Dunántúli napló, 1975. marcius (32. évfolyam, 59-88. szám)
1975-03-09 / 67. szám
— FÉLTÉL már a bányában? — Nem, erre nem emlékszem. — És egyébként? — A betegségtől nagyon félek. — A brigáddal kapcsolatban mit szeretnél? — Azt szeretném, ha a brigádból senki se fáradna el idő előtt, senkit sem érne soha baj, és senki se hagyná abba, amit elkezdtünk. És persze az se lenne rossz, ha megjavulna a munkahelyünk. Kíméletlen a meleg ... — Mondj valamit az Allami- dijról. — Ez így nem igazságos. Megosztva kellett volna kapnom — mert az első harmada a feleségemnek jár, másik harmada pedig a brigádnak, mert nélkülük sohasem lehettem volna az, aki vagyok . . . Ez a beszélgetés két évvel ezelőtt, a nagy kitüntetés ünnepi perceiben készült: Lovai István, vájár, Kossuth-bányai ifjúsági szocialista briaádve- zető 1973. április 4-én Államidíjat kapott. Most nincs ünnep, nincsenek fotóriporterek. Lovai István otthonában beszélgetünk, Komlón, az ötvenes évek elején máról-holnapra felhúzott Zrínyi utca egyik típuslakásában. Az ablakból kopár ipari táj tárul elénk: betonelemek, fatelep, daruk. Hátuk mögött szürke dombsor, még hátrább színtelen erdő. lovai István, /yiami-díj^ Itt az erdő körül aprócska házak, bodegák fehérlenek — aprócska szerszámkamrák, aprócska telkek közepén. Lovai István éppen innen érkezik, a Kertből. A Kert, a bodega része az otthonnak, pedig nincs éppen közel. A Kert a napot jelenti, a csendet, a friss levegőt. — Nyúlaim is vannak, három anyanyúl — mondja nevetve —, három „Fehér Gyöngy”... Ha hiszed, ha nem, ha két napig nem látom őket, hiányoznak. Nem pénzkérdés ez a nyulászkodás, inkább hobbi. Nagyon sok kiskert van Komlón, szinte körül ölelik a várost: ha kisüt a nap, megtellik emberrel a határ. Miért csináljuk? Talán mert a többség valamikor parasztgyerek volt, talán mert egyébként olyan keveset süt ránk a nap... Csendes az utca, néma a ház. Délelőtt, féltizenegy. Az éjszakások már alszanak, a reggelesek rég elmentek, a délutánosok pedig még papucsban járnak-kelnek, vagy éppen kint vannak a kertben. A két kislány iskolában. Két évvel ezelőtt azt mondta Lovai István: a kisebbik átlaga 4,1, a nagyobbik a kitűnő. Mindketten tanárnők akarnak lenni... — Es most? — A kicsi akkor hatodikos volt, most nyolcadikos: a nagyobbik akkor készült középiskolába — most másodikos a Kun Béla gimnáziumban. A kicsi mindene a matematika és az orosz. A nagy meg éppen az idegen nyelvvel nyűglődik ... Benézünk a ragyogó tisztaságú gyermekszobába: két heverő, íróasztal, az ablak melletti falon filmszínészek, sportolók színes portréi. — Büszkék rád... ? — Azt hiszem, igen. — Ha fiad is lenne?... — odadnám-e bányásznak ... ? — Erre gondoltam, tényleg. — Őszinte leszek. Ha menni akarna, nem tiltanám, de bevallom: nem erőltetném. — Mert? —• A bánya ma is bánya. Sebhelyes kézfeje megrándul az asztalon. — Nézd meg a vállam. Szétrázta a gép. Ha megmozdítom a karom, szinte nyikorog. — 38 éves vagy... — És lassan huszonnégy éve bányász. A hatalmas, zöld fotelekben elnyújtózva ülünk: a függönyön áttörő koratavaszi nap meleg fényében már-már idillikusán csendes és szép itt minden. Könyvek sokasága, gondosan törölgetett emléktárgyak sora. — Szép otthonod van. — Hidd el, nem különleges. Ilyen a többség. — Az Allami-dijból mi lett? Kocsi? — Látod, az nem kell, nekem legalábbis nem. A nagyobbik lányom, az nagyon szeretné, azt mondja, majd akkor, ha már ő vezetheti. A pénz nagy része megvan, s arra vár, hogy stafirung legyen belőle... — Mesélj a brigádról. Együtt vagytok? — Persze. A zöme sok év óta. Úgy ismerjük egymást, mint a testvérek. Nem kell nekem mondania senkinek, hogy most nem tetszik valami, vagy, hogy most itt vagy ott fáj.. Nem mondom, egy-két olyan ember is akad mindig, aki egy kicsit összeszedi magát anyagilag, s aztán tovább áll. — Jól kerestek? — Hat-hétezer körül. — A munkahely? — Most rendben. A hatodik szint déli főkeresztvágattól keletre megyünk, a nyolcas telepi pillérfejtés előkészítése céljából. Ez a vágat úgy hatszáz méter lesz. Egyébként ma is azt mondom, amit három éve: a kitüntetés, bár az én nevemre volt kiállítva, valamennyiünk elismerése volt. Egy ilyen vágathajtó csapat tényleg olyan, mint egy gép: egyik fogaskerék nélkül nem megy a másik. — Mi volt az elmúlt két év legnagyobb eseménye számotokra? — Talán tavalyi év sikere. 1703 métert haladtunk előre, s szeptember 14-én teljesítettük az éves tervet. Elég jól ment minden, így aztán — ahogy hallom —, esélyesek vagyunk a „Vállalat kiváló brigádja” címre. Na és még valami: rövidesen nem lesz a brigádban senki, aki nem végezte el az általános iskolát! Most ketten tanulnak. A szekrényből előkerül az Állami-díj. Album-nagyságú bordó mappa, vöröscsillagos aranykoszorúval. — Nem hittem volna — mondja Lovai István —, remélni se mertem, ez az igazság. — Aztán hirtelen témát vált: — Nem tudom, arról beszéltem-e már, hogy állami gondozott gyerekeket patronálunk ... ? Ha van egy kis időnk, elmegyünk hozzájuk, ha valamire szükségük van írnak... Nagyon kedves kis srácok, talán még bányász is lesz közülük néhány... Békés Sándor Dr. Szentágothai János Életem legszebb éveit töftöttem Pécsett A Magyar Tudományos Akadémia székházában csend bujkál az oszlopok között, és csend üli meg a puha szőnyegeket, nagy faragott ajtókat. Márványnyugalom. Várok. Egy nagy tudósra, tiszteletre méltó személyiségre, s nem is kell sokat várnom. Megjelenik, fekete ruhában, vakító fehér ingben, dr. Szentágothai János Kossuth- díjas akadémikus, egyetemi tanár, számos külhoni akadémia tagja, a Magyar Tudományos Akadémia alelnöke. — Nem, nem vagyok pécsi — mondja másnap az egyeterni tanszéken — csak tizenhét évig voltam ott tanár. „Csak". De már tolja is feljebb a fején a diafilm-néző- két, és mesél. — Sosem jártam Pécsett a háború előtt — emlékszik visz- sza — a többi egyetemi várost ismertem. Mégis, amikor a feleségem írt, még a hadifogságba, hogy Pécsre várnak, ismeretlenül is rokonszenvesnek tűnt a város. A Mecsek ... Nagy kirándulások emléke bukkan fel. Most is szeretettel emlegeti az útvonalakat. Petőc- puszta, Viganvár, Hetvehely, a Zengő, a melegmányi völgy . .. Egy pillanatra elhallgat, aztán az intézetről beszél. — Szép intézet volt Pécsett, de itt 1946-ban nem volt senki. Neqyvenhat márciusában költöztünk le a feleségemmel, akkor már a könyvtárban összeverődött néhány medikus, ijedten néztek rám: „ki ez az alak?” Harminckét éves voltam akkor. Aztán ezekből a medikusokból került ki az én „aranycsapatom", ottani munkatársaim zöme . . . És nevek hanqzanak el: Fler- kó Béla, Gömöri András, Kiss Tibor, Halász Béla, Székely György, Mess Béla, Török Béla. Miközben megnéz egy-egy diapozitívet, a kísérletekről, a munkáról hallok. Az idegrendszer szerkezetének kutatása volt a cél. Az egyensúlyi szerv és a szemmozgások összefüggéseiről írott monográfiáért, az ebben publikált tudományos eredményekért 1950-ben Kossuth- díjat kapott. A falon egy komputer-készí- tette Mosa Lisa függ. Erről erőszakosan bújik elő egy kérdés belőlem: — Professzor úr... Az agyvelő gazdaságosan dolgozik? — A természet nem engedhet meg magának fölösleges dolgokat. Az agy optimalizált. Persze, könnyű neki, volt ideje kialakulni. Az emlősök több száz, a már feltehetően beszélő ember pedig kétmillió éve léteznek. — Akkor most mi az agy feladata? — A környezet optimalizálása. Mert az a környezet, amit teremtünk magunknak, nem az. Máris a világ élelmezési gondjainál tartunk. — Szereztem egy bizonyos alga fajtát, gondoltam, kipróbálom, milyen? Imádok főzni, kimentem hát a konyhába, a zöld port összegyúrtam liszttel, megfőztem, s állítom, hogy kitűnő. Elhallgat, s érzem, hogy kezdek az illendőség határain túl maradni. Valahogy mégis szeretnék tovább beszélgetni vele, sokmindet megtudni rótt és tőle. Hiszen olyan ember, akitől nagyon sokat lehet tanulni... De veszem a sátorfámat. Búcsúzás közben észreveszem a Martyn-képet, amit egyszer itt Pécsett is láttam. — Szeretem ezt a képet, Mar- tyn művészetét, érdekel a festészet, különösen Egry, Csont- váry, Derkovics világa. Ha időm engedi, tárlatokra is eljárok . . . Utoljára azt mondja, hogy mindig kedves volt számára Pécs. „A legideálisabb tudományos és kollegális légkör alakult ki, voltak is eredmények ... A város varázsa, a szőlő-hangulatok . . . Életem legszebb éveit éltem ott.. Pécs is ugyanilyen szeretettel emlékszik rá, mint ő Pécsre. Kampis Péter Műhelyek* alkotók Beszélgetés Simon Bélával Gimnazista kamasz-éveimben — amikor élő festőt és igazi kiállítást nem láttam még, de olvastam Murger könyvét a párizsi bohémekről — ilyesfélének képzeltem egy műtermet, mint a Simon Béláé. Ha nem is manzárd, hiszen függőlegesek a falak és vízszintes a mennyezet, mégis a város lö- lött helyezkedik el, az egyik Kolozsvár utcai bérház tetején, és óriási benne a zűrzavar. A Murger-könyvből készült operában, Puccini Bohéméletében az egyik hős az ablakhoz lép és dalra zendít: „Elnézem Párizst..." Simon Béla műtermében nem lehetne operát énekelni. Az ablakok nagyobbak, mint a párizsi tetők fölött, csak éppen alig lehet kilátni rajtuk. A Mecsekre néző táblák előtt asztalokból, székekből, könyvekből, képekből tornyosodó barikád zárja el az utat, a másikat pedig rajzos papírlap borítja. A rajzon két bika ront egymásnak, mögöttük emberek figyelik az attrakciót. — Miiéle bikák ezek, Béla? — Ez kérlek az „ünnep a Kos jegyében" c. farostkép vázlata. Ezek ural-altáji bikák. 1968-ban tanulmányúton jártam a Szovjetunióban. Moszkvából Jaltába meg Szocsiba mentünk, aztán Leningrádba, meg mindenfelé röpültünk. Akkor láttam ezeket a bikákat, egy ural-altáji tavasz-ünnepen. A műterem déli falát Simon Béla kitüntetései és oklevelei díszítik. A Munkácsy-díj, a Janus Pannonius-emléklap, a Művészeti Tanács oklevele és egyebek. — Van még jó néhány, de azok már nem fértek el — mondja a festő. — Melyikre vagy a legbüszkébb, Béla? Ugye a Munkácsy ra? — Igen, bár a többire is. Jó érezni, hogy megbecsülnek. Simon Béla 1910-ben született Fogarason, eddigi élete első harmadát Erdélyben, a másodikat Budapesten, a harmadikat Baranyában: Szentmár- tonban és Pécsett töltötte. A hatvanöt év nem látszik meg rajta. Szeme gyermek-vidám és élesen csillog, mint az igazi képlátóké, keskeny, metszettvo- nalú arcán még majdnem olyan kackiás a bajusz, mint Soltra Elemér kollégájának jó néhány évvel korábban róla festett portréján, amely a keleti falon függ. Simon Béla műtermében, első pillantásra iszonyú a rendetlenség, pedig valójában csak a zsúfoltság a megdöbbentő. A könyvtornyokkal borított, használhatatlan asztalok, a falaknak fordított rengeteg kép között alig marad tenyérnyi hely középen. — A múltkor eljött egy iskolai osztály, hogy megnézze a képeimet. Nem tudtam őket leültetni. — Hány képed van itt összezsúfolva? — Körülbelül háromszáz egész népességét megismertem. Négy nemzet, nemzetiség folklórjából tevődött össze az a, világ, amit magammal cipelek... Erdély, Budapest, Szent- márton, Pécs bennem eggyé keveredik... — Hogyan kerültél Baranyába? olaj. Es több mint ezer rajz. Harmincöt éve festek. — Elégedett vagy, Béla? — Elégedett és boldog vagyok. Persze. Az egyetlen fájdalmam, hogy szűk lett ez a műterem itt... Várni kell... De nézd meg inkább a képeimet .. . Simon Béla hol ide, hol oda nyúl, és a falnak borított vásznak közül megfordít egyet- egyet. — Újabban, ahogy látod, ismét kemény kontúrokkal, határozott vonalakkal, könyörtelenül szigorú formákkal dolgozom. A képen hosszúhetényi népviseletbe öltözött menyecskék vonulnak, zöld kendőkben, sötétbarna—fekete fák alatt. — Hol itt az élmény, Béla? — Az élmény, a huszonöt évem Baranyában. De ez nem elég a művészethez. A látástól a látványig, a látványtól a látomásig, ez a művészet lényege, figyeld meg. — Hogyan jutsz el a látástól a látomásig? Vázlatokat készítesz először? — Igen, és az első élmény, bői, s a vázlatból sokszor csak évek vagy évtizedek múlva lesz festmény ... Érdekes az én életem. Én akaratlanul is a Bartók—Kodály koncepciót művelem. Nem azért, mivel ők olyan nagy művészek voltak, hanem, tudod, én Fogarason románok, szászok, magyarok között éltem, aztán Szentmártonban meg délszlávok és cigányok között tanítóskodtam. Magyarország — A felszabadulás előtt Budapesten éltem első feleségemmel. A háborúban szétbombázták a házunkat. Feleségem súlyos szív- és idegbetegséget kapott. Az orvos is azt tanácsolta, menjünk vidékre. Szentmártonban románul tudó pedagógus házaspárt kerestek. Baranyát korábban is ismertük, szerettük, — elfogadtuk a hívást. — Ügy emlékszem, legutóbb a városi pártértekezleten találkoztunk. Akkor... — Igen, nyugdíjaztatásom óta is pártvezetőségi tag vagyok a Művészeti Gimnáziumban. Még szentmártoni igazgató-tanítóságom idején léptem be a pártba, 1955-ben. Apósom erdélyi demokrata ember volt. Azt mondta: „Béla, te, én úgy látom, a szegényekhez húzol. A szegények barátja vagy." „Persze, hogy az vagyok", feleltem. „Hát akkor valahová tartozni kell, fiam. Ha hívnak, lépj be" — ez volt az apósom szava. Hívtak, beléptem. Pécsett négy évig a megyei pártbizottságnak is tagja voltam. — A feleséged? ... — Siklóson temettem el, 1959-ben... De nézd ezt a rajzot! Ez a „Megindultak” vázlata. Amikor a vázlatot készítettem, az ötvenes években, ifjú Kodolányi János itt dolgozott, a múzeum néprajzi osztályán. Sokszor kijárt Szent- mórtonba, ahol népművészek szőtték a szőnyegeket. Vonat csak Siklósig volt, onnan gyalog jött. Többször nálunk ebédelt, sokat beszélgettünk. ... Egyszer az állomásra kísértem éppen az erdők alatt, amikor jöttek a cigányok, csapatostól, énekelve, mint itt ezen a rajzon. Azt mondja János: „Nézd, megindultak!... Addig nem tudtam pldönteni, mi legyen a címe. így lett: „Megindultak" ... Hazafelé menet gondoltam arra, hogy bizony, ez a legjellemzőbb cím, mert benne van az egész mai korszak, az egész emberiség egyik legfontosabb kérdése: a feketék, a gyarmatok felszabadulása ... Látod, a legkisebb faluban is lehet világot átfogó gondolatot találni... • Simon Béla derűs természetességgel és büszkén szemléli hatvanöt évét. Emlékei rajzokká és festményekké nemesedtek, és amint mutatja őket, a képek mintha maguk is hűséggel, szeretettel és büszkeséggel néznének vissza alkotójukra. Nagy a zsúfoltság ebben a teremben, mégsem a rendetlenség, a szétszórtság, a zűrzavar, hanem valami csodálatos rend uralkodik. Simon Béla látomásvilága. , — Mikor adtál el utoljára képet? — Most. A pesti kiállításom után a Galéria megvette a Fehérkalapost. A Fehérkalapos nő Zsuzsi, a mostani feleségem portréja. — Mennyit adtak érte? — Tízezret. Elmondom a sztorit. Odajön a kiállításon a Pogány, azt mondja, megveszem a Fehérkalapost. Mondom, várj, megkérdezem Zsuzsát, hátha ki fog fakadni, hogy eladom. „Zsuzsi, eladjam?” „El, de a pénz az enyém.” Most igényesek ám az asszonyok! Tegnap is mondta, ugye, a nőnapra hozol virágot, meg Fa- bulont... Zsuzsi főnöke, Csiky Ottó, így nyilatkozott: „Na, a , Kúriába végre megint bekerül egy bíró." „Kicsoda?" — kérdezik tőle. „Hát a Simon Bélá- né!" Mert oda kerül a portré... De nézd csak ezt a képet! Mindig közelharc volt fürdetéskor. Azt a jelenetet fogtam ki .. . FigyeledI? . . . A kép bal oldalán Simonné, dr. Bárdi Zsuzsa, a Baranya megyei Bíróság bírója foglal helyet valami sámlifélén. Az anya jobb oldalán Simon Krisztina, az Építők útjai Állami Általános Iskola jelenleg 3. osztályos tanulója, angyali-csupaszon áll valami lavórban és kezével eltakarja arcát. Láthatóan szipog, vagy legalábbis szappan ment a szemébe. .......Profán Madonna”... A k ép sarkában Simon Béla legszebb színe, a boldogság pirosa izzik... Szederkényi Ervin
