Dunántúli napló, 1975. április (32. évfolyam, 89-117. szám)
1975-04-12 / 99. szám
Mezőgazdasági dolgozók egészségvédelme # A Bólyi Állami Gazdaság az elsők között # A mellékállás nem megoldás # Az ipar jó példája Hazánk mezőgazdasági nagyüzemeiben — 160 állami gazdaságban és 2 200 mezőgazda- sági termelőszövetkezetben — több mint egy millió mezőgazdasági fizikai dolgozót foglalkoztatnak. Az elmúlt két évtizedben mezőgazdasági nagyüzemeinkben a hagyományos mezőgazdasági termelési viszonyok csaknem teljes egészében megváltoztak: az egyéni munkát felváltotta a brigádmunka, s a nagyarányú gépesítés, a vegyszerek felhasználása, valamint a legkülönbözőbb melléküzemi tevékenységek mezőgazdaságunknak mind inkább ipari jelleget adtak. Mivel az ipari munka a dolgozó számára olyan egészségkárosító veszélyforrásokat is jelenthet, melyek megelőzése, felszámolása az üzemegészségügyi szolgálat feladata, ezért jogos és természetes mezőgazdasági dolgozóink igénye az üzemorvosi ellátásra. Hazánkban — 1968-ban —a bábolnai, bólyi és izsóki állami gazdaságokban alkalmaztak mezőgazdasági üzemorvosokat, azonban lényeges előrelépés azóta sem történt, mert jelenleg is csak 20 mezőgazdasági üzemorvos működik az országban. A bólyi üzemorvosi állás megszervezésekor az üzemorvosnak az addigi gyakorlattól eltérően nem megelőző és gyógyító-orvosi, hanem elsődleges higiénikusi és munkaegészségügyi orvosi feladatokat adtunk. Ez természetesen a szakkörökben vitát váltott ki, kifogásolták, hogy az üzemorvos az elsősegélynyújtáson kívül nem végzi a mindennapos gyógyítóorvosi tevékenységet. A megyei egészségügyi osztály az üzemorvos feladatainak meghatározásakor a szükségszerű követelményekből indult ki: a Bólyi Állami Gazdaság fél járásnyi területen fekszik, dolgozóinak gyógykezelését 9 körzeti orvos végzi, mely már eleve kizárta a dolgozóknak az üzemorvos részéről való gyógykezelésének lehetőségét. Ellenben a dolgozók és az üzem munkaegészségügyi, egyéni és közegészségügyi helyzete megkívánta, hogy elsősorban az e téren jelentkező lemaradást számoljuk fel, mely azóta meg is történt. Egészségügyi Minisztérium es a SZOT határozata alapján mezőgazdaságban részfoglalkozású üzemorvost csak ott lehet alkalmazni, ahol egy telephelyen legalább 500 fő dolgozik, főfoglalkozású üzemorvosi állás létesítéséhez pedig 1800—2000 fő dolgozóra van szükség. Részint a mezőgazdasági üzemorvos feladatkörének meghatározásában mutatkozó vélemény- különbségek, másrészt pedig ezen határozat nagy mértékben késleltette a mezőgazdasági üzemorvoslás megszervezését, főleg az olyan „kisközséges” megyékben, mint Baranya megye, melyben a községek átlagos lélekszéima 700 fő körül van. A mezőgazdasági üzemorvoslás megszervezése megyénk 6 állami gazdaságának és 89 mezőgazdasági termelőszövetkezetének 46 000 fizikai dolgozójának hatékonyabb egészség- védelmét szolgálná. A mezőgazdasági munka egészségkárosító veszélyforrásainak megnövekedését mutatja, hogy megyénkben a mezőgazdasági nagyüzemek 1960-ban kb. 240 000 tonna műtrágyát használtak fel, 1973-ban már 350 000 tonnát. 1970-ben 52 millió forintot fordítottak növényvédőszerekre (gyomirtókra). 1973. évben már 102 millió forintot. Míg 1 hektár termőföldre 1960. évben 29 kg műtrágyát és gyomirtót használtak, 1973. évben már 214 kg-t. Jelenleg több mint 1000 féle növényvédőszer van forgalomban, melyek közül igen sok az emberi szervezetre mérgező hatású. Emlékezzünk csak balatoni halpusztulásra, melyet végső soron a vízbe jutott mezőgazdasági vegyszerek okoztak. A mezőgazdaság gépesítése sem veszélytelen, a gépek vibrációs betegségei, zajártalmat okozhatnak, balesetveszélyesek. Megyénkben kb. 21 000 mező- gazdasági erő- és munkagépet üzemeltetnek. Egészségügyi Törvényünk az üzemegészségügyi szolgálat kötelességévé tette a megfelelő higiéniás viszonyok, az egészséges munkakörülmények kialakítását, a dolgozók különféle munkaártalmaktól, foglalkozási betegségektől való védelmét. De a mezőgazdasági üzemorvoslás megszervezésénél nem hagyhatjuk figyelmen kívül hazánk települési viszonyait sem. mert elsősorban ez határozza meg mezőgazdasági nagyüzemeink kialakulását. Hazánkban kétféle jellegzetes települési forma uralkodik: a kisközségi település, melyet általában Dunántúlon — így Baranyában is — és az észak keleti megyéinkben találhatunk, a másik forma a nagy községi település, amilyen főleg az Alföldön van, hol 10—15 ezer lélekszámú községekkel is találkozhatunk. Kisközségi településnél egy mezőgazdasági nagyüzem több község határára is kiterjedhet, viszont az Alföldön egy nagy községben 2—3 mezőgazdasági nagyüzem is kialakulhatott. Megyénk 95 mezőgazdasági nagyüzemében a dolgozók átlagos létszáma 500 fő, mely már eleve kizárja a főfoglalkozású üzemorvosi állások megszervezését. Egyedül a Bólyi Állami Gazdaságnak van 2000 főnél több dolgozója, ezért volt lehetséges az üzemorvosi állás kialakítása. Lehetőség lenne a vidéki körzeti orvosokat megbízni területükön levő mezőgazdasági üzemnél napi 1—2 órában üzemorvosi teendők ellátásával. Ezen megoldás ellen szól a vidéki körzeti orvosok sokrétű és felelősségteljes elfoglaltsága, melyet nem lenne célszerű még újabb feladatokkal nehezíteni. De általában a mellékfoglalkozásokkal kapcsolatban nem a legjobbak a tapasztalataink. A mezőgazdasági dolgozóknak nem vényíró üzemorvosokra van szükségük, hanem munka- körülményeiket és közegészség- ügyi helyzetüket megjavítókra. Mellékfoglalkozásként végzett üzemorovosi teendőket legfeljebb csak szükség megoldásnak tekinthetjük, annál is inkább, mert a mellékfoglalkozású üzemorvosnak sem üzemorvosi továbbképzésre, sem az üzemorvostan szakképesítés megszerzésére nincsen lehetősége. Megyénkben a mezőgazda- sági üzemorvoslás megszervezésére legcélravezetőbbnek ígérkezik a mezőgazdasági üzem-körzeti orvosi állások kialakítása. Az üzemi-körzeti orvos mezőgazdasági üzemének teljes értékű üzemorvosa lenne, megelőző, gyógyító-orvosi és higiénikusi teendők ellátásával, az üzem környékén levő lakosságnál pedig körzeti orvosi feladatokat látna el. Jelenleg hazánkban 160 bánya és ipari üzemi-körzeti orvos működik, kiknek tevékenysége garancia, hogy ezen orvosi ellátási forma a mezőgazdasági üzemeknél is hasznos lenne. Megyénk 46 000 mezőgazda- sági dolgozójának üzemorvosi ellátása a jelenlegi vidéki körzeti orvosi hálózatunknak 10— 11 orvossal való fejlesztésével biztosítható lenne úgy, hogy az átszervezés zökkenés mentesen pár év alatt megoldódna. DR. PUSKÁS ÖDÖN megyei üzemi főorvos Szovjet Irodalom Nem az ünnepi alkalom, hanem a hiány hívta életre ezt a folyóiratot. Már évek óta szükségét éreztük egy olyan lap megindításának, mely az egyre színesebbé, gazdagabbá váló szovjet irodalomról átfogóan és folyamatosan tájékoztat bennünket. Sem a kiadók példás munkája, sem a Nagyvilág szerkesztőségének dicséretes szorgalma nem pótolhatta azt a rendszerességet és információs bőséget, amit egy ilyen folyóirat természetéből eredően megadhat. A Szovjet Irodalom „kettős állampolgárságú” lap. Nemcsak azért, mert teljes egészében szovjet szerzők írják, hanem mert a szerkesztésében is hatékonyan közreműködnek — magyarok mellett — szovjet irodalmárok. Mégsem az orosz nyelvű kiadás egyszerű magyar változata. A hazai szerkesztőség igyekszik érvényesíteni saját szempontjait — elsősorban a válogatás terén — és arra törekszik, hogy a nálunk is jól ismert szovjet írókról — műveik megjelentetésével egyidőben — elemző és értékelő kritikát közöljön. Hiszen az alaposabb megismeréshez nem elegendő pusztán a mű; ezen kívül az irodalom bonyolult folyamatában manapság szinte nélkülözhetetlen az eligazító tájékoztatás. Mint az első szómból is kitűnik, mindkét szerkesztőség fontos szerepet szán az írók és műveik kritikai értékelésének, A folyóirat szerkezeti felépítése nagyjából a hagyományos formát követi. A közel 200 oldalból legtöbb a szépirodalomnak jut. Az első szám prózai rovatában a tavaly ősszel fiatalon elhunyt Vaszilij Suksin kilenc elbeszélését olvashatjuk. Majd a belorusz Vaszil Bikov — csaknem minden jelentős írása megjelent magyar nyelven — legújabb, Farkascsorda című kisregényének első része következik. A lírai rovatban Tvar- dovszkij néhány hátrahagyott versét és a balkár nemzetiségű Kajszin Kulijev költeményeit közli a folyóirat. Mindkét lírikusról értő elemzést olvashatunk. Már az első szám nagy figyelmet fordít a Szovjetunió népeinek irodalmára, hiszen mind Bikov, mind Kulijev egy kisebb népközösség tagjai. Ezen a téren sok a pótolnivalónk, a nemzetiségek rangos íróit nagyon hiányosan ismerjük. Érdekes kezdeményezésnek tűnik a Két nyelven rovat, melyben egy rövidebb elbeszélés — jelen esetben Valentyin Raszpu- tyin novellája — kap helyet eredetiben és magyar fordításban. Az ilyen kétnyelvű szöveg nemcsak a nyelvtanulóknak nyújt hasznos segítséget, de a kezdő fordítók számára is kitűnő gyakorlási lehetőség. Nem hiányzik a folyóiratból az életet frissen bemutató publicisztika sem. Mark Gallaj Egy nap című riportjában űrrepülőtéri feljegyzéseit teszi közzé. A szovjet—magyar kulturális és irodalmi kapcsolatok fejlődésének egy-egy állomásáról ír Leo- nyid Martinov költő és Anatolij Kokorin festő. S minthogy hazánk felszabadulásának harmincadik évfordulóját éppe'n most ünnepeltük, a Dokumentum rovatban alkalmasint jéfent £ U| folyóirat 0 Kettős „állam- polgárságü” lap # Szépirodalompublicisztika 9 0 Szemle- rouat meg Jurij Sztrjehnyin visszaemlékezéseinek részlete, melyben az Esztergom környéki harcokat eleveníti fel. A gazdag Szemle rovatban értékes kritikai írásokat találunk többek között Markov regényéről, Raszputyin prózájáról és Danyiil Granyin új művéről. Az itt megjelent szemlék olyan alkotásokról is hírt adnak, melyek magyarul még nem láttak napvilágot. K. S. Az alkotói közórZet|#s;videkén — Könnyű az írónak, költőnek — mondta a minap egy vidéki színész —, forintos bélyeg segítségével kapcsolatot tarthat bármelyik fővárosi napilappal, vagy folyóirattal, írásai bárhol megjelenhetnek, de mit csináljon, aki a szakmája miatt helyhez van kötve, átmenetileg legalábbis, mint a színész, a képzőművész, az iparművész és a többi... A kérdésfeltevés, s általában az egész problémakör megközelítésének torz volta miatt idéztem egy személyes beszélgetésnek ezt a részletét. Példaként az olyan szemléletre, amely „igazi"-nak mégiscsak a fővárosban végzett alkotómunkát tartja. Ilyenfajta szemlélet mindig volt, ma is tapasztalható, és nem valószínű, hogy a közeljövőben megszűnjön. Olyan országban, amelynek a felszabadulásig tulajdonképpen csak Budapest volt az egyetlen nagyvárosa, természetes, hogy ennek a szemléletnek és magatartásformának a nyomai sokáig élnek. Kár volna a jelenséget szigorú szavakkal ostorozni; attól nem szűnik meg. Tényéktől, érvektől előbb. Mostanában gyakran írnak e kérdésről folyóiratok, megyei lapok. A szerzők általában nem a fővárosi és a vidéki lehetőségek között vonnak párhuzamot, hanem azt vizsgálják: milyen az alkotói közérzet vidéken, a megyék, városok mit tesznek a kulturális légkör teremtéséért, azért, hoqy az irodalmi-művészeti élet felpezsdüljön, vagy ahol korábban is élénk volt, ne veszítsen erejéből. S elemzik: mi az oka annak, hogy több városból alkotók „szöknek” el más városokba, vagy éppen Budapestre. Magyarázatot — bizonyítékot, ha tetszik — ott keressünk, ahol van: a városok, a megyék miként becsülik a maguk alkotóművészeit, igyekeznek-e otthont — szellemi otthont is értve ezen — teremteni számukra, vagy terhes feladatnak tekintik a velük való foglalkozást? Mint az összetett kérdésekre általában, erre sem lehet kereken igen-nel vagy nem-mel felelni. Nem lehet olyanféleképpen minősíteni, hogy vidéken támogatják a művészetet vagy nem támogatják, esetleg közepesen támogatják. Ez nevetséges volna. Valamennyi írásból — még a panaszoknak hangot adókból is! — kitűnik, hogy egy-egy terület felelős párt- és állami vezető testületéit manapság mind jobban foglalkoztatja az ott folyó szellemi (szűkebbre vonva a kört: művészeti) élet, s erejükhöz mérten támogatják annak erősítését. Ez a támogatás azonban néha még túlságosan hivatalos jellegű, kötelezően „távolságot tartó" bizonyos helyeken. Rendszerint ott, ahol mostanában kezd kialakulni művészeti, irodalmi élet, szerveződik a táj szellemi erőit összefogó helyi közlöny, folyóirat, egyéb kulturális fórum. Gyakorlatlanság, bizalmatlanság néha egyenlő arányban keveredik, — de az első sikerek és eredmények általában eloszlatják ezeket. Gyakran nagyobbak a problémák ott, ahol nagy tradíciója van a szellemi életnek, de a pillanatnyi anyagi, vagy egyéb lehetőségek gátolják a fejlesztést. Például: hány országrész van, ahová szívesen mennének Budapestről képzőművészek, iparművészek — nemcsak átmenetileg alkotni, hanem megtelepedni, de nincs megfelelő művészlakás. Nyilván ebből a felismerésből adódik, hogy a legtöbb megye és nagyváros — gyakran kisébb városok is — ebben a tervidőszakban több művészlakás építését tervezik. Néhol ezek már meg is valósultak. S egyik sem áll bérlő nélkül. ♦ A vitát követve (amely még korántsem fejeződött be) úgy látszik, ma már városok versengéséről is szó van. Név nélkül megemlítjük annak a nagy iparvállalatnak a példáját, amely gazdaságilag ugyan szabályszerűen, sőt felettes hatósága engedélyét és támogatását megnyerve, alkotóházat létesített és két művészházaspárt hívott meg — a megye székhelyről. A mód, nem vitatható, kissé önkényes volt, meglehet nem is hagyják szó nélkül, de a maga „bürokráciamentes” lebonyolításában mégis jelez valamit. A kulturális szemlélet erősödését. Amint a témával foglalkozó cikkekből, tanulmányokból látszik: vannak városok, amelyek tervszerűen, szívósan dolgoznak azon, hogy minél több irodalmárt, művészt vigyenek a városukba. Tudják, hogy a szellemi élet széles körben gyűrűzik, felpezsdíti a közéletet, és tudják azt is, hogy az alkotóművészeknek hagyományteremtő ereje van. Nemcsak a mára gondolnak, hanem a holnapra, sőt a holnaputánra is. Igaza van annak a cikkírónak, ki azt mondja, hogy tulajdonképpen nem is a befogadó megyén vagy városon múlik egy-egy vidéken élő művész sorsa, hanem saját tehetségén. Igaza van, — de csak részben. Tény, hogy a tehetség az elsődleges, de igen sok múlik a közegen, amelyben a mű útjára indul. Mennyi mindent tehet egy város azért, hogy az ott született alkotások szélesebb körben ismertté váljanak, hoqy az alkotóknak közönsége, méltányló tábora legyen! Ne csak a „hivatalos” propaganda-lehetőségeket említsük, hogy a mű ismertetése helyet kaphat a városról szóló könyvekben, prospektusokban stb., hanem azt is, hogy példának szolgáljon másoknak, ösztönző, követendő példának a vele való foglalkozás. (Gondoljunk a Pécsi Balett és Pécs város viszonyára: létrejöhetett volna-e ez a ma már világhírű vállalkozás anélkül, hogy a város a kezdet kezdetétől nem segíti, támogatja az együttest, jó szóval, anyagi eszközökkel, bizalommal és figyelemmel?!) Az alkotói közérzet két legfontosabb komponense, hogy miként tekinti közegének, alkotói keretének az illető művész, író a városát, — s miként tekint rá az. Utóbbi — a közönség megbecsülésén kívül — elsősorban természetesen a vezető testületek magatartásában jut kifejezésre. Figyelemmel követik-e a munkáját? Kap-e jó szót, megbecsülést, bátorítást; erkölcsi és anyagi ösztönzést? Nagyon sok múlik munkájuk elismerésén, szeretetteli vagy közömbös fogadtatásán. + A téma roppantul szerteágazó; a most folyó elmélkedések, viták is csak egy-egy részletkérdést ragadnak ki. Alig esett méq szó a vidéki művészek munkáját követő kritikai megnyilatkozások — a néha érthetetlen visszhang- talanság — elemzéséről, a fiatal művészek sorsáról, a velük szemben támasztott helyi követelményekről. Később nyilván sor kerül ezek taglalására, és felmerülnek majd közös továbbgondolásra érdemes új motívumok is. E közbeszólással mindössze azt kívántuk jelezni, hogy fontos társadalmi kérdésről folyik a szó, amikor a vidéki alkotói közérzetről beszélünk. Tamás István Üj technika és technológia — új veszélyforrások.
