Dunántúli napló, 1975. marcius (32. évfolyam, 59-88. szám)
1975-03-26 / 84. szám
Dunántúli napló 1975. március 26., szerda ImM ft jf £~ ^ rA jg c iA ? S V m ''of Búcsú és kitüntetés A riportsorozat szerzője: Nyikoláj Zabelkin, a Szovjetunió Hőse. Jobboldalt: harminc esztendővel ezelőtt, Bicske határában. Baloldalt: ma, az APN hírügynökség budapesti főszerkesztőjeként, dolgozószobájában. 1944 márciusának végén ez- redünk Pusztaszabolcs határában állomásozott. E napon kaptuk meg kitüntetéseinket a Magyarország területén folytatott harcokért és ugyanez a nap a búcsú pillanatát is jelentette az országtól. Ezredünk parancsot kapott, hogy vonuljon az osztrák határ, majd Bécs felé. Ezredünk felsorakozott a falu szélén. A tábornokot vártuk a fronttörzstől. Amikor megérkezett, kíséretével együtt kiszállt a gépkocsiból és megkezdődött a kitüntetések ünnepélyes átadása. A lista váratlanul az én nevemmel kezdődik, jóllehet az ábécében nem éppen az első helyen áll. Valószínűleg azért van így, mert én vagyok az ezrednél az egyetlen, aki a Szovjetunió Hőse. Utánam Viktor Bokov kerül sorra. Ö már az ábécé szerint következik. Egymás utón lépnek az ezred elé előbb a tisztek majd az altisztek, tisztesek és harcosok. Csak annyit mondanak: „A Szovjetuniót szolgálom!”, hátraarcot csinálnak és már újra a sorban állnak. Néhány tisztet leszámítva, jóformán alig akadt köztünk hivatásos katona. A háború bonyolult tudományát a fronton, gyakorlatban szereztük meg. Megtanultuk ütni-verni a fasisztákat még akkor, amikor visszavonulóban voltunk. S amikor támadásba lendültünk, már úgy mértük rájuk a csapásokat, hogy ismertük a harc tudományát. Mégis, lélekben mindenki az maradt, aki a háború előtt volt, a legteljesebb civil. Nézzenek csak Koskinra! Kilép a sorból és komótos léptekkel halad, mint egy jól képzett szakmunkás. Jól tudja, mit ér. S amikor a tábornok átnyújtja az őrmesternek a Vörös Csillag-érdemrendet, s kezet szorít vele, becsület szavamra mondom, az az érzésem támad, hogy nem a tábornok gratulál Koskinnak, hanem Koskin gratulál a tábornoknak ahhoz, hogy ilyen nagy megtiszteltetés érte: átnyújthatja neki, az őrmesternek az érdemrendet. Vologya Anyiszimov, az egykori egyetemi hallgató kiváló, derék katonának akar látszani. Kihúzza magát, mellét kidomborítja, köpenye még feljebb szalad. Vologya legszívesebben letépné magáról. De most nem csinálhat ilyesmit. Szégyelli magát a szófogadat- lan köpeny miatt, szégyelli egész külsejét, s vagy emiatt, vagy attól a feszültségtől, amely lelkében tombol, elvörösödik s mint mindig ilyenkor, sűrűn pislogni kezd. De kár izgulnia. Köröskörül csupa jóindulatú arc. Megértik lelkiállapotát, s a tábornok oly vidáman és szívélyesen mosolyog Vologyára, hogy az nyomban úgy érzi magát, mintha régi ismerősével találkozott .volna. Kissé himbálódzó járással közeledik Duskin, a favágók fia, a született szibériai. Én tudom róla, hogy nem szereti a katonai szolgálatot. Nem rejti véka alá. De Viktor az embereknek ahhoz a ritka kategóriájához tartozik, akik még azt is alaposan és lelkiismeretesen végzik el, amit nem szeretnek. Lassan a végéhez közeledünk ennek a rövidke filmnek. S amíg NoszW kapitány összeszedi az okmányokat, amíg elviszik az asztalt és leszedik a vörös térítőt s elteszik az újabb ünnepségig, addig nézzünk be egy másik helyre. Oda, ahol most másmilyen asztalokat terítenek meg, de nem vörös, hanem egyszerű fehér abrQsz- szal. Az asztalon feltűnnek a vizeskancsók, sörösüvegek és még konyak is kerül valahonnan. A régi jó fronthagyomány szerint az érdemrendet le kell öblíteni. Ezt a hagyományt mindenki tiszteli — a közkatonától a tábornokig. S ha az embernek nem sikerült maga köré gyűjteni bajtársait, hogy leöblítse kitüntetését, akkor később, akár egy év múlva is, de meg kell tennie. Annak aztán nincs semmi jelentősége, hogy milyen kitüntetést kapott. Lehet az a legegyszerűbb Harci Érdemekért Érem vagy a legmagasabb kormánykitüntetés - a Szovjetunió Hőse Arany Csillaga - barátok közt a legnagyobb tisztelettel ünneplijc meg. (Vége) A Dráva menti újjáépítés A szovjet felszabadító hadsereg egységei 1944. december 6-án az utolsó német katonát is kiűzték Baranya területéről. A Jugoszláviából visszavonuló német F hadsereg azonban közeledett a Drávához. Március 5-én reggel erős tüzérségi előkészítés után rohamcsapatok keltek át a Dráván és Drávaszabolcsnál hídfőt létesítettek. Megkezdődött a Dráva menti csata. A szovjet és bolgár csapatoknak heves harcokban március 19-én sikerült az utolsó német harci egységet is megsemmisíteni. MEGMOZDUL II TiRSflDULOM A harcok során ötszázkilenc- venegy ház serük meg. Legsúlyosabb volt a helyzet Dráva- szabolcson, ahol 104, Dráva- palkonyán 120 és Drávacsehi- ben 80 ház vált lakhatatlanná. A megyei vezetői úgy gondolták, hogy széles körű társadalmi összefogással, külső segítség nélkül is el lehet végezni az újjáépítést. Az egész megyében megindult a gyűjtés és sok község vállalta egy-egy ház felépítését. A Beremendi Cementgyár vállalta a drávasza- bolcsi iskola felépítését, Pécs város pedig a drávacsehi és drávapalkonyai iskola helyre- állítását. Élenjártak a segítésben a pécsi ipari munkások. A téglaipari munkások hat héten át heti négy órát túlóráztak, s az így termeit téglát díjtalanul a károsultak rendelkezésére bocsátották. Az építőmunkó- sok felajánlották, hogy az építkezésen hetenként két órát díjtalanul, a 8 órai munkaidő után pedig túlóradíj nélkül dolgoznak. A kokszgyári munkások és több vállalat munkásai túlóradíjukat ajánlották fel. Az adományokból befolyt pénz azonban még a kórt szenvedett lakosság napi szükségleteit is alig fedezte. Ezért az újjáépítési minisztertől államsegélyt kértek. A miniszter ki is utalt négymillió penqőt. Az infláció miatt ez az összeg csak kisebb mennyiségű építési anyaq megvásárlására volt elegendő. Most már volt építési anyag és megkezdődhettek volna a munkák, de az építési anyagok a pécsi raktárban voltak, azokat a helyszínre kellett volna szállítani. Szállító eszköz azonban nem volt. A pénzgyűjtés során adományozott összegek, melyeket most már az építkezésre fordítottak, csak elenyésző részét képezték a költségeknek, ezért újabb államsegélyt kellett kérni. Az újjáépítési miniszter 15 millió pengőt irányzott elő az építkezésre és első részletként 4 milliót kiutalt. Mivel bizonyos mennyiségű építőanyagot nagy nehezen sikerült a helyszínre szállítani, az építkezést meg lehetett kezdeni. A községek által az építkezési költségre a vállaláskor előirányzott pénz a nagyarányú infláció miatt értékét vesztette. Egyes községek bejelentették, hogy vállalásukat nem tudják teljesíteni és az összegyűjtött építési anyagokat átadták a Közjóléti Szövetkezetnek. Más községek, hogy vállalt kötelezettségüknek mégis eleget tegyenek, saját építőmunkásaikat küldték ki az építkezés végrehajtására. Ezek sokszor csak azt tartották szem előtt, hogy a költség minél kisebb legyen, és a súlyosan megrongált épületeket úgy, ahogy kijavították. Voltak azonban olyan községek is, melyek készek voltak minden áldozatra. Ilyen volt például Mekényes község, amely száz kilométerről kocsin leszállította az építési anyagot és a vállalt házat fel is építette. Az infláció gyorsult, a kiutalt pénzek már szeptember végén elfogytak. Október 15-re a három legjobban károsult községben így is 74 ház épült fel, további 60 háznak elkészült a falazása. A tető készítéséhez szükséges faanyag azonban elfogyott. Ezért a közigazgatási hatóságok a községekben található faanyagokat igénybe vették és a helyszínre szállították. Az alispán október elején újabb 15 millió segélyt kért Október közepén a munkabérek kétszáz százalékkal emelkedtek. Ezek után 15 millió helyett 20 milliót kért azonnalra, kérte továbbá, hogy ezután hetente folyamatosan utaljanak ki 12—15 milliót. Az újjáépítési miniszter közölte az alispánnal, hogy annak idején úgy állapodtak meg, hogy 15 milliót segélyként kiutal, az ezen felüli költséget a megyében befolyt közmunkaváltságból kell fedezni. December 1-re teljesen elkészült 127, falegyenig 26 ház. Javítás folyt 44 házon és építés alatt állt 4 ház. Hátra volt még 40 ház felépítése és 70 javítása. A kisebb kárt szenvedett Gordisa és Kovácshida községben teljesen 1, falegyenig 9 ház épült fel. Folyt a javítási munka 7 házon, hátra volt még 23 ház javítása. A 20 millió alig egy hónap alatt elfogyott. Mivel további pénz nem érkezett, az alispán kölcsönöket vett fel, hogy legalább a tetőfedő munkásokat tudják fizetni. A többi munka leállt. Végre december végén 20 millió érkezett. Ebből kifizették a kölcsönöket s munkabérre alig maradt valami. Az építésen dolgozó munkások áldozatkészségére jellemző, hogy felajánlották, hogy míg a bérekre szükséges pénzt nem tudják biztosítani, fél bérért dolgoznak, a másik felére várnak addig, míg lesz rá pénz. A minisztérium július hónapban egyszer 1,900 millió és egyszer 50 milliárd adópengőt utalt ki. 1948L ÚJJŐÉPÜLÍ I FALVAK . 1946 augusztusában megtörtént a stabilizáció és az építési és közmunkaügyi miniszter az építkezésre 50 ezer forintot juttatott. Hoisszabb tárgyalás után a minisztérium vállalta a munkabérek fedezését, az építkezés lebonyolításával pedig megbízták az Újjáépítés Dunántúli Építőipari Szövetkezetét, a Pécsi Építőiparosok Szövetkezetét és az Általános Építőipari Szövetkezetét, melyek vállalták, hogy az építési anyagot az egyes károsultak részére kedvező fizetési feltételek mellett biztosítják. A minisztérium a munkabéreket csak 1946. december 15-ig folyósította, ezért a munkát le kellett1 állítani. Az építkezést csak 1948. tavaszán kezdték meg újra, amikor is az Országos Házépítő Szövetkezet minden károsult részére 8 000 forint kölcsönt adott. így a fasiszta csapatok által lerombolt falvak állami és társadalmi támogatással, valamint a károsultaknak nyújtott kölcsön segítségével négy év múlva végre felépültek. Fáncsy József Nevek az emlékművem Egy igazi kaukázusi férfi A Felszabadulási Emlékművön ez áll: Prokopenko I. D. f.-hadnagy A Magyarország szabadságáért és függetlenségéért elesett hősök között két olyan Prokopenko nevű tiszt is van, akik mind a ketten Ivánok és mind a ketten Danyilovicsok. Az egyik technikus főhadnagy, a 493. önálló harckocsiezred tüzéroszlop parancsnoka, 1914-ben született, párttag. Eltemetve Budapesten, a Kerepesi temetőben. A másik gárda-hadnagy, a 9. kaukázusi gárda-hadosztály 32. kaukázusi gárda ezredének szakaszparancsnoka. 1911-ben született, pártonkívüli. Kitüntették a Honvédő Háború érdemrend I. fokozatával és a Vörös Zászló renddel. A második kitüntetését nem kapta meg, hiszen valószínűleg nem is tudhatott róla, mert egy másik frontra vezényelték át. 1944. október 8-án halt hősi halált. Nádudvar főterén van eltemetve. A harckocsizó tiszt rokonainak nyomát nem sikerült fellelni. A másikról, a lovastisztről kimerítő válaszokat kaptam. „Iván Danyilovics bátyja ír önnek... Egy 11-tagú nagycsaládból származunk. Családunk csak nagy nehezen tudott megmenekülni az éhhaláltól. A gazdagoknál béreskedtünk, mert csak nadrágszíj parcellá- nyi földünk volt. Iván tizenegyben, én kilencben születtem. Furcsa dolog, de jól emlékszem tizennégyre. Én már a hatodik életévemet is betöltöttem. Én és Iván is később hajtőként dolgoztunk. Egyszer leestem a lóról és kificamítottam a kezemet. Engem gyorsan hazaszállítottak, visszarántották a kezemet. Egyszer csak hallom, hogy félreverik a harangokat! Mindnyájan futunk ki a térre. Az emberek a mezőkről rohantak a faluba. Kitört a háború! 1929-ben az elsők között léptünk be a kolhozba. 1935-ben Dmitrijt választották a kolhoz elnökévé, én és Iván továbbra is a kovácsműhelyben maradtunk. Iván nagyszerűen dolgozott, mindenki csak dicsérte. Iván a területi katonai kiképzést — elvégre kubányi kozákok vagyunk — a 67. kaukázusi ezredben kapta meg, amely a Krasznodár-vidéki Kav- kazszkája kozáktelepen állomásozott. Aztán maga irányította egy osztag kiképzését. Zubov tanyánk közelében egyszer hetenként összegyűltek két falutanács — Marjinszk és a szomszédos Leninszk — vörös katonái. Milyen hetyke lovas volt a mi Ivánunk! Vágtató ló hátán olyan mutatványokat csinált, hogy az emberek még ma sem tudják elfelejteni. Emlékszem a következő esetre. Házunk előtt ücsörögtünk. Anyánk is velünk volt. Egyszer- csak az utcán két párbakötött lovon lovasok vágtatnak végig. Hátuk mögött egyik lábával az egyik ló hátán, másikkal a másik lovon egy harmadik ember. Anyánk felkiáltott: „Megőrült ez a fickó?” „Mama, de hisz ez a mi Ványánk” — mondtam. „Teljesen megőrült. Ha leesik, nem marad ép egy csontja sem I” De Ványa kitanulta a sofőrmesterséget is. Ebben a szakmában is csak a dicséreteket halmozta. Általában olyan ember volt, hogy előbb másoknak csinált meg mindent, s csak azután magának. Gépkocsijával együtt, annak kormánykereke mellett ülve vonult be katonának. Mégpedig 1941. július 23-án. Egy gépkocsioszlop vezetőjévé nevezték ki. Úgy történt, hogy amint leadta a gépkocsikat, máris rohant a hadkiegészítőbe. Természetesen nem gépkocsivezetőként került ki a frontra, hanem lovaskatonaként. Felesége és két lánya maradt otthon. De hát mit tehetett volna? Háború volt! Szevasztopolban harcolt. Ott sebesült meg, de nem ment hátra az első vonalból. Ké sőbb egy bombaszilánktól meg sebesült a hátán. A sztavro poli hadikórházba került. Ku bány felszabadulása után ha zaszaladt. Abban az időben a 4. különleges kubányi gárdahadtestnél szolgált, amelynek Kiricsenko altábornagy volt a parancsnoka (ha nem csal az emlékezetem). A Taganrogért vívott harcokban megsebesült a lábán, a szocsi hadikórházban feküdt. Erről a három sebesüléséről tudok. Többről nem hallottam. Az érdemrendeken kívül volt még 2^ vagy 3 érdemérme, de hogy milyenek, nem emlékszem. Ványa barna arcú, csillogó fqkete hajú legény volt. Nagyon világos barna szeme, lányosán hosszú szempillája volt. Ennyire emlékszem, ennyit tudtam írni a fivéremről. Hogyha nem úgy sikerült, ahogy ön elképzelte, azért elnézését kérem. Távolról sem írtam meg mindent, de azt hiszem, hogy a lényeg benne van. Mély tisztelettel: Alekszej Danyilovics Prokopenko.” „Én, Sztyepán Andrejevics Ahtirszkij, jól ismertem Iván Danyilovicsot, s az egész családját. Ványa ügyes, csupa energiával teli gyerek volt. Felnőtt korában pedig jóvágású fiatalember. A vele egykorúak közül kitűnt arányos testalkatával, ügyességével és sok más tulajdonságával. Sokat adott magára, mindig mintha skatulyából húzták volna ki, csizmája kifényesítve, mint egy igazi kaukázusi megjelenésű férfinak. S hogy tudott énekelni! Szerelmét, Jevdokija Ru- denkót vette feleségül. Két lánya született. Válja most Moszkva környékén lakik. Nagyezsda Ivanovna Prokopenko Ordzso- nikidzében dolgozik a mező- gazdasági főiskola szervetlen kémia tanszékén. A háború alatt csupán egyetlen egyszer találkoztam az én jóbarátommal. Akkor már háromszor megsebesült, de még mindig ugyanolyan mozgékony, olyan vidám volt. .. Nyíljanak örökké virágok az olyanok sírján, mint Iván Danyilovics Prokopenko.” (Folytatása következik.) p. in. DüRiininiviKOU: INFLÁCIÓS nehézségek
