kúria klasszicista stílusú udvarház, négy kőoszloppal. Timpanonjá­ból arany betűkkel köszönt ránk nagyanyó neve: MARI. Kutya szalad elénk örömcsaholással, mintha valamikor is jártunk vol­na már itt. Benedek Elek ültet­te öreg fenyők susogása kísér a tornácig. Benn állandó kiál­lítás, a Benedek életmű. így tudhatom meg, hogy ma már nem a teljes, csak a galamb­lelkű író él a tudatunkban, a harcos Benedek .Elek, a politi­kus valahogy feledésbe merült. Az idei gyereknapon emlé­kezzünk, emlékeztessünk a har­cos íróra. Szerkeszti a Magyar Nép című politikai képeslapot, a Nemzeti Iskola című tanügyi lapot, a Magyar Kritika című folyóiratot, a Néptanítók Lap­jót, a Kis Könyvtár ifjúsági ki­adványsorozatot és a Cimborák című gyermekújságot, (ahon­nan a Magyar Televízió is köl­csönözte jfjúsági műsorsoroza­tának címét), hogy csak a leg­fontosabbakat említsem. „Tisz­telgések" című írásában az új miniszter előtt hódoló haszon­lesőket teszi nevetségessé, „A miniszteri mandátum”-ban <r hivatali megvesztegetések er­kölcstelenségét pellengérezi ki, a „Nyári emlék"-ben pedig le­leplezi a főispánt, aki a román tanítók nyelvkurzusát gáncsolja el. A legmesszebbre a „Bölcső és koporsó" című írásában ju­tott, amelyben a munkáért és kenyérért tüntető munkanélkü­liek szempontjából ítél meg egy vitát... A Szókimondó Benedek Elek (ragadványneve lett a család­nak ez a sokatmondó jelző, így különböztették meg őket a környéken élő többi Benedek­től), egész életével és újságírói munkásságával egyetlen célt szolgált; a szegény kisemberek igazának hirdetését. Fiára, Be­nedek Marcellra, a nagyszerű irodalomtörténészre, a Tanács- köztársaság egyetemi tanárára hagyta örökül ennek az igaz ügynek a szolgálatát. — önnek, professzor úr — fordulok Benedek Istvánhoz —. mi a legimponálóbb nagyapja szellemi-erkölcsi hagyatékában? — Az, hogy nemcsak írt és beszélt a tisztaságról, de életé­vel állított példát a makulát­lan, meg nem alkuvó, egyenes gerincű emberségre. Testamentumában ránk is hagyta örökül: „... ha emberek közt élsz, vedd ki a magad részét minden igaz, becsületes, jogos küzde­lemből." Ónody Éva Helikon, 75 Attól a pillanattól kezd­ve, hogy a baranyaiak 800 főt szállító helikoni külön- vonata megérkezett Keszt­helyre, megyénk középisko­lás' előadói páratlan nép­szerűségnek örvendtek. S a következő négy nap zúgó vastapsai, a lelkes hangu­latú önálló estek még to­vább erősítették a már évek óta meglévő jó hírnevet. Ezúttal az öt megye: Tol­na, Zala, Somogy, Veszprém és Baranya középiskolásai­nak tavaszi fesztiválja ered­ményét nem az arany-, ezüst- és bronzérmek jelzik, hiszen azok odaítélése már a megyei döntőben megtör­tént. Sokkal inkább a nagy­számú fellépések, szereplési lehetőségek okozták az iz­galmakat. Hozzá kell ten­nünk azonban, hogy a kri­tikus szemű szakember ez­úttal sem hiányzott, bár most nem volt szükség a díjosztó ítéletmondás kény­szerére. A szakemberek, de talán még a fellépő diákok is, ve­gyes érzelmekkel indultak az idei Helikonra. Legtöb­ben a „nem verseny lesz” bűvös —, hol serkentő, hol visszahúzó — jelszavával viaskodtak. Azután elmúlta négy izgalmas nap és a szakmai értékelésen kide­rült, hogy mégsem voltak annyira tétnélküliek ezek a fellépések, s egyben azon­nal előbukkantak a Helikon új rendszerének jó és árny­oldalai is. Talán korai lenne még véleményt mondani, hiszen az eredmények, ta­pasztalatok összegezése az elkövetkezendő idők felada­ta. Ezért inkább csak az el­ső benyomásokról beszél­gettünk országos nevű szak­emberekkel, Csányi László­val, a Magyar Rádió gyer­mekkórusának Liszt-díjas karnagyával, Debreceni Tiborral, a Népművelési In­tézet előadóművészeti osz­tályának vezetőjével, vala­mint a baranyai csoportot kísérő Magvasi Ágnessel, Kutnyánszky Gézával és Fo­ki Józseffel, a KISZ Bara­nya megyei Bizottságának munkatársaival. Csányi László még vala­mikor a fesztivál derekán mondta egy kirobbanó pé­csi kórussiker után: — Nem hiszen, hogy eny- nyire tudtunk volna örülni és együtt örülni az előadók­kal, ha mindez a verseny gyötrelmes izgalma alatt történik. Lehet, hogy jó- néhányan nem értenek ve­lem egyet, de én a küzde­lem, a körömrágás és a stressz torokfojtogatásától szeretném megóvni ezeket a gyerekeket. De szűnjék meg az egymás elleni drukkolás is, az iskolák közötti presz­tízsharccal együtt. Az a vé­leményem, hogy nem ver­seny kell, hanem szabad, gátlások nélküli szereplési lehetőség, örömszerzés a közönség, és az előadók számára. S ez a legtöbb, a legnemesebb! Az egyénre lebontott ér­tékelésekre a szakmai ta­nácskozásokon került sor. Ezekből az érintett, vagy a kívülálló fél egyaránt tanul­hatott. Az idei Helikon leg­nagyobb kérdése azonban az új forma létjogosultsága volt. Erről Debreceni Tibor a következőket mondta: — A Helikoni Rendező Bi­zottság kezdetben úgy kép­zelte, hogy erre a találko­zóra a megyékből úgy is a legjobbak jönnek, s így kü­lönösebb minősítésre itt már nincs szükség. Inkább a fia­talok olyanfajta találkozója jöjjön létre, ahol egymás szórakoztatására, örömére lépnek fel. Az örömnyújtás lehetőségeit kell gazdagí­tani, és mindinkább kikap­csolni a színvonal-versenyt. Ez a törekvés szép is, he­lyes is. Ebben az irányban kell tovább haladni. Bizo­nyos dolgokon azonban vál­toztatni kell. Mégpedig, hogy a megyékben történő elbírálás országos szintű le­gyen. Pontosabban: egy országos zsűri nézze végig valamennyi produkciót, s ezzel az értékítélet is azo­nos színvonalú lesz. Ez még az idén nem volt egyértel­mű. Továbbá véleményem szerint a jövőben mégin- kább szaporítani kell a me­gyei bemutatók számát. Ez­zel az előkészítő bizottság még nem számolt eléggé. Azután a szakmai értékelé­sek sem mellőzhetők, sőt az általános esztétikai kérdé­seknél jóval inkább a ma­gasabb szintű egyéni elem­zést várják a csoportok ve­zetői. Tehát egyfelől legyen meg a stressz nélküli alko­tás öröme, másfelől pedig adassák meg a szakmai elemzés lehetősége is. Mindezek eléréséhez azon­ban új szemléletet kell biz­tosítani a Helikon egészé­vel kapcsolatban, kihasznál­va a fesztivál kötött és kö­tetlen lehetőségeit. Ha ez az új forma színvonalcsök­kenést jelent, akkor termé­szetesen azon kell gondol­kodni, hogy milyen változ­tatások szükségesek. Az is elképzelhető, hogy a régi és az új ötvözetéből alakul majd ki a végleges forma. Meg kell azonban mondani, hogy a jelenlegi állapotá­ban ez még itt-ott ellent­mondásos. És akik a csoportokkal, azok minden gondjóval- örömével együtt éltek, meg­szervezték a találkozókat, intézték ügyeiket, állították össze önálló programjaikat: Magvasi Ágnes, Kutnyánsz­ky Géza és Foki József. El­mondták, hogy mindvégig büszkék voltak baranyai mi­voltukra, mert a csoportok fellépéseit mindenütt óriási érdeklődés kísérte. A szak­mai értékeléseken nagysze­rű elismerést kaptak elő­adóink a Janus Pannonius és a Nagy Lajos Gimná­zium énekkarai, a Nagy La­jos zenekara és szólistái, a mindkét résztvevő szakmun­kásképző, a pécsi 500-as és a mohácsi 502-es, s a már a helyszíni tudósításokban is érintett együttesek. Nagy­szerű eredmény az is, hogy tovább erősödött a megyei össz-szellem. A csapatok tagjai végignézték egymás produkcióit, buzdító tapsaik­kal lelkesítették a szereplő­ket. Elmondták azonban azt is, hogy talán a keszthe­lyiek számára könnyebb len­ne elvégezni a szervezés óriási feladatát, ha koráb­ban kerülhetne sor a me­gyei értékelésekre. A rendezés, a fesztivál le­bonyolítása minőségében minden eddigit felülmúlt. Csaknem 5000 résztvevőről gondoskodott ez a kis vá­ros. Az elhelyezést példa­mutatóan oldották meg. Mindenki megértőén fogad­ta például, hogy valamennyi csoport nem kaphatott he­lyet Keszthelyen, s többen a környező üdülőhelyekre ke­rültek. Az étkeztetés meg­oldása is jóval gördüléke­nyebb volt a korábbiaknál. A helikoni láng kialudt. De nem kétséges, hogy ez a négy nap még hosszú ideig téma marad szakem­berek, résztvevők közt egy­aránt. , Egy hónap múlva Veszprémben találkozik a Helikoni Bizottság megyei vezetősége. Amikor már egy kissé leülepedett, vélemé­nyek tudatában mérlegel­hetik az idei fesztivált. Füzes János

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents