Dunántúli napló, 1975. marcius (32. évfolyam, 59-88. szám)
1975-03-01 / 59. szám
Őszintén szólva szakítani akartam a Színházzal. Mindenkinek megmutatni kendőzött szépiáit és szépséghibáit, a szemébe vágni, hogy csak este kezd élni, mint a szajhák, világgá kürtölni, hogy tulajdonképpen öreg, rút, ráncos és csak a festék mutat rajta, elszaggatni csábos ruháit, ágybólkelten, kócosán az utcára citálni, hogy mindenki lássa: ez az, akit szerettem. Nem, nem csalt meg, a Színház hűséges. Inkább csak úgy vagyok vele, mint a túl szép szeretővel: az embernek néha ócsárolni támad kedve... „Vezess új utakra Lucifer”.... bugyog fel bennem egy sor az Ember tragédiájából, befelé menet a Pécsi Nemzeti Színház művészbejáratán. Úgy látszik máris elkapott a ragály ... No nem, szigorúan tárgyilagosak maradunk... Ez most nem művészbejáró, hanem mondjuk egy kis oldalajtó, amelyen a nézőközönséget leszámítva, minden színházi ember közlekedik. És semmi Lucifer — hanem Tóth József, a színház műszaki vezetője, akit arra kértünk meg, hogy vezessen „új utakra” bennünket, legyen révkalauzunk ezen a „hátulról jövő" látogatáson ... Még erősítem magam az elhatározásban, hogy a színházat is csak úgy fogom nézni, mint bármilyen más céget, amikor Tóth József felrántja az ajtót és kikiált a folyosóra: — Nem mész arrébb fújni! A kürtös vagy harsonás, vagy mi az isten csodája azzal a böhöm nagy hangszerrel, egy pillanatra megsértődik — és nem megy odébb fújni ... A szcenikai vezető — azonos Tóth Józseffel és műszaki vezető titulussal — asztalán tervrajzok, számítások. Nocsak. — Átalakítás készül? — A következő előadás színpad terve. Oda kell figyelni, nyolc tonnányi lesz a díszlet... a múltkor is az egyik színházban összeszakadt az egész, nem bírta a súlyt... Vaskos dossziékból előkerül a színházépület különböző szintjeinek alaprajza. Azt igazán nem lehet kívánni senkitől, hogy fejből eligazodjon ebben a középkori várkastélyban, így rajz után is kí-kifelej- tünk egy-egy szobát, kisebb helyiséget. Eszembe jut — na persze —, a filmkomédiák ismert gegje: a színházba betévedt idegen addig-addig bolyong az épületben, míg egy- szercsak a színpadon találja magát, természetesen előadás közben. Hát ebben a házban még a hétpróbás színházjárónak — fotóriporter, bennfentes kritikus, miegyéb — is vigyázni kell, hogy hol balra, hol jobbra, hol fel, hol le . . . @ Kezdjük, ahogy ülik, alulról. Itt rögtön kiderül, hogy két állandó lakója is van a — Mindig a magasabb érdeket képviselném. ♦ Zsófia határozott célokkal rendelkezik. A Tanárképző Főiskolát szeretné elvégezni magyar—német szakon, utána a szakosítót a Marxista Egyetemen, filozófia szakod. — És a főiskolán, vagy középiskolában szeretnék filozófiát tanítani. — Van-e valami olyan célod, ami megkülönböztetne a többiektől? — Festeni szeretnék. — Hogyan élnél? — Egyedül, egy kétszobás lakásban. Az egyik szoba lenne a nappali, meg a hálószoba, a másik meg olyan műterem-féle. És antik bútorokat szeretnék, nem fontos, hogy eredeti legyen, de antik. És egy nagy, kerek ágyam lesz. színháznak. Az egyik szolgálati lakásban Kővári néni lakik, a portás özvegye, a másikban a gondnok. Ugyanezen a szinten dolgozik Drávafalvi József egy tágas műhelyben és abban a szerencsés helyzetben, hogy ő a kárpitosok főnöke és egyben az összes beosztott is. Esténként a munkájával lép színre: a függönyök, bútorkárpitok és egyéb, a darabbal és a szakmájával összefüggő dolgok az ő kezéből kerülnek ki. Most tényleg olyan az egész, mintha egy vár titkos barlangjában járnánk: félkörívben hajlik a durván kövezett folyosó, egyik végén is, másik végén is egy-egy kazán. Mit kazán, falusi kenyérsütő kemence, úgy is néz ki, nem is sokkal nagyobb, elég nehéz hinni, hogy innen lesz melegük a nézőknek. A másik oldalon megvan ugyanez a félkörív és ugyanez a két kemence. Innen cirkulál a meleg levegő és itt „cirkálóinak” a fűtők. Persze van igazi kazán is, egy szem komoly gőzös masina — legalább „négy kellene belőle” — mondja Tóth József, de nem megyünk bele abba, hogy mi kellene. Most látom igazán, hogy ez a színház valaha jobb napokat látott. A köríves folyosón kijutunk egy előtérbe. Tágas, magas és a kovácsoltvas kapun kilátni a totózó felőli lépcsőre. Ahá, ide csak egy kis fantázia, meg némi tájékoztatás kell és máris köny- nyű elképzelni, hogy volt ez valamikor: itt hajtottak be kocsijaikkal az urak a színház- épület alá, elegánsan kilibbentek és egy oldallépcsőn feljutottak az előcsarnokba. Az ellenkező oldalon, az SZMT felől ugyanennek a tükörképe: oldallépcső az előcsarnokból, a kocsi beállt a színház alá és gyerünk. Most sóhajthatnak az autósok: „ó boldog békeidők”... Az oldallépcsők befalazva, az így nyert hely éppen megfelel szénraktárnak, az elegáns kocsik helyén tépett díszletek, — Hát ezt hol láttad? — A Lakáskultúrában. Tetszik, mert nem olyan megszokott. A lakásomban egyébként rengeteg növény lesz. — Egyéb anyagi javak? — Autót is szeretnék, nem életcél-fokon, de az jó lenne. Ja, és egy kutyát. Nagy kutyát, dán dogot. És mindenféle háztartási gépet, mert utálok takarítani. Mondom, hogy azt a porszívót, sajnos, még nem találták ki, amelyik kitakarít az emberfia helyett. Más igény? — Szőlő, kert, villa? Nincs ilyen igényem. — Ha lesz majd férjed, milyennek képzeled? — Hasonló iskolai végzettséggel rendelkezzen mint én. Legalább. Mert ha nem, az később konfliktusokhoz vezet. — Úgy érzed, hogy elérhető céljaid vannak? feneketlen hordó, kárpittól fosztott bútorok .. . Kicsit odébb, egy cellába akkumulátorokat zártak. Katonás rendben sorakoznak, „ők" a tartalékcsapat. Ha áramszünet van, innen kapja a színház a legszükségesebb világítást, persze egy előadás megavattokat nyelő energiáját képtelenek biztosítani. Egy másik helyiségben az erősáramú berendezés olyan, mint egy kisebb üzemben: izzók, kapcsolók, mérőórák, ezernyi kábelt rejtő nagy bádogszekrények. 220 Volt. Illetve régebben száztíz volt, alig néhány éve, hogy átálltak erre a feszültségre. o Hogy mi minden van ebben a házban! „Ajjaj” — mondta rögtön egy beavatott, némiképpen félreértve megjegyzésemet ... Pedig csak az első szinten vagyunk, itt kapott helyet három öltöző, a főrendezői iroda, a műszakiak pihenőszobája, az öltöztetőnők szobái, vasalószoba, a világosítók pihenőszobája, a segédrendezők, súgók, ügyelők szobája, a takarítónők öltözője, a függönyraktár, a balett-terem, az erősáramú berendezés, a titkárság, az igazgatói iroda, és a kelléktár... lelkem rajta, ha kimaradt valami (úgysem veszik észre). Egyébként fogadást mernék ajánlani: nincs olyan dolog, amit meg ne lelnének a kelléktárban. Sültcsirke: van. Revolver: van. Püspöki pásztorbot: van. Madárkalitka: van. Oltáriszentség: van. Dollár: van. Hulla: van. Miskának hívják és az ördög tudja, hány halált halt már... Istentelen zsúfoltság: az is van — kicsi ez a kelléktár, ahol az összes előadás valamennyi kellékét megőrzik, „örök időkre” ... Sokért nem adnám ezt az élményt. Megyünk a folyosón fényes délelőtt, szembejön — Igen, megvannak a lehetőségeim mindenre. ♦ Kálmán úgy szeretne élni, mint a keresztapja. — Az hogy él? — Dieselszerelő. Leérettségizett. Igaz, Budapesten él... — Szeretnél Budapesten élni? Csóválja a fejét. — Nem. Csak Pécsett. Budapest nekem szürke. — Lesz majd saját lakásod? — Igen. Padlószőnyeggel, világos bútorokkal. — Láttál már valahol hasonlót? — Igen. Volt egy lány, a kosáredzésen ismerkedtem meg vele, s el is mentem hozzájuk a Szekfü utcába. Ott volt ilyen szép lakás. Volt lemezjátszó automatája is. — Ha elvégezted az iskolát, egy kanárizöld ruhás, fehér parókás, copfos úr... — Szia. — Szia — mondja és dúdolva megy tovább. Érkezik egy huh de mennyire kacér ruhás szobalány - és nem szól semmit. Találkozunk egy szerelőruhás, vastagszíjas fiatalemberrel, aki azt mondja egy kicsit távolabb álló társának: hogy az a... Különben a szerelőruhás nem volt jelmezben. És igen szép számmal vannak itt házon belül, akik „jelmeztelenül" dolgoznak. Tóth József szerint a teljes műszaki apparátus kilencven főből áll. Elvileg. Mert gyakorlatilag ez a létszám sohasem teljes — a színházon belül talán még a „szokásosnál" is nagyobb a fluktuáció. Főleg a színpadi díszítők és a világosítók cserélődnek. A díszletezőknél van egy tíz főnyi mag, akik már minden megpróbáltatáson túl vannak j— ők a törzsgárda, a többiek jönnek és köszönnek — kötizennyolc éves leszel. Mi következik? Hosszasan tépelődik, végül közösen kisütjük: a katonaság. — Mindig szerettem táborban lenni — mondja — biztosan jól érzem majd magam. Bár, sok a két év. De nem is akarom kihagyni. Azt mondják, hogy ott megkomolyodik az ember. — Tudod, hogy miért kell katonának lenned? Csönd. Aztán: — Hogy megtanuljak lőni. — Kire kell lőni? — Célpontra. Végül kiderül, de nehezen, hogy az ellenségre. + Célok és lehetőségek — bonyolult rendszer ez, nem szabad, hogy nagyon távol essenek egymástól. Gyermekeink célját úgy kell alakítanunk, hogy elérésükhöz reális lehetőségeik legyenek. De legtöbbször ezzel nem is törődünk. Felnőnek mellettünk a gyerekek, kontúrtalan vágyakkal, a realitások iránt alig-alig fogékonyan, és akkor mérgelődünk reggeltől-estig, és nem értjük őket... Kampis Péter szönnek és mennek. Rájönnek, hogy hátulról nem olyan szép a színház, rájönnek, hogy a színházba belépve nemcsak a munkakönyvüket adják oda, hanem a szabadidejüket, jó- szerint a magánéletüket is. Kemény a munka, kemény a munkatempó is, és azt igazán soha nem lehet előre tudni, hogy mikor van „fájront”. Igaz, hogy nem is keresnek rosszul: ha valaki belép, akár olyan, aki még jeggyel sem volt színházban — ezernyolccal kezd, mindenféle szakképzettség nélkül. De még ez sem elég csáberő, mert a színházi munka szabad foglalkozás: szabad tíz, tizenkét órát is dolgozni, és külön örömnek még ott van a tájolás, korai indulással és korai érkezéssel ... o Ismét feljebb néhány lépcsőfokkal: a laktanyaszerűzöldre festett folyosóról majd két tucatnyi szoba nyílik, a párt és szakszervezeti irodától a hangtechnikusi „kócerá- jig” — és ezen-a szinten kapott helyet a férfi szabótár is. Lehetne ugyan közvetlen egyszerűséggel szabóműhelyne^k is nevezni, de ha „szabótár”, — akkor az ... A színháznak külön nyelve is van ... A szabóknak meg hol sok munkájuk, hol kevés, attól függ, mi van a színlapon. A Gyurász Ferenc irányításával dolgozó négy színházi szabónak azért sok ideje nem jut az unatkozásra: egy közepes szabó ktsz „termelését" produkálják. Egy esztendőben úgy hétszáz jer- mez készül ebben a műhelyben. A rekord a Hoffmann meséi, három hét alatt öltöztették fel a teljes színre lépő gárdát — százhúsz embert... A színházi szabó természetesen nem kívülálló mesterember — valahol alkotó részese annak a folyamatnak, míg egy darab színre kerül. Mert a jelmeztervező megtervezi a jelmezt, a szabó viszont megcsinálja, sokszor nem kevesebb fantáziával, mint a tervező. — Na tessék például most erről kell jelmezt készíteni — mutat Gyurász Ferenc egy régi lovaskatonát ábrázoló festményről készült lenyomatot — csakhogy ezen a ló feneke látszik és ntem a lovas nadrágja ... A kosztümök, jelmezek minden esetben igaziak. Olyany- nyira igaziak, hogy a Hoffmann meséi jelmezeinek csak a nyersanyag költsége 110 ezer forint. No nem mindegyik darab ilyen „jólöltözött", általában 40—50 ezer forintból jön ki egy-egy előadás jelmezköltsége. — És mi lesz a sorsa ezeknek a ruháknak? — Ruhatár, moly, MÉH. A ruhatár. Megint csak kedvem lenne azt mondani, .hogy az égvilágon minden van, egy spanyol grand tea- öltözékétől a huszárkáplár egyenruhájáig ... De még- sincs minden. Jön a kellékes: — Adjon egy fél szemet... — Ha csak az enyémet nem ... |— De tényleg kell egy fél szem. — Jó, adok egy fekete nyakkendőt, kösse át azzal... Úgy ötezer darab jelmezt őriznek itt, és ez még csak a férfi részleg, a hölgyek oldalán is körülbelül ennyi, évszázadokat átfogó stílusú ruha van a vállfákon. A ruhatárnak persze van még külön cipő és csizma részlege, fegyver részlege, sapka és kalap részlegé... Itt van például egy hercig kis bőrsapka, vadonatúj és olyan divatos, hogy megnéznének a Kossuth Lajos utcában ... — Nyolcszázötven forintba került. — Tessék? — Nyolcötvenbe. Egy pesti maszek csinálta, kellett az egyik darabhoz. — Jó, jó — mondanám, de inkább nem szólok semmit. Művészetről van szó ... Az egyik polcon erős, vastag szíjszerkezet, az akasztó. Igen, akasztó, ezt veszi fel a színész, amikor éppen akasztják, hogy a nézőnek tökéletes legyen az illúziója. Előfordult már, hogy túlzottan tökéletes lett volna, amikor egyszer Eck Imrét akasztották a Csodálatos mandarinban ... Valahogy szétjött a szerkezet és a művész valóban ott lógott a kötélen, kis híja, hogy az életébe nem került a dolog... Festőműhely, valahol már egészen fent. Nekem akkora, hogy lovardának tűnik, Tóth József azt mondja, sajnos kicsi, kínlódva lehet csak dolgozni. Most éppen csend van, a legújabb díszletek „játszanak már", csak egy nagy ultramodern festményszerű micsoda támaszkodik a falnak. — Ez melyik darabhoz készült? — Nem, nem darabhoz. A Győző bácsi csinálta lábbal... e A karnyi vastagságú pemz- lik, festékes lábasok, dobozok színes tárházából néhány lépés és egy igen meredeken szaladó vaslétra visz a legmagasabbra, ameddig ennél a színháznál „el lehet jutni”: a zsinórpadlásra. Mindjárt az az érzésem, hogy ezt csak becézve nevezhetik zsinórpadlásnak: vastag, dögerős kötelek, kötélrendszerek, csigák és nehezékek vesznek körül bennünket. Izgalmas látvány ez a díszletek mozgatására szolgáló instrumentum, amelyet kézzel működtetnek. Tóth József még azt is hozzáteszi, hogy ez veszélyes üzem, észnél kell lenni a súlyos díszletek „eregetésénél". Azután felnézünk, a kötélerdő fölött van még egy víztartály, abból árasztják el a színpadot, ha netán tűz üt ki ... azután lenézünk és a „civil ember” számára ritka élményben van részünk: éppen a Figaró házassága főpróbája megy, és innen föntről valahogy varázslatosnak tűnik az egész. Másként érzi az ember a színészek játékát, másképp jutnak fel a hangok, groteszkek a „más szemszögből” készült díszletek . . . Innen azt is jól látni, hogy hány ember áll készenlétben, hányán dolgoznak, milyen nyüzsgés folyik a színfalakon kívül — hogy az éppen színpadon lévő három művész csak a szerepére összpontosíthasson ... Apropos, színész... csináljunk egy kis statisztikát: a Pécsi Nemzeti Színházban összesen 39 színművész, 15 magánénekei, 8 magántáncos, 27 tánckari tag, 32 énekkari tag, 49 muzsikus dolgozik — az igazgatóval, négy karmesterrel, egy főrendezővel, egy rendezővel, egy tervezővel, három ügyelővel, négy súgóval, négy asszisztenssel és két dramaturggal együtt. Az adminisztratív létszám húsz fő körül van. Harminckilenc színész — és egy évben huszonegy bemutató. Pokoli tempó. o Hát igen, tulajdonképpen szakítani akartam a Színházzal... De este, amikor újból felölti csillogó köntösét, újból szép lesz és csábító, felejtem már minden szeplőjét — és csak annyit tudok mondani: mégis szeretlek. D. Kónya József világos bútorok i
