Dunántúli napló, 1975. április (32. évfolyam, 89-117. szám)
1975-04-20 / 107. szám
e Dunántúlt tlaplo 1975. április 20., vasárnap — Forduljon a fal felé! — Miért forduljak a fal felé? Nem válaszol, csak fut tovább a folyosón, hal kan figyelmezteti a többié két is, akik kint cigaret táznak és értetlenül néz nek a nővérre. Én meg folytatnám a telefonbe szélgetést, türelmetlen hang kérdez a túlsó vé gén: — Halló! Mi van a fal lal? Mit mondasz? Miért hallgatsz?! Halló . .. Ijedt nyomást érzek a mellemben, elnémulva tartom a kagylót. A „6-os”-ból kigurul a gumikerekű kocsi a teher- lift irányában, a lepedőbe te- tőtől-talpig becsavart kis öregember vézna teste belesüpped a kocsi vászonteknőjébe és az jut eszembe, hogy a „tetőtől- talpig" fogalomnak számára nincs már többé jelentősége. Mindenki lehorgasztja a fejét, egy gráner most fedezi fel pizsamakabátján leszakadó félben levő gombját, tűnődik, leszakítsa-e vagy sem. A lift vasajtaja végre becsapódik, ezután nézünk csak fel. Elvonulunk az L-alakú folyosó rövidebb szárnyán, letelepszünk a tv elé. Karajan le- húnyt szemmel emeli fel karját, és kezdődik a „Kilencedik”. Karácsony estéje van. Innét a második emeletről látni az ezernyi kivilágított lakást, mintha világító-sziporkázó aranyporral hintették volna be a Mecsek-oldalt. A kórház vezetősége kellemes ünnepeket kíván egy névjegykártyán — igazán szép gesztus — és hozzá kis csomag jókora narancscsal, néhány szaloncukorral, szeletke süteménnyel. A nővérke komikusán hajtja meg magát: — Boldog karácsonyt! És itt az ajándék, — majd hirtelen elkomolyodik: — De ne egye meg I Nem hát. A narancs rostos, a sütemény szénhidrátos, a szaloncukor egyszerűen hülyeség, masszív húsokról ne is álmodjak, a kenyeret felejtsem el, ami pedig a borokat illeti, ismereteiből törölje Noénak puszta nevét is, aki istencsapása elől bárkájába menekítette azt az átkozott szőlővesszőt! — Ám itt van az a szép kancsó tea. Mit akar karácsonykor ennél jobbat? - folytatja egyszuszra. - A Jézuska küldött melléje egy citromot és egy doboz szaharint is, a fenyőfa pedig kint áll az előtérben feldíszítve, jócakát! Szilveszter napjának reggelén, vagy délelőttjén már szállingóznak a férfiak demizso- nokkal, amelyek lehetnek üresek, de már telve is. Mi itt a második emeleten jobb szilvesztert is elképzeltünk már, minthogy papucsban, pizsamában — ki-ki saját keresztjével a vállán — bámuljunk ki az ablakon a déli lejtésű szőlőkre. Nagyon messzire távolodtunk „attól" a külső világtól, amelyben az ember éppen azt pocsékolta el, ami — ha jól meggondoljuk — a legdrágább a számára, egészségét meg mindent. De hát beszélhetnek az embernek ... akár a falnak ... Az uránbányász — tizenhat esztendeje már, hogy kijár egyik üzembe — kimutat az ablakon: — Látod, ott a Makár mögött, ott van egy kis szőlőm meg sok gyümölcsfám. Nyaranta jönnek le a kirándulók, kilószám viszik a barackot, de nem a pénz miatt kell a kert, hanem sicht után mindjárt fölmegyek, szinte megtisztulok a csendben meg a jó levegőn. Csak ez a láz ne gyötörne, örökké lázas vagyok, hol hideg, hol meleg veríték üt ki rajtam.- Bányabetegség - mondja valaki mögöttünk — van ennek egy másik fajtája is. Aki éveket lenyom a réselőkalapács- csal, érzéketlenné válik a keze, kifehéredik, zsibbad a szüntelen rezonációtól.- Nincs alattomosabb a lóznál, megfoghatatlan, esetleg ki sem lehet deríteni, mitől van — mondja emez, aztán idegesen rántja fel az ablakot, lekiált a demizsonos, nótázgató férfiaknak:- Isztok, mi?! Azok ott lent megtorpannak, keresik a hang forrását, majd felordít egyikük:- És ti meg miért nem pusztultok el már, ha egyszer itt vagytok?! A gonosz méltatlankodáson az uránbányász is elneveti magát és lehiggad. Este a női osztály lakói jönnek át, hogy megnézzék a szilveszteri műsort. Éjfélkor elsírják magukat, de csak úgy csendben szipognak és sóhajtoznak. Magas, őszhajú nyugdíjas férfi áll az ablaknál, magához int, nézzem messze azt az egyetlen kis fénypontot, pontosan éjfélkor kialszik egy pillanatra. Ott a háza, fönt a hegyen a kőbánya fölött. A fia üzent, hogy együtt lesz a család, kár, hogy ő nem lehet közöttük, de csak figyelje a fényeket, gondolnak rá, a drága jó papára. Barátaim hívnak telefonon, a dróton ót, amely összeköt bennünket a külvilággal —, hallatszik a poharak csengése, zene, evőeszközök, tányérok csörömpölése. Nem nehéz elképzelni, mitől roskadoznak az asztalok ezen az estén szerte a városban. Én később kapom a vacsorámat, a nővér rejtélyes mosollyal közli velem, hogy csodálatos vacsorám lesz, még ugyan nem készült el, vissza kell mennie érte a konyhára. Aztán jön is kisvártatva hátratett kézzel. Ugyan milyen vacsora lehet az, amit csak így a háta mögött dugdosva hoz be?- Ez az egész?- Ez. Sárga műanyag pohárban málna-turmix.- Nem tévedés? Jobb helyeken klassz vacsora után szolgálnak fel ilyesmit esetleg ... — jegyzem meg csalódottan. Megiszom az édes masszát, és egy kevés langyos csapvizet: e szilveszteri vacsorával befejeztem az 1974-es esztendőt. A négy vagy hatoldalas nyomtatványra minden — amit egy ember „fönnállása" óta átélt — rá kerül: betegségek csecsemőkortól, ilyen-olyan szenvedélyek, súlya, magassága, reagálása különböző gyógyszerekre, életszokások, egyebek. — Ital? — Hm... — Milyent? — Csak bort. — Mennyit? — Mondjon a doktor úr egy meghatározott időt. — Mondjuk egy hét alatt... — Két litert. — Tehát hatot.- Kettőt mondtam, nem hatot! Az adjunktus elnézően mosolyog:- Nincs a világon olyan beteg, aki ne csupán egyharma- dát vallná be a tényleges mennyiségnek. De rendben van: visszatérünk rá, s ha tartja akkor is a kettőt, akkor a hatost kijavítom. Bár ennek úgy sincs jelentősége... Kifelé megyünk a télből, ismét szóba kerül a dolog:- Nos?- Azt hiszem „megütöttem” a heti öt-hat litert. Ne is firtassuk tovább, mit tudom én, mi ki nem derül még.,.. A doktor leül az ágy szélére, elgondolkozva játszik egy kulcscsomóval: — Normál súlya helyett százat nyomott, harminc kilóval többet, mint amennyit testi felépítése, szervezete elbírni képes. A „nagy evések, nagy ivósok” következménye. Ez is egyik életmód, amelyet sajnos nagyon sokan gyakorolnak, s nem látják, hogy hova vezet, hol a vége ... — Túl szigorú. — Én nem. Az orvos nem szigorú, hanem a tények, azok igen! Mondja meg nekem: ésszerű dolognak tartja azt, hogy például egy család hétvégén minimum annyi húst vásárol, hogy mindenkinek három-négy szelet jusson? Hogy - csak egyetlen ünnepet említsek — húsvétkor kilószám viszik a húson kívül a sonkát? Vagy például egy pincebulin próbáljanak csak a résztvevők elé mindössze akkora adag pörköltet tenni, mint amennyit egy étteremben kap a vendég? Manapság alig talál olyan családi otthont, ahol ne lenne ital, akár többféle is, „tartalékban”. A vállalatokról nem is beszélve. Ha megkérdezné a vendéglátóipart, bizonyára re- ménytkeltő adatot kapna arra, hogy milyen szépen emelkedik a jaffa és a Pepsi Cola forgalma. De tudja-e miért? Mert arányosan emelkedik a cseresznyepálinka és a konyak vagy talán a rum fogyasztása is, ezekkel ugyanis „kitűnő" ízű az üdítőital. Soha ennyi érrendszeri megbetegedés nem volt, hasonlóképpen epebaj sem, az infarktust pedig akár ne is említsem. Hallott például az érszűkületről? Már jól kitavaszodott, a klinika hatodik emeletének társalgójában félrehúzzák a függönyöket, öntözik a szobanövényeket, a napfény áttör az ablakon, a park és a környező kertek halvány-zöldre váltanak át a téli szürkés-barnából. — A bokámban érzem az időváltozást... — Hol érzi? — A bokám táján ... Döbbenten nézünk össze. A tolókocsiban ülő Szigetvár környéki fiatalembernek térdtől lefele mindkét lába hiányzik. És a nemlétező bokája jelzi az idő változását... A vendéglátóipari nyugdíjas is tolókocsiban ül. Napi „kvantuma” - annak idején - fél-, háromnegyed liter konyak volt és két doboz Kossuth ...- Most már az is szép emléknek számít, hogy az embernek valaha lába is volt... — mondja elmélázva. Gy. bácsit Budapestről a pécsi sebészek kitűnő hírneve hozta le a klinikára. Tálcán ... esetleg ... egy kicsi kis remény, hogy megmarad a lába. A fél karját egy lövedék vitte el kint a Don mentén: — A föld riem hordott a hátán ilyen ördögfajzatot, mint az a Jány Gusztáv, a „vitéz” Jány, akinek a lelkén szárad százötvenezer magyar katona sorsa. Lehorgasztja a fejét és maga elé mered: Ha leveszik most a lábam, még a mankót sem tudom megfogni egy karral. Nem tudom mi lesz... Ápolónők. Ez egy kicsit ridegen hangzik. Inkább nővérkék, ez illeti őket, talán mert több benne a melegség, kedvesség. Tisztelettel vegyítve, olyan mélységes tisztelettel, amelynél többet az ember már csak tulajdon szülőanyja iránt érez. Mit tudtam róluk eddig? Semmit. Régebben láttam őket ilyen-olyan felvonuláson kékfehér öltözékben és fityulával a fejükön. És hallottam róluk, amikor négy esztendeje —vagy öt is talán — „rendezték" a fizetésüket, ami manapság „kétezren felülit” jelent, de mindezt azért teszem idézőjelbe, mert a nővér munkáját megfizetni aligha lehet. Sem eddig, sem most, sem soha. Velük kapcsolatban emlegetni a „felelősséget", vagy a „fárasztó éjszakázást", közhely. De a magatehetetlen beteget lemosni, tisztába tenni és mindezt naponta ki tudja hányadszor megismételni és ezt hivatástudatból elvégezni? A rigolyás. szitkozódó, bújáért-bajáért a nővért okozó betegeket nyugtatni, csillapítani és mindehhez még jó képet vágni? — Ez nem közhely. Egyikünk sem tudja asszonynevüket. Csak ennyit: Marika, Irénke, Margó, Pannika a megyei kórházban és Verák, Hajnalkák, Anikók, Erzsikék, Évikék, Andreák, Eták, Katalinok a klinikán. Szépek, bájosak, bogarasak, jókedvűek és sírnak az idegességtől, feketék, vörösek, szőkék, kecsesek és miniszoknyósak, de Nők Napján egy szál virágot sem küldtünk nekik, mert a beteg többnyire hálátlan és menekül a kórháziklinikai emlékektől.- Fél?- Nem vagyok gyáva. De félek — mondom az orvospszichológusnőnek. — Végülis az én nyakamat vágják.- Két tüszúrás az egész. Egyébként én is ott leszek a műtét alatt... — feleli. „Ki vagyok segítve...” — gondolom magamban komisz- kodva. Miattam akár a fél város ott lehet, az sem vígasztal. De azért a nyugtató tabletták hatására eléggé egykedvűen vészelem át az éjszakát. A hajnali, reggeli órák kínos lassúsággal telnek el, szívesen rágyújtanék, akár bagóznék is mint hajdanában az öreg grá- nerek lent a fejtésben. Józsi bácsi jön értem a műtőből, leszedi a kórlapomat s a mellékelt cédulákat. „Na, mehetünk!” Kullogok utána. Elvo- nulóban rámosolygok „Andriskára”, Andrea nővérre, jelezve, milyen bátor fickó vagyok, pedig úgy .. . Már a műtő folyosója is oly fényes, oly tündöklőén tiszta, hogy csak fokozza a riadalmamat, szívesebben kiegyeznék egy könnyed, franciás rendetlenséggel, ami mégis csak életszerűbb és valóbb. Az előkészítő helyiség közepén egy magas és keskeny vizsgálóasztal, feküdjek föl rá. Miniszoknyás, szép fiatalasszony ad egy injekciót, arra kér, maradjak tíz percig fekve, aztán később, ha akarok, leszállhatok. Oldalvást nézek, kinyitják a műtőterem ajtaját. Türkiszzöld csempével borított falak a mennyezetig, középen pedig ez a félelmetes műtőasztal. Eláll a lélegzetem. Kábelek lógnak alá, meg valamilyen műszerszekrények a műtőasztal mentén. Egy nő jön be jobbról, Józsi bácsi kezeslábasba bújtatja, ennek a színe is türkiszzöld, úgy beöltözik, mint egy űrhajós. Közben átbeszél a szomszédos helyiségbe valakinek: — Most végülis nem tudom, elmegy-e a gyerekért este vagy sem. Nálunk minden reggel tiszta bolondokháza van . .. Uramisten, ezek miről beszélnek, amikor én itt fekszem rémülten, elanyátlanodva. Aztán hirtelen eszembe jut a tegnapelőtti vizsgálat a gégészeten. Az adjunktusnő egy fémlapáttal lenyomta a nyelvemet és igy szólt: „Mondja azt, hogy iiii!” Az operaénekesek délelőtti próbán kivághatják a magas „cét” magas magánhangzókkal, de én csak hörögtem a számban a doktornő öklével. A vizsgálat eredményét summázva figyelmeztetett: „Szigorú gégediétót kell tartania! Először is ne igyon szeszesitalt, ne cigarettázzon és lehetőleg ne énekeljen ..." — Ezt kór volt mondania, az első eleve kizárja a harmadikat — jegyeztem meg neki. — Józanul csak a bolond énekel .. . — Most már leszóllhat - szólít az asszisztensnő. — És kérem, vetkőzzön le. — Milyen injekciót kaptam? — Nyugtatót. — S ez megnyugtat? — Biztos vagyok benne. Tényleg. Józsi bácsi elszedi a pizsamát, papucsot, kaoko- dom a talpamat a hideg kövezeten. esetlenül vakaródzom, ez az egyetlen cselekedet, amit az ember anyaszüh mezítelenül gyakorolhat. Rápillantok a fiatalasszonyra. Hat valóban jól lenyugtatott az első tűszúrás ... — Parancsoljon, Íme a „hakstock”! — tessékel előre Józsi bácsi a „vérpadra”. Vállam- ra teríti a türkiszzöld lepedőt, római polgárként vonulok be a műtőasztalhoz. — Hol itt a fejrész, vagy a „lábtól”? — kérdem egykedvűen, mert a jóég sem igazodik ki e fura szerkezeten. Lefekszem, szíjjal kötik le a lábamat, balkaromat ki pányvázza le, még egy tűszúrás, hogy a „sósvizet” az emberre csurgassák és erre a tűre csavarja rá az asszisztens- nő a második injekciót, bordószínű folyadékot. — Jó reggelt, professzor úr... — Jó reggelt! - mondja. Még nincs is beöltözve, pulzusomat nézi, órájára pillant: — Rendben van. Rövid idő múlva itt vagyok! Aha! A Láng Vince is ezt mondta, hogy egy óra múlva ... Senkit nem látok körülöttem, illetve valaki a fejemet fogja. „A második injekció mi volt? — kérdem. — Mondtam, hogy két tűszúrást kap. A másodiktól fog elaludni. — Csak, hogy egyáltalán nem vagyok álmos. Ne ám, hogy a metéléshez hozzákezdjenek s közben ébren felejtenek ... — Attól ne tartson! Zúg a fülem, egyre erősebben és ... nem is olyan rossz, sőt, érdekesen-kellemes... a kábítószeresek érezhetnek ilyesmit... Hangyák mászkálnak a fejbőröm alatt, hogy rohannak- nyüzsögnek... Két gyönyörűséges térdet pillantok meg, amely fölött arasznyira kezdődik a fehér miniszoknya. Emelném följebb a fejemet, de nem tudom. Andrea hangját hallom: „Feküdjön nyugodtan!" - Hát kéremszépen, emberek .. . látják, nem pusztultam el! Ébredés után soha reménykeltőbb látványt, mint ezt! Az ágyamon fekszem, a nyakamon ötkiló vatta, valaki mondja az ajtóban álló betegek, barátaim közül, hogy délután fél kettő . .. Úgy érzem, szétesik a testem a fáradtságtól .... de semmim nem fáj ..., semmi az égvilágon .. . Akár sírhatnék a boldogságtól.. Nem igaz, nem igaz, hogy ezek az orvosok mire képesek... Ezt úgysem hiszi el senki, csak az, aki idekerül, aki így „kihúzta a gyufát”, mint én . . . Csak bízni kell bennük és önmagában, az embernek . . . Rab Ferenc Nővérkék. Foté: Kór6dj
