Dunántúli napló, 1975. április (32. évfolyam, 89-117. szám)

1975-04-19 / 106. szám

Kávé, cigaretta, örökös rohanás Az óracsörgés úgy vágta ketté a félhomá­lyos hajnal süket csönd­jét, mint a késszúrás. Mint egy késszúrás a koponyába, a halánték­csont dudorai mögé, vagy egyszerűen oda a bordaívek közé, a szegy­csont alá­Vége az éjszakának. Egy kósza kéz kotorá­szik az ágy mellett. Gyufa lángja lobban, cigarettafüst száll. Megkezdődött a nap. A gyomor belülről piros. Fur­csa redők húzódnak rajta, lus­tán vonaglik végig, amott sö­tétbe vesző kerek nyílás, a zá­róizom. Azon túl már a patkó­bél kezdődik. — Itt a fekély — állítja be a gyomornéző- eszközt az or­vos — ez a fehér lepedékkel bevont terület. Vegyes érzelmekkel nézem a tízfilléres nagyságú foltot a piros gyomorfalon. Hát ez vol­na? Ez a kis folt okozza a nyo­masztó egésznapökat? A ka­rikára görbedt romhalmaz-em­bereket? Azt a mérhetetlen sok szenvedést, ami egy idő elteltével az arcokra ü'l? A mélybe húzódó szemeket, fá­radt, mélabús tekinteted be­esett arcon kiugró járomcson­tokat? — Köszönöm, láttam — adom vissza hirtelen az esz­közt az orvosnak. A vizsgáló- asztalra nézek. Egy idős bácsi fekszik rajta. Az ő gyomrát nézegettük'. Vajon ő a beteg, vagy csak a gyomra? Húszéves koromban nyom- bélfekélyem volt. Véletlenül derült ki — meg akartam kós­tolni a bizmut-kósát, s közben meg is nézték a gyomromat. És: a patkóbélen, nem messze a gyomor záróizmától, borsó- nyi tapadófoltot találtak. Fekély. Hiszen voltak bizonytalan ■panaszaim, az biztos. Időnként szúró fájdalmat éreztem, ami elmúlt, nem törődtem vele. De akkor, hogy fekélyt találtak- bennem, gondosan kioktattak mindenre. Semmi cigaretta, semmi kávé, semmi izgalom, semmi konfliktus, semmi alko­hol, lottó, lóverseny, nők ... Ha mindent betartottam volna, egy buddhista láma tivornyázó fenegyerek lett volna hozzám képest. De engem már akkor is afc érdekelt, hogy mitől kaphat­tam fekélyt? Erre akkor sem kaptam egyértelmű választ. Mindenki megegyezett, hogy a rendszertelen életmód, a foly­tonos idegeskedés, elfojtott lelki defektusok következmé­nye volt. Én félig-meddig meg­nyugodtam. Elvált szülők gyer­meke vagyok. Leszoktam a dohányzásról, nem ittam szeszes italt, 'kávét, rendszeresen táplálkoztam, sok tejjel-vajjal. Panaszaim csök­kentek, úgy éreztem, hogy rendben is van a dolog. Két esztendő múlva — megint csak puszta kíváncsiságból — meg­kértem az orvost, hogy küldjön el kontroli-vizsgálatra. A kontroli-röntgen a patkó­belemen, nem messze a gyo­mor záróizmától, két fekélyt mutatott, egy borsónyit és egy főttrizsszemnyit. — Raffinált betegség — tű­nődik a röntgenorvos — az biztos. Csak azt ne kérdezze meg, hogy mitől lesz valakinek gyomorfekélye? Mert csak a saját véleményemet tudom el­mondani. Nézetem szerint a fekélyesek azok közül kerülnek ki, akik nem tudnak nemet mondani. Többet vállalnak, mindent elvállalnak, amit rá­juk bíznak, vagy amire megké­rik őket. És természetesen nem tudják elvégezni, feldolgozni, végrehajtani a rájukbízottakat. Kisiparost még nem találtam a fekélyesek között. Azok nyu- godtabb emberek. Tudja, ki lesz fekélyes? Az a hivatalnok, akinek százféle társadalmi megbizatása van: szakszerve­zeti funkciója, népfront-bizal­mi, tűzrendészeti előadó, bal­esetvédelmi megbízott, lakóbi­Gyomorfekély zottsági elnök, pártmunkás, mit soroljam? Mert még eze­ken kívül valahol dolgozik is, családja is van, és sokaknak már ez is elegendő egy fekély­hez. Ejnye. — Mitől lesz vakfkinek gyo­morfekélye? * Csönd. — Vannak elméletek — jön végül az óvatos válasz — leg­újabban közöltek olyan tanul­mányt. amely szerint a gyo­morban bizonyos kis folyama­tok (pl. csökkentik a nyálka­hártya védekező képességét, s az emésztőnedvek elpusztítják az ottlevő sejteket. A pusztu­lás nyomán pedig fekély kelet­kezik. Aztán van olyan elmé­let, hogy á szervezetben bizo­nyos tényezők antitesteket hoz­nak létre, amelyek aztán fo­kozzák a savelválasztást. Szá­vai — folytatja egy kissé bi­zonytalanul — vannak elméle­tek.. . — És... mitől lesz valaki­nek gyomorfekélye? — Nem tudom. Na végre. A sebész, aki vág, szintén óvatos. Hozzánk azok az esetek ke­rülnek — mondja —, akik vi­szonylag hosszadalmas belgyó­gyászati kezelés után sem ja­vulnak. Vagy átestek már két- három masszív gyomorvérzé- sen. Arról most nem beszélek, amikor a gyomor kilyukad, mert azt hiszem, nem az .ér­dekli. Igaz? Igaz. Engem most nem a hir­telen fellépő, stressz-fekély, hanem a fekélybeteg-állapot, az éveken, sőt, évtizedeken át meglevő fekély érdekel, az a fekély, amely átformálja a sze­mélyiséget. — És miféle műtétéi végez­nek a beteg gyomron? — Eltávolítjuk a gyomor egy részét, s összeköttetést lé­tesítünk a gyomorcsonk és a vékonybél között. Billroth bé­csi sebész írta le és végezte elsőként ezeket a műtéteket, azóta is a róla elnevezett mű­téteket végezzük. S a műtét után kezdődik az éveken át tartó diéta, szigorú étrend, amit, ha a csonkolt gyomrú ember megtart, töké­letesen rendbe jön. Sok epe­rált „gyomrost" ismerek, úgy isznak, mint a gödény, és bár­mit megesznek, amit szemük- szájuk megkíván. De mostaná­ban a belgyógyászok, mintha kevésbé bíznának a késben. Kitűnő gyógyszerek vannak, szanatóriumi lehetőségek, mi­egymás. — A legérdekesebb volt szá­momra az a mérnök, aki akut, vérző gyomorral feküdt be szombaton az osztályunkra. Azonnal vért kapott, s legna­gyobb ámulatomra, elhaló hangon kért, hogy igyekezzek a gyógyításával, mert hétfőn utazik Havannába, egy mű­szaki világkongresszusra. Elké­pedtem, mert g klasszikus re­cept, szerint legalább hát hét ágynyugalomra van az ilyen betegnek szüksége, el is ne-, vettem magam. Hétfőn reggel nem találtam meg a mérnökö­met, mert vasárnap este, saját felelősségére hazament. Né­hány napig aggódtam érte, aztán a napi munkában el is felejtkeztem róla. Két hét múl­va meglátogatott. Virult, majd kicsattant. Elmesélte, hogy Bécsbén még egy kissé szé- delgett, de Brüsszelben, ahol repülőgépre ült, már egészen jói érezte magát. Itthonról vitt magával elemózsiát, ami kö­zött a vöröshagyma szinte az első helyen szerepelt, a hazai kolbász, konzervek, egyszóval mindazt, amit egy vérző gyo- mornák mi itt a kórházban nem adunk, mert azt hisszük, hogy a beteg meghal. Azt is mesélte a mérnök, hogy igen sok francia vörös bort is ivott, hogy több legyen a vére. Két hétig élt ezen a koszton, köz­ben utazott, végigvonatozta Európát, átrepült az óceánon, nappal városokat nézett, éj­szaka zötyögve aludt, barátai segítették mindebben. És töké­letesen rendben volt, nem hit­tem el neki, de akkor előhúz­ta a táskájából a palackot, s megittunk ketten • egy üveg szekszárdi kadarkát. Nem lett rosszul. És azt is mondta, majd elfelejtettem, hogy csak a mű­szaki tudományokban hisz. A gyomorfekély hátterében mindig fellelhető valami konf­liktus. Családi, munkahelyi, szűkebb-tágabb közösségi, leg­belső, szexuális, bármi. A lel­ki tényezőket hangsúlyozta minden orvos •— lehet, hogy azért, mert az nem követhető nyomon? Mindegy. Igazolja'e ezt az ideggyógyász is? Vagy az elmeorvos? — A fekélybetegség erede­te egyszerre több tényezőre vezethető vissza — szól a tu­dományos verdikt. — Szerepet játszhat benne az alkati sajá­tosság, a családi vonal, s ré­gi, elfojtott konfliktusok sora. Erről annyit, hogy bizton állít­hatom, soha nem az aktuális konfliktus, hanem a nagyon régi, tudat alá szorult problé­ma felel az esetleg kialakuló fekélyért. — Akkor viszont kezelése csak tüneti lehet... — Igen, azt hiszem magam is. Előfordult az én gyakorla­tomban is olyao fekélyes, akit Párádra küldtünk, s amikor onnan hazajött, gyógyult fe­kéllyel, ragyogva, ugyanabba a környezetbe került vissza, ahol a fekélyt kapta, vagy, ha tetszik, amiért kap­ta, és három hét múlva vissza­esett, fekélye kiújult. Szóval, nem mindig az orvo­sokat kell szidni. Ök csak azt tudják megtenni, ami lehető­ségeik korlátái között elfér... — De szinte mindegyik fe- , kélyes mgnkahelyi túlterhelt­ségről panaszkodik. Sokszor van is benne valami. Vannak emberek, akik mindent maguk­ra vállalnak, és beleszakadá- sig dolgoznak, ezek betegek lesznek, mások csak annyit vé­geznek, amennyire képesek, vagy kevesebbet, és semmi bajuk nem lesz. Ö, munkahelyi túlterheltség. Nem biztos, hogy a túlterhelt­ség oka a sok munka. Lehet, hogy a szervezetlenség, éssze- rűtlenség, kapkodás... A körzeti orvoshoz jönnek először. Elmondják panaszai­kat, s akkor — ahogy az or­vos elmondta — laboratórium­ba és röntgenbe küldik őket. Akkor, ha panaszaikból fekély­betegségre lehet következtet­ni. — Részemről aztán be is van fejezve a dolog, magam is belgyógyász szakorvos va­gyok, pihenni küldöm a bete­get, ha fekélye van, gyógyszert adok neki, aztán meglátjuk. Néhány perc alatt elintéz­zük a hivatalos dolgokat. Az­tán, mivel régen láttam, szó­rakozottan kérdezem meg: — És különben, hogy vagy? — öregem... nem is tu­dom, mit mondjak. Látod, alig tudtál találkozni velem. Most megyek és betegeket látoga­tok, kilenc körül már otthon is vagyok. Mert két körzetem van. Nincs orvos. Ketten látunk el o kollégámmal négy körzetet. Bele lehet őrülni. Közben is­kolaorvosi feladatokat is ellá­tok, oktatok is, esti egyetem­re járok... A feleségem bal­hézik, mert a családra már nem jut idő . .. Elég, elég, ne is folytassa. Csak né£g,m, és hirtelen min­dent megértek. Szigorú pihenés, diéta, tejes ételek, pépes koszt, izgalmak­tól — tehát minden jótól — való teljes megtartóztatás. Ag­gódó, halk szöveg az oktatás. Legnagyobb ellensége a gyo­mornak a cigaretta, a kávé, különösen éhgyomorra ... ak­kor jön a görcs, a karikára görbedés, jajgatás, perforá­ció. Dohát... Tegyük fel, hat hétig min­dent megtart a beteg. Meg­gyógyul. S utána beáll a sor­ba. Megkezdi mindennapjait, már alig várja, hogy munkába álljon. Este felhúzza a vek­kert, megszokott mozdulatok­kal bekészíti a kávét, aztán zavaros álomba merül. Haj­nalban, az óracsörgés kelti, ami olyan, mint egy késszúrás, oda, a szegycsont alá, mint amikor a gyomor kilyukad. Té­tova keze kotorászik a konek- tordugó után, mégleli . .. még tíz percem van, gondolja, ad­dig kifolyik a kávé... hol is az a cigaretta? Megkezdődik a nap. Kampis Péter TÜSKÉS TIBOR DUNÁNTÚL MAI ARCA 4. Elnyerte városi rangját és meg­szerezte önálló jelentését Sár­vár, Dombóvár, Szigetvár. Ki­lépett a porból és a dzsentri­gőgből Zalaegerszeg. Levetette provincializmusát Győr és Szom­bathely ... Talán csak az kelt némi sajnálkozást, hogy e vá­rosok gazdasági fejlődése na­gyobb ütemű volt, mint szel­lemi nagykorúsodásuk. Számos régi kisváros még azt a szel­lemi-művelődési önállóságát is föladta, amivel korábban ren­delkezett. A kisvárosoknak ze­nei életük, énekkari kultúrá­juk volt. Most a megyeszék­helyről járnak ki a tanárok ze­nét oktatni. Harminc év alatt sokat vál­tozott a falu és a mezőgazda­ságilag művelt területek képe is. A jól működő termelőszö­vetkezetek szép pénzt hoznak a konyhára, de különösen ott megy könnyen az építkezés, a renoválás, ahol van egy gyár­ban, városban dolgozó család­tag. A régi léckerítéseket vas­rácsos kőkerítésre cserélik. A zsúpot ledobják a tetőről, cse­rép és pala kerül a helyére. A falvakban a városi villane­gyedekre emlékeztető sátorte­tős házakat építenek. Szinte versenyeznek egymással az em­berek: kinek épül szebb, ran­gosabb háza a faluban. Ter­mészetes vágya az emberek­nek, hogy a lakószoba mellett fürdőszoba, a ház mellett ga­rázs legyen. Ha a faluban va­laki redőnyösre cseréli az ab­lakát, vasrácsosra a kapuját, a divat végighullámzik az egész utcán. A mai szemlélő új, más ar­cú falvakat talál a régiek he­lyén. Betonjárdát, vízvezetéket, villanyt kaptak a házak, az utcák. A szomszédba látogató cipője nem merül bokáig sár­ba. A falvak határában a hid- roglóbus fényes gömbjét acél­kötelek tartják kifeszítve. Es­te a kigyulladó utcai lámpák mutatják a hazatérő előtt az irányt... A régi falu középületei, a templom és a kocsma újakkal gyarapodott. Boltok, iskolák, művelődési házak, irodák, épü­letek. Nem ismeretlen fogalom falun az eszpresszó, a klub­| ,111 &*& •!:.:•: • , Íí* • &xS$Ä A főnyeremény A hőskorban elég volt, ha valaki olvasott. Arról rögtön láttuk, hogy kultúrember és közénk való. Vezérünk így fedezte fel a csodakádert is. Egy szőlőben talált rá. Épp könyvet olvasott és ezért a kultúra igaz hívének bizonyult Az később kiderült hogy nem a szőlőművelés közben, hanem helyette olvasott, de ez nem vont le értékéből semmit Rögtön könyvtáros is lett be­lőle. Szervező. Az akkoriban épp annyira megvetett foglal­kozás volt, mint amennyire meg­becsült ma. Ebbéli működése mérföldkö­vet jelentett könytárunk életé­ben. Lakásában valami zűr volt, ezért engedélyt kapott, hogy a raktárban elhasson. Éjszakai munkás lévén, reggelre megszült egy körlevelet. (Akkor ezt még szerették, szerencsére, hogy ma már nem!) Reggel aztán átadta a veze­tőnek: — Főnök elvtársi Amíg az urak aludtak, addig én a könyvtár ügyein törtem az eszem. Ez mégsem mehet. így tovább! Tessék! — és odaadta az éjszakai termést. A főnök elolvasta és a szerző rövidesen példakép lett. Mi a jelentésben: az urak, gyűjtőfo­galom alatt szerepeltünk. Ezzel azonban nem nyugo­dott meg. Tovább rakta alánk a parazsat. Minden éjjel megszült egy körlevelet. — Vegyenek példát róla az elvtársak! Amíg önök a saját ügyeik után mászkálnak, addig ez az egyszerű ember nem tud elaludni a felelősség miatt, ami eltölti, az elvtársak helyett is! _A felelősség nagyon érdekes szemlélete derült ki ezekből a körlevelekből! Kizárólag azzal foglalkozott az egyszerű, célsze­rű szegény ember, hogy mit kel­lene csinálnunk nekünk, -g töb­bieknek. Rövid idő alatt roskadoztunk a terhek alatt és patrónusunk jóvoltából kialakult*, munkakö­rünk. Nagy és teljes! ö meg levelezett — meglepő jól, mert váratlanul ragyogó stilisztának bizonyult — és ki­szállt. Ez utóbbiból meglepő dolgok derültek ki. Különöskép­pen patronált eqy bányászköz­séget és ott a könyvtárost. Egy zömök, jókarban tartott me­nyecskét, akit aztán ő is karban tartott. Nagy grafomániás lévén, lán­goló leveleket írt, a nő meg minket zaklatott, hogy nem be­csüljük meg a kultúra igaz szolgáját. Verset is írt hozzá! Nem is rosszat! Egyszer aztán abbamaradt a nő levelezése. Egy hónapra rá megjelenik az asszony. Talpig gyászban. Szipog: — Mi a baja? — kérdeztük részvéttel. — Szegény szervező elvtárs! Maguk nem sajnálják? — De igen! Miért? — Hogy meghalt szegény ember? Most mi lesz magukkal? — Valahogy majd csak meg­leszünk! De mikor halt meg? Mert reggel még élt! — Lehetetlen! Két hónapja halott! — sikította. — Ja, ha maga jobban tud­ja, az más! Mi ugyan naponta találkoztunk vele, de nem tud­tuk, hogy halott. Na, az ügy váratlan fordula­tot vett! De a menyecske lelkét nem az öröm, hanem a rejtély fölöttti aggodalom töltötte el. — Akkor ki írt? ’ Nagy nyomozás következett, mert az asszony, szeretett kar­társunk, váratlan, kínos halálá­ról levélben értesült. Koszorú­pénzt is küldött egy megadott címre, mert a temetésre családi okok miatt nem tudott eljönni; (A családi ok elég súlyos volt, az ura ugyanis agyoncsapta Volna.) A menyecske visszajött. A cím barátunk egy barátja volt, aki a megtépázás elől simán meglé­pett. Még a lakást is nyitva hagyta! — Az a csirkefogó! — közölte velünk. — Csak mégegyszer kerüljön a kezem közé! Az a ... (nem ismételhető). Megíratta a levelet és még volt pofája a koszorú árát is megkérni! Az a ... (ismét nem ismételhető). Ezek után az álözvegy elro­hant és közben bibliai átkokat harsogott. (Szintén nem ismétel­hető). Kissé meg is értettük ba­rátunkat, mert a menyecske fel­tűnően kardosnak tűnt. Délután hazajött a fickó. Megnyugtattuk: — Itt járt a menyecske. Elsápadt. Először, amióta meigsmertük. — Mit mondott? — kérdezte aggódva. —■ Hát mondani mondott — vigasztaltuk. — Elég sokat is. Mindet nem tudtuk megjegyez­ni. Egyébként elég szép szó­kincse van. — Mást nem mondott? — Gratulált a temetéshez. Nem ezt a kifejezést mondta, de mi így értettük. Részletesen kifejtette a véleményét. És azt is üzente, hogy ne kerülje el a falujukat, mert szeretne kissé el­beszélgetni többek' közt a ko­szorú áráról. — Jajaj! — Ne jajgasson, nem muszáj feltétlenül arra mennie. Inkább arról beszéljen, hogy mit csi­nált akkor, amikor azt írta be vagy hatszor, hogy abban a községben járt? Makogott valamit, de határo­zottan zavarban volt. No, valahogy kiheverte ezt a testi és szellemi megrázkódta­tást és rövid idő múlva újra példakép lett. Kissé megrongá­lódott példakép, ezért újra erős levelezésnek indult. Újra szü­lettek a körlevelek. Sőt, megtáltosodott és más­ban is példát mutatott. Egyszer reggel korán ül benn a hiva­talban és egy lavór vízbe lógat­ja a lábát. Főnökünk részvevőén megkérdi: — Mi a baj, kedves elvtárs? — Tönkrementek a lábaim! Az urak helyett mindenhová én mentem! A fenti kis intermezzo idejét leszámítva, újra urak lettünk! Szőllősy Kálmán könyvtár. A zalai falvakban gázzal főznek és fűtenek. A paraszti múlt emlékeit a falu­múzeum őrzi, s a mosóteknőt, a súlykolót, a famozsarat csak egy-egy műemlékké alakított talpasházban, füstöskonyhá­ban találja meg a mai utas. A falvak határában eltűntek az uradalmak, a cselédlakások. A régi istállókat, magtárakat, kocsiszíneket átalakították. Új, alacsony, sokablakos sertéshiz­laldák, baromfitenyésztő tele­pek, szarvasmarha istállók épültek. Ezek a hosszan el­nyúló, kivilágított épületek éj­szaka olyanok, mintha sze­mélyvonat vesztegelne a tá­jon ... A fémvázas színekben mezőgazdasági gépek állnak. A termést korszerű magtárak­ban, a takarmányt betonsilók­ban őrzik. A mezőgazdasági gépek javítására szerelőcsarno­kokat, műhelyeket kellet építe­ni. A falvak határában az ipa­ri táj elemei jelentek meg. A földeken eltűntek a nad­rágszíj keskenységű parcellák. Az apró, más-más terménnyel bevetett tagok helyett nagy táblákon érik a búza, a ku­korica, a cukorrépa, a krump­li. A földet gépek művelik. Traktor bukdácsol a szántás­ban, kombájn gyűjti be a ter­mést, a kukorica, a cukorrépa betakarításának nagy részét is okos gépek végzik. A nagy táb­lákon csak gépekkel lehet dol­gozni: s a gépek alkalmazá­sa a nagyüzemi gazdálkodást teszi szükségessé. Szép a szí­nes mezei csokorra emlékez­tető, folytonosan változó, tar­ka, más-más terménnyel be­vetett határ, de nem kevés­bé szép a nagy táblákban érő gabona, a szemhatárig nyúló kukoricatábla, a tengerként zöldellő lóhere. (Folytatása következik.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents