Dunántúli napló, 1975. április (32. évfolyam, 89-117. szám)

1975-04-04 / 92. szám

^XDGOOOOOOOGOOOOGOOGGGOOOGOOCXDOOGGOOOGGOOGOOOOOOOOOOOGGOC OOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOGOOOOOOOOGGOOOOOOGOOC'OOGOOOOOOOOC M oszkva március végén ragyogó napsütésben fogadta vendégeit. Egymást követve érkeztek a tu­rista-csoportok, telve voltak a múzeumok, a forradalmi emlé­keket őrző intézmények; az áru­házakban hatalmas forgalom, sétálók, nézelődők a Vörös té­ren, a Kalinin sugárúton, a kul- túrparkokban, a Metro állomá­sain. A házak falán, homlokza­tain feliratok éltetik a pártot, a kommunizmust építő népet. Az emberek ünnepre készülnek: a német fasizmus feletti győzelem köszöntésére, melynek 30. év­fordulójára május 9-én kerül sor. A moszkvai tv műsorában szinte minden nap látni a győ­zelem emlékeit felelevenítő mű­sort, filmet. Ezekben a napokban sokfe­lé hallani Moszkvában magyar szót. Hazánk felszabadulása 30. évfordulója alkalmából a kül­földön rendezendő kiállításaink közül a moszkvai lesz a legna­gyobb, 3500 magyar terméket mutatunk be, melyek iránt már most nagy az érdeklődés. Közös rendezésben kulturális rendez­vényekre, baráti találkozókra kerül sor a veteránok és a fia­talok között. Vonaton és repü­lőgépen egymást követve érkez­nek magyar rendezői, szervezői és résztvevői a gazdag prog­ramoknak. Elhatározták, hogy hazánk felszabadulása 30. évfordulója napján Moszkvában született első gyermeket Magyarország díszpolgárává választják, meg­ajándékozzák és figyelemmel kísérik majd egész életének ala­kulását. Ezekben a március végi na­pokban érkeztem Moszkvába, Pécs díszpolgárát M. Sarohin vezérezredest akartam felkeres­ni, újra felidézve azoknak a har­coknak emlékét, melyeket az ő irányításával vívtak meg Ba­ranya megye felszabadításá­ért ... A Magyar Népköztársaság Nagykövetségének moszkvai épületében a „Krasznaja Zvejz- da" 1974. szeptember 24-i szá­mát adják a kezembe. Harminc­négy tábornok, egykori harcos­társ írta alá azt a nekrológot, mely tudatja: Sarohin tábornok elhunyt. A hős, a felszabadító, Pécs város díszpolgára már nem él. Emléke azonban örökké élni fog! Erről tanúskodott az a né­hány nap, melyet Moszkvában töltöttem, keresve barátait, csa­ládját, felkutatva, ami megma­radt utána. Nehéz volt percek, órák alatt megkeresni azokat, akik ismer­ték, akik életének utolsó évei­ben gyakran együtt voltak ve­le. Telefonbeszélgetések a ve­teránok szövetségével, a Szov­jet-Magyar Baráti Társaság vezetőivel, egy közeli jó ismerő- sé/el, tábornoktársával. Meg­tudtam ki él még, ki halt már meg régi harcostársai közül, hol temették el, hol lakott, kit talá­lok meg családtagjai közül .. . Nevek... F.gy régi Dunántú­li Napló segíti munkámat. Eb­ben idézte fel Sarohin vezér- ezredes, az 57. hadsereg csa­patainak volt parancsnoka Ba­ranya felszabadításának törté­netét. Az 57. hadsereg csapatai 1944 október végén Baja és Mohács térségében értek el a Duna keleti partjához. Felada­tuk az volt, hogy átkeljenek a Dunán, annak nyugati partját elfoglalják, biztosítsák a továb­bi előrenyomulást Pécs irányá­ba, elősegítve a III. Ukrán Front fő erőinek előretörését Székes- fehérvár, Esztergom felé, hogy a II. Ukrán Front csapataival együtt bekerítsék az ellenség Budapesten csoportosuló erőit. Pécs város felszabadítására A. N. Petrusin tábornok 10-es ej­tőernyős hadosztályát és N. J. Zavjalov ezredes 32. gépesített brigádját jelölték ki, a város bekerítésére N. M. Dreyer tá­bornok 20-as gárdahadosztá­lya nyomult előre. A szovjet csapatok 1944. november 25-én Bár, Udvar, Erdőföld, Majs frontján léptek be megyénk te­rületére, s november 29-én már megtisztították Pécs városát az ellenségtől. Győztes harcokat vívtak Siklós, Harkány, Villány, Szigetvár felszabadításáért. Ezekben a küzdelmekben vett részt L. E. Lazarjev tábornok, a 19. lövészhadosztály parancs­noka Sz. V. Kirján ezredes A díszpolgár *• •• i i * * t mokko mmsimsmmm 113. lövész hadosztálya. De­cember 5-én az 57. hadsereg csapatai befejezték Baranya megye felszabadítását és előre­nyomultak Somogy megye irá­nyába. Sarohin tábornok egykori küzdőtársainak sora megritkult, közülük már többen nem élnek, mások hatalmas országuk kü­lönböző tájain telepedtek le. Az első út Moszkvában a Novogyevicsi temetőbe vezetett. A temető falába, a 128-as ko- lombáriumban helyezték el Sa­rohin tábornok hamvait. A temető bejárata előtt több csoportban gyermekek hallgat­ták vezetőik magyarázatait. Az ország különböző részeiből ér­keztek, hogy megismerkedjenek o főváros nevezetességeivel. A Novogyevicsi kolostor arany ku­polái, a kertjében lévő sírok régmúlt idők nagyjainak emlé­keit idézik. A kolombárium irá­nyába halódva ismert poli­tikusok, költők, hadvezérek ne­veit olvasom a sírköveken, meg- megállok egy-egy művészi sír­emléknél, melyek szoborba fa­ragva örökítették meg az oda eltemetetteket. A 128-as kolombárium a te­mető Moszkva folyó felőli folá- ban található. A legfelső sor szélén fehér márványtáblán arany betűk jelzik: itt őrzik M. Sarohin hamvait. 1898-1974. Hetvenhat évet élt... Újra meghódította a vá­rost... 1970-ben, amikor fel- szabadulásunk 25. évfordulóján nálunk járt. Képek, újságcikkek, a talál­kozások emlékei kerülnek ke­zembe. Mosolygó arc. kezében az emlékplakett, előtte az aszta­lon o díszpolgárságot igazoló oklevél. Utcákat járva, beszélgetve. Ambrus Jenő és Horváth Lajos elvtársaknak idézi fel, mi volt itt 25 esztendővel ezelőtt. A jövőt kutatta. Érdeklődés­sel nézte Pécs városfejlesztési teTveit bemutató makettet, hall­gatta, milyen is lesz néhány év múlva az a város, melyet az ő csapatai szabadítottak fel, ad­ták meg lakóinak a lehetősé­get az új élethez. Levetett sapkával állt a szov­jet hősök pécsi emlékműve előtt, nem szégyellte könnyeit. Amikor a katonák elhelyezték a koszorút, letérdelt, meghajtotta ősz fejét. Igen, akkor újra meghódítot­ta a várost, de már nem fegy­verrel, hanem emberszereteté- vel, érdeklődésével minden után, amivel gazdagodtunk, jó­ságával, közvetlenségével, de­rűs, barátságot kötő magatar­tásával. Sokfelé járt akkor az országban, mindenre kíváncsi volt, hiszen 25 év után először látta viszont azokat a magyar tájakat, ahol harcolt hazánk felszabadításáért. Szeretettel, tisztelettel fogadták minde­nütt ... családjának tagjai. A Barátság Háza szomszédságában élt. Úgy éreztem, hogy ez szinte jelképesen kapcsolódik életút- jához, hiszen sok barátja volt azokban az országokban, me­lyek felszabadításában részt- vett.. . Kolasnüj pereurok 2/10, ötö­dik emelet. Itt lakott 26 éven keresztül. Lánya, Natália enge­dett be bennünket. A dolgozószobájába ültünk le beszélgetni. Fekete ébenfa bútor. Középen kerek asztal, nagy íróasztal, üveges szek­rény. Egy heverő és néhány szék. A falon képek. — Sokat beszélt erről az út­ról, számára felejthetetlen él­ményt jelentett magyarországi utazása! — így kezdődött be­szélgetésem Natália Sarohiná- val moszkvai lakásukban. Amikor hozzájuk készültem, úgy igazítottak útba, hogy ke­ressem meg a Kalinin sugárút elején a Barátság Házát, attól nem messze kell egy kis utcá­ba befordulni, ott találom azt a házat, ahol élt, ott laknak — Az a festmény — mutat az egyikre Natália Sarohina — a háboiú végén készült, egy katonatársa festette le altá- bornagyi egyenruhájában. Még a fronton voltak, ezért nem ün­neplőben készült a kép, s a háttérben egy elfoglalt város romjai láthatóak. A lénykép már vezérezredes korában, a háború után készült róla. Mindkét képről egy fiatal, energikus, fekete hajú férfi te­kint le ránk. Ilyen volt harminc évvel ezelőtt... Felőliünk. A szekrényt nyitja ki vendéglátónk. — Itt őrizzük azokat az em­léktárgyakat, amelyeket ju­goszláviai, bulgáriai és ma­gyarországi látogatásairól ho­zott. Mind nagyon kedves volt számára. Eozin Lenin-fej, siklósi kerá­mia ... Baranyai emlékek. Az íróasztalon lövedékek hü­velyeiből készült írókészlet. Könyvek, jegyzetek ... Natália Sarohina egy köny­vet vesz elő. „Üt a Balaton felé" — ez a címe. 1966-ban jelent meg. — Apám irta. Visszaemléke­zett benne a magyarországi harcokra. Az első fejezete a dunai és drávai csatákról, Ba­ranya, Somogy felszabadításá­ról szól. kát mesélt nekünk Pécsről. A ról, hogy milyen szép a váró milyen nagy szeretettel fogat ták ott őt. Boldog volt, hot, odautazhatott! Rövid volt a látogatás. Els ízben járt közülünk valaki at ban a lakásban, ahol városun díszpolgára élt, dolgozol ahonnan kórházba került... Nézem a könyvet, arra gon­dolok, milyen jó lenne lefordí­tani, nálunk is megjelentetni. Sajnos, otthon már csak ez az egy darab van, a többit elaján­dékozta életében, barátainak, egykori harcostársainak. Talán meg tudom majd idehaza sze­E miékeket kerestem c találtam. Sarohin te bornok már nem ke szöntheti velünk együtt hazán felszabadulása 30. évforduló jót. Mi azonban köszöntjük c is. Emlékeztünk rá, amikor fel avattuk a felszabadulási emlél művet, megkoszorúztuk a szo\ jet hősök sírját. Megőrizzük c tudatunkban. Olyannak, ami lyennek találkozásaink alkai mával megismertük. Városun díszpolgáraként tartjuk nyilvói továbbra is. A fal felső sorában, balról a harmadik urnahelyben falazták be Sarohin elvtárs hamvait Vendéglátónk egy aranyke­retes képet vesz elő a szek­rényből. Pécs város díszpolgár- sógát igazoló oklevél. — Talán ennek örült a leg­jobban! Amikor hazaérkezett, sokszor elővette, nézegette, majd bekeretezte. Nagyon so­Új házak, utcák, terek épül nek Pécsett. Egyszer máj' egyik viselni fogja nevét, em léktábla emlékeztet rá, hogy < késői utókor se feledje, ki voí Mihail Sarohin szovjet tábor nők... Mitzki Ervin A z újvidéki Duna-par- ton, szemben a pé- terváradi erőddel, egy tipikusan nagyvárosi bérház el­ső emeletén lakik Marko Peri- csín. Magas, tagbaszakadt alakja, tömör, hófehér haja hol itt, hol ott tűnik fel a ro­hanó tömegben. Egy ember, aki nem fut, akit nem lehet ki­lendíteni derűs nyugalmából, öblös hangja betölti a lépcső­házat, derűt varázsol az udva­ron, versenyre kel az autók zajával. Nagyon sokan ismerik, s ő mindenkit messzehangzó szóval üdvözöl. A gyerekek megrohamozzák, s megmász- szák, mint egy jóságos, sze­líd hegyet; a fiatalok kíván­csisággal vegyes tisztelettel fürkészik: hát ő lenne az, tényleg? — az öregebbek pe­dig úgy járnak hozzá, ahogy valamennyiünkhöz visszajárnak távolodó ifjúságunk emlékei. Ez a népszerű, s minden te­kintetben figyelemre méltó em­ber, Marko Pericsin, egy kor szimbóluma. Élete része a tör­ténelemnek. Megöregedett, ci­vilben jár — nyugalmazott al­tábornagy —, másik énje azon­ban az, aki a partizánháború kegyetlen éveiben született, s lett népszerűvé és egyszersmind rettegetté, semmit sem örege­dett. Kamenjap — ez a név mindenki előtt ismert Jugoszlá­viában. Nos, Kamenjar itt ül velünk szemben, eav bö'cs kiegyensúlyozott és jósegos öregember személyében, aki örömmel vállalta, hogy a fasiz­mus felett aratott győzelem harmincadik évfordulója alkal­mából válaszoljon a magyar ol­vasók képviseletében feltett kérdéseinkre. Legyen hát az első kérdés e rejtélyes név — mt b U W U B ■ B II B WB A szabcidsciaukert küzdő m Kamenjar —, titkának felol­dása. — Ez az ön partizán fedő­neve volt, amolyan harci név. Jelentése valami ilyesféle: kő- törö, kővel dolgozó... A név és viselője elválaszthatatlanul eggyé forrt a harcok évei alatt — olyannyira, hogy sokan ma is úgy Írnak önről: general Kamenjar... De hát hogy szü­letett a név? Van-e története? én akkor hirtelen azt mondtam: ide megyünk néhányad ma­gammal, a kőbányába. Kő­munkások vagyunk ... Hát így történt, ezóta vagyok Kamen­jar... A foglyok egyébként si­kerrel kijutottak, aminek igen nagy volt akkor minden tekin­tetben a jelentősége. — 1941-ben történt. Azt a feladatot kaptam, hogy néhó- nyad magammal vegyek részt a mitrovicai börtön politikai foglyai egy csoportjának kisza­badításában. Egészen ponto­san: az volt a feladatunk, hogy álljunk készenlétben, s ha úgy fordul, fegyverrel fedezzük elv­társaink szökését. Odabent, mindent előkészítettek. Mi a ha­talmas kukoricásban lapultunk, várva, mikor jön el az a bizo­nyos időpont. Élelmünk nem volt, már a kukoricát ettük. Ak­kor elhatároztam, elmegyek a legközelebbi tanyára. Leraktam a fegyvert, csak a gránátok ma­radtak a zsebemben. Civilben voltam, egy kopott, rongyos em­ber. Bemegyek a tanyára, elő­kerül a gazda. Az úristenit! Egy usztasa I Otthon a tanyán is viselte az usztasa-sapkát: ott virított a fején az U-betű. Azt mondja: mi kell és ki vagy? Mondom: Kenyér kellene — és munkás vagyok. Munkás? Hát persze, óvatos volt. — És — Tábornok elvtárs a kezdet­kezdetétől részese volt a nép- lelszabaditó háborúnak. Egy­szerű partizánból lett legendás hírű parancsnok. Hogy kezdő­dött? Mi volt az az élmény, mely elindította a fegyveres harc útján? — Bognár-munkás voltam a háború előtt egy egyszerű kő­tár. A Fruska Gora tövében éltem egy kis faluban. A köz­ségben volt pártszervezet, még­hozzá igen erős. Ennek pedig az a magyarázata, hogy volt egy ember, aki mindennek a motorja volt. Egy asztalos. Ber- naisz Károlynak hívták. Az any­ja cseh volt, az apja német. Ez az ember Magyarországról tért haza, ahol részt vett Kun Béla forradalmában. Kitűnő szak­munkás volt, becsületes, köztisz­teletnek örvendő ember — s ez azt eredményezte, hogy szinte az egész falu követte, azaz haladó szellemben gon­dolkodott. így aztán már a megszállás első napjaiban megkezdődött a szervezkedés. Én az első percektől részt vet­tem tényleg a harcokban; szakaszparancsnok lettem, majd századparancsnok: végig­jártam a háború kegyetlen is­koláját. Amikor 1943-ban megalakult a Vajdasági Bri­gád, annak az élére állítottak. És 1944 márciusában, amikor elérkezett a partizánerők regu­láris hadsereggé való átszer­vezésének ideje, a 16. hadosz­tály parancsnoka lettem ... — ... Mely, mint ismert, a Kosta Nadj tábornok-vezette III. hadsereg kötelékében a há­ború utolsó napjáig harcolt, sőt, még annál is tovább, mert 1945. május 12-én még jelen­tős fasiszta erőket kellett leküz­deniük. Most, harminc év után, hogyan értékeli ön az 1945-ös év tragikus eseményeit, melyek oly nagy áldozatokat követel­tek Jugoszlávia, illetve Magyar- ország területén? — A német fasiszták elkese­redetten, áldozatokat nem kí­mélve próbálták megvetni a lábukat Európának ezen a ré­szén. Politikai, katonai és gaz­dasági okok egyaránt közreját­szottak ebben. A csatlós álla­mok sorra elszakadtak Hitler­től, Magyarország megtartása így hát döntő jelentőségű volt számukra. Nem mondhaPak le a magyar olajról sem. Ka­tonai vonatkozásban a végső­kig való kitartásra kényszerül­tek az úgynevezett E hadsereg­csoportjuk visszavonása érdeké­ben, ez a csoportosítás ugyanis lent rekedt a Balkánon. A sz legszorosabb értelmében vé áztatott itt minden darabki földet. A 16. hadosztály rés vett a bolmáni harcokban, i Dráva menti küzdelemben, hog aztán Dél-Ausztria területéi fejezze be a háborút, 1945. má jus 20-án. A hadosztály köte lékében harcolt a Petőfi Sán dór zászlóalj is, mely a drávc átkelés után, 1944. decembe 31-én magyar területen, Csány oszrá községben, alakult dán dórrá, négy magyar nemze tiségű alegység összevonása illetve a magyar területen je lentkező önkéntesek felfegyver zése révén. És itt szeretnél megemlékezni harcainknak ar ról az időszakáról, melyet ma gyár földön éltünk át. 1944 december elején érkeztünl Beremendre, illetve Siklósra majd egy nappal később Pécsre. A németeket üldözve léptük át a határt, s a magya lakosság megértéssel fogadót bennünket. Fiatal hadseret volt a miénk, nagyon sok prob lémával. Nem volt megoldvr ilyen nagy távolságokra a szál lítás, az élelmezés, nehézsége két okozott a sebesültek gon dozáca. Nem nélkülözhettük te hát a lakosság támogatását És mondhatom, ugyanezt a se gítséget megkaptuk Magyar- országon, mint itthon... Marko Pericsin-Kamenjar al­tábornagy tíz éve nyugdíjban DOOOGOGOOGOOOOOGOOOGOGGOOC'íSGOGOOGGOOOOOOOOOGOOOOOOGOOOOOGOOOGGOOOOOGGOGOOOOOOOOOOG.OOOGOOGOGOOGí;

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents